Drága szépség

LOUISE MENSCH

Drága szépség

„BEAUTY"

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Louise Mensch: Beauty

The right of Louise Mensch

to be identified as the Author of

the Work has been asserted by her in accordance with the

Copyright, Designs and Patents Act 1988.

First published in Great Britain

in 2014 HEADLINE REVIEW

An imprint of HEADLINE PUBLISHING GROUP

Copyright © 2014 Louise Mensch

Minden jog fenntartva!

FORDÍTOTTA: DORNBACH-APRÓ TÍMEA

Copyright © 2014 Louise Mensch

Hungarian translation © Dornbach-Apró Tímea, 2015

© Erawan Könyvkiadó, 2015

Felelős kiadó: Fejős Éva

Szerkesztette: Laik Eszter

A kéziratot gondozta: Lőrinczi Ágnes

Borítóterv: Cantinart Kft.

Borítóillusztráció: Shutterstock

Elektronikus változat:

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5469-15-2

1. fejezet

A szülészeti osztálynak rossz napja volt.

És szegény kis Dina Kane-nek is.

Az újszülött műanyag gyermekágyban feküdt, köhögve, nyögdécselve, egy pamutkendőbe tekerve. A kis micisapka félrecsúszott a fején, és eltakarta egyik szemét. Az anyja a fájdalomtól ájultan feküdt egy ágyon, pár méterre tőle. A nővérek körülöttük rohangáltak, örültek, hogy az anya nincs magánál, az apa pedig valahol Bronxban dolgozik egy építkezésen. Nem is kérdéses, hogy nem vehetett volna ki szabadnapot, a családnak szüksége volt a pénzre.

A másik szobában az egyik nőből ömlött a vér egy kontár módon elvégzett császármetszés után, és két farfekvéses szülés volt éppen folyamatban. Dina anyja, Ellen Kane végig üvöltött, mintha kínozták volna. Ez volt a második szülése, és gyorsan megérkezett a baba. Mire Ellen Kane bejelentkezett és az ágyához irányították, már hét centiméterre tágult – túl késő volt az epidurális érzéstelenítéshez.

Ellen legnagyobb bánatára.

Úgy tűnt, az összes szegény Westchester megyei nő ugyanakkor akarta kipottyantani a kölykét magából.

A bábák nem törődtek Ellen sikolyaival. Túlságosan el voltak foglalva, próbálták elállítani a másik anya vérzését, aki a szülészük hibája miatt haldoklott. Mások a farfekvéses anyákat masszírozták és nyugtatták. Senki sem törődött egy természetes szüléssel, legyen az bármilyen fájdalmas is.

Nincs biztosításod? Nincs egy szemernyi szimpátia sem.

– A fenébe is – sziszegte az egyik nővér az izzadtságtól átázott lepedőjén nyögdécselő és hánykolódó Ellennek. – Csak nyomjon, nyomjon. A nők már évezredek óta ezt csinálják.

– Kérem – sikoltotta Ellen, de akár a falnak beszélt volna.

Senki sem tartott pertől. A családnak csak állami betegbiztosítása volt, nem volt pénzük pereskedni. Így hát Dina Kane az anyja fájdalmas sikolyainak hangjára jött a világra. Maszatos kis teste még alig bújt elő, egy zaklatott nővér már el is vágta a köldökzsinórját, majd a lábánál fogva lelógatta és csapott egyet kicsiny fenekére.

A kis Dina is sikoltott, hangja vékony jajgatás volt csupán.

De immár ez volt az egyetlen hang az ágy körül.

Az anyja elájult. A babát hányavetin bepólyálták, bedobták a műanyag ágyba, és egyedül hagyták. Dina csendesen sírdogált, de senki sem vett róla tudomást. Ez volt az első erőtlen próbálkozása, hogy magára vonja mások figyelmét. Próbálta kikényszeríteni a világból, hogy vegye őt észre. Átlátszó kis körmei belemélyedtek puha, nedves tenyerébe.

Dina Kane máris ökölbe szorította a kezét.

Az út hazafelé valamivel jobb volt. Dina az autó hátsó ülésén aludt mózeskosarában, miközben Paul Kane próbálta kigondolni, mit is kellene mondania feleségének.

– Igazán szép – hazudta. – Ügyes voltál.

Mégis, mit kellett volna mondania? A lánya úgy nézett ki, mint egy kopasz, ráncos kis gnóm – akár az összes csecsemő.

– Köszönöm, édesem – válaszolta Ellen fáradtan.

A nő nem nézett hátra a lányára. Azzal próbálta magát mentegetni, hogy még nincs túl a traumán és a kimerültségen. A szülés előtt akkora volt, mint egy ház, már napok óta alig aludt. Most pedig itt volt Dina, kapcsolatuk gyümölcse.

De nem úgy, mint mikor Johnny született: az elsőszülött, a fia és a szeme fénye. Persze Ellen akkor még fiatalabb volt – négy évvel –, és a szülés rendben lezajlott, valamint mindketten akartak gyereket – és ő mégiscsak fiú volt, amiről mindenki azt mondta, hogy könnyebb.

De gyorsan rájöttek, hogy a gyerekek sok pénzbe kerülnek.

