Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Máglya
Máglya
Máglya
Ebook465 pages8 hours

Máglya

Rating: 4.5 out of 5 stars

4.5/5

()

Read preview

About this ebook

Mi történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.

LanguageMagyar
PublisherMagvető
Release dateOct 22, 2014
ISBN9789631431551
Máglya

Read more from Dragomán György

Related to Máglya

Related ebooks

Reviews for Máglya

Rating: 4.425926003703704 out of 5 stars
4.5/5

27 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Máglya - Dragomán György

    cover.jpg

    Dragomán György

    máglya

    regény

    MAGVETŐ

    BUDAPEST

    MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

    BUDAPEST

    © Dragomán György, 2014

    Felelős szerkesztő Király Levente

    A borítót Szilágyi Lenke fotójának felhasználásával

    Pintér József készítette

    ISBN 978-963-14-3155-1

    Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

    www.ekonyv.hu

    Annának

    EGY

    Az igazgatói iroda előtt, a folyosón várok. A tablókat nézem, a sok fehér blúzos végzőst. Én csak öt év múlva ballagok. A frizurájukat nézem, a legtöbbnek copfja van, megfogom a copfom, elhatározom, hogy én majd azt kérem, hadd lehessek kibontott hajjal a tablóképen. Lehúzom a copfomról a hajgumit, kibontom a hajam, az ujjaimmal megfésülöm. Már elég hosszú. Régóta növesztem.

    Várok. Kinézek az ablakon, a parkra. A sétány két oldalán, a kopasz jegenyék tetején fekete madarak ülnek. Varjak.

    Nézem a varjakat. Várok.

    Azon gondolkozom, vajon mit akarhat tőlem az igazgatónő.

    Majdnem fél éve vagyok az intézetben. Mindenki kedves velem, a többiek, a tanárok, a nevelők. Sajnálnak amiatt, ami Apával és Anyával történt.

    A fákat nézem, nem akarok rájuk gondolni. Várok.

    Végre nyílik az ajtó. Az igazgatónő kiszól, hogy bemehetek.

    Bemegyek.

    Az irodában két karosszék áll az igazgatónő íróasztala előtt. Az egyik üres, az igazgatónő int, üljek oda.

    A másik székben ül valaki. Egy öreg néni. Görnyedten előredől, csak a fekete szvetterét meg a csontos vállát látom, a vállára terített nagy fekete kendőt. Két tenyere között kicsi kávéscsészét melenget, forgatja, rázogatja. A csésze tetejére rá van fektetve a megfordított csészealj, a néni csontos ujjai rászorítják, mintha félne, hogy kiszökik belőle valami.

    Leülök. Köszönök. A karosszék bőrpárnája kényelmetlenül kemény.

    A néni rám néz, köszön, a nevemen szólít. Hideg szürke szeme van, az arca szigorú, a hangja is hideg.

    Az igazgatónő azt mondja, a néni hozzám jött.

    A néni azt mondja, ő a nagymamám, és azért jött, mert magához akar venni.

    Mondom, hogy nekem nincs nagymamám. Se nagyapám. Egyáltalán senkim sincsen.

    A néni azt mondja, rosszul tudom. Ő igenis a nagymamám. Az édesanyám anyja.

    Azt mondom, nem igaz. Édesanyám árva volt.

    A néni azt mondja, nem. Nem volt árva, dehogy volt árva. Csak nagyon csúnyán összeveszett az anyjával és az apjával. Elment, otthagyta őket egy nagy veszekedés után, azt mondta, nem akarja látni őket soha többet. Ezt kívánta, és tessék, úgy is lett, bár ne kívánta volna. Ők nem hallottak róla azután, azt se tudták, él-e, hal-e, arról se tudtak, hogy van egy unokájuk. Szegény nagyapám már nem is fogja megtudni. Sose hitte volna édesanyámról, hogy ilyen hidegszívű tud lenni.

    Azt mondom, nem igaz. Nem vagyok az unokája.

    A néni azt mondja, de igaz. Igenis igaz. Úgy igaz, ahogy ő itt ül.

    Az igazgatónő megszólal. Azt mondja a néninek, jobban tenné, ha tapintatosabb és kedvesebb lenne.

    A néni feléje int a csészével, azt mondja, hallgasson, ne szóljon bele, jobb ezt az egészet mindjárt az elején tisztázni. A mozdulattól a csészealj megmozdul, körbecsikordul a csésze tetején, de nem esik le, a néni ujjai a helyén tartják.

    Az igazgatónő elhallgat. A néni azt mondja neki, menjen ki, legyen szíves, mert négyszemközt akar velem beszélni.

    Mondani akarom, hogy ne menjen, de aztán nem mondom.

    Az igazgatónő lassan áll fel, látszik, hogy nem szívesen megy ki, az ajtóból még visszaszól, hogy ott lesz kint a folyosón.

    Bólintok.

    Az ajtó becsukódik. Nem nézek a nénire. A cipőmet nézem, a cipő pántjainak feketén csillogó gombjait, ott lent, a bokámnál.

    Érzem, hogy a néni megfogja a kezem, a tenyere meleg és nedves, hallom, hogy szipog. Felnézek, látom, hogy könnyes a szeme.

    Egy darabig csak néz, nem szólal meg. Látom, hogy lassan csorognak végig a könnyek az arcán.

    Megnyalja a száját, egészen halvány rózsaszín a nyelve. Megszólal. A hangja megváltozott. Puhább. Melegebb.

    Azt mondja, ne haragudjak. Nem akart rosszat mondani édesanyámról. Hogy is mondhatna rosszat róla, hiszen a lánya volt. Az édeslánya. Akit nem látott több mint tizenhárom éve. És akit nem is lát most már soha többé. Ha haragudott is rá, már megbocsátott neki. És tudja, hogy édesanyám is megbocsátott. Igen. Érzi a szívében.

