Vérvörös

SALLA SIMUKKA

Vérvörös

SALLA SIMUKKA

Vérvörös

ATHENAEUM

ATHENAEUM

Budapest

Copyright © Salla Simukka, 2013

Hungarian translation © Panka Zsóka, 2013

ISBN 978-963-293-335-1

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Történt egyszer tél közepén, amikor a hó olyan sűrűn és puhán hullott alá a tájra, mint kiszakadt dunnából a tollpihék, hogy a királyné ott üldögélt és varrogatott palotája csillogó ébenfa keretes ablakában, öltögetés közben ki-kinézve a gyönyörű hóesésbe.

Ahogy így elábrándozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkent belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén, meg odalenn a fehér hótakarót, aztán az ablak ébenfa keretére esett a pillantása, és azt gondolta magában: „Bárcsak ilyen gyermekem volna: bőre hófehér, ajka vérvörös, haja ébenfekete!"

FEBRUÁR 28., VASÁRNAP

1

A hó fehéren csillogott. A régi hóra tizenöt perccel ezelőtt új, tiszta és puha réteg hullott. Tizenöt perccel ezelőtt még minden lehetséges volt. A világ szépnek látszott, a jövő pedig még fényesebbnek, nyugodtabbnak és szabadabbnak sejlett fel előtte. A jövő, melynek érdekében megérte nagy kockázatot vállalnia, mindent egy lapra feltennie, és megpróbálnia váratlanul eltűnni.

Tizenöt perccel ezelőtt a könnyű, pelyhes és fagyos hó új réteget vont a régi hótakaróra. Aztán a havazás ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdődött, el is állt, a felhők közül pedig előbukkant a nap. Ilyen gyönyörű nap nem is igen volt még ezen a télen.

A fehérbe most pillanatról pillanatra egyre több vörös vegyült. A vörös egyre jobban szétfolyt, szétterült a földön, továbbszivárgott a hókristályok között, és közben megfestette őket. A vörös egy része foltokban szétspriccelt a hóba. Olyan ragyogó színe volt, hogy ha hangja is lett volna, szinte biztosan üvöltött volna a pirosságtól.

Natália Szmirnova barna szemével a pirosan pöttyözött havat bámulta, de nem látott semmit. Nem is gondolt semmit. Nem is remélt semmit. És nem is félt semmitől.

Tíz perccel ezelőtt Natália még többet remélt és jobban félt, mint bármikor életében. Remegő kézzel gyömöszölte be a bankjegyeket eredeti Luis Vuitton táskájába. Szünet nélkül hegyezte a fülét, és próbálta meghallani a leghalkabb neszeket is. Próbált megnyugodni, és megmagyarázni magának, hogy nincs semmi baj. Hisz mindent eltervezett. Ugyanakkor azt is tudta, hogy még a legtökéletesebb tervek sem bombabiztosak. A sok-sok hónapon át, gondosan létrehozott építmény egy apró lökéstől is kártyavárként omolhat össze és semmisülhet meg.

A táskában volt az útlevele, és a moszkvai repülőjegy. Semmi mást nem akart magával vinni. A moszkvai repülőtéren a bátyja vár rá egy bérelt autóval. Egy több száz kilométerre lévő nyaralóba viszi majd, melynek létezéséről csak kevesen tudnak. Anya és a hároméves kis Olga, az ő kicsi lánya, akit már több mint egy éve nem látott, ott fogják várni. Vajon a kislány egyáltalán emlékszik még rá? Lesz idejük újra megismerni egymást, miközben egy hónapig, vagy kettőig a hétvégi házban rejtőzködnek majd. Addig, amíg Natália úgy nem érzi, hogy biztonságban van. Addig, amíg el nem felejtik.

Natália elhallgattatta magában a makacsul duruzsoló hangot, amely azt súgta neki, hogy nem fogják elfelejteni. Hogy nem hagyják eltűnni. Igyekezett meggyőzni magát róla, hogy ő nem olyan fontos; hogy egy perc alatt találnak majd valaki mást a helyére. Hogy nem éri meg nekik a fáradságot, hogy felkutassák a rejtekhelyét.

Az ilyen munkák során időről időre eltűnt valaki. És vele együtt a pénz is. Ez része volt az üzleti kockázatnak: elkerülhetetlen, kalkulált veszteség, mint a szupermarketben a megromló gyümölcsök, melyeket ki kell dobni.

Natália nem számolta meg a pénzt. Csak igyekezett minél többet a táskájába tömni. A bankjegyek egy része összegyűrődött, de kit érdekelt! A gyűrött ötszázeurós is ugyanannyit ér, mint a sima! Kijön belőle a háromhavi élelem ára, de akár még négyhavi is, ha valaki jól odafigyel, és elég ügyesen spórol. Meg lehet fizetni vele, hogy valaki elegendő ideig hallgasson. Ötszáz euró sokak számára volt a hallgatás ára.