Ellen büszke volt rá, hogy erős kézzel irányította az életét. Paulie egész jó pénzt kapott az építkezésen, és a nőnek nagy álmai voltak. Mount Vernonban béreltek egy lakást, de ő egy napon saját házat szeretett volna. Talán Tuckahoe-ban, egy másik faluban, ami csak pár mérföldre van ugyan, de egy világ választja el tőlük. Ellen azt akarta, hogy jobb kocsijuk legyen, hogy talán Floridába menjenek évente egyszer nyaralni. Johnny számára katolikus iskoláról álmodott. Ellen látta is magát, amint még mindig takarosan és csinosan megy a szülői munkaközösség gyűléseire a gazdag kertvárosi anyukákkal, karácsonyi díszekkel csinosítja az udvarukat, vendégül látja a szüleit Hálaadásra.

Vonzó és fiatalos akart maradni, nem pedig olyan leharcolt, mint az építkezésen dolgozó többi pasas felesége, akik slampossá váltak, az egész napjukat melegítőnadrágban töltötték, vagy csavarókkal teli hajjal nyitottak ajtót. Ellen Kane költött egy kis pénzt arra, hogy ápolt maradjon, igyekezett minél olcsóbban kihozni magából a maximumot, ebben kiváló stílusérzéke is segített. Képes volt kihalászni az egyetlen jól szabott nadrágot a turkálóban, megtalálta a legolcsóbb, de legjobb helyet, ahol kiszedethette a szemöldökét, a haját pedig magának festette. Paulie boldog volt – imádta, hogy a felesége jól néz ki, tetszett neki, mikor az építkezésen a többiek ezzel viccelődtek –, és Ellen az álmával foglalkozott.

Johnny jó gyerek volt. Szerették, elkényeztették. Nem panaszkodott akkor sem, mikor három hónaposan Ellen megvonta tőle az anyatejet és átszoktatta tápszerre.

– Csinos akarok maradni – mondta szemérmesen Paulie-nak, miközben a csecsemő a mózeskosárban aludt a szobácskájában.

– Igen – Paulie a nő még mindig feszes és rugalmas melléhez dörgölte az arcát. A férfi nagyon megkönnyebbült. Nem akarta, hogy Ellen cicije petyhüdtté és lelógóvá váljon, mint az összes többi nőé, akiket körülöttük látott. – Igazán szép, bébi, igazán szép.

A férfi úgy érezte, jó volt a házasságuk, nagyjából. Ellen nem volt ugyan a legkitűnőbb szakács, de annál szexisebb. És ezt sokkal jobban értékelte, mint egy omlós marhasültet. Paulie kereste meg a pénzt, volt egy takaros lakása, egy felesége, aki jobban nézett ki, mint a többi nő, és volt egy fia is. Elégedettnek érezte magát.

A baj akkor jött, mikor Johnny elkezdett nőni. Pár hetente új babaruhák. A tápszer sokba került. A gyereknek szüksége volt játékra, előkére, pelenkára, játszószőnyegre… Paulie kezdte úgy érezni, azt várják tőle, hogy minden nap egyre több pénzt halásszon elő valahonnan.

Vissza kellett venniük a költekezésből. Az estéi a tekepályán kéthetente egy alkalomra csökkentek. Ez elég nagy szívás volt, és nem örült neki. Paulie azon kapta magát, hogy egyre több plusz órát, egyre több műszakot vállal.

– Jézusom! Kérj kölcsön ruhát valakitől! – sziszegte Ellennek.

– Nem tehetem, Paulie – fintorgott a nő. – Nem akarom Susan DiAngelo levetett ruháit. El fogja mondani az összes barátnőjének. Mindenki rajtunk fog nevetni.

A férfi mogorván bólintott. Nagyon fontos volt, hogy megőrizzék a tekintélyüket a szomszédság előtt.

Azután elkezdődött a fogzás.

– Bassza meg! – hánykolódott Paulie az ágyban a plafont bámulva. Az óra az éjjeliszekrényen hajnali 2.15-öt mutatott. – Ez az átkozott gyerek már sosem fog elhallgatni?

Ellen kikászálódott a takaró alól, szeme megtelt könnyel az alváshiány miatt. Átsétált a szobácskába, hogy felvegye a babát. A kisfiú napról napra nőtt, és az ágya már majdnem kitöltötte a kis helyiséget.

– Szükségünk van egy nagyobb lakásra – jegyezte meg fáradtan. – És egy második hálószobára.

Paulie nemigen tudott ellentmondani. Még az addiginál is többet dolgozott, hétvégére másodállást vállalt, és elment a helyi maffiafőnökhöz segítségért. Paulie Kane pontosan olyan ember volt, akivel a maffia törődött, mert keveset akart cserébe. Az építkezéseiken dolgozott, nem akart belépni a szakszervezetbe, vállalt túlórát, és a telepen látottakról nem pofázott. És nem voltak ambíciói. Az ilyen pasik, az ágyútöltelékek, sikeresek voltak.

Fizetésemelést adtak neki. Azután újra növelték a bérét. Három hónap múlva már egy nagyobb lakást béreltek, aminek volt egy kicsi, de különálló második szobája is.

Újrakezdődött a szex is, Paulie örült, mert Ellen boldogabb volt. Vasárnapra, amikor a többi fickó inkább pihent, elvállalt még egy melót. A tekepályán hat hónapnyi másodállással összeszedett egy kis extra pénzt, és hamarosan lefoglalózták a hőn áhított tuckahoe-i háromszobás, koloniál stílusú házat. Inkább Eastchester volt ugyan, a csóró vége a városnak, de Ellent nem érdekelte. Volt egy pirinyó kertje, és a hálószobából a templomtoronyra nyílt a kilátásuk. Hátul ugyan drótkerítés volt, nem fa-, de ez a ház volt az álmuk, és minden olyan jól ment. Ellen azt tervezte, hogy fodrásznak tanul a következő évben, mikor Johnny már óvodás lesz. Moshatná és berakhatná az idős nők haját a község egyetlen szalonjában, és így kereshetne egy kis pénzt. És akkor bekövetkezett a katasztrófa.

