Sötét titkok

Allison Brennan

Sötét titkok

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Allison Brennan: Notorious

Originally published by Minotaur Books,

an imprint of St. Martin’s Press in 2014

Copyright © 2014 by Allison Brennan

Minden jog fenntartva!

Fordította: Laik Eszter

A Sötét titkok műfaja regény, a cselekményben és a műben megjelenő karakterek a szerző fantáziájának szülöttei.

Bármely hasonlóság valós eseményekkel, helyekkel vagy élő személyekkel csakis a véletlen műve.

Copyright © 2014 by Allison Brennan

Hungarian translation © Laik Eszter

© Erawan Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-615-5469-05-3

ISSN 2064–3683

Prológus

Hester visszatért.

Lindy Ames duplán aláhúzta a mondatot, a golyóstoll mély árkot szántott a papírlapra. Becsapta a határidőnaplót, és visszacsúsztatta a könyvespolcra. A mappa gerince belesimult a többi kötet közé. Ezeket sem fogja senki elolvasni. Dekoráció. Tekintélyes könyvtár egy mutatós szobában.

Szerencséje volt – vagy talán egy kegyetlen isten dörgölte az orra alá a saját ostobaságát –, hogy találkozott a lotyóval a klinikán, és összeállt a fejében a kép. Az időzítés tökéletes. Miért izgatná magát? William és közte nem volt különleges kapcsolat, végig csak bujkáltak a barátaik és az ismerőseik elől.

De mikor leült a lánnyal, és rájött az igazságra, a beszélgetés felnyitotta a szemét. Lindy meglátta jövőjét, ami igazi szívásnak tűnt.

Semmivel sem jobb ő, mint William. De ami még rosszabb, hogy senki nem akadt, akivel megbeszélhette volna a történteket: Williammel megállapodtak, hogy titokban tartják a kapcsolatukat. „Barátság extrákkal" – mondogatta a férfinak.

Lindy felszaladt a hálószobába, az ágyneműjén még mindig érezte az elmúlt órák fülledt illatát, noha William már negyedórája távozott. Miért feküdt le vele egyáltalán?

Mert akartad.

A kapcsolatuk az utolsókat rúgta, a lány mégis szabadnak érezte magát. Nem akart William barátnője lenni. Soha nem is volt az. Azért akarta a férfit, mert mások vágyakoztak utána, hiszen lenyűgöző külsejű fickó, okos és nagyképű. Na meg Revere–nek hívják – ki ne akarna beházasodni egy ilyen nagynevű családba? De Lindy rengeteget veszített ebben a játszmában. Miután Kevin szakított vele, rájött, hogy vagy rendbe teszi az életét, mielőtt egyetemre megy, vagy továbbra is elköveti ugyanazokat a hülye hibákat.

William nem értette: először voltak mindketten szabadok, és nyilvánosságra hozhatták volna a kapcsolatukat. De az elmúlt év titkolózásai, hazugságai és a sok sunnyogás megtették a hatásukat. Most már a férfi előtt se tudta megjátszani magát, még a nyár idejére sem.

Lindy elszánta magát, hogy kiveri a fejéből Williamet. Felnyalábolta az ágyneműt, és betette a mosógépbe.

– Így.

A gép halk surrogása eszébe juttatta, hogy egyedül van. A ház üres volt, az anyja elkísérte az apját New Yorkba, üzleti útra. Lindynek átfutott az agyán, hogy felhívhatná Kevint, de a fiú nem állt szóba vele. A szakításuk csúnyán sikerült, és amikor Lindy tegnap kommunikálni próbált vele, újra veszekedésbe torkollott a beszélgetésük. Nem hibáztathatta érte. Kevin rájött, hogy Lindy mással bújik ágyba, és tudni akarta, kivel. Lindy nem árulta el. Hogy tehette volna? Mindannyian barátok voltak. Ha Kevin megtudja, hogy a lány tucatszor lefeküdt Williammel, miközben hivatalosan az ő barátnője volt, nem lett volna képes tartani a száját. És akkor mindenki kiakadt volna. Gondolt rá, hogy felhívja Maxine–t, de a legjobb barátnője – és egyben Keviné is – olyan zárkózottnak tűnt. Vagy

csak túl elfoglalt az egyetemi előkészületek miatt?

Vagy annyira lekötik a saját párkapcsolati problémái, hogy másra nincs ideje? Vagy talán… talán Lindy hibája. Maxine hátborzongató ügyességgel érzett rá arra, hogy Lindy mikor hazudik neki.

Hiányzott a legjobb barátnője. Max nyers, okos, és nem vesz be akármilyen dumát. És Lindy elcseszte a barátságukat, mint annyi minden mást.

Ideje lelépni és tiszta lappal indulni, mondogatta magának. Három hónap múlva egyetemre megy, a háta mögött hagyja Williamet, Kevint, sőt még Maxet is. Ha a legjobb barátnője átment ilyen veszettül ítélkezőbe, akkor nincs rá szüksége.