A húszéves Natália Szmirnova a hasán feküdt, arccal a hideg hóban. Nem érezte a hó fagyosságát a bőrén. Nem érezte a mínusz huszonöt fok jeges hidegét a meztelen fülcimpáján.

Az idegen országban, a hideg tavaszban

Natália, vigyázz, megfázol…

A férfi rekedtes hangon énekelte ezt a finn slágert, egy kicsit falsul. Natália nem szerette a dalt. A benne szereplő Natália ukrán volt, ő viszont orosz. De az tetszett neki, ahogy a férfi énekelt, és megsimogatta a haját. Igyekezett minél kevésbé figyelni a szövegre. Szerencsére ez elég könnyen sikerült. Tudott egy kicsit finnül, és sokkal több mindent értett, mint amennyit beszélt. De amikor nem koncentrált és kikapcsolta a gondolatait, az idegen nyelvű szavak összeolvadtak a fejében, elvesztették jelentésüket, és puszta hangkapcsolatokká váltak, melyek kibuktak a férfi száján, és megborzongatták a nyakát.

Öt perccel ezelőtt Natáliának eszébe jutott a férfi is, a kissé ügyetlen kezével. Vajon hiányzik majd neki? Néha. Talán. Talán egy kicsit. De azért nem nagyon, mert a férfi nem szerette őt igazán. Ha igazán szerette volna, akkor tényleg elrendezte volna az ügyeit, ahogy már sokszor megígérte. Natália így végül kénytelen volt a saját kezébe venni őket.

Két perccel ezelőtt Natália becsukta a táskáját. Csak úgy dagadozott a bankjegyektől. Gyorsan rendet rakott maga után, és belenézett az előszobatükörbe. Szőkített haj, barna szem, keskeny szemöldök, és pirosan izzó száj. Sápadt volt. Szeme alatt sötét karikák a kialvatlanságtól. Indulni készült. A szájában érezte a szabadság és a félelem ízét. Egy kicsit fémes íz volt.

Két perccel ezelőtt belenézett a tükörképe szemébe, és felemelte a fejét. Ki kell használnia az alkalmat, és kámforrá válni.

Natália hallotta, ahogy a kulcs megfordul a zárban. Megfagyott az ereiben a vér. Lépteket hallott. Egy emberét; aztán egy másikét és egy harmadikét. Ők azok. A három férfi belépett az ajtón. Nincs más esélye, mint a menekülés.

Egy perccel ezelőtt Natália átvágott a konyhán a teraszajtó felé. Egy kicsit bajlódott a zárral. A keze úgy remegett, hogy alig tudta kinyitni az ajtót. Aztán egyszer csak szinte csodával határos módon kinyílt a zár, és Natália kifutott a hóborította teraszon keresztül az udvarra. Bőrcsizmája elmerült a mély hóbuckákban, de ő folytatta útját előre, nem nézett vissza. Nem hallott semmit. Egy pillanatra még azt is elhitte, hogy mégiscsak megúszhatja, hogy sikerülhet neki, hogy elmenekülhet, és győzhet.

Harminc másodperccel ezelőtt a hangtompítós pisztoly tompa kattanása hallatszott, és a golyó belefúródott Natália Szmirnova kabátjába, bőrébe, épphogy csak elkerülte a gerincoszlopát, szétszaggatta a belső szerveit, és végül a Luis Vuitton táska pántját is, melyet a teste előtt szorongatott. Előrebukott a tiszta, érintetlenül friss hóba.

A vörös tócsa egyre csak nőtt és nőtt alatta. Bekebelezte a havat maga körül. A piros még mindig mohó volt és meleg, de másodpercről másodpercre egyre hidegebb lett. Egy férfi lassú, nehéz lépései közeledtek Natália Szmirnova felé. Már nem hallotta.

FEBRUÁR 29., HÉTFŐ, HAJNAL

2

A háromfős csapat az ajtó előtt lökdösődött. Mindenki elsőként szeretett volna bejutni.

– Hé, menjetek már arrébb egy kicsit, hogy betaláljak végre a kulcslyukba!

– Te soha semmivel nem találsz be egy lyukba se.

Nevetgélés, csend, és újra nevetgélés.

– Várjatok már! Így ni. Beleillik a zárba. És lassan elfordul. Nagyon lassan. Wow. Ez olyan hihetetlen! Vagyis fel tudjátok fogni, hogy a zárat a kulcs egyetlen elfordításával ki lehet nyitni? Hogy valaki valaha kitalálta ezt a rendszert? Ha engem kérdeztek, ez a világ tizenharmadik csodája.

