Vajda János öszes költeménye 1.rész

VAJDA JÁNOS

ÖSSZES KÖLTEMÉNYE

I

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-848-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

LÍRAI KÖLTEMÉNYEK

1844

BAKONYI LEGÉNY

Szomoru nótát fúj

Az északi szél;

Előtte megzördül

Az őszi levél.

S valahányszor zördül

Az őszi levél:

Keblén a zsiványnak

Sajgó bánat kél.

Távol a sürüben

Korcsok ajkirul

Zeng a dal, – de rajta

Ő föl nem vidul.

Meg-megrázza vállán

Bojtos új szürét,

Félrevágja gyorsan

Barna süvegét.

Fejét is úgy rázza,

Szinte rezg haja:

Bizony ő szivének

Nagy lehet baja!

Mert ha megbocsátna

Néki a megye,

Soha őt nem látná

Fás Bakony hegye:

Elvenné kis Erzsit,

Szíve zálogát,

És szolgálná véle

A falu urát.

De újra erősben

Fúj az éji szél,

S a víg cimborákkal

Ő is dalra kél!

1846

ATYÁMMAL

Istennek hála, megvolt az ebéd;

Meg is kötözködénk, s most mit tegyünk?

Pipára gyujtunk persze, azután

A szőlőhegyre kilépegetünk.

Ottan pedig kis hajlékod alatt

Oly édesen esik hörpenteni,

És a magyarnak hörpentés után,

Még édesebb talán – felejteni.

Kész a pohár bor; szokás szerint

Elöljáróban háromszor iszunk;

Meg is dicsérjük röviden a bort,

Oszt – Isten tudja, mért? – elnémulunk...

Sohajtasz egyet: házad bajait

S én a honét kezdem panaszlani;

Beszéd alatt hörpentünk húzamost,

S oly édesen esik felejteni!

Te elfelejted házad bajait,

Aztán beszélni kezdek én neked;

Oh bár a hozzád hasonló magyar

Mindannyi hallaná beszédemet!

Mohácsról szólok, és szakálladon

Egy drága gyöngyöt látok fényleni:

Hörpentünk egyet, édest, húzamost –

Jobb volna ezt is elfelejteni!...

Gyászoljuk a hont kis házunk alatt,

Mely e hazában minden vagyonunk;

Elkönnyezünk e jó nép bajain,

S eszünkbe nem jut önnön nyomorunk!

S épen azért siratjuk a hazát,

Mert rajta nem tudunk segíteni –

Hol a pohár?... Igyunk hamar... hamar...

Csak ezt lehetne, ezt felejteni!

Oh, hol van most e haza dús fia,

Kit földje jobban megjutalmazott?

Ki munkával nem szerze semmit is,

Neki mindent, mindent a hon adott!

Oh, jönne most – ha merne – közibénk

És látna kettőnket kesergeni...

Igyunk, apám, mert szívünk megreped,

Hogy nem lehet mindezt felejteni!

Oh, kancsó, jer, te sokkal többet érsz

Mint e honnak sok hűtlen gyermeke;

Ha te nem volnál, most két honfinak

Megrepedt volna bánatos szive.

Igyunk, apám, s gyerünk hazafelé.

Anyánk, szűnjél velünk most pörleni,

Mi a hazáért ittuk le magunk,

Mert édes, oly édes nekünk – felejteni!...

A HONÁRULÓKHOZ

AKI NEM AZ, NE VEGYE MAGÁRA

I

Mikor nyugosznak már békén, mikor

Az ezeréves sírok szentjei?

Mikor nem bántják ősök álmait

Az unokák garázda vétkei?...

Oh! – az igaz magyar hazafinak

Nemcsak éltében kell lakolnia;

Galád utódok bűnei miatt

Sírjában is meg kell fordulnia!

S nincs a haragos égnek mennyköve,

Mely megüsse az ily gyalázatot?

Mennykő, villám! – Hová is gondolék,

Hisz már az is megvásároltatott!...