Lindy kiment a házból, átsétált a hátsó pázsiton a klubházba, amely egy kis fás ligetecske közepén állt a birtok hátsó sarkában. Amint belépett, elárasztotta a békesség. Nem egyszerű kunyhó volt ez, hanem háromszintes vendégház tökéletesen berendezett konyhával, poolasztallal – abból az időből, amikor a bátyja még itthon lakott –, televízióval és hatalmas DVD–gyűjteménnyel. Furcsának tűnhet, hogy valaki fütyül egy kilencszáz négyzetméteres házra egy kilencven négyzetméteres bungaló kedvéért, de Lindy kiskora óta ezt tartotta a szentélyének.

Volt egy kis csapatuk, elsősorban ő, Caitlin és Olivia tartozott bele, amely aztán az évek során másokkal is bővült. Amikor Max Athertonba költözött, ő is hozzájuk csapódott. A kemény mag tagjai sokszor aludtak egymásnál, partiztak, néha piáltak, szívtak. Mostanában pedig, mióta Kevin lelépett, és Williammel zűrösre fordult a helyzet, a vendégház a lány privát kis menedéke lett, ahol eltűnhetett a világ szeme elől.

Néha azt kívánta, bárcsak önmaga elől is eltűnhetne, ha valaki más lehetne. Eltöprengett olykor, mi történne, ha min­–

denki előtt tisztázna mindent, felfedné a titkokat, és hagyná, hogy boruljon a bili. Mókás lenne!

De ezzel mindenkit megbántana, aki fontos neki. Ezért nem árulta el Williamnek az igazi okát annak, hogy miért hátrált ki a kapcsolatukból.

Lindy kinyitotta a klubház hűtőjét, és kivett egy sört. Ha a szülei tudnák, hogy egy egész italraktárt tart itt, akkor sem szólnának semmit. Talán úgy vélik, jobb, ha itt iszik, mint ha részegen autókázna különféle partik között szerte a városban.

Inkább megérezte, mintsem meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Megfordult, és meglepetten bámult látogatójára. Ha valamire, hát még több drámára egyáltalán nem volt szüksége.

De talán így kellett lennie. Megszabadulni az összes súlytól, egyszer s mindenkorra.

– Menj innen! – mondta, és hátat fordított. – Nem vagyok abban a hangulatban, hogy elviseljem a cseszegetést.

Az ajtó becsukódott, sírás hallatszott. Nem a megbántottság sírása volt ez, inkább a fájdalomé. Torokból feltörő, mint egy csapdába esett állat ordítása.

Valami nem stimmel.

A szíve felkalapált, újra megfordult, közben védekezésképp ösztönösen maga elé kapta a kezét, habár fogalma sem volt róla, mi a csodától kellene megvédenie magát. De még mielőtt szembenézhetett volna támadójával, a koponyájába hasító éles fájdalomtól a földre rogyott.

– Mi… mit csi… – Kavargott a gyomra, mint hányás előtt, nagy nehezen megpróbált négykézlábra állni. A látása elhomályosult, a másodperc töredékéig azt hitte, csak baleset történt.

Aztán egy kéz hátulról megragadta a nyakát, és lenyomta a földre. A támadója ráült a hátára, a földhöz préselte, és megszorította a nyakát.

Lindy beszélni próbált, aztán sikoltani, de nem kapott levegőt. Csapkodott a karjával, hátha eltalálja a támadót a háta mögött, de nem uralta a végtagjait. Lélegezni sem tudott.

Elég!

De nem jött ki hang a torkán, az üvöltés a tüdejében rekedt.

Miért bántasz? Ezer éve ismerlek…

A látását elhomályosító köd feketébe fordult, aztán minden eltűnt körülötte.

Első fejezet

Szívás volt hazamenni.

Maxine Revere kacérkodott a gondolattal, hogy magányosan repül el Kevin temetésére, így tökéletes és kiállhatatlan családja nem is tudna a látogatásáról, csak akkor, amikor már a New Yorkba visszafelé tartó gépen ül. Három dolog miatt tett le a tervéről.

Legfőképpen azért, mert nem szokott megfutamodni a kínos helyzetek elől. Rég rá kellett jönnie, hogy már nem az a tizenkilenc éves fruska, aki szembeszáll a családjával.

Továbbá nagyon élvezné, ha hívatlanul besétálhatna a családi birtokra, és része lehetne egy Kaliforniában játszódó Dallas–epizódnak. A Sterling–Revere família a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül is lekörözné a Ewing családot, de anélkül, hogy börtönben végeznék. A család fekete bárányának lenni sokkal jobb mulatság, mint egy nap kétszer keresztülrepülni az országot.