– Pofa be, és nyisd az ajtót!

Kinyitották az ajtót és mindhárman benyomultak rajta. Egyikük majdnem elesett. A másik rövid, de éles kis sikkantásokat hallatott, és nevetni kezdett, amikor meghallotta a visszhangot a tágas, üres térben. A harmadik koncentrálni próbált, és egyenként ütötte be a kód számait a riasztóba.

– Egy… hét… három… kettő. Basszus, tényleg ez az! Ez a világ tizennegyedik csodája. Hogy néhány szám beütésével ki lehet kapcsolni a riasztót. Basszus. Most már tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Lakatos. Az egy foglalkozás, ugye? Aki zárakat és lakatokat készít. Vagy biztonsági őr.

A többiek nem figyeltek oda. A sötét és üres folyosókon rohangáltak, kiabáltak és röhögcséltek. A harmadik is utánuk eredt. A folyosó és az egész lépcsőház visszhangzott a nevetéstől.

– Királyság!

– Irályság. Rályság. Ályság. Ság. Ág.

– És kibaszott gazdagság!

Szándékosan egymásnak ütköztek, és elterültek a padlón. Szó szerint fetrengtek a nevetéstől. Angyalkáztak a kőpadlón. Aztán egyiküknek eszébe jutott valami.

– Gazdagok vagyunk, de a pénzünk csupa mocsok.

– Ja, tényleg. Dirrrty money.

– A sötétkamrába kell mennünk. Azért jöttünk ide.

Hát ha még rendesen emlékeztek volna rá, hogy mi is történt! Az események sűrű homályba vesztek, melyből itt-ott felvillant egy-egy éles kép. Valaki hány. A többiek pucéran úsznak a medencében. Egy kulcsra zárt ajtó, melynek nem kellett volna zárva lennie. Törött kristályváza, és üvegcserép, melyben valaki elvágta a lábát. Vér. Zene, mely túl hangosan dübörög. Oops, i did it again. Egy elfeledett sláger, melyet újra és újra meg kell hallgatni. I played with your heart, got lost in a game. Valaki vigasztalhatatlanul zokog, szipog, nem kér segítséget. A padló csúszik a kiömlött rumtól. Egyszerre szúrós és édeskés szagú.

Az emlékképek nem hajlandók összeállni egy logikus történetté. Ki hozta azt a nejlonzacskót? Mikor? Ki nyitotta ki, nyúlt bele, húzta ki a kezét és nyalta le az ujját? Mikor értették meg?

Be kéne nyomni valamit. Most. Gyorsan. Azonnal.

– Nálatok van még? Úgy nyomnék még egyet!

– Nálam van még néhány.

Három tabletta. Mindenkinek egy. Egyszerre tették a nyelvükre, és hagyták, hogy szétolvadjon a szájukban.

– Kurva jó. Oh yeah. Kibaszott jó.

A sötétkamrában. Sötét. Aztán az egyikük felkapcsolta a villanyt.

– Legyen világosság. És lőn világosság.

Szatyrot az asztalra. Kinyitották.

– Pfuj, de rohadt büdös.

– A pénz nem büdös. A pénz illatos.

– Ebben rohadt sok zsé van.

– És mi igazságosan elosztjuk.

– Ez akkora királyság! Velem még soha nem történt ilyesmi. Imádlak titeket! Imádom az egész világot!

– Nehogy puszilkodni kezdj! Elveszítem a koncentrálóképességem, és kanos leszek.

– Akár dughatunk is egyet.

– Na, azt már nem! Most azonnal el kell kezdenünk a tisztogatást.

Az előhívómedencékbe vizet engedtek. Aztán a pénzt a vízbe áztatták. A megtisztított bankjegyeket egyesével kiteregették.

– Ezt nevezem én pénzmosásnak! Halljátok, ezt nevezem én igazi pénzmosásnak.

FEBRUÁR 29., HÉTFŐ

3

– Ébresztő! Ébresztő! Azonnal! Ki az ágyból! És ha a helyedben lennék, a visszaalvás meg sem fordulna a fejemben!

Az ordibálás csak úgy visszhangzott Lumikki Andersson fülében. Az ordítozó hang sajnos túlságosan is ismerős volt számára. A saját hangja. A saját kiabálását vette fel a mobiljára ébresztőnek, mert azt remélte, hogy ez minden másnál hatásosabban kizavarja majd a finom meleg ágyból. És hatott. Tényleg eszébe sem jutott visszaaludni.