    Közelebb húzza hozzám a széket, a keze végigsimít a hajamon.

    Azt mondja, nagy ajándék vagyok neki a sorstól. Most, hogy szegény nagyapám meghalt, ő nagyon egyedül maradt, senkije sincsen. Már csak én maradtam neki. Értsem meg, az unokája vagyok, mi összetartozunk, úgy fog szeretni, ahogy az édeslányát szerette. Még annál is jobban. Menjek vele. Nagyon szépen kér, hogy menjek vele.

    Nem válaszolok. Nem mondok semmit.

    Azt mondja, vele kell mennem. Vele kell mennem, mást nem tehetek, ez a sorsom, azt mondja.

    Megszólalok. Azt mondom, nem.

    A néni szemében mintha harag lobbanna, de az arca és a szája mosolyog. Azt mondja, bebizonyítja.

    Megfogja a kezem, odahúzza a kávéscsészéhez, együtt fogjuk, ketten, két kézzel. A porcelán meleg.

    Azt mondja, figyeljek.

    Érzem, hogy mozdul a kezem, egyszerre megfordítjuk a csészét, úgy, hogy a csészealj alulra kerül, rajta fekszik a felfordított csésze. A csésze alól sötétbarna kávézacc szivárog, körbefolyik, csápokat növeszt. Nézem, a csápok megvastagszanak, összeforrnak.

    A néni felfordítja a csészét, ráteszi a csészealjra. Azt mondja, nézzek bele.

    Belenézek.

    A kávézacc szövevényes, barna mintát rajzolt a csésze belsejére, olyan, mint egy homoklabirintus.

    A néni lassan körbefordítja a csészét, megint azt mondja, figyeljek.

    Figyelek.

    A mintában egyszer csak meglátom az arcom. Finom vonalakból rajzolódik, olyan, mint egy frissen készült barna tusrajz, megismerem a szemem, az orrom, a szám vonalát, az állam. Én vagyok az, és mosolygok.

    A néni ráteszi az ujját a csésze peremére, körbehúzza rajta, ahogy a körme hozzáér, a porcelán megcsendül, a csésze falán az arcom változni kezd, a vonalak megfolynak, megvastagszanak, mintha nőnék és öregednék. Anya arcát látom, felismerem, ő az, néz és mosolyog, kedvesen, de mégis szomorúan, aztán ő is tovább öregszik, az arca ráncosabb lesz, az álla meghegyesedik, már a néni arcát látom, már ő néz rám a zaccból, néz és mosolyog.

    A tenyeremen érzem, hogy egészen kihűlt a csésze, hagyom, hogy kivegye a kezemből, hagyom, hogy az igazgatónő asztalára tegye.

    Felnézek, könnyes a szemem, hallom, hogy a néni megszólal.

    Azt mondja, szólítsam Nagymamának.

    *

    Nagymama azt mondja, jobb, ha minél előbb indulunk. Ha elérjük a délutáni vonatot, akkor éjfélre már otthon lehetünk. Menjek, szedjem össze a dolgaimat, pakoljak össze, búcsúzzak el, akitől akarok. Azt mondja, az lenne jó, ha fél óra alatt el tudnék készülni.

    Kérdezi, hogy van-e órám, aztán még mielőtt mondhatnám, hogy nincs, de fent a hálóban van egy nagy falióra, már le is csatolja a saját karóráját. A kezembe adja, azt mondja, hogy ezt az órát mindig is édesanyámnak szánta. Családi örökség.

    Az óra meleg a tenyeremben, Nagymama azt mondja, nézzem meg.

    Kinyitom a tenyerem. Az óra téglalap alakú, a keskeny számlapon nincsenek számok, gombostűfejnyi színes kövecskék ülnek a helyükön, csillognak, mint a vízcseppek, az, amelyik az egyes helyén van, szinte átlátszó, aztán mindegyik egyre sötétebb, a tizenkettes helyén lévő majdnem fekete.

    Soha nem láttam még ilyen órát, a másodpercmutató nem ugrál, mint a nagy faliórán, hanem megállás nélkül megy körbe-körbe, olyan vékony, mint egy hajszál, siklik körbe-körbe, nézem, nem is tudom levenni róla a szemem, úgy forog, mint a kagylóban szokott az örvény, úgy, mintha a kagylóban az örvénybe belehullott volna egy hajszál, úgy, mintha a kagylóban az örvény húzná magába a hajszálat, lejjebb, egyre lejjebb.

    Nézem, nem tudom levenni róla a szemem, tényleg egészen olyan, nézem, forog-forog, tele van vízzel a kagyló, hideg-hideg vízzel, én engedtem tele, azért, hogy megmossam az arcom, azért, hogy ne sírjak már olyan nagyon, a rendőrtiszt elvtársnő mondta, amikor elengedett, hogy menjek, mossam meg az arcom. Kedves volt, a karom is megsimogatta, pedig én megint meg akartam ütni, én megint meg akartam rúgni, én megint meg akartam harapni, azt akartam, hogy menjen el, menjen vissza, tűnjön vissza oda, ahonnan jött, mintha sose jött volna fel a lépcsőn, mintha sose állt volna meg az ajtónk előtt, mintha sose csengetett volna be, mintha sose jött volna be, mintha sose ültetett volna le, mintha sose mondta volna el azt, amit mondott, Anyáról és Apáról és a szénszállító teherkocsiról, mintha sose mondta volna, hogy sajnálja, hogy őszintén és szívből sajnálja, mintha sose mondta volna, hogy erősnek kell lennem. Azt akarom, hogy szívja vissza, amit mondott, azt akarom, hogy ne legyen igaz, azt akarom, hogy minden visszacsinálódjon olyanra, mint azelőtt volt, hogy ő megjött és mindent elrontott, azt akarom, hogy Anya és Apa jöjjenek haza.