De az elsődleges ok, amiért végül itt marad hétvégére, az Kevin húga, Jodi O’Neal. Kevin régebben Max legjobb barátja és bizalmasa volt. A fiú megölte magát, és Jodi megválaszolatlan kérdésekkel küzdött. Max nem tudta mindenre a választ, de értette, miért kutatja Jodi az igazságot ott, ahol csak hazugságokkal szembesült. Max már átélte a gyászt, szoros ismeretséget ápolt a halállal, és talán hozzásegíthette Jodit egy csepp békességhez.

A repülésnél az első osztálynak megvannak a maga előnyei, például az, hogy nem kell várakozni a kiszállásnál. Max kilépett a repülőgépből a San Francisco Nemzetközi Repülőtéren, és hosszú lépteivel jócskán megelőzte a többi utast. Arasznyi cipősarkának köszönhetően a száznyolcvan centit is meghaladta, magabiztos mozgása és lenyűgöző külseje miatt sokan megbámulták. De ő nem törődött a feltűnéssel. Rezegni kezdett a telefonja, ám ezzel sem foglalkozott. Főállású asszisztense és úgynevezett testőre, a korábbi elitkommandós, David Kane könnyedén lépést tartott vele. Ő is forgatta a fejét, leginkább aggodalmában. Amikor nem mosolygott, úgy nézett ki, mintha bármikor kész lenne ölni, lelkiismeret–furdalás nélkül. Nem gyakran mosolygott. De Max már megtanulta, hogy azzal, amit kifelé mutatunk, elrejthetjük valódi önmagunkat. Davidet a harcias külseje úgy védte meg, ahogyan a nőt a mindenekfeletti igazságérzete.

– Nincs rád szükségem – mondta Davidnek. – Tegnap megbeszéltük. Vagy csak meg akartál békíteni?

– Csak annyit javasoltam, hogy beviszlek Athertonba, mielőtt Marinbe indulnék.

– Értelmetlen lenne egyórás kitérőt tenned. Én is tudok vezetni. – Tudomást sem vett David halovány grimaszáról. – És szükségem van egy autóra. Ez nem New York, ahol bárhová eljutok gyalog vagy taxival. Menj. Emma vár.

– Ha biztos vagy benne…

Max Davidre pillantott.

– Ő a lányod.

– Az anyjával jön.

– Nem én keféltem Brittney–vel egy béna próbálkozás kedvéért, csak hogy bebizonyítsam, nem vagyok meleg

– vetette oda Max. – Nem leszek az ürügyed kizárólag azért, hogy elkerüld azt az önző ribancot.

Szókimondó szeretet. David rajongott a tizenkét éves lányáért, de a kislány anyja nem könnyítette meg a kapcsolatukat. Brittney egy perccel sem engedélyezett több időt Davidnek együtt tölteni Emmával, mint amit a bíróság megállapított, és a gép késése már így is elrabolt tőlük két órát.

Lassítás nélkül szelték át a tömeget a csomagfelvételnél, és megálltak a szállítószalagnál, ahová a táskáik érkeznek.

– Emma téged is látni akar – mondta David.

– Holnap van a temetés. Te pedig vasárnap fent leszel a Hawaiira tartó gépen. Élvezd a vakációt! Ha visszajössz, és én még mindig itt leszek, összefuthatunk a városban egy ebédre, és elviszem Emmát vásárolni.

David felmordult.

– Elég ruhája van már.

– Cipőből egy lánynak sosem elég! – Maxnek kétségei voltak, hogy lesz–e valaha saját gyereke, ezért szívesen játszott tiszteletbeli nagynénit David lánya mellett, amikor Emma meglátogatta New Yorkban.

Max a futószalag elejénél cövekelt le, mert nem akart itt többet időzni, mint amennyit tényleg muszáj. A repterek az élete részét képezték, de a várakozást nagyon unta. Mielőtt elhagyta Miamit, az egyik bőröndjét visszaküldte New Yorkba, Kaliforniába csak a másik, kisebb táskát hozta magával, amelybe a legszükségesebb holmikat pakolta. Nem tervezte, hogy sokáig marad a városban.

– Miss Revere? – szólalt meg egy idősebb hang a háta mögött.

Max megfordult, és lenézett egy idős párra. A férfi leg­alább nyolcvanéves lehetett, és úgy százhatvan centi, a mellette álló felesége épp csak elérte a százötvenet. Mindketten őszek, kék szeműek, és egészen angyalszerű jelenségek lettek volna, ha arcukat nem barázdálják mély, sűrű ráncok.

Max udvariasan mosolygott.

– Igen, Maxine Revere vagyok.

Már várta, hogy autogramot kérnek tőle, vagy felteszik a kérdést, hogy milyen bűneset miatt érkezett Kaliforniába. Ő volt a műsorvezetője a havonta jelentkező tévés bűnügyi magazinnak, amely mostanában előreugrott a nézettségi listán. Amikor még csak újságcikkeket és könyveket írt,

a szakmabelieken kívül alig ismerte valaki. Mióta viszont a képernyőn szerepelt, rendszeresen megszólították az utcán.