Vagy a napok és csillagok ura

A napot rájok sütni engedi?

Hát mit csináljon! – Hisz maguknak ők

Napot aranyból tudnak önteni!

Vagy a gaz mellett nincs többé virág?

A tengerben többé gyöngy nem terem?

Végkép kiélte már magát a föld,

S arany nincs többé meddő méhiben?

Örök borúban állott meg a nap,

Hogy fény az árnyék mellett nem szökel,

S a földet örök éj csillagtalan

Egy alakú borúja födi el?...

Nem, nem! – Ne higyjük, van még a mezőn

Tán a gyomnál is sokkal több virág!

Tengerfenéken sok szép gyöngy terem,

S az árnyék mellett több a napvilág.

Oh, csak a földön, emberek között

Gazok mellé dicsők nem termenek.

– Mert isten számol a sors vétkivel,

De árulót ember büntetne meg!

Tél van fölöttünk, meglehet, midőn

Vékony sugár mosolyg a hon egén;

De egy virága van a télnek is,

S ez egy virág az örökzöld remény.

Remény! – Óh, most hallgatnom hagyjatok,

Mert könnyet tán, de szót nem ejthetek...

Csak egyet kérek: hogy ha jő a nyár:

A mennykövek közt én is ott legyek.

II

Ti, sírokon élődő hienák,

Ti, koporsónak éhes férgei,

A szabadság futó vadjainak

Szivtelen üldöző vérebei...

Nem könyörgök már nektek ezután,

A kérelem nem fog tirajtatok...

Átokra hívom föl anyátokat,

A hazát, kit ti – elárultatok!...

Tudjátok hát, hogy e hon tetszhalott,

Mert a méreg nem jól kevertetett;

Nem holt ő meg, s fel fog támadni még...

Sírjában jól felismert titeket.

Ti éhesen oda rohantatok

Utósó ékeit elorzani...

De jaj nektek! a gyalázat kevés...

Megtorlásul vér fog patakzani!...

És bűnhödéstek oly kicsiny leszen;

Csak ami kínt és szenvedéseket

Egy élet elbír, és ész kitalál...

Csak ily itélet lesz fölöttetek.

Potomság! – Kebletek csak egy pokol

S a szív elkárhozott lélek leszen,

Mely saját véretek lángjainál

Égni fog és kinlódni szüntelen!...

De bűnhödéstek oly kicsiny leszen...

Vagy mondjátok csak: mi volt bűnötök?

Egy nyelv megrontott egy nagy nemzetet

És a díj érte: percnyi örömök.

S a nemzet milliója szenvedett

Át nem csak egy – tíz emberéleten...

Egy cudarnak órányi kéjeért...

Hah!... bűnhödéstek oly csekély leszen...!

De emberektől ne irtózzatok,

Mind tiszták itt a többi emberek,

S ki volna az, ki bűnhödéstekért

Hóhértokká lenne – fekélyesek!

Nektek való ez, végezzétek el:

Elárulva majd egy a másikat

Kész lesz bűntársát elhóhérlani...

– S e végrehajtó lesz az – öntudat!

(1848)

III

Föl vagytok írva! – Tudjuk, kik valátok

Rossz szellemek szörnyű szülöttei!

Ne bújjatok az örök gyalázattól!

Nem rejtenek el ég-föld űrei!

Halhatlanítva vagytok a dicsőkkel,

S bár lenne égben bűnös árnyatok,

Egy nemzet átka oda is elhangzik –

Nektek sehol nem lesz nyugalmatok!

Ti nem kerestek dicsőséget, hírt,

Sötétség ocsmány denevérei;

Prédát lesétek egy nép éjjelében,

Míg eltakarták vészfellegei.

De örök bűnhödésül neveteknek

S tetteitek hirének élni kell,

Míg él a nemzet, bűnötök mártírja,

Hogy sírotokra átkot szórjon el.

Midőn e nép földingató erővel

Szabadságért vívott: hallgattatok;

Hitványak! – hisz a nagyok erejével

S erkölccsel szembe ti nem szállotok!