Pont akkor, amikor már kezdtek kilábalni a bajból. Pont akkor, amikor Paulie kezdett egyenesbe jönni. A baba átaludta az éjszakákat, és a férfi már ismét játszani járt a tekepályára, nem pedig takarítani a bárpult mögött.

Ellen teherbe esett.

– Jézusom. Ugye ez csak valami vicc?

– Megvizsgált az orvos, Paulie – nyöszörögte Ellen szürkés arccal.

A férfi teljesen kába volt.

– Mi a franc történt?

– Gondolom, a gyógyszer nem védett – vonta meg Ellen a vállát.

Nem lett volna értelme megemlíteni, hogy Paulie használhatott volna óvszert. Ellen úgy gondolta, hogy nem lesz gond, a tabletták nagy részét bevette a ciklusban, de néha elfelejtette, más foglalta le, lekötötte a figyelmét a pelenkázás vagy a gázon rotyogó tészta.

– Elfelejtetted! – A férje hangja vádaskodással volt teli.

– Lehetetlen, Paulie. Bevettem minden nap. – Ellen olyan határozott volt, hogy majdnem sikerült magát is meggyőznie.

– Nem tehetjük. Nincs szükségünk még egyre. – Paulie Kane leszarta, mit mond az anyja, ő egyáltalán nem akart nagy ír famíliát. Az ő csinos kis családja tökéletesen megfelelt neki. Kétségbeesetten pillantott a feleségére – még vékony testére, hetyke cicikkel. Túlélnének vajon még egy kört? Szerette Ellen testét, szerette, hogy csinos tudott maradni, hogy még mindig ruganyos és bájos volt az ágyban.

Hamarosan az arasznyi feszes derék megereszkedik, kigömbölyödik, a felesége felszed jó pár kilót, melle anyaivá válik, duzzad majd az anyatejtől, és mindez nagyon messze van attól, amire Paulie vágyna, vagy amiről akárcsak tudni is akarna.

Düh kezdett el fortyogni valahol a gyomra mélyén.

– Vetesd el.

Ellen szeme elkerekedett.

– Paulie, nem, nem lehet.

– Mégis, mi vagy te, hittérítő?

Katolikusok voltak, vagy valami olyasmi. Nem mintha a karácsonyt és a húsvétot leszámítva jártak volna misére, illetve a társaság miatt még Szent Patrik-napon elmentek, és ott voltak a barátaik gyerekeinek első áldozásán. Paulie nem tudta, hisz-e Istenben, de abban biztos volt, hogy ezt nem Ellennel akarja megvitatni. A templomi esküvőjük jó muri volt, de semmi több.

Paulie Paulie-ban hitt. És a hetyke cicikben. És a szabad hétvégékben.

– Nem engedhetünk meg magunknak még egy gyereket. Ess túl rajta.

Bár Ellen úgy bőgött, mint egy gyerek, miközben átviharzott a másik szobába, Paulie-t nem hatotta meg. Elment a bárba és leitta magát, utána az éjszakát Mikey barátja kanapéjára roskadva töltötte. Bízott benne, hogy gyorsan eljut a hír hazáig.

Paulie úgy gondolta, ennyi elég is lesz. De mikor másnap este hazaért a munkából, Ellen már várta.

– Nem tehetem.

A nő a konyhaasztalnál ült, kezét a térdére fektette. Ellen eddig sohasem szállt szembe a férje döntéseivel, de Paulie azonnal látta, hogy most más lesz a helyzet.

– Elmentem oda – kezdte. – Mármint a klinikára. Egy asztalra fektettek és összeszurkáltak, mire én azt mondtam, hogy szükségem van még egy kis időre. Felpattantam, és hazajöttem. Nem tudom megtenni.

Ellen Kane-t a rosszullét kerülgette.

– Direkt estél teherbe – vádolta meg Paulie.

– A nagy francokat! Én sem akarok másik gyereket. – Ellen nagy zöld szemét a férjére szegezte. – De, Paulie, tudod, hogy megy ez. Az emberek tudják, hogy terhes vagyok.

– Milyen emberek? És honnan tudják?

– Mona Ruffalo. És Agnes Monticello is tudja. Ott voltak a dokinál, mikor megvizsgált – gratuláltak meg ilyenek.

Paulie nem járt egyetemre, de azért megvolt a magához való esze. Rögtön látta, hogy áll a helyzet.

Mona és Agnes mindketten katonafeleségek voltak, tagjai a hatalmon lévő olasz bandának, ők irányították az összes helyi építkezést. A két nő kövér és slampos volt, valamint túl sok sminket használtak, nem úgy, mint az ő Ellenje, de a férjeik maffiózók voltak, befutott emberek, és ők adták az utasításokat Paulie-nak.

A bűnözés itt egészen sajátos szabályok szerint zajlott. Lopj a szegényektől, de sose légy tiszteletlen. Dugd meg azt a lotyót, amelyiket akarod, de a család látókörén kívül. Ölj férjeket, fivéreket, fiakat – de sose vetess el egy magzatot.