Az ismertségnek megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Ma például jó szoros volt az időbeosztása, de ez az idős pár olyan helyesnek tűnt.

– Mondtam én neked, Henry! – fordult a hölgy a férjéhez. – Penny Hoffman a nevem. – Idegesen Max felé nyújtotta kezét, amely hideg volt, száraz és törékeny, mint maga az asszony is. – Ő a férjem, Henry. Tudtam, hogy ön az!

– A néni két kézzel szorította ridiküljét az elnyűtt, kirojtosodott fogantyúknál. – Hisz ön az isteni gondviselésben?

Érzékeny téma.

– Néha – felelte Max.

David oldalt állt, onnan figyelte az eseményeket. Mindig ugrásra kész, még akkor is, ha ez teljesen szükségtelennek látszik. A tavalyi chicagói incidens óta, amikor Max­et megtámadták egy parkolóházban – valaki nem akarta képernyőn látni az igazságot –, David számára mindenki gyanúsnak tűnt. Még a töpörödött, idős hölgyek is.

– Épp most érkeztünk Phoenixből – mesélte Henry.

– Az unokánk esküvőjére – tette hozzá Penny. – Tavaly egy temetésen jártunk itt.

– Részvétem – mondta Max.

Penny elpislogott egy könnycseppet, és zavartan elmosolyodott.

– A másik unokánk. Jessica bátyja, Jason.

– Penny – szólalt meg Henry, és megfogta felesége kezét. – Miss Revere nem kíváncsi most erre a történetre.

– A rendőrség azt mondta, nincsenek bizonyítékok.

Ahogy az asszony kiejtette az utolsó szót, Max ösztönei bekapcsoltak. A rendőrségnek talán nincsenek bizonyítékai, amit megosztanának a családdal, de mindig akadnak nyomok – és Penny hangjából egyértelműen kitűnt, hogy felépítette a maga elméletét.

Max tapasztalatai szerint a gyilkosságok hátterében majdnem mindig személyes ok áll. Előfordulnak ugyan az áldozatot nem ismerő tettesek vagy sorozatgyilkosok is, de az ilyen eset ritka, mint a fehér holló. A legtöbb áldozatnak olyan ember oltotta ki az életét, akiben a legjobban bízik. Barát. Házastárs. Szülő. Gyerek.

David megköszörülte a torkát, majd leemelte Max bőröndjét a szalagról. A saját, khakiszínű táskáját már korábban magához vette. Egyáltalán nem törődött volna vele ennyire, ha nem csomagolt volna bele fegyvert.

– Látod, indulniuk kell – szólt Henry a feleségének. – Nagyon örülünk, hogy találkozhattunk önnel, Miss Revere. Ön nagyon csinos. Élőben pedig még inkább.

– Köszönöm – mondta Max. – Ha írnának nekem az unokájuk esetéről, itt van az irodai és az e–mail címem.

– Előhúzott egy névjegykártyát a zsebéből.

Levelek és e–mailek százait kapta hetente családoktól, akik a legkülönfélébb dolgokat kérték tőle, kezdve egy szerettük ártatlanságának bizonyításától egy gyilkos el­ítéltetéséig. A legtöbb kérés „döglött akta" volt, igen kevés bizonyítékkal. Max idő hiányában nem tudott a nyomába eredni minden megoldatlan gyilkossági ügynek, sőt, még azokat sem mindig sikerült lezárnia, amelyekben nyomozni kezdett.

De amit sikerült kiderítenie, azt mindig feltárta a családok előtt. Többé–kevésbé.

Elővett egy tollat a zsebéből, és a névjegykártya hátára írt.

– Ez a privát e–mail címem.

Henry elvette a kártyát, de Penny feszültnek látszott.

– Már írtam önnek, kétszer is.

A hangjából ítélve nem kapott választ a leveleire, Maxet pedig elöntötte a harag. Ha az új asszisztense meg akarja tartani az állását, akkor jobban teszi, ha előáll valami magyarázattal. Minden e–mailt és levelet kötelező volt egy héten belül megválaszolnia. Max készített négy szövegvázlatot, amely a legtöbb esetre passzolt, a munkatársának csak azokat a leveleket kellett elolvasnia, amelyekhez nem illettek a sablonok.

– Azt gondoltuk, érdekelheti az eset, mivel Jasont az Athertoni Gyakorlógimnáziumban ölték meg.

Max kivételesen nem jutott szóhoz. Ő is az athertoni gimnáziumban végzett tizenhárom éve, de senkitől sem hallott erről a gyilkosságról. A másodikról a campus történetében.

– Mikor? – nyögte ki végül.

– A hálaadás utáni szombaton.

Majdnem kilenc hónapja.

– Egész hétvégén itt leszek a városban – árulta el Max.

– Szeretném, ha megosztanák velem a történetüket. Nem ígérem, hogy kivizsgálom, de mindenképpen meghallgatom.