    Beteszem a dugót a kagylóba és elzárom a vizet, nem akarom tovább látni az örvényt. Elég.

    Előrehajolok, beledugom az arcom a vízbe, nagyon hideg, a két kezem is beledugom, rászorítom az arcomra, rászorítom a szememre, visszatartom a levegőt, nem akarok lélegezni, nem akarok Anyára és Apára gondolni, semmire nem akarok gondolni, a víz jéghideg, az arcom jéghideg, a két tenyerem jéghideg, csak lent a tüdőmben forró a levegő, elveszem az arcom elől a tenyerem. Megfogom kétoldalt a kagyló szélét, kinyitom a szemem és kifújom a levegőt, látom a lélegzetem buborékait, nekipattannak a kagylónak, szétválnak, kisebb buborékokra szakadnak, pörögve úsznak el a szemem előtt, azt gondolom, hogy nem szabad megmozdulni, annyi az egész, hogy nem szabad megmozdulni, be kell szívni a hideg vizet, hogy megtöltse az orrom, a szám, a légcsövem és a tüdőm, be kell mélyre szívni ezt a jéghideg vizet, be kell szívni a levegő helyére. A kagyló fehér zománcát nézem, nagyon közel van, látom rajta a vékony repedéseket, be akarom szívni magamba a vizet, nem tudom beszívni.

    Kirántom a fejem a kagylóból, vadul, mintha nem is én emelném, majdnem beverem a tarkóm a csapba. A kezem is mozdul, mintha nem én mozdítanám, lenyúl, megfogja a fekete dugó fémkarikáját, megfogja és kitépi a helyéről, a lefolyó szörcsög, nyeli a vizet, nem sírok, megint az örvényt nézem, az örvény forog-forog-forog, meglátok benne egy hosszú fekete hajszálat, tudom, hogy Anya haja, akkor hullott bele a kagylóba, amikor indulás előtt megfésülködött. Belenyúlok a vízbe, meg akarom fogni, két ujjal el akarom kapni, nem sikerül, az örvény körbefordítja, lerántja a lefolyón. Az üres kagylót nézem, az arcom hideg, nem tudok már sírni, meg akarom engedni a csapot, megint látni akarom az örvényt. Messziről, kintről, a rendőrtiszt elvtársnő hangját hallom, azt kérdezi, minden rendben van-e velem, a kagylót nézem, azt akarom kiáltani, hogy nem, nincs, nincs, nincs, nincs, aztán mégis azt mondom, hogy igen, mindjárt jövök. Hideg és nyugodt a hangom, idegen hang, ahogy meghallom, már tudom, hogy mégis az enyém, a tükör alatti kis polcra nyúlok, elveszem Anya fésűjét, végighúzom a hajamon, serceg.

    Valaki a nevemen szólít, idegen hang, a Nagymama hangja, azt kérdezi, mennyi is pontosan az idő. A tenyeremben ott a karóra, a másodpercmutatót nézem, ahogy megállás nélkül siklik körbe-körbe a számlap fölött, forog-forog. Megszólalok, azt mondom, hogy háromnegyed négy. Nagymama azt mondja, rendben, akkor negyed ötre legyek lent a csomagommal a nagykapu előtt.

    Mondom, hogy jó, lent leszek. Még mindig az órát nézem.

    Nagymama azt mondja, segít felcsatolni. Odanyúl, megfogja a kezem, kiveszi a tenyeremből, csak akkor veszem észre, hogy fémszíja van. Nagymama áthúzza az ujjai között, aztán a csuklómra teszi, de úgy, hogy az óra számlapja bent van, a csuklóm belső oldalán. Azt mondja, ezt az órát így kell viselni. Közben becsatolja, a fémszíj hidegen fogja körül a csuklóm, libabőrös lesz tőle az alkarom. Nagymama azt mondja, szép vékony csuklóm van, pont jó rám az óra, egyáltalán nem kell a csaton állítani, nézzem meg, milyen jól áll.

    Az óra ezüstszíja fehéren csillog a bőrömön, olyan, mintha három ezüstsodronyból fonták volna, egyáltalán nem is látszik rajta, hogy hol illeszkednek egymáshoz a szíj szelvényei. Érzem a súlyát a csuklómon, megszólalok, azt mondom, köszönöm szépen.

    Nagymama bólint, azt mondja, viseljem egészséggel.

    *

    A hálóterem üres. A többiek a tanulóban vannak, engem is onnan hívtak le az igazgatói irodába. Odamegyek az ágyamhoz, lehajolok, kihúzom alóla a kerekes bőröndöt. Bordó, rossz a cipzárja, rögtön azután elromlott, hogy megvettük, Anya nagyon dühös volt, mert nem lehetett megjavíttatni, és az árát se kaptuk vissza. A bőröndöt az ágyra teszem.

    Odamegyek a szekrényemhez, kinyitom. Vállfákon lógnak a ruháim, a kopott, piros füss télikabátom, a három blúzom, a két szoknyám, a farmernadrágom, amelyik már csak a sípcsontom közepéig ér. Kiveszem és az ágyhoz viszem mindegyiket.

    Visszamegyek a szekrényhez. A polcos részen három bugyi, zoknik, harisnyák, a felső polcon a tornadresszem és a tornazsákom, benne Anya régi válogatott melegítőjével, a legalsó polcon a két kötött, norvégmintás pulóverem.

    Mindent az ágyhoz viszek.

    A cipőimet is kiveszem a szerkényből, a pántos cipőn kívül, ami rajtam van, még egy pár fekete lakkcipőm van, és egy pár zöld gumitalpú, fehér teniszcipőm.

    Már csak a régi iskolás-egyenruhám és a pionír-egyenruhám van a szekrényben, ezeket szilveszter óta nem szabad hordani. Azóta nem kell egyenruha, és pionírok sincsenek. Azért kiveszem ezeket is a szekrényből. A pioníring gombjából kicsúszott a fonott, sárga rangjelzés, a bojtjai is összebogozódtak.

    A szekrény már üres, csak egyvalami van még benne. Az ajtó belső oldalára ragasztva egy fénykép. Színes, de a színei elég fakók, Apa azt mondta, azért, mert nem sikerült rendesen az előhívás. A képen mi vagyunk hárman, Anya, Apa, és én. Fent készült a hegyekben, egy tó partján, ez az egyetlen közös képünk, Apa önkioldóval csinálta, mind nagyon kacagunk rajta, mert miután Apa a fatönkre állította a gépet és felhúzta az időzítőt, olyan gyorsan akart odaszaladni hozzánk, hogy nem figyelt oda és elbotlott egy faágban, de rögtön fel is ugrott, és jött tovább, hogy még időben beérjen a képbe, és oda is ért, még arra is volt ideje, hogy átkaroljon engem is és Anyát is, és mikor már ott állt, csak akkor vettük észre, hogy egy fenyőág beletapadt a pulóverébe, és ettől még jobban kacagtunk mind a hárman.

    A képre nézek, Anya kibontott hajára, ráteszem a mutatóujjam begyét, végigsimítok rajta, nem érzem, csak a fotópapír simaságát. Oldalt a kép alá dugom a körmöm, óvatosan lefeszegetem a szekrény oldaláról. Szépen lejön, nem szakad el, csak hátul, az egyik sarkára tapad egy forgácsnyi pozdorja az ajtó fájából.

    Az ágyhoz megyek, megfogom a piros-kék-fekete norvégmintás pulóveremet, megzörren az ujjába dugott nejlonzacskó. Kihúzom onnan, kicsi sárga zacskó, Anya francia selyemkendője van benne szépen összehajtogatva, a kendő sarkába csomózva Apa és Anya jegygyűrűje. A temetés óta nem nyúltam hozzá, most is csak a zacskón keresztül fogom meg, Anya parfümjének jázminillatára gondolok, arra, hogy ott kell még legyen a kendőben. A fényképet a kendő rétegei közé csúsztatom, megfogom a zacskót, a nejlonon és a selyem rétegein át érzem benne a fénykép keménységét.

    Vissza akarom dugni a zacskót a pulóver ujjába, Nagymama ujjai jutnak eszembe, ahogy a csuklómra csatolták a karórát. A zacskót az ágyra teszem, nem dugom vissza a pulóverbe. Kinyitom a bőröndöt, Apa két régi nadrágszíja van csak benne összetekerve, és a régi tolltartóm. Megfogom a tolltartót, kiveszem belőle a régi hegyezőt, amiből kijár a penge, a kisujjam körmével ki tudom csavarni a csavart, ami tartja, kicsavarom, kiveszem a pengét, a bőrönd alján végigvágom a bélést, a zacskót a kendővel és a gyűrűkkel bedugom a bélés és a bőrönd műbőr borítása közé, végigsimítom, belülről és kívülről is, a műbőr jó vastag, egyáltalán nem érződik rajta, hogy lenne mögötte valami.

    Kiveszem Apa két nadrágszíját, a fekete csatját beakasztom a barna legutolsó lyukába, ráhúzom a csatot, a szíj végét átdugom a csat fokára szegecselt bőrszalag alatt, így már elég hosszú, be tudom szíjazni vele a bőröndöt.

    Bepakolom a ruháimat és a cipőimet, kiveszem a párnám alól a hálóingem, azt teszem a legtetejére, becsukom a bőröndöt, megemelem, aládugom a szíjat, átdugom a bőrönd füle alatt, erősen meghúzom, aztán becsatolom.

    Kész vagyok, becsomagoltam.

    Felveszem a füsskabátot, kihúzom az ujjából a sálat, a nyakamba teszem, a kötött sapkát nem teszem még fel.

    Körülnézek a hálóteremben. Semmit sem hagyok itt.

    Utoljára még egyszer odamegyek az ablakhoz, kinézek a parkra. Látom, hogy valaki mozdulatlanul áll a sétány közepén, a sálját fújja és lobogtatja a szél, tudom, hogy Nagymama az, tudom, hogy a varjakat nézi.

    *

    A folyosón megyek, kopog a cipőm a betonján. A bőröndöt összefogó szíjak minden második lépésnél megnyikordulnak.

    A tanuló elé érek, megállok. Nem volna muszáj bemennem, igazából nem akarok elbúcsúzni senkitől.

    Egy pillanatig várok, aztán mégis felemelem a karom, bekopogok, benyitok.

    A vörös hajú tanárnő felpattan a tanári asztal mögül, rám mosolyog, nem lepi meg, hogy kabátban és bőrönddel a kezemben lát. Az igazgatónő már biztosan beszélt vele.

    Int, hogy menjek közelebb. Ahogy a tábla elé érek, a tanárnő megint int, a lányok egyszerre felállnak.

    Tudom, hogy el kellene valahogy köszönnöm tőlük, de nem akarok semmit se mondani. Lenézek a cipőmre, a petróleumszagú fekete padlóra. Aztán mégis felemelem a fejem. Tudom, mit szokás ilyenkor mondani, de mégse tudok megszólalni.

    A vörös hajú tanárnő odajön egészen közel, megáll mellettem, a vállamra teszi a karját. Azt mondja, kedves lányok, úgy alakult, hogy Emma húgunk elmegy ma közülünk, köszöni a hozzá való jóságotokat, és arra kér benneteket, tartsátok meg őt jó emlékezetetekben. Bár csak keveset volt veletek, mégse fog elfelejteni benneteket soha. A vörös hajú tanárnő hangja itt megbicsaklik, mintha elérzékenyült volna, sóhajt, nagy levegőt vesz, elfésüli az arca elől a göndör hajfürtöket, megint rám mosolyog, újra megszólal, azt mondja, mindenkinek nehéz a búcsúzás, aztán arra kéri a lányokat, hogy könnyítsék meg ezeket a nehéz pillanatokat egy szép dallal, mert amíg énekelnek, addig én szépen összeszedhetem és elpakolhatom a maradék holmimat.

    A feje fölé emeli a két karját, vezényelni kezd.

    A lányok egyszerre énekelni kezdenek, a vörös hajú tanárnő is velük, ismerem ezt az éneket, én is sokszor énekeltem, szép és szomorú, a hosszú útról és a hosszú út poráról. Egy kicsit csak állok, hallgatom és nézem őket, aztán elindulok, odamegyek a helyemhez, becsukom a nyitott számtankönyvem és a számtanfüzetem, kiveszem a padomból a többi könyvem és füzetem, felteszem a bőröndöt a padomra. Nem csatolom ki a szíjat, hanem csak széthúzom a rossz cipzárt a bőrönd egyik sarkánál, és a résen át dugom be a könyveket és a füzeteket a bőröndbe, a cipzár sárga fémfogai karcolják a bőröm, jó mélyen benyomom a könyveket és a füzeteket a ruháim közé.

    A vörös hajú tanárnő arca egészen kipirult, úgy énekel, közben széles mozdulatokkal vezényel, mintha az egész énekkar előtt állna, nem csak a bentlakó lányok előtt.

    Pont a tábla közepénél áll, fent a tábla fölött a falon három világos téglalap alakú folt van, egy nagy függőleges és két hosszú vízszintes, a függőlegesben a tábornok elvtárs fényképe volt, a két szélsőben piros betűs felirat a hazáról, a népről, a pártról és a békéről, már nincsenek ott, szilveszter óta sehol sincsenek már ilyen feliratok, és a tábornok elvtárs fényképe sincs már kint sehol.

    Bedugom a tolltartót is a bőröndbe, a tanárnő arcát nézem, kihallom a hangját a lányok hangja közül, a sikítása jut eszembe, a visító, hangos sikítása, amivel letépte a pioníringéről a kék főparancsnoki rangjelzést és rátaposott, és a falhoz rúgta az egyik széket, és felugrott rá, és megfogta a tábornok elvtárs óriási nagy, háromszoros életnagyságú képét, és lerántotta a díszterem faláról, és a földhöz vágta, látom, ahogy kitörik a kép üvege, és a tanárnő leköpi a tábornok elvtárs képét és kiszakítja a keretből, és közben azt sikítja, hogy vége, nincs többé, nincs többé, vége van, és mi is mind felállunk, és mind hátralökjük a székünket, amire eredetileg azért ültünk le, hogy megnézzük együtt a tábornok elvtárs újévköszöntő ünnepi beszédét, de most lökdösődve mind előrerohanunk, közelebb a tévéhez, hogy jobban lássunk, és egyszerre mind kiabálni kezdünk, hogy nincs többé, vége, vége van, és letépjük a falról a zászlókat és a piros betűs feliratokat, és látom, hogy megjelenik a tévén a tábornok elvtárs arca, viaszsárgán és véresen fekszik a szürke latyakban, és valaki felkap a Dicsőségsarokból egy nagy sárga bronzkupát, amit az intézet növendékei a Békéért versenyben nyertek, és a kupa pörögve a képernyőnek repül, és akkor szikrázva szilánkokra törik a képernyőn a tábornok elvtárs csupa vér arca, és aztán mind rohanunk, végig az intézet termein és osztályain és szobáin, és tépjük le a falakról a képeket és a feliratokat, itt a fülemben a keretek roppanása és az üvegek csörömpölése és a vastag kartonlapok sziszegő hasadása, és aztán kész is volt a máglya, nehezen gyúlt meg, egészen addig, amíg a vastag vörös borítós könyveket le nem locsoltuk a motorinával, amivel a padlót szokták szombatonként bekenni a hetesek, és amikor aztán végre égni kezdett a tűz, a sercegő lángok közül egyszerre százszor és ezerszer is kinézett és kimosolygott ránk a tábornok elvtárs, és mi a tűz körül álltunk és énekeltük, hogy nincs többet, vége van, ollé-ollé, és a máglya helyén nem maradt semmi más, csak kormos üvegszilánkok, olyanok, mint a szétégett fekete fogak. Két nappal később felszedtem egyet és bedugtam a tolltartómba, még most is ott van a ceruzák és a tollak között.

    A vörös hajú tanárnő arcát nézem, aztán elfordítom a fejem és végignézek a többi lányon, nézem, hogy énekelnek, ez már egy másik ének, ez már nem a hosszú útról szól, hanem a hazáról, arról, hogy a hazánk az otthonunk, és hűek leszünk hozzá halálig. Nem éneklek velük, hanem elképzelem, hogy mit látnak, elképzelem, hogy engem látnak, azt, ahogy megigazítom a kopott kabátom, és intek nekik, és felemelem a bőröndöm, és elindulok kifele a tanulóból, azt, ahogy a küszöbön még egyszer megállok, és feléjük intek.

    Kinyitom a szám, azt akarom mondani, hogy szervusztok, Isten veletek, de nem ezt mondom, hanem nagyon halkan azt suttogom, hogy vége, vége van, ollé-ollé, aztán elfordulok, és becsukom magam mögött a tanuló ajtaját.