Paulie nem volt olasz. Sosem tudna előrelépni, nem igazán. De ő lehetne az egyik legjobban fizetett dolgozó, valaki, akivel a többi férfi szeret inni, akiben megbíznak, akit elismernek. A famiglia nem szerette az abortuszt. Még a végén az ő feleségeik is kedvet kapnának.

– Végig kell csinálnunk – mondta Ellen, és kitört belőle a sírás.

Paulie belerúgott a szemeteskosárba, de úgy döntött, megpróbálja kihozni a helyzetből a legjobbat. Ismét elment a maffiafőnökhöz, elmagyarázta neki a kínos helyzetet, kapott még egy kis pénzt és egy zord fejrázást.

Az új háznak legalább már három szobája volt.

– Nincs több hiba – sziszegte Ellennek.

A kicsi hiba, Dina, mit sem sejtve nőtt anyja hasában. Nem hallotta apja csalódott sóhaját, mikor az ultrahangos vizsgálat megállapította, hogy lány. Nem hallotta, amint az anyja magában szitkozódik és átkozza az isteneket, amiért még egy gyerekkel áldották meg.

Bőven lesz még erre alkalma, miután fájdalmasan kibújik anyja méhéből, és próbálja felhívni magára a figyelmet egy világban, ami megpróbál tudomást se venni róla.

Paul Kane megállt a piros lámpánál, és hátrapillantott a csecsemőre. Éppen aludt, ez jó jel volt. Közelebb érezte magát a kisbabákhoz, amikor aludtak.

– Hé, nem lesz ez olyan rossz – mondta a feleségének. – Ki tudjuk belőle hozni a legjobbat, nem igaz?

– De – mondta Ellen fáradtan.

Amikor magához tért a kórházban, az első dolga volt, hogy elkérje a táskáját. Abban volt a fogamzásgátló tablettája, amiért még múlt hónapban csoszogott el a gyógyszertárba. Azt mondják, a szoptatás véd a teherbeeséstől, de Ellen nem akart kockáztatni – soha többé.

Hátranézett az alvó csecsemőre, és semmit sem érzett, csak neheztelést. Ez most tényleg tönkre fogja tenni az alakját, ki fogja üríteni a bankszámlájukat, és távol fogja tartani őt drága Johnnyjától. Valamint az olaszok mindig azt mondták, hogy a lányokkal nehezebb.

– Egy lány ellopja az anyjától a szépségét – károgott Mary Kane, az anyósa. Vén boszorka. Ellen remélte, hogy érezni fog valamit a gyermek iránt, mint ahogy Johnnynál is történt, de semmi. A legtöbb, amit elmondhatott Dináról, hogy legalább véget ért a terhesség.

– Nem olyan rossz ez – hazudta –, és a baba gyönyörű.

Ezt kell mondani a kislányokról, nem igaz? Még ha úgy néznek is ki, mint egy kopasz, rózsaszín kisegér.

– Az, ugye? – értett egyet Paulie ugyanolyan lelkesedéssel.

Feladatuk teljesítve, a szülők hazaautóztak, és elhatározták, hogy megpróbálják elérni, hogy Dina minél kisebb szerepet játsszon az életükben. Mintha meg sem született volna.

Azonban Dina tényleg szép volt.

A rózsaszín egérke kinyitotta hatalmas szemét, és kis idő múlva sötét haj jelent meg kopasz fejecskéjén. Még egy egyszerű rugdalózóban is különleges volt: világos bőr, hollófekete haj, és az a hatalmas kék szempár immár elkezdett zölddé mélyülni. Ellennek is zöld szeme volt, de meg sem közelítette ezt az árnyalatot. Dináé olyan élénkzölden fénylett, mint egy lóheremező, szeme kiragyogott babás arcából. Pici orra finom volt és az ajka telt – csodaszép kisbaba.

Ellen eleinte élvezte a bókokat. Még ha nem is voltak anyai érzései, senkinek sem kellett tudnia erről. Ölelgette és puszilgatta Dinát, és a babakocsijában tologatta, mellette Johnny totyogott. Mindenki gratulált a gyönyörű családjához. Johnny volt az egyetlen, aki igazán szerette Dinát. Órákig állt a baba kiságya felett, próbálta magára vonni a húga figyelmét egy kopott plüsskutyával vagy a régi műanyag kulcsaival. Dina is viszontszerette Johnnyt, mosolygott és nevetett, ha mellette volt – kacarászó babanevetést hallatott, amiről még Ellen is úgy gondolta, hogy aranyos. Dina mellett Johnny is elcsendesedett, így legalább még egy előnye származott a lány születéséből. A valaha volt legjobb játék, gondolta Ellen magában. Dina megkapta testvére levetett ruháit, még a hímzett horgonymintával díszített, tengerészkék rugdalózót is. De egyszerűen mindenben bájos volt.

Paulie inkább nem is vett tudomást semmiről. Nem ért rá az otthoni tűzoltással foglalkozni. A jelzálog küzdelem volt, és az építőipar sem ment már olyan jól. Extra órákat vállalt, másodállásokat. Nem akarta még a felesége panaszkodását is hallgatni.

Ahogy Dina cseperedett, a szépsége egyre csak fokozódott. Háromévesen angyali barna loknik keretezték arcát, és Ellen ruhácskákba öltöztette. Dina imádott rajzolni, festeni, ruhákat választani, akárcsak az anyukája.

Talán ez majd közelebb hozza őket.

De Ellen nem volt már fiatal. A csillogás kezdett kiveszni a szeméből. Még mindig sikkes volt, de Paulie barátai közül egyre kevesebben fixírozták, mikor az építkezésen járt. A férje lobbanékony volt, ráförmedt, mikor hazaért. Jobban érdekelte a vacsora, mint a szex.

És Dina egyre csak nőtt. Olyan gondtalan volt. Olyan csinos.

Ellen bosszúsan nézett a lányára.

Mindenről ő tehet.

Egyetlen hülye hiba, és máris visszajutottak ugyanoda, ahol pár éve tartottak, meg kell szenvedniük az összes fillérért.

– Jaj, olyan szép a kislányod.

– Micsoda tünemény!

– Imádnivaló. Egy igazi szépség. Honnan örökölte azt a gyönyörű szemét?

Ellen magára erőltetett egy mosolyt.

– Az én szemem is zöld.

– De nem olyan zöld – mondta Tony Verzano Dinát csodálva, aki rózsaszín ruhájában hancúrozott körülöttük. – Olyan lenyűgöző. Bizonyára büszke vagy rá.

Ellen saját magára akart büszke lenni. Magának akarta a figyelmet, hozzászokott, hogy meg is kapja.

Egyáltalán, miért van itt Dina?

Senki sem látta, mikor Dina esténként anyja felé nyújtotta kis kezét, hogy magához ölelje.

– Épp vacsorát főzök.

– Menjél, fürödj meg.

– Gyakorolnom kell Johnnyval az olvasást.

A kislánynak ilyenkor legörbült a szája és eleredt a könnye.

– Fejezd be a lármát! – Anyja feltartotta Rabbyt, Dina kedvenc plüssnyulát. – Ha nem viselkedsz, kidobom a kukába.

Dina kerek szája még nagyobbra nyílt félelmében. Leeresztette a kezét, amit anyja felé nyújtott, és közelebb botorkált, hogy megmentse Rabbyt.

Ellen hozzávágta a játékot.

– Viselkedj, Dina. Menj és maradj csendben.

A kis Dina a nyulat szorongatva ment vissza a szobájába, hogy képeskönyvet nézegessen, és csendben legyen. Voltak babái is – apu szeretett neki babákat venni, enyhítette némiképp a bűntudatát.

Szívesen öltöztette a babákat, hogy csinosan és stílusosan nézzenek ki, mint anyu. Ha jobban hasonlítana anyura, talán anyu és apu szeretné.

Közben pedig csak arra várt, hogy Johnny végre hazaérjen az óvodából. Ő mindig megölelte. A konyhában Ellen Kane főzött, magában fütyörészve, hogy elnyomja Dina fojtott zokogásának hangját. De a lány mindig ott volt, szellemként kódorgott körülötte. Anyja számára Dina Kane mindig is egyet jelentett a problémával.

2. fejezet

– Kiváló munka.

Peter MacAllister visszaadta Dina Kane-nek a félévi dolgozatát. Pillantása összekapcsolódott a lány hihetetlenül zöld szemével, amit vastag fekete szempillák kereteztek.

– Köszönöm, Mr. MacAllister.

Mosolygott, és mintha egyszeriben az egész osztályterem fénybe borult volna.

Tizenhat évesen Dinának formás lába volt, de szüksége is volt rá, egész nap fáradhatatlanul ment előre. Világos bőrét sosem kapta meg a nap, ám ez csak még jobban kiemelte hollófekete haját és tündöklő zöld tekintetét. Arca festői volt szabályos orrával és telt ajkával.

Peter MacAllister ekkor jött rá, hogy már egy ideje bámulja őt.

– Nagyon jó az érzéked az algebrához – bökte ki végül. – Gondolkodtál már rajta, hogy folytatod matematikai tanulmányaidat az egyetemen?

Dina ragyogó tekintete hirtelen elfelhősödött.

– Nem vagyok biztos benne, hogy egyetemre fogok járni, Mr. MacAllister. Nem engedhetjük meg magunknak.

– Igazán? Anyukádnak biztosan van rá pénze.

– Szüksége van minden fillérre – mondta Dina védekezően. – Az anyukám igazán keményen dolgozik.

A tanár habozott. Talán ejtenie kellene a témát. De Dina Kane megérdemelné, hogy egyetemre járjon. Ő volt az egyetlen igazán motivált, igazán határozott diák az egész osztályban.

Az eastchesteri állami iskolák nem sok diákot küldtek Borostyán Ligás egyetemre. Túlságosan is alulfinanszírozottak és túlzsúfoltak voltak. De Dina más. Már az első napjaitól kitűnt a tanárok előtt. Vágyott rá, hogy tetsszen, hogy szeressék, és többet akart kihozni magából. Keményen dolgozott, mindig az elismerést remélve, és okos volt – nagyon okos. Egyedi képessége volt a kreatív íráshoz, a matematikához és a kémiához. Dina imádott különböző vegyületeket keverni, kísérletezni, lelkesedése üde színfolt volt a mogorva, bosszús diákokkal teli teremben.

Ez persze nem tette őt népszerűvé.

– A tanárok kis kedvence.

– Nyalizós.

– Micsoda kocka.