Kábán ült az ágya szélén, és a falon lógó Múmin-naptárra nézett. Február 29., hétfő. Szökőnap. A világ legfölöslegesebb napja. Miért nem lett belőle nemzetközi ünnep, munkaszüneti nap? Hisz úgyis olyan fölösleges. Akkor miért várják vajon, hogy bárki bármi értelmeset és hasznosat csináljon ilyenkor?

Lumikki belegyömöszölte a lábát a kék sünis mamuszba és kivánszorgott a konyhafülkébe. Bekapcsolta a kávéfőzőt. Egy ilyen reggelen nem mehet emberek közé egy erős kávé nélkül. Még sötét volt, túl sötét ahhoz, hogy fel kelljen kelni. Bár odakint mindent vastag hó borított, attól sem tűnt sokkal világosabbnak. És nem is fog egyhamar kivilágosodni: a sötétség egész márciusig a fogságában tartja majd ezt az északi országot.

Ki nem állhatta a télnek ezt a szakaszát. Csak hó és fagy. Túl sok van mindkettőből. A tavasz még olyan messze van. A tél csak húzódik és húzódik tovább, remény sincs rá, hogy egyszer véget ér. Minden dermedt, lelassult, unalmas. Otthon hideg van, az utcán hideg van, a suliban is hideg van. Paradox módon csak mintha a lék jeges vizében nem lenne hideg szauna után, de hát mégsem tölthet ott minden napot! Lumikki belebújt a vastag szürke pulcsijába és kávét öntött a csészéjébe. A kávéiváshoz átsétált a garzon egyetlen rendes méretű helyiségébe, melynek alapterülete a fejedelmi tizenhét négyzetmétert is elérte. Befészkelte magát a kopott fotelba, és megpróbált felmelegedni. Az ablak még mindig huzatos volt, hiába rakott bele pótszigetelést az ősszel.

A kávénak kávéíze volt. Nem is vágyott másra. Ki nem állhatta a világszerte szopogatott, hülye és túl édes csokis-mogyorós-fahéjas-vaníliás divatkávékat. Legyen minden az, aminek lennie kell: a kávé fekete és erős, a dolgok egyszerűen csak dolgok, a lakás pedig lakás.

Anya már megint kiakadt, mikor utoljára itt járt: „Nem akarod berendezni? Egy kicsit otthonosabbá tenni? Ám Lumikki nem akarta. Már vagy másfél éve lakott itt. De nem volt más bútora, csak egy vastag matrac, mely az ágy szerepét töltötte be, egy íróasztal, egy laptop és a fotel. Az első hónapokban anya ragaszkodott hozzá, hogy vegyenek neki ágyat és könyvespolcot, de Lumikki makacsul ellenállt neki. A könyvek egymásra halmozva stószokban álltak a padlón. Az egyetlen „berendezési tárgy a fekete-fehér Múmin-naptár volt a falon. Minek is kezdett volna holmi hülye fészekrakásba? Nem akart ő lakberendezési boltot nyitni! Csak a gimnáziumi éveit fogja ebben a garzonban kihúzni, nem szándékozik sok évre letelepedni itt. A gimi végeztével, ha majd szabad lesz, és oda mehet, ahová akar, senki és semmi nem fog hiányozni neki.

Riihimäkiben, a szüleinél sem volt otthona többé. Mostanában idegennek érezte ott magát. Azok a tárgyak és holmik olyan dolgokra emlékeztették, amelyeket szeretett volna inkább elfelejteni. Így is éppen elégszer jutottak eszébe, szerepeltek az álmaiban vagy a rémálmaiban.

A szülei kicsit furcsán és ellentmondásosan viszonyultak ahhoz, hogy elköltözött. Néha már-már úgy tűnt, hogy megkönnyebbülés volt számukra. Igaz, ami igaz, a hangulat néha elég feszült volt mostanság, de hát tulajdonképpen mindig is ez volt a jellemző. Legalábbis amennyire Lumikki emlékszik. Soha nem értette teljesen, mi okozta ezt a feszültséget, mert anya és apa sosem vesztek össze látványosan, és ő sem emelte fel a hangját soha velük szemben. Ahogy a költözködés közeledett, anya és apa néha hosszasan megölelték, ami furcsa volt és kínos is, mivel ez korábban nem volt náluk szokás.

Anya az ölelkezés után még a két keze közé fogta Lumikki arcát, aztán szokatlanul hosszú ideig egyenesen a szemébe nézett, úgy vizsgálgatta.

– Nekünk csak te vagy. Csak te.

Folyton ezt hajtogatta, és úgy tűnt, hogy bármelyik percben sírásban törhet ki. Lumikki kezdte kínosan érezni magát. Amikor végre anya és apa segítségével sikerült elköltöznie Tamperébe, és először csukta magára az