Az öregek elmosolyodtak, Penny szemébe könnyek gyűltek. Max nem akart könnyeket látni, különösen nem valódi könnyeket, mint Pennyé.

– Köszönjük. Mi két hétig leszünk itt. Nem is tudja, mennyit jelent ez nekünk.

Maxre másnap Kevin temetése várt, Jodival egy óra múlva találkozik – máris késében van –, és még ott volt a saját családja, velük is foglalkoznia kell. Ez utóbbit szívesen kihagyta volna.

– Hol szállnak meg?

– Az Embassy Suitesben, Redwood Shoresban – válaszolta Henry. – A fiunk felajánlotta, hogy lakjunk náluk, de annyi elintéznivalójuk maradt az esküvő előtti utolsó pillanatokra is, hogy nem akartunk zavarni.

Max elmosolyodott.

– Biztos vagyok benne, hogy nem zavarnának senkit. Meglátogathatom önöket holnap reggel a hotelban? Nyolc óra nagyon korán van?

– Mindig hajnalban kelünk. – Penny elmosolyodott.

David sajátosan szigorú tekintetet lövellt Max felé. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy még szigorúbb ráncokba szedte homlokát ahhoz képest, ahogy általában szokta.

Max a bőröndjéhez fogta laptoptáskáját, és elbúcsúzott a Hoffman házaspártól. Daviddel kiléptek a terminálból a tavaszi reggelbe. Hűvös szél söpört végig az öblön, Max megborzongott. Amikor Miamiból elindult hajnali hatkor, ott huszonegy fok volt, és ragyogó idő.

A széles járdán az autókölcsönzős buszjárat megállója felé vette az irányt.

– Miért? – kérdezte David.

Max erre nem felelt.

– Hívd fel Gingert! – kérte Davidet. – Mondd meg neki, hogy keresse elő Hoffmanék leveleit, és olvassa be nekem őket, szó szerint, mielőtt elmegy az irodából. Tudni akarom, miért nem láttam őket rögtön.

– Biztosan úgy gondolta, van elég dolgod. Vagy talán ő sem látta a leveleket. Akkor is befuthattak, amikor még Ashley dolgozott az irodában. Vagy Josh.

Max nem akart Ashley–re gondolni. Kész katasztrófa. Na és Josh? Akárhányszor eszébe jutott, legszívesebben minden alkalommal újra és újra kirúgta volna.

Nem volt szerencséje az irodai személyzettel. David tizennyolc hónapja dolgozott neki, ez idő alatt Max hat irodai alkalmazottat is elfogyasztott. Eddig Ginger közelíti meg a rekordot a négy hónapjával. Még két hét, és elnyeri a leghosszabban ténykedő asszisztens díját.

Megálltak a kisbusz megállójának a táblája alatt. David Max kezébe nyomta a mobilját.

– Marco az.

– Téged keres, nem engem.

– Mert te nem veszed fel a sajátodat. Engem már harmadszor hív.

Max nem vette át a telefont, így David szólt bele. A nő próbált nem figyelni a beszélgetésre, a szemével kereste, hogy közeledik–e már a busz. De híre–hamva sem volt.

– Itt van mellettem – mondta David a telefonba. – Nem, nem vesztette el a mobilját.

Max az orra alatt szentségelt, és elvette Davidtől a készüléket.

– Nem vettem fel a telefont, mert nem akartam veled beszélni!

– Néha muszáj velem beszélned, édesem! – Az FBI különleges ügynöke, Marco Lopez halkan és jól artikulálva beszélt, minden erejével uralkodva kubai temperamentumán.

– Ma nem.

– Szándékosan elutaztál, mielőtt láttam volna az anyagot.

– Megmondtam neked tegnap, hogy temetésre jövök Kaliforniába.

– Nem említetted, hogy élesíted az anyagot, és rengeteg időd volt, hogy küldj egy háromperces spotot a helyi híradóba. Leleplezted az informátoromat, és veszélyeztetted az esetet. – A hangja egyre emelkedett, miközben beszélt.

Maxnek bőven volt tapasztalata, hogy miként maradjon nyugodt, miközben Marcóval beszél.

– Az informátorod egy hétre kórházba juttatta az egyik prostiját, és akadályozta a nyomozást Candace Arunda gyilkosságának ügyében.

– Ő volt az egyetlen kapcsolatom a Garbena kartellhez! – Bár Marco Miamiban született és nevelkedett, a szülei mindketten kubaiak voltak, így amikor dühbe gurult, és gyorsan beszélt, egyfajta vegyes amerikai–kubai akcentusra váltott.

– Nem ragozom ezt tovább – jelentette ki Max. – Amikor rákérdeztél a múlt héten, én elárultam neked, hogy miért vagyok Miamiban.

– Tájékoztatnod kellett volna!

– Amikor legutóbb odaadtam egy cikkem vázlatát, a főnököd megpróbálta megfúrni!

– Ez kilenc éve történt!

– Egyszer épp elég.