MacAllister rosszul érezte magát miatta. Az iskola küzdelem volt Dina számára, a gyerekek néha túl messzire mentek. Dinának először is túl jók voltak a jegyei, másodszor pedig túl jól nézett ki. A többi lány féltékeny volt rá, és összefogtak ellene. Nagyon sok gyűlölködés vette körül. Dina a legtöbbször egyedül ült az ebédlőasztalnál, egyedül a lúzer lányok voltak hajlandóak mellé ülni. A fiúk közeledtek volna Dina felé, de végül megadták magukat a csoport nyomásának, és odébb somfordáltak a játszótéren.

Dina Kane-t ez nem érdekelte. Hajthatatlanul próbált fókuszálni a feladatára. Ötös átlaggal büszkélkedhetett, és az összes iskola utáni programon is ott maradt.

– Nem kellene néha otthon is lenned? – kérdezte Ms. Segal a sakk-klubban.

– Ó, igen, az anyukám nagyon hiányol – mondta Dina lelkesen. – De azt szeretné, hogy jól teljesítsek az iskolában.

– A testvéred a St. Joseph-be jár, ugye?

– Igen – egy pillanatnyi szomorúság, de már el is hessegette egy mosollyal. – Csak egyikünknek volt elég pénz.

A bronxville-i katolikus iskola igen jó hírű, elég alacsony a tandíja, az osztályok létszáma sokkal kisebb, a gyerekek egyenruhát viselnek. Legtöbbjük egyetemre megy és szakember lesz belőle. Dina iskolájáról nem lehet elmondani ugyanezt.

– Ez nem tűnik túl igazságosnak – mondta Ms. Segal.

– Inkább egyikünk, mint egyikünk sem – felelte Dina. – Jól érzem magam itt.

És ez tényleg így volt.

Dina minden este rettegett hazamenni.

– Szia, anyu. Milyen volt a napod?

Mosolygott és megölelte anyját, a reménytelen helyzetben is remélve, hogy egy nap megváltoznak a dolgok. Egy nap az ölelést viszonozni fogják. Egy nap Ellent érdekelni fogja Dina.

– Mit érdekel az téged? Itthon vagyok egész nap, intézem a ház körüli teendőket, takarítok, vásárolok és főzök. – Ellen ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy az ember úgy érezte, mintha kényszermunkát végezne egy büntetőtáborban. – Amíg te játszod a primadonnát az iskolában.

– 500 pontos lett a próbafelvételim.

– És ez mi a francot jelent?

– De hiszen tudod, anyu. Jövőre felvételizem az egyetemre. Igazán jó eredményt értem el a gyakorló teszten.

Ellen üres tekintettel nézett rá.

– És mégis, mi hasznod belőle? Úgysem fogsz egyetemre menni. Hacsak nem nyersz a lottón. Nem tudom finanszírozni mindkettőtöket.

Dina a sírás határán állt. Általában próbálta figyelmen kívül hagyni anyja kegyetlenségét – a szenvtelenséget, a közönyt –, de néha elég nehezen ment.

Az egyetem volt az álma, a szabadulás pokoli gyermekkorából, az esély, hogy vigye valamire az életben, hogy véghezvigyen valami különlegeset, valami igazit.

De Ellen Kane az útjában állt, mint valami démon a híd közepén.

Johnny volt az első – mindig Johnny.

Az apja halála adta meg a kezdőlöketet.

– Paulie! Óvatosan azzal az átkozott daruval! – szállt felé a földről főnöke üvöltése, de a férfi nem hallotta.

A nehéz vasrúddal egyensúlyozott, igyekezett a helyére forgatni. Rettenetesen fázott az éjszaka közepén, de szerencsére volt egy kis fagyállója, egyenesen a zsebében. Istenverte szombat este, és ő már megint itt van és túlórázik.

Johnny elkezdte az iskolát, és rengeteg pénzt emésztett fel: tandíj, könyvek, egyenruha meg a többi. Legalább Ellen megint boldog volt egy rövid időre. Paulie szerette, ahogy a nő felvillanyozódott, amint megpillantotta a fiát, aki igazán aranyos volt fehér szegéllyel díszített, kék uniformisában. Magániskolás fiú anyukája lehetett végre. És minden nap ő vitte el oda.

De Paulie fizette a számlákat. Ellen a státuszuk megszállottjává vált. Mikor a férfi azt mondta, hogy Johnny mehetne a tömb másik végében lévő általános iskolába is, ami ingyenes, Ellen megsértődött és nem volt hajlandó lefeküdni vele.

Úgy tűnt, minden rendben van a házukban. Vagy legalábbis a szomszédok ezt látták.

De ez korántsem volt így.

Paulie alig látta a gyerekeket. Vasárnaponként aludt. Elkezdett hízni. Mikor végre otthon volt, a gyerekek rámásztak, egy perc nyugtot sem hagytak neki. És ha Dinát egy kósza dicsérettel is illette, Ellen haragosan nézett rá.

– Ez a lány követelőző. El lett kényeztetve. Ezzel csak bátorítod.

– Ugyan már – Paulie nem volt épp egy mintaapa, de a felesége alig titkolt rosszindulata megdöbbentette. – Hiszen még csak gyerek.

– Ha megadod neki, amit akar, akkor mindig figyelemért fog nyafogni – mondta Ellen. – Hát nem látod, mennyire rájátszik?

– Egyszerűen csak szép, ez minden.

A lehető legrosszabb válasz, amit mondhatott.

– Hiú, Paulie, hiú már négyévesen! Ne ronts a helyzeten!

Úgyhogy a férfi lefejtette a lány apró kezét a nyakáról, és mikor Dina sírni kezdett, Ellen pedig üvölteni, akkor csak még jobban erősödött a bűntudata.