Ti ekkor imádkoztatok a sorsnak,

Hogy hozna vétekűző éjszakát,

És zivatart, melyben ne tudja senki,

Ki adja el a nemzetet, hazát.

S a könnyelmű sors vétkes haragjában

Vitt százfelé sujtó förgeteget,

Mely fölgyújtá belháborúk tüzével

A megfáradtan alvó nemzetet,

S a vérnek, mely folyott hazát szerezni,

Most száz felé kell ömölnie,

De megromlott honáruló nyelvektől –

S megszűnt dobogni a nemzet szive...

*

Hallátok ezt elkárhozott árnyékok?

Meghalna erre a jók szelleme,

Habár azt halhatatlanná teremté

A hazák és világok istene!

Látom, mint rohantok a lég ürében,

Koporsótokban szökdel testetek,

Mig a miattatok meghalt dicsőké

A sírban imádkoznak értetek!

(1848)

1847

A HAZAFIAKHOZ

            Szeresd apádat és anyádat,

            hogy hosszú életű lehess a földön

Kik hű fiai vagytok e hazának,

Kik éltek érte, és meghaltatok,

Hallgassatok rám, élők a hazában!

S ti a sírokban – halhatatlanok!

Hozzátok szól e jó édesanyának

Legszegényebb, legszeretőbb fia,

Hallgassatok rám! – az igaz könyörgést

Istennek is meg kell hallgatnia!

Én, ki a véremet könyekbe sírom

– Ki nem siratna haldokló anyát? –

Ki szánná vérét, anyjától vett vérét,

Ha megmenthetné a halót magát?

Én, aki virrasztok a haldoklónál,

Míg jönnek a félelmes éjjelek,

Én elhagyottan könyörgök hozzátok:

Testvéreim, jertek, segítsetek!

Csak nézzetek ki a sötét éjjelbe!

Ott leskelődnek a szörnyetegek;

Üzzétek a gyávát el... hisz ébren

Nem néznek farkasszemet veletek!

Oh, keljetek fel! Ily viharos éjben,

Ily vészes éjben ne aludjatok!

Az éjnek álmadarait nézzétek!...

– Vagy a sötétben megvakultatok?

Hát aki lát, remél, hát aki érez,

Kétségbeessék e veszély fölött?

Ki a hazáért ontaná el vérét,

Bánatba haljon el – gyávák között?!

Testvérek! még nem mostoha-anyátok

E szép haza, jertek, segítsetek!...

Oh, jöjjetek, mert nem lesz majd anyátok!...

S fogtok-é aztán élni, gyermekek?

A NEMZETHEZ

I

Oh, nép! magyar hazának népe... nemzetem!

Elhalsz-é te, vagy még tovább is élsz?

Az ifjuságnak vége, megöregedél...

Féllábbal a sírban... vagy még reménylsz?

Mig ifju voltál, oh! volt egy szép viharod,

Hol oly dicsőn halhattál volna meg!

Most megöregedél, és sem élni dicsőn,

Sem halni nem tud a roskadt öreg!

Oh, ne ragyogna csak más hon ege fölött

A dicsőség üstökös csillaga!

Ne volna csak annyi dicső nemzet között

Dicsőségtelen e nemzet maga!

Ragyog fölöttünk, ragyog a hír csillaga;

De gúnyoló sugárral int felénk...

Fölöttünk is ragyog a hír üstököse...

De csitt! barátim, ez nem a miénk!

Oh, nép! kimondhatatlan sok a te bünöd!

Meg tudnád-é gyónni büneidet?

Elfeledél sokat, sokat eltagadál,

Hogyan bocsátana meg istened?!

De mi a mult? A mult ha egyszer vétkezett,

Erkölccsel azt százszor kipótolá;

De szörnyeteget szült jelennek az idő,

Mely a bűnt erkölccsé változtatá!

S én e borús honnak oly hű fia vagyok!

S én e hazát, e népet – szeretem!

Én, aki gyűlölöm e népnek vétkeit,

Majd egykor érte ontom életem!

Hallgass meg hát engem, hazámnak nemzeti!

Én tőled egyet kérni akarok...

Hogy majd, ha érted meghalok, halálomért

Hideg poromnál ne – gúnyoljatok!

II

Szó és beszéd... beszédek és szavak...

Erőtlen keblek jó fohászai...

Hazafi száj és honvédő torok,

Reformerek pókhálós szívei...

Ördög, pokol!... meddig tart még ez így?

Népem! – nevedről megfeledkezel?

Nem pletykanyelv szerezte e hazát,

E honért nem beszélni – tenni kell!

Oh, nemzet, nemzet! – hová lőn, hová

Arcodról a szemérem érzete?

Hová fér el kevély szakállodon

A gyalázatnak annyi bélyege?

A közboldogság szent igéivel

Zsidóskodol, számolsz, kereskedel...

Nem cselszövény szerezte e hazát,

E hazáért nem csalni – tenni kell!

Az ősapák szép tulajdonait

Kifajult lélekkel megtagadád;

De gyilkoló, vészes szokásait

Azokkal együtt el nem hagyhatád;

Pazar vagy, hej de zsíros koncaid

Idegen föld kutyái viszik el...

Nem arannyal szerezték a hazát,

E honért nem fizetni – tenni kell!

Oh, hon, legszerencsétlenebb haza!

Szomorújáték a föld szinpadán!

Rosszabb ennél... mert nincsen életed,

És halni se tudsz gyávaság mián!

De én szeretlek. Bennem forr a vér

Megvívni sorsod ördögeivel...

Vér és halál szerezte e hazát

S ha úgy kivánja, érte – halni kell!

ELVIRÁHOZ

Hányszor mondjam még el, hogy oly szép az élet!

Hogy nincs esze annak, aki gyűlöli;

Vagy tán jobban mondva, nem is a világ szép,

Hanem a világnak szép leányai.

Mert hiszen ameddig szép leányt nem láttam,

Nemcsak a világot, magam is utáltam!

Jaj, de hogy megfordult kereke sorsomnak,

Mióta galambom téged láttalak!

Mostan azt kiáltom, a világ elveszhet,

Csak a szép leányok megmaradjanak!

Bennetek tanultam magamat szeretni,

S nem tudom, a földön mit lehet gyülölni!

Tele van csordultig keblem szerelemmel,

Megcsókolnám minden ellenségimet,

Nem győzöm imádni a jóságos Istent,

Mért teremtett ilyen szépnek tégedet.

S e nagy boldogságot annál jobban érzem,

Mert én az életben oly sokat szenvedtem!

Nem akarok tudni, nem akarok látni,

Csakhogy te enyém vagy és én a tied;

Nem tudok érezni, nem tudok gondolni,

Hogy meg ne fertőzzem szent szerelmedet,

A világ fölöttünk össze fog omolni,

Ölelj meg, s felőle mit se fogok tudni!

Szálljon el mellettem az égnek villáma,

Adjon földrepesztő rémes hangokat;

Én nem fogom látni, nem fogom hallani,

Csak a te „szeretlek" susogásodat!

Édes ölelésed bezáró mennyország,

Benne csak egy perc az örökkévalóság!

Ölelj meg forróbban... végy fel szárnyaidra,

Repüljünk, repüljünk némán, csöndesen...

Nézd – ezer bajával mily messze már a föld!

Túl vagyunk az égen, a képzeleten...

És nem látok semmit édes öleden:

Nem látom, hol vagyunk, az égnek országát,

Csak boldogságomnak végtelen világát!...

AZ ŐRÜLT KÖLTŐ

Mi zeng körűlem oly rút hangokat?

Szunyogzengés vagy krokodilrivás?

Hisz én a földtől oly messze vagyok,

– Vagy égre hallik az ebugatás?

Pedig e hangok ismerőseim...

Mégis most mindjárt megszalasztanak,

El innen, el! – Ez az bizonyosan,

A mézes-mázos emberi ajak...

Költészet! – fölverték templomodat,

Oltárod rombolják ördögfiak,

Szent orgonádat verdesik vadúl,

És benned lakodalmat tartanak,

Alád pedig mély kriptát ástanak,

Hová a gondolat temettetett...

Emlékezet, szobrod lerontaték

A képzelődésnek sírja felett!...

Szegény világ! Te férges almafa,

Tudod-e hős Sámson történetét?

Megrázta a ház főoszlopait,

S oda temette ezrek életét.

Férgeknek mért nevelsz gyümölcsöket?

Utóbb majd gyökerednek állanak,

Rázd meg haragodban törzsöködet,

S gyümölcsöd, férgeid lehullanak!

S ha majd világ, végső napod beáll,

És sírrá változand át üreged,

Utódodnak, mely rád következik,

Megírom én a végrendeletet.

Megírom, hogy teremtsen életet,

Új emberfajt és új állatokat...

De a képzelődést felejtse ki...

Aztán teremthet bátran kínokat!...

NÉPDAL

Elmennék én innen messze, messze,

Sohse jönnék vissza e vidékre,

Elhagynám a kedvesem örökre...

Jaj csak a szívem meg ne repedne!

Elmennék az óperenciára,

Ráülnék ott a világ sarkára;

Rá se gondolnék a galambomra,

Jaj csak a szívem meg ne hasadna!

Itt maradnék én ezen a helyen,

El is felejteném a kedvesem,

Nem is bánnám, hogy ha mást szeretne...

Jaj csak a szívem meg ne repedne!

SZINÉSZBARÁTIMHOZ

Hol vagy kipusztult Jéruzsálem,

Gyászos hírű Nagybecskerek?

S ti cimborák, kik szétmenétek,

Mint az anyányi verebek?...

Oh, Fáraónak árva népe,

Rólad gyakran emlékezem én...

– Hisz olyan trupp, mint a miénk volt,

Nem is volt több a föld szinén!

Ti jóban, roszban hű barátok,

A koplalásban kollegák,

A pörpatvarban feleségek,

Kalandüzésben cimborák!

Oh! van-e még sok adósságtok,

Vándorpályátok merre mén?

– Mert olyan trupp, mint a miénk volt,

Nem is volt több a föld szinén!

Sok jó napokra emlékszem még!

– Mikor én hordtam cédulát.

Mily jóizűen eddegéltünk

Pattogatott kukoricát!...

Mily kéjelegve rágicsáltunk

A nyomor sótlan kenyerén...

– Oh trupp, dicső trupp, vajmi kár, hogy

Párod nem lesz a föld szinén.

S midőn búcsúztatókat hordtam,

Kapálni volt a közönség;

Nem kaptam semmit, mégis másnap

Újdonatúj csizmát huzék.

Oh, trupp! – ebéd után jóllakva,

Gyakran reád emlékszem én,

– Hisz olyan trupp, minő te voltál,

Dehogy lesz több a föld szinén!

A TAVASZ JELEI

Nem nézem én az ibolyát

Kakukra én nem hallgatok,

S nem jóslom ebből a tavaszt,

– Ez már igen kopott dolog.

Falunkban a zsidógyerek

Rongykérő sípja hangozik,

Ez legbizonyosabb jele,

Hogy az idő tavaszodik.

Nem szedek én kikericset,

A gólyákat sem bámulom,

Én a tavaszt egészen új

Költői pontról jósolom.

Fölöstökömre a biró

Már nem pálinkát, bort iszik,

Ez legbizonyosabb jele,

Hogy az idő tavaszodik.

Fecskékre és a zöld mező

Virágira nem ügyelek,

A legelőre kimenő

Tehéncsordának nem hiszek.

Itáliából a goróf

Magyar honába költözik:

Ez legbizonyosabb jele,

Hogy nálunk is tavaszodik.

ISTVÁN FŐHERCEGHEZ

Láttalak... hallottam ajkaidról

Az oly édes magyar hangokat...

Te fönn a szédítő magasságban,

S én ott álltam lábaid alatt...

De ha pora volnék is lábadnak,

Felemelem szavaimat hozzád,...

Hisz az isten is épen azért nagy,

Mert koldusnak is kihallgatást ád!

Láttalak... de ki nem látott téged?!

Látott, hallott az egész haza;

S azóta nem nap világít nekünk,

Hanem a te híred sugara.

S ha a magyar égen összeolvadt

Két századnak minden éjszakája,

Hála néked! mert te megjelentél,

Két századnak legelső hajnalja.

Nézd ez örömben rivalgó népet,

E nemes nép szeret tégedet;

S hol van a földön szebb koszorúja

A hírnek, mint a közszeretet?

Ahol nagy neved ragyog, az ég is

A közszeretetnek Pantheonja,

Mely oda ülteti a dicsőet

S a hitványakat leparancsolja.

S tudod-é, honnan jő hozzád e nép

Nagy örömét elrivalgani?

(Mert szeretetét a nemes lélek

Hangosan szokta kimondani.)

E nép a sír széléről jő hozzád,

Hol temetkezésén volt már a sor,

De téged látván, eljött és mondá:

Reméljünk még egyszer és utószor!

S ha most végignézesz e hazában,

S nézed a szegényt, gazdagokat:

Ez utósó reménységet látod

A szegénynek rongyai alatt.

Oh!... e legédesebb reményünknél

Nincsen egyéb birtokunk... ne vedd el!...

Vagy ki gazdagodnék meg a koldus

Legutósó falat kenyerével?!

KÉT JÓ BARÁTOM

A birtok, mit születésem adott,

Az élet közös nyomora;

S te vagy e birtok olcsó címere,

Kétkrajcáros makrapipa!

És e nyomor meg e makrapipa,

Legjobb barátim lettenek,

És sötét óráimba kívülük

Senkit, semmit nem ismerek.

Oh, én tudom, hogy e két jóbarát

Hű lesz hozzám halálomig

S nem hagynak el, miként az emberek,

Utósó lehelletemig.

S hol a nyomornál hűségesb barát,

Mely a sírba kisérni fog?

Mely ott még egy élethosszat keserg,

Míg végkép el nem hamvadok!...

S te leghűségesebb makrapipa,

Te leszesz olcsó sírjelem,

Mert a nyomor, tudom, nem engedi,

Hogy nekem más fejfám legyen!

AZ ÉN SZÜLŐFÖLDEM

Hagyjatok, oh, hagyjatok nem nézni

A frivól jelenvilág képébe!...

Hagyjatok rohannom olykor-olykor

Vadon erdők kellő közepébe!

E kivetkőzött, vásott világban

Csak ez áll még eredetiségben,

S csak ezt az egyet köszönöm a sorsnak,

Hogy én itt születtem, nevelődtem...

Pedig tán, ha jobban meggondolnám,

Nem is volna mit köszönnöm érte;

E kebelt, mint maga, egyenessé

S őszintére nevelni hogy mérte?!...

S midőn lelkem ez őszinteségben,

Mint magát kinőtt fa, oly kemény lett,

Akkor elvitt e szeretett földről

E ferde, álnok emberek közé tett!

Hol aztán a megkeményedett fa

A puhákkal nem tudott hajolni,

S nem csóválta a fejét úgy, mint ők,

A szél akárhonnan kezde fújni...

S jöttek a fölingerült szélvészek

Megingatandók keménységében;

De jó, hogy oly durva volt a héja

Viharos hullámok ellenében!...

S nem hajolt és nem fog meghajolni!...

Törjék bár akárhol vagy szakadjon!...

S lenne bár ez miattad, szülőföld,

Nem, ezért rád soha nem haragszom.

De mit tolakodol emlékembe,

Gyűlöletes képe jelenemnek?

– Képzelet sasszárnya,