– A francba, Max! Azért kerültél meg, mert tudod, hogy ezúttal messzire mentél.

Max maga elé képzelte Marcót, amint le–föl járkál az irodájában, a szabad kezét idegesen nyitogatva és ökölbe szorítva.

– Messzire mentem? – Max mély levegőt vett. Marco mindenki másnál jobban fel tudta vinni a vérnyomását. – Így nevezed, hogy lelepleztem egy kiskorú prostituált brutális gyilkosát? Fontosabb egy tégla a kartellből, mint az igazságtétel egy tizenhét éves lányért?

– Ne ferdítsd el, amit mondtam! Tudod, hogy nem vagyok érzéketlen. Adnod kellett volna huszonnégy órát, hogy rendbe tegyem ezt a zűrt. Ramirez egyébként is börtönbe került volna.

– A csapatod elcseszte, közben egy másik lány is veszélyben volt, és nekem időt kellett volna adnom, hogy helyrehozd, csak mert lefekszünk egymással?! A Garbana a lelkedbe kerül, Marco!

David megköszörülte a torkát. Maxine–t kevésbé izgatta, ha hallgatóságuk akadt, de azért odébb lépett a többi buszra váró utastól.

– Te vagy a legkiborítóbb nő, akit valaha ismertem!

– Sosem hazudtam neked, Marco. Bárcsak te is elmondhatnád ugyanezt… – Kinyomta a telefont, és visszaadta Davidnek.

A gyomra görcsbe rándult. Bárcsak másképp intézhették volna el a dolgokat a férfival!

– Szólnod kellett volna neki, mielőtt eljössz – jegyezte meg David.

– Tudta, miért mentem Miamiba, és hazudott nekem.

– Nem mondhatta el…

Max ritkán szakította félbe Davidet, de most nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Hazudott. Nem azt mondta, mint régen, hogy „Max, nem beszélhetek veled erről az esetről", amit én mindig elfogadtam. Ezúttal szándékosan félrevezetett, mert meg akarta védeni az informátorát, és aztán elvárta, hogy ne hozzam nyilvánosságra. Te éppúgy tudod, mint én, hogy Marco és a csapata a nagy halra vadásznak. Ha ártatlan guppik esnek áldozatul a folyamat során, az nekik csupán járulékos veszteség.

– Akkor is meg kellett volna mondanod neki. Nem a reggeli újságban kellett volna olvasnia. – David jelentőségteljes pillantást vetett Maxre. – Szándékosan szabotáltad a kapcsolatotokat. Miért?

Max nem felelt rögtön, mert a kisbusz beállt a helyére. Öten voltak utasok, Max leült a tizenkét személyes jármű hátsó sorába. David helyet foglalt mellette. A férfi tiszteletet parancsoló külseje okozta, vagy a lezajlott telefonbeszélgetés, mindenesetre a többi utas a busz elejébe tömörült.

David éles szemű megfigyelő volt. Max talán nem akarta tudatosan lezárni az amúgy is lefutóban lévő viszonyát Marco Lopez különleges ügynökkel, de a kapcsolatuk alapvetően csak testi volt. Hosszú história. Max nem engedhette meg, hogy a libidója irányítsa a karrierjét. A múltban sem engedte soha, és még a Marco iránti érzései miatt sem tervezett változtatni az eddigi hozzáállásán.

– Kilenc év ismerem Marcót, és soha nem hazudtam neki – mondta, ahogy megindult velük a kisbusz. – Soha nem állítottam magamról olyasmit, ami nem igaz. Azt hiszi, megváltoztathat. Akárhányszor találkozunk, szexelünk, mint a nyulak, és rá akar venni, hogy ejtsem a sztorimat. Amikor erre nem vagyok hajlandó, megvádol azzal, hogy

nem törődöm mások érzéseivel. Belefáradtam abba,

hogy megpróbáljam elmagyarázni neki a szempontjaimat. Nem fogok megváltozni csak azért, hogy a kedvére tegyek.

– Adok neked hat hónapot.

– Mire?

– Hogy találj egy sztorit Miamiban, és legyen ürügyed visszamenni.

Max felnevetett, mélyről, hangosan, őszintén.

– Ezért szeretlek téged, David! Emlékeztetsz rá, hogy defektes vagyok.

A férfi elmosolyodott, amitől a bal halántékán húzódó, ötcentis, durva heg már–már sármosnak hatott.

– Ez a legkevesebb, amit tehetek.

A kisbusz beállt az autókölcsönző pavilonja elé. David már korábban elrendezte a papírokat, és most átadta azokat Maxnek.

– Marcónak találnia kéne egy helyes kubai csajt, aki odavan a macsó dumájáért, és azt teszi, amit a pasas mond neki. Én végeztem vele! – jelentette ki Max, mialatt a többi utas kikászálódott.