Jó ötletnek tűnt, hogy elmegy a bárba.

Igazán jó ötletnek – olcsón és gyorsan megszabadulhatott a feszültségtől, pár dollárért kapott egy pohár rizswhiskeyt, a kedvencét.

Paulie egyre több időt töltött a bárban. Elkésett a munkából, elejtette a téglát, hibázott. Rádión érkezett a figyelmeztetés: hagyd abba!

Okos volt. Attól a naptól fogva Paulie sosem ment vissza a bárba. Helyette dolgozott szombat esténként, és magával vitte a lapos üvegét.

Jólesett az ital, mikor unatkozott. Az alkohol fagyállóként áramlott a vérében, mikor már teljesen átfázott. Akkor dolgozott, mikor a többi fickó a tekepályán múlatta az időt vagy focit nézett, így legalább volt egy kis vigasz a zsebében. Szórakoztatóbbá tette a melót. És így nem kellett a gyerekekre gondolnia. Vagy a feleségére. Vagy a számlákra…

Paulie ismét lecsavarta a kupakot, és a fémpalackot a szájához emelte. Édes megkönnyebbülés…

Csepp. Csepp. Semmi. Bassza meg. Nem lehet, hogy máris elfogyott.

Még négy órát kell kibírnia ezen a szeméttelepen.

Testét a vasrúd végéhez szorította, miközben az alatta fekvő utca fölött himbálózott.

– Paulie. Jézuskrisztus! – üvöltötte Marco DiCapello.

Jézus? Vicces, azt hiszik, én vagyok Jézus. Paulie himbálózott és magában kuncogott, azután egy lábra állt, karját a darunak támasztotta, és megrázta az üveget, hátha maradt még benne egy csepp…

Nem látta a jeget, nem is érezte. A másodperc egy töredékére érzékelte, hogy a karja már nem érintette a darut, hanem a levegőben úszott. Ahogy a teste többi része is.

Huszonöt méternyi zuhanás arra sem volt elég, hogy elüvöltse magát.

– Fogadja őszinte részvétem.

Sal Rispelli volt a helyi maffiafőnök. Már hozzászokott az ilyen jelenetekhez, és jól játszotta a szerepét. Ellen Kane is az övét – a gyászoló özvegy két kicsi gyerekkel. Jól szabott fekete ruhát viselt, haját nőies kontyba fogta a feje tetején, és gondosan kisminkelte magát. Kora és aggodalma ellenére jól nézett ki aznap. Talán az adrenalin tette.

– Ő volt a mindenem. – Ellen valóban vigasztalhatatlannak, sőt rémültnek tűnt. Természetesen Paulie feketén dolgozott. – Nem tudom, hogy fogja túlélni a családunk.

– Ne aggódjon. – Sal egyik kezét a nőére helyezte.

– De aggódom. Ott van a jelzálogunk… és Johnny iskolája. És miből fogunk megélni? Én nem mehetek el dolgozni. Drága kis Dinámnak szüksége van rám.

Ellennek tényleg hiányzott valamennyire Paulie. De a biztonságát ezerszer jobban hiányolta. A spirállal kiemelt szempillák megrebbentek, amint a maffiafőnökre nézett.

– Ha tudna bármit is tenni a családunkért, Signor Rispelli – mondta lesütött szemmel.

Van valami szexi egy esedező nőben: alázat és engedelmesség. Pontosan ilyennek kellene lennie mindnek.

– Paulie a családhoz tartozott – az az átkozott pia. – Gondját viseljük a sajátjainknak. Don Angelo már kifizette a jelzálogukat. És kereken kétszázezer dollárt fog kapni.

Ellen majdnem elájult. Előrebillent a székében.

– Tessék? – suttogta.

– Kétszázezer – ismételte Sal Rispelli. Végtére is ők nem ültették biztonsági hámba a munkásokat. Jóval olcsóbb volt, mint kártérítést fizetni. Reggel az építkezésen már lehordta azt a semmirekellő DiCapellót, úgyhogy a söpredék már visel hámot. De már beindult a zúgolódás Paulie miatt. Ezt teszi veled, ha látod egy ember halálát.

A famigliának nem volt szüksége olyan halálra, amire nem ő adott parancsot. Az ő érdekük volt, hogy a továbbiakban igen jól bánjanak Ellen Kane-nel.

– Önnek pedig nyugdíj. Minden délben le kell mennie a szalonba, és meg kell csinálnia a hölgyek frizuráját. Nagyon jó fizetést fog kapni. – Egy színlelt munka kevésbé volt feltűnő, mintha csak átutaltak volna egy nagyobb összeget a piti kis bankszámlájára.

– Ezt nem hiszem el! – zihált Ellen. Most az egyszer nem kellett megjátszania az érzelmeit.

Megragadta Rispelli kezét és csókolgatni kezdte a kézfejét, ahogy a filmekben is látta. Finoman, újra és újra.

A férfi kezdett egyre kínosabban felizgulni. Itt az ideje, hogy lelépjen innen és elmenjen egy lebujba. Majd az egyik kurva befejezi, amit Ellen elkezdett.

– Ön és a gyerekei semmiben sem fognak hiányt szenvedni. Ne felejtse, a védelmünk alatt áll. Úgyhogy viselkedjen tiszteletre méltóan – mondta egy halovány mosollyal.

Ellen kihallotta a figyelmeztetést: Nincs piálás. Nincs szex fűvel-fával. Szép, rendezett háztartás.