    Megyek lefele a lépcsőn, hallom, hogy még mindig énekelnek, hangosan, egyre hangosabban.

    *

    Ahogy kimegyek a kapun, látom, hogy Nagymama még mindig ugyanott áll, a sétány közepén, de most nem a varjakat nézi, hanem az intézetet.

    Lemegyek a lépcsőn, a szél belekap a kabátomba. Felteszem a kötött sapkám, jól ráhúzom a fülemre, úgy is átfúj rajta a szél.

    Odaérek Nagymama mellé, rám néz, azt mondja, késtem.

    Mondom, hogy a búcsú miatt.

    Nagymama azt mondja, semmi baj, még időben vagyunk. Egy kis olvasót pörget az ujjai között, a fekete kövek neki-nekikoppannak a gyűrűjének. Azt mondja, adjam oda a bőröndöt, majd ő viszi, oda is nyúl a kezemhez.

    Nem adom oda, azt mondom, nem nehéz.

    Nagymama bólint, azt mondja, tőle cipelhetem.

    Azt mondja, induljunk, megfordul.

    Bólintok, mellé lépek.

    Ahogy elindulunk, egyszerre eláll a szél.

    Csendben lépkedünk, csak a murva csikorog a cipőnk alatt. Egy nagy sávban fekete a murva, ott másképp is szól, hangosabban, csikorgósabban. Ahogy megyünk, Nagymama hirtelen lehajol, felkap a földről valamit. Odanézek, látom, hogy egy elszenesedett fadarab, egy része csillog, nem égett le róla teljesen az aranyozás. Nagymama ujjai rákulcsolódnak, a szenes részét morzsolgatják.

    A kapuhoz érünk, mikor Nagymama megkérdezi, hogy maradt-e valamilyen emlékem Apáról és Anyáról, egy fényképem legalább.

    Azt mondom, hogy nem, semmit se tarthattam meg. A szavak hidegek, ahogy kimondom őket, elfordulok, visszanézek az intézetre.

    Nagy szürke épület, a homlokzatáról sok helyen lekopott a vakolat, kilátszanak a téglák, kilátszik a habarcs. Tudom, hogy melyik ablak melyik, a hálótermünk ablakában mintha állna valaki és minket nézne, de csak egy pillanatra látom, aztán eltűnik.

    Nagymama azt kérdezi, tudom-e, mennyi időt töltöttem itt.

    Nem akarok felelni, de kimondom, százötvenkét napot.

    Nagymama azt mondja, az éppen elég, több mint öt hónap.

    Odanyúl, megfogja a bal kezem, négy fekete vonalat húz a kézfejemre a szenes keretdarabbal, aztán egy ötödikkel áthúzza. A keretdarabot a kezembe adja, azt mondja, ahogy kilépünk a kapun, dobjam a hátam mögé.

    Átlépjük a csúszókapu sínjének két fényes vonalát, meglendítem a karom, a hátam mögé dobom a fadarabot.

    Nem nézek vissza, de hallom, hogy a földre esik.

    KETTŐ

    Mire a pályaudvarra érünk, mind a két karom megfájdul, hiába váltok kezet, a bőrönd minden lépésnél egyre súlyosabb. A járdák túl göröngyösek, nem próbálom meg a kerekein húzni, azok régen is mindig beakadtak mindenbe.

    Felmegyünk a lépcsőn, bent elég simának látszik a betonpadló, leteszem és úgy húzom, a bőrönd kerekeinek zaja megtölti az előcsarnokot, mindenki minket néz.

    Egy micisapkás fiú hóvirágot árul, a csokrok egy négybe hajtott régi újságon fekszenek. Felénk nyújtja, azt mondja, itt a tavasz. A zöld csokrok alatt egy száj mosolyog, csak félig látszik, úgy is megismerem. A fiú felénk nyújtja a csokrokat, megint azt mondja, itt a tavasz, egyhuszonöt csak egy csokorral. Nagymama felé legyint, mondja, hogy köszönjük, nem veszünk.

    A fiú azt mondja, a tavasz akkor is eljön, elfordul, de látom, hogy a szeme sarkából még egyszer felénk néz.

    A bőrönd kereke végiggurul egy fémrácson, úgy szól, mint egy rozsdás kereplő, a könyökömben érzem a kerék huppanásait, lenézek, a rács alatt sötét víz, csikkek úsznak benne.

    Csak egy pénztár van nyitva, előtte hosszú sor.

    Nagymama azt mondja, jegyet kell vegyünk, álljunk be a sorba. Beállunk.

    Nagymama előveszi a pénztárcáját, a kezembe adja, azt mondja, vegyem meg én.

    Mondom, hogy nem tudom, hova utazunk.

    Nagymama erre azt mondja, hogy hozzá, hova máshova. Aztán kuncogva felnevet, megmondja a város nevét. Azt mondja, a másodosztályra vegyek jegyeket.

    A sor lassan megy. Az órámra nézek, a másodpercmutató megállás nélkül, de nagyon lassan pörög.

    Nagymama azt mondja, mindjárt jön, ellép mellőlem, a csempefalra szegezett menetrendet nézi.

    A pénztárcát nézegetem, súlyos, tömött, a vékony szürke bőrön keresztül érzem benne a fémpénzeket és az összegyűrt bankjegyeket.

    A pénztárca kerek, majdnem gömb alakú. A csatja is érdekes, hosszú, fogazott fémpántok kapaszkodnak egymásba, a pántok közepén a kapcsuk egy kis kerek arcot formáz, előreugró hegyes álla és kampós orra van, az orr két oldalán zománcból festve két apró, fekete íriszű kék szem.

    Az arc orra és az álla közé dugom az ujjaim, széthúzom őket, a pénztárca hangos kattanással kinyílik. Rengeteg pénz van benne, egymásba gyűrt tízesek, százasok, huszonötösök, közöttük egy csomó fémpénz. Nem tudom, mennyit kéne kivenni, inkább becsukom a pénztárcát.

    A pénztárhoz érek, a homályos üvegen és a rácson túl egy kendős asszony ül, oldalra billenti a fejét, úgy kérdezi, hova.

    Mondom a város nevét, és azt, hogy kettőt, és azt is, hogy másodosztályra, az asszony beüt valamit a pénztárgépbe, két kicsi, téglalap alakú kartonjegyet dug át a lyukon.

    Kinyitom a pénztárcát, kérdezem, hogy mennyi lesz, az asszony azt mondja, tizenhat ötven.

    Nyúlnék a pénztárcába, de eltakarja előlem az újság a hóvirágokkal. A hóvirágárus fiú ott áll a sort terelő vaskorlát másik oldalán, fél kézzel elém tartja az újságot a csokrokkal, azt mondja, ad ajándékba egy csokrot, a szépségem miatt, válasszak egyet.

    Mondom, hogy nem kérem, közben érzem, hogy valami a pénztárcába nyomódik, oda akarok nyúlni a másik kezemmel, de az újság a hóvirágokkal eltakarja előlem, a fiú azt mondja, na, válasszak már egyet, a középsőt, az a legszebb, közben szélesen mosolyog, látom, a fogai között ezüst csillog. Mondom, hogy nem kérem, hagyjon, tudom, mit csinál, kiáltani akarok, hogy segítség, tolvaj, de akkor már Nagymama is ott áll mellettünk, egyik kezével megfogja az újság sarkát, azt mondja, köszönjük, így már elfogadjuk, kirántja az újságot a csokrokkal a fiú kezéből, a másikkal közben az újság alá nyúl. A pénztárca szájára kulcsolódnak az ujjai, a fiú felszisszen, látom már, hogy a keze csuklóig eltűnt a pénztárcában, Nagymama ujjai a csuklója köré szorítják a pénztárca fogazott csatjait. A pénztárca bőrén keresztül érzem a fiú bankjegyekre szorított ujjait, látom, hogy a csat fogai a bőrébe mélyednek, érzem, ahogy az ujjai elengedik a bankjegyeket. Nagymama mosolyog, a fiúra néz, azt mondja, annyi pénzt vehet ki a tárcából, amennyit csak akar, ha nem bánja, hogy le fog száradni a keze. Elhallgat, hirtelen elengedi a csatot. A fiú kirántja a tárcából a kezét, egyetlen apró fémpénz sincs az ujjai között, azt mondja, bocsásson meg, nagyságos asszony, a szentek nevére kéri, hogy bocsásson meg, a csuklójára szorítja a másik kezét, úgy dörzsöli és masszírozza, mint akinek csontig elzsibbadt a keze. Nagymama azt mondja, most az egyszer megbocsát, aztán azt mondja, takarodj.

    A fiú hátat fordít, elfut, át a csarnokon, ki az ajtón.

    Nagymama azt mondja, tartsam oda a sapkám.

    Elengedem a pénztárcát, leveszem a fejemről a kötött sapkát, Nagymama elé tartom, Nagymama beleönti a hóvirágcsokrokat, az összehajtott újságot a földre dobja.

    Kiveszi a kezemből a pénztárcát, a pénztárosnőre néz, visszatolja a lyukon a jegyeket, azt mondja, meggondoltuk magunkat, mégis inkább első osztályon utazunk.

    *

    Az első osztály majdnem egészen üres. Találunk egy üres fülkét, bemegyünk.

    Leülünk a kopott vörös bársonyülésekre, Nagymama az ablakhoz ül, én is. Fel akarom tenni a bőröndöt a tartóra, Nagymama azt mondja, hagyjam csak el, ne emelgessem, jó lesz annak az ülésen is.

    Hátradőlök, Nagymamát nézem, az ülés és a kalaptartó között a fülke egész hosszában egy nagy tükör van, a Nagymama feje fölött is, és az én fejem fölött is, olyan, mint egy végtelen tükörfolyosó, látom benne Nagymamát is és magamat is, sokszor, egyre kisebbedve és kisebbedve, a tükrök összekeverik az arcunkat, hosszú arckígyó, ahogy a fülke rázkódik, a kígyó meg-megvonaglik, szédítő nézni.

    Látom a tükörben, hogy kócos a hajam, benyúlok a bőröndbe, a cipzár karcolja a bőröm, megkeresem a fésű nyelét, kihúzom, fésülködni kezdek.

    Nagymama néz, mosolyog. Azt mondja, mióta csak megtudta, hogy a világon vagyok, azóta másra se vágyott, mint hogy magához vehessen. Azt mondja, köszöni, hogy vele jöttem, köszöni, hogy megbíztam benne.

    Nem mondok semmit, lassan fésülködöm, látom, hogy a kezemen még mindig ott a jel, amit Nagymama rajzolt rá.

    A hajamat nézem a tükörben, ahogy lassan kibújik a fésű fogai közül, azt érzem, hogy álmos vagyok, mindjárt lecsukódik a szemem.

    Nagymama azt mondja, aludjak csak nyugodtan, ő majd vigyáz rám, aludjak csak, ne féljek, nem fogok semmi rosszat álmodni.

    A fésűt magam mellé teszem az ülésre, a hóvirágokkal teli sapka mellé, aztán lehunyom a szemem.