Azt hitte, jobban érzi majd magát attól, ha hangosan kimondja. De semmi más eredménye nem lett, csak átjárta a felismerés, hogy mennyire rideg néha. Hogy az alapvető értékrendjén akkor sem tud, és nem is akar változtatni, ha a másik sorsát egyébként a szívén viseli. Kétsége sem volt afelől, hogy Marco is hasonlóan érez, talán ezért jutottak zsákutcába.

Ráborult a búskomorság sötét leple. Ennek a kapcsolatnak tényleg vége.

Második fejezet

Nem sok minden változott Atherton tehetős kis városkájában, mióta Max anyja a nagymamára hagyta volna lányát huszonegy évvel ezelőtt. Ugyanaz a gyönyörű táj, ugyanazokkal a sötét titkokkal. A fákkal övezett, kanyargós utcák mélyén megbúvó, hallgatag udvarházak portáiról hazugság csörgedezett. Kevés volt az újgazdag lakó, mert a polgármesteri hivatal nem támogatta őket, de arról a néhányról, aki itt élt, a helyiek pontosan tudták, hogy rossz pénz van, rossz kezekben.

Az igazi jómódúak, akik többgenerációs vagyonnal és ősi titkokkal bírtak, nem kérkedtek a gazdagságukkal. Többnyire beosztották a pénzüket, és szigorú, de azért kellően levegősre szabott költségvetési korlátokat szabtak magunknak, elsősorban a vagyonuk gyarapításába fektetve dollárjaikat.

Max gyorsan hajtott át Athertonon. Meglepte, ahogy egyszerre van jelen benne a nosztalgia és a megbánás. Bár kilencévesen került ide, Atherton volt az egyetlen hely, amelyet az otthonának tekintett. Ennek ellenére soha nem tudna újra itt élni.

Majd később foglalkozik a múltjával. A járat késése miatt kifutott az időből, ezért viharzott át Athertonon a szomszédos Menlo Park városába. Kevin húga, Jodi egy kis könyvesboltban dolgozott részmunkaidős állásban. Max tiniként sok időt töltött a Kepler’sben, amely menedéket jelentett számára a családja elől. Fiatal lányként soha nem gondolta volna, hogy egyszer majd könyvet ír, amely a kedvenc könyvesboltja polcát fogja ékesíteni. Azt tervezete, utazó író lesz, a földkerekség rejtett kincseit fotózza, különleges kultúrák, emberek és események történetét örökíti meg. Helybélieket és turistákat faggat majd, mi teszi az adott helyet olyan különlegessé. Talán egyszer felkutat egy valóban neki való otthont, mert a jelenlegi soha nem jelentette számára az igazit…

Csakhogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, mondta az anyja három hónappal azelőtt, hogy otthagyta volna Max­et. Mintha a sors képes lenne önálló gondolkodásra.

A sors útjai kifürkészhetetlenek, Maxine. Néha nem azonosak azzal, amit mi szeretnénk, de nincs mindig hatalmunk fölötte.

Max nem hitt anyja szavainak, egészen addig, míg a legjobb barátnője az utolsó egyetemi tavaszi szünet idején el nem tűnt. Max egy évet töltött azzal, hogy válaszokat találjon a kérdéseire. Noha tudatosan döntött amellett, hogy más karriert választ, mint amit korábban gondolt magának, meglepte, hogy pörgős, felelőtlen anyja bölcsebbnek bizonyult annál, mint amit ő feltételezett róla.

Belépett a könyvesboltba, és beszívta az új könyvek csodás illatát. Bár volt e–book–olvasója, elsősorban az utazásai alatt használta. Manhattani lakásában rengeteg könyvet felhalmozott, amelyektől nehezére esett volna megválni.

Helyi szerzők művei mellett haladt el, és felderült, amikor a középső sorban meglátta a négy saját könyvét, amelyeket igazi bűnesetekről írt. De még jobban elmosolyodott, amikor a legfelső polcon megpillantotta egy befektetési tanácsadásról szóló könyv példányait – a szerzőjük IV. Andrew S. Talbot.

Andynek biztosan nem valami kis mellékes kereset céljából kellett könyvírásra fanyalodnia, de többet tudott a pénzről és a befektetésről, mint bárki más. Andy elég sok gazdag embert ismert, ami nem csoda: a nagyapja banktulajdonos volt, a nagybátyja pedig az egyik vezető dotcomcég alapítója, és a vállalkozást a dotcomlufi fénykorában adta el.

Max a kezébe vette a könyvet, és felütötte a belső fülnél.

– Max?

Felnézett, és megpillantotta Jodi O’Nealt, Kevin húgát. Csak egy fotónak köszönhetően ismerte fel, amelyet korábban az interneten látott. Jodi hatéves lehetett, amikor utoljára találkoztak. Most tizenkilenc – ugyanannyi, mint Max volt, amikor elhagyta Athertont. Amit azonban a fotó nem adott vissza, az Jodi nagy, barna szeme, amelyből szinte üvölt az őszinteség. Pont olyan, mint Keviné.