– Igenis, Signor Rispelli. Nagyon szépen köszönöm.

Elégedettség futott végig a testén. Elégedettség, ami miatt le kellett hajtania a fejét. Nincs több aggodalom. Nincs több félelem. Ez volt a legjobb dolog, amit Paulie valaha is tett érte.

– Jobb, ha visszamegy a lányához – morogta Rispelli, és egy elbocsátó kézmozdulattal jelezte, hogy nincs több mondanivalója. – Ahogy mondta, szüksége van önre.

– Nem fecsérelhetem el ezt a pénzt – mondta Ellen. – Ez az összes, amim van.

Dina körbepillantott a házon. Tele volt új bútorokkal, a nappaliban egy nagy tévé és videomagnó. A kert rózsákkal volt beültetve. Az anyja egy puha, rózsaszín gyapjúruhát viselt, és a haját csinosan összefogta a feje tetején. Minden csütörtökön elment a szépségszalonba.

– Elég jól élünk, anyu – mondta esdeklően.

– Tudom. – Ellen elfordult, hogy tanulmányozza magát egy aranyozott szélű tükörben. Nem hitt a befektetésekben, nem próbálta meg eladni a házat és feljebb lépni a ranglétrán. De szerette azokat az eszközöket, amelyek könnyebbé tették az életét: csinos ruhák, időpont a fodrásznál, manikűr, drága tükrök.

– Évente kétszer viszlek el nyaralni! – mondta büszkén. – Disneyland! Hány itteni gyerek mondhatja el, hogy Disneylandbe szoktak menni?

Dina sóhajtott. Disneylandben az anyja nagyon jól szórakozott. Viszont ő és Johnny halálosan unta az egészet. Nem számított, hányszor kérték, hogy menjenek máshová, mindig Ellen döntött.

– Igen, anyu, köszönöm. De tudod, az iskola fontosabb.

– Johnny katolikus iskolába jár.

– Magamra értettem. – Dina idegesen igazította haját a füle mögé. – Tudod, sokkal jobb eredményeket érnek el a St. Joseph-ben. Én is oda akarok járni.

– Drágám, tudod, hogy nincs pénzem mindkettőtökre. Te sem akarhatod elvenni Johnny lehetőségét.

Dina elvörösödött.

– Szeretem Johnnyt.

– Nos, nincs pénzem kétszeres tandíjat fizetni. Mindenkinek hoznia kell áldozatokat.

– Talán… talán vállalhatnál másik munkát.

Ellen egy-két órányi munkáját nehezen lehetett volna kimerítőnek nevezni.

Dina hatalmas szeme könyörgött.

– Anyu, nagyon sok szülő dolgozik, tudod? És talán kihagyhatnánk a nyaralást? És spórolhatnánk a St. Joshep tandíjára.

– Dina, légy szíves, fejezd be a nyafogást. Mindig minden csak rólad szól. Nagyon keményen dolgozom, hogy kettőtöket felneveljem apa nélkül. Egyes-egyedül vagyok, senkire sem számíthatok – Ellen hangja önsajnálattal volt teli. – Azt várod el, hogy rabszolgaként dolgozzak, amíg ki nem dőlök, csak hogy magániskolába járhass?

– De ez nem fair.

– Tessék?

– Ez nem fair – ismételte meg Dina hangosabban. Alig hitte el, hogy tényleg kimondta. Már olyan régóta ott volt a nyelve hegyén. – Johnnyval jobban bánsz, mint velem. Őt jobban szereted, mint engem.

Őt szereted, kellett volna mondania.

Rövidke életében Dina folyamatosan próbálta elodázni ezt a percet, próbálta nem elismerni magának: az anyja nem szerette. Még csak nem is kedvelte.

És most, tízévesen, muszáj volt szembenéznie a ténnyel.

– Egy elkényeztetett kis madame vagy. Azt hiszed, hogy különleges vagy? – sziszegte Ellen. – Arra kérsz egy özvegyet, hogy túlórázzon?

– De hát nem akarod, hogy jó oktatást kapjak?

– A helyi állami iskola tökéletes. Valamint Johnnynak nagyobb szüksége van rá. Ő férfi, neki saját magát kell eltartania.

– Ezt meg hogy érted?

– Tudod te azt nagyon is jól – Ellen tett egy megvető fejmozdulatot. – Te lány vagy. És nem vagy éppen csúnya. – Ez volt az eddigi legnagyobb dicséret, amit Dina tőle kapott. – Hozzámehetsz valami szerencsétlenhez. Talán neki több türelme lesz a hülyeségeidhez, mint nekem.

– Anyu – Dina szeme megtelt könnyel. – Elmentem a St. Joseph igazgatójához, hogy támogatást kérjek. Tudod, amit a szegény gyerekek kaphatnak. De azt mondta, hogy van elég pénzünk, így nem segíthetnek. A pénz, amit akkor kaptál, mikor apu meghalt?

– Azt akarod, hogy adjam neked a nyugdíjam? Teljesen jó neked az állami iskola, Dina. Olyan lesz az életed, amilyenné teszed.

Olyan lesz az életed, amilyenné teszed.

A megjegyzés beleégett Dina emlékezetébe.

Az anyja adott neki életet, adott neki ételt és szállást. Ezen kívül nem sok mindent – olcsó karácsonyi ajándékot, és a nyaralást, amit nem is akart.

De megkapta a határozottságát