    Tűzről álmodom. Nem tudom, mi ég. Nagy, vörös lángokat látok, a hegyükről kormos füst száll fel, a tűz sercegve, sziszegve ropog, a lángok úgy zúgnak, mint a szél. Sötét van, csak a tűz világít, nem akarok odanézni, de nem tudom elfordítani a fejem, a lángokat kell néznem, a lángok mélyén fekete deszkákat és gerendákat látok, elszenesedett papírlapokat, a vörös parázsban valami sötét moccan, nem látom, mi az, nem tudom, mi az, nem akarom tudni, hogy mi az.

    *

    Arra ébredek, hogy nagyon éhes vagyok. Kint már sötét van. A fülke plafonján egy sápadt neon ég, a fényében Nagymama bőre egészen csontfehérnek látszik, az ülése fölött a tükörben látom, hogy az én arcom is egész fehér.

    Nagymama azt kérdezi, álmodtam-e valamit. Azt mondom, semmit. Ahogy elhallgatok, hosszan és hangosan megkordul a gyomrom, érzem, hogy elvörösödöm.

    Nagymama rám néz, aztán elneveti magát. Az arcát nézem, ahogy nevet, ráncolódik az orra. Elhallgat, azt mondja, jegyezzem meg, hogy sohasem szabad elemózsia nélkül útnak indulni, mert sose lehet előre tudni, hogy milyen hosszú lesz az út. Egyszer, amikor édesanyám még kisbaba volt, semmit se csomagoltak, mert csak a szomszéd városba akartak utazni, egy semmi kis negyven kilométeres útra, és nem vittek magukkal, csak vizet. Aztán két napig tartott az út a nagy árvíz miatt, és ha egy kedves néni nem adott volna ajándékba nekik egy kis kenyeret, sajtot meg tejet, nem is tudja, mi történhetett volna. Nagymama a szemembe néz, azt mondja, jegyezzem meg, ha útra indul az ember, az elemózsia a legfontosabb dolog.

    Nagymama ezt pont úgy mondja, ahogy Anya mondta volna, vagyis nem pont úgy, de tudom, hogy hallottam Anyától ezt a mondatot, nem emlékszem, hogy pontosan mikor, de a hangsúlyára, arra emlékszem.

    Összeszorul a torkom, érzem, hogy egy könnycsepp van a szemem sarkában, elfordulok, a kezem fejével kitörlöm onnan.

    A sötét ablak visszatükrözi az arcom, mögötte a feketeségben villanypóznák.

    Megpróbálok mosolyogni, Nagymamára nézek, megkérdezem, hogy akkor hol az elemózsia.

    Nagymama felkuncog, azt mondja, nem hoztunk semmit. Aztán azt mondja, menjünk, nézzük meg, hogy mit adnak a büfékocsiban.

    Megyünk. A bőröndöm is viszem, senki se tud elmenni tőle mellettünk a folyosón.

    Két vagonon megyünk át, aztán már a büfékocsi jön.

    Olyan, mint egy kocsma, két oldalon pultok, a pultoknak támaszkodva bányász- és munkásruhás emberek. Sört isznak szilvapálinkával. Érzem a szagát.

    Odamegyünk a pulthoz, egy férfi áll mögötte, szürke köténye mögül kilátszik a zöld pulóvere, a pulton viaszosvászon sakktábla, azon egy pár figura, a férfi a táblát bámulja, egy gyufaszálat rágcsál.

    Nagymama megkérdezi, mit lehet enni.

    A férfi azt mondja, semmit. Semmi nincs.

    Nagymama azt mondja, az lehetetlen. Valaminek csak kell lennie. Ebben az új szabad világban csak kell lennie itt valami ennivalónak.

    A férfi azt mondja, nincs semmi. Sör van, együnk azt.

    Nagymama a sakktáblát nézi, odanyúl, előretolja az egyik figurát.

    A férfi azt mondja, a sötét kéne nyerjen három lépésben.

    Nagymama azt mondja, gyerekjáték. Csillog a gyűrűjén a neonfény, ahogy a figurákat mozgatja. Azt mondja, tessék, ennyi az egész.

    A férfi a táblát nézi, a fejét csóválja. Megfogja az egyik figurát, amit előtte Nagymama fogott, visszateszi az eredeti helyére, nézi, aztán megismétli Nagymama lépését, megint visszateszi a figurát, megint nézi, megint megismétli Nagymama lépését. Azt mondja, ez igen. Egy műanyag dobozt vesz elő a pult alól, belesepri a figurákat.

    Nagymamára néz, azt mondja, halfasírt van, kovászos uborka és fekete kenyér.

    Nagymama bólint, meg se kérdezi, hogy szeretem-e, azt mondja, jó lesz.

    A férfi elfordul, két papírtányért tesz a pultra.

    Nagymama körülnéz a fülkében, az egyik ablak melletti pultra mutat, azt mondja, vigyem oda az ételt.

    Felemelem a két papírtányért. Ahogy megyek, az uborka leve az ujjaimra folyik.

    Hallom, hogy Nagymama kér magának egy nagy vodkát, nekem meg egy málnás szukkot.

    A pultra teszem a tányérokat, a halfasírt barnás-olajos kérgét nézem, várom, hogy Nagymama hozza az italokat.

    A fasírt csak egy kicsit halízű, száraz, mint a fűrészpor, szétesik a számban, ahogy beleharapok. Olyan éhes vagyok, hogy nem törődök vele. Soha életemben nem voltam még ilyen éhes.

    Nagymama is eszik, közben engem néz. Azt mondja, öröm látni, hogy milyen szépen eszem. Édesanyám tudott így enni. Kicsi korában nagyon válogatós volt, de aztán amikor nőni kezdett, megevett mindent, úgy, ahogy én. Nagyon kell az étel a növéshez.

    Erre nem mondok semmit, leteszem az utolsó fasírtot, épp

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1