– Szia, Jodi! Sajnálom, hogy késtem. A gépem később szállt le.

Jodi szemébe könnyek gyűltek. Megfogta Max kezét, és megszorította.

– Annyira hálás vagyok, hogy eljöttél. Nem voltam biztos benne, mert tudom, hogy közted és Kevin között akadtak gondok.

– Nem beszéltem Kevinnel tizenkét éve. Azért jöttem, mert megkértél rá.

Jodi beharapta az ajkát.

– Nem vettem ki addig a szünetemet, míg ide nem érsz. Van időd egy kávéra?

– Annyi időm van, amennyit csak szeretnél.

Átsétáltak a szomszédos épülethez, és leültek egy kinti asztalhoz. Fél órára voltak San Francisco déli részétől, itt mindig melegebb volt, mint a belvárosban. Max levette a blézerét, és ráterítette a szék háttámlájára. Masszív tölgyfa állt az udvar közepén, lombja finoman megszűrte az asztalukra hulló fénysugarakat. Pontosan úgy nézett ki minden, mint Max legutóbbi látogatása idején, amikor két évvel ezelőtt unokatestvére, Thea hozzáment II. Duncan Talbothoz, Andy unokatestvéréhez. Max az esküvő napján érkezett, és másnap reggel már a New Yorkba tartó gépen ült.

Jodi csapongva fecsegett a könyvesbolti munkájáról, amely mellett a Kaliforniai Művészeti Egyetemet végezte. Hetente háromszor járt be vonattal az óráira.

Max nem egyszerűen azért jött most, mert Jodi megkérte. Az volt az érdekes, ahogy kérte. Amiről beszélt, és amiről nem.

Jodi azt állította, Kevin nem lett öngyilkos. De arra már nem tért ki, hogy miért nem hisz a rendőrségi jelentésnek.

– Elolvastam mindent, amit küldtél – vágott bele Max, miután a pincérnő kihozta nekik a kávét és a süteményt. – Semmi nem utal sem az újságcikkben, sem az eredeti rendőrségi jelentésben arra, hogy Kevint meggyilkolták volna.

Jodi összerezzent a szóra, vagy talán Max nyersességére. Tapintatosabb stílusra kell váltania. Max csak most végzett egy nyomozással, ahol egyenes beszédre volt szükség, mi több, ez kellett ahhoz, hogy megtalálja a válaszokat. Csakhogy Jodi egy túlélő, a történtek egyik szenvedő alanya, akinek szembe kellett néznie a szerette halálával.

– Tudom, mit sugall Kevin halála – suttogta Jodi –, tudom, mit gondol mindenki. De esküszöm, Maxine, végül sikerült rendbe tennie az életét. Évek óta nem használt semmit! Úgy értem, néha talán kicsit bepiált, de droghoz nem nyúlt!

Az akták másról árulkodtak. Kevin keményen ivott, és háromszor tartóztatták le kábítószer–birtoklásért. Kétszer marihuána, egyszer heroin. Az utolsó lebukásnál hat hónapot töltött börtönben. A halálesetet követő nyomozás során hatvan gramm füvet találtak a lakásában nagy halom üres whiskys– és sörösüveg társaságában. Az egyetlen állandóságot az életében egy részmunkaidős állás jelentette egy kávézóban. A keresete nagyjából arra volt elég, hogy kifizesse a lakbért, és megvegye a piát.

Max nem beszélt ezekről Jodinak, hiszen a lánynak tudnia kellett, milyen életet élt a bátyja. Figyelte, ahogy Jodi apró csomókba tekergeti hosszú, barna hajtincseit. Sok kérdést szeretett volna feltenni neki, de nem akarta egy konkrét ösvényre terelni. Amikor világossá vált számára, hogy Jodi pillanatnyilag túl ideges egy őszinte beszélgetéshez, más témát hozott fel.

– Miért kérted, hogy jöjjek el Kevin temetésére?

– Barátok voltatok. – Halkan válaszolt, remegő hangon.

Max hátradőlt, és bekapott egy falatot a répatortájából. Jodi lelkiállapotát mérlegelte.

– Azóta nem beszéltem Kevinnel, hogy tizenkét éve itt­hagytam ezt a várost. Ha neked valami mást mondott, akkor nem az igazat mondta.

Jodi nyelt egyet, és előredőlt.

– Amióta az eszemet tudom, Kevin azóta próbált rájönni, hogy mi történt azon az éjszakán, amikor Lindy Ameset megölték.

Négy hónapja, éppen karácsony előtt, Kevin hagyott egy üzenetet Maxnek, amelyben azt kérte, hogy ha van szabad kapacitása oknyomozó újságíróként, nézzen utána egy nyomnak Lindy gyilkossági ügyében.

Az eset az utolsó középiskolai évükben történt. Kevint letartóztatták, bíróság elé állították, ahonnan nem távozott tiszta lappal: az esküdtszék megosztottnak