A nyelv és a nyelvek

SCHMIDT JÓZSEF

A NYELV ÉS A NYELVEK

Bevezetés a nyelvtudományba

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Athenaeum 1923

Borító: Kaposvári Franciska

978-963-376-380-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Ez a kis mű a művelt nagyközönség számára készült bevezetés a nyelvtudományba, a nyelvtudományi alapelvek, módszerek és eredmények egyszerű összefoglalása, amelyben a szakember semmi újat sem találhat. Szerzője az anyag kiválasztása, felosztása és feldolgozási módja tekintetében a legjobb népszerű művek után indult, csaknem mindig járt, mégpedig jól kijárt utakon jár, mert semmi egyebet sem akart, mint a nyelvtudomány mai állásáról mennél világosabban s tőle telhetőleg szórakoztató módon tájékoztatni. Evégből a lehető legegyszerűbb fogalmazásban állította be a problémákat s lehetőleg tartózkodott elméleti fejtegetésektől és vitás kérdések feszegetésétől, annál pazarabbul alkalmazta az illusztratív nyelvi anyagot, mert „hosszú a szabályok útja, rövid és eredményes a példáké". A példákat pedig csaknem kizárólag indogermán nyelvekből vette, amelyek hasonló tárgyú hazai munkákban még nem voltak eléggé kiaknázva – mégpedig elsősorban modern világnyelvekből, legfőképpen a németből, részben a franciából és az angolból, csak szórványosan más újabb és régibb nyelvekből. Egzotikus nyelvanyag írásbeli feltüntetésére, részben technikai okokból is, a lehető legegyszerűbb átírást használta. Ha sikerült volna ilyképpen a nyelvtudomány iránt tágabb körökben némi érdeklődést keltenie, mindent elért, amit elérni akart.

Budapest, 1923 február havában.

Schmidt József

RÖVIDÍTÉSEK ÉS JELEK

MAGYARÁZATA

– : magánhangzó hosszúságának jele; pl. ā = m. á.

´ : a szó hangsúlyának jele; pl. g. phérete ‘vigyetek’ úgy hangsúlyozandó, mint m. egyetek.

< és > : annak a jele, hogy a szög csúcsánál lévő hang vagy szó a szög nyílása előtt lévőből keletkezett; pl. n. mein < kfn. mīn, vagy kfn. mīn > n. mein azt jelenti, hogy a n. mein a kfn. mīn szóból származott.

+ : ‘keveredés’ jele; pl. n. doppelt < doppel + gedoppelt azt jelenti, hogy a doppelt szó a másik két szó összekeverésének eredménye.

* : ‘kikövetkeztetett’ alak jele – azaz oly alaké, amely tényleg nincs meg, de amelynek egykori létezését következtetés útján megállapíthatónak gondoljuk; pl. az ófn. gast és az ón. gestr ‘vendég’ jelentésű szavakból egy ma már elveszett ősgermán * gastis alak van ‘kikövetkeztetve’.

BEVEZETÉS

A nyelvtudomány tárgya, feladata, módszere, mivolta,

viszonya más tudományokhoz, haszna.

A nyelvtudomány v. nyelvészet (lingvisztika, glottika) az a tudomány, amelynek tárgya a nyelv, éspedig az emberi nyelv, elsősorban a tagolt hangokból álló beszélt nyelv – ama titokzatos és bámulatos életjelenség, amely Platón kétlábú tollatlan állatát az állatvilág fölé emeli s gondolkodó észlénnyé teszi, az emberi gondolatok, érzelmek és törekvések kifejezésének eszköze s mint ilyen, a legpregnánsabb sibbolethja annak, ami a kisebb-nagyobb emberi közösségeket, családokat, törzseket és népeket térben és időben összetartja, de el is választja. A nyelvtudomány körébe tartozik minden, ami csak az emberi nyelv fogalma alá tartozik: minden egyes embernek egyéni nyelve, egyszerű embereknek egyszerű, nyelvművészeknek művészi nyelve, minden társadalmi osztály és réteg nyelve, minden művelt és vad nép nyelve, minden nyelv, amelyet valahol beszélnek s valaha beszéltek a világon, tehát minden ‘élő’ és ‘holt’ nyelv – a ‘nyelv’ szón elsősorban mindig a beszéd v. beszélés tevékenységét értve, amelyet az írás mindig csak tökéletlenül tükröztet vissza.

*

A nyelvtudomány feladata ezt a ‘nyelv’ nevezetű emberi tevékenységet minden megnyilatkozása alakjában, minden fejlődési változatában feltüntetni. Hogy e feladatának megfelelhessen, nem érheti be azzal, hogy egyszerűen felsorolja és leírja a nyelvtényeket, amint ez pl. iskolai vagy gyakorlati nyelvtanokban szokás. Nem mintha ez fölösleges vagy mellőzhető volna, de nem elég. Az ú. n. ‘leíró’ (descriptiv) nyelvtanok és szótárak csak összegyűjtik a bizonyos nyelvterületen s bizonyos időben használatos nyelvi jelenségeket, csak tényeket állapítanak meg, ‘szabályokat’ és ‘kivételeket’ adnak, de nem magyaráznak. A nyelvtudomány ellenben, mint minden más tudomány, az oksági kapcsolatot nyomozza, azaz a miért és hogyan kérdéseire akar megfelelni – oly kérdésekre pl., hogy miért és hogyan jött létre egy bizonyos nyelv, ennek hang-, alak- és mondattana és szókészlete, miért és hogyan alakultak a különböző nyelvek oly eltérő módon, minő viszonyban és kapcsolatban állnak egymással, miért és hogyan keletkezett az emberi nyelv. Hogy a nyelvtudomány ily kérdésekre megfelelhessen, kötelessége mindenekelőtt minden nyelvi tényt, minden az idők folyamán bekövetkezett nyelvi változást minél szorgosabban összegyűjteni s minél hívebben leírni, aztán pedig magyarázni, azaz a nyelvek keletkezését és fejlődését, szóval egész történetét felderíteni – mégpedig a nyelvtények összehasonlítása útján. Amennyiben a nyelvtudomány egy bizonyos nyelv vagy bizonyos, ‘rokon’ nyelvekből álló ‘nyelvcsalád’ történeti fejlődését kutatja, annyiban ‘történeti’, ill. ‘összehasonlító’ nyelvtudomány; amennyiben pedig a nyelvek általános fejlődési törvényeit, a nyelvek életében jelentkező egyetemes jelenségeket, az emberi nyelv történetét általában vizsgálja, annyiban ‘általános’ nyelvtudomány. De végső elemzésben mind a két esetben történeti kutatásról van szó.

*

A nyelvtudomány kutatási módszere általában lélektani, közelebbről összehasonlító, illetőleg történeti.

Aki tudományosan akar egy bizonyos nyelvvel vagy nyelvcsoporttal vagy általában a nyelvvel foglalkozni, annak természetesen tisztában kell lennie azzal, hogy mi a nyelv s mi a nyelvi folyamatok mivolta. A nyelvi folyamatok, mint alább meglátjuk, testiek és lelkiek egyidejűleg, de a lelki folyamatok a fontosabbak s a nyelvtudomány voltaképpeni tárgya. Ennélfogva a nyelvtudománynak általában lélektani módszerrel kell dolgoznia.

Másrészt a nyelvi tevékenység, noha bizonyos határig hagyományos, t. i. egyénről egyénre öröklődő régibb minták utánzásán alapul, mindamellett idők folyamán, ha lassan is, de folytonosan változik. E lassú és folytonos változások összessége egy bizonyos nyelv története, amely természetszerűleg csak összehasonlítás útján deríthető fel, t. i. a különböző nyelvi periódusok, szójárások és ‘rokon’ nyelvek összehasonlítása útján. Az összehasonlító módszer nem a nyelvtudomány specialitása: minden tudományszakban alkalmazásban van, mert hiszen lényegében nem egyéb, mint a tekintetbe veendő tények s a belőlük levonható következtetések összegyűjtése és egybevetése, s velejében ugyanaz, mint a történeti módszer. Az összehasonlító, ill. történeti módszerről van az ‘összehasonlító’, ill. ‘történeti’ nyelvtudomány elnevezve. E módszer alkalmazását felette megkönnyítették az ú. n. indogermán v. indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek, jelesül az ind, a görög, a latin, a germán és a szláv nyelvek. Ezek a nyelvek ugyanis részben igen régi idők óta s igen hosszú időn át megszakítás nélkül vannak hagyományozva s legrégibb fejlődési fázisaikban meglehetősen közel állnak egymáshoz, azonkívül a 19. század elején filológiailag kellőképpen meg voltak munkálva. Mindezen okok közrejátszása folytán az összehasonlító és történeti módszer az idg. nyelvek terén aratta a 19. század elején legfényesebb, ha nem is legelső diadalait: Franz Bopp több mint száz év előtt (1816) elsőként mutatta ki az ó-ind (szanszkrit), görög, latin, perzsa és germán nyelveknek rokonságát igerendszerük részletes összehasonlítása útján s Jakob Grimm Deutsche Grammatik művében (1819–1837) a történeti módszert alkalmazta eladdig hallatlan sikerrel. Való igaz s nem lehet eléggé hangsúlyozni és ismételni, hogy mi magyarok mind a két módszer alkalmazása terén megelőztük a németeket: Sajnovics János (1770) és Gyarmathi Sámuel (1799) már Bopp előtt alkalmazta az összehasonlító módszert s Révai Miklós (1803) már Grimm előtt a történeti módszert. Mindazonáltal a Bopp és Grimm eljárását egyesítő összehasonlító-történeti módszer indogermanista nyelvbúvárok munkássága folytán alakult ki és tökéletesedett, az indogermán nyelvek története van legalaposabban átkutatva és feldolgozva, egyáltalában a nyelvészkedésnek mint tudományos diszciplínának története jóformán egybeesik az idg. nyelvek kutatásának történetével. Nem csoda, ha az ‘összehasonlító’ nyelvtudomány jó ideig az ‘idg.’ nyelvtudomány nevet viselte. De az összehasonlító-történeti módszer természetesen minden nyelvre és nyelvcsaládra egyaránt alkalmazható és alkalmazandó s igen sokra alkalmazva is van. A nyelvi anyag más-más, a módszer azonban ugyanaz, mert a nyelvfejlődés általános törvényei ugyanazok: minden nyelvkutatás összehasonlító és történeti.

*

Mivel a nyelv, mint alább meglátjuk, testi és lelki folyamatokból áll, a nyelvtudomány elméletileg tulajdonképpen természeti és történeti tudomány egyszerre. Régebben természettudomány számba ment – nem egészen jogosulatlanul, mert a hangok tana jórészben a hang-fiziológia természettudományi diszciplínájára van alapítva s mert a nyelvi fejlődés törvényei egyben-másban természeti törvényekhez hasonlítanak, amennyiben pl. az ú. n. ‘föltétlen’ hangváltozások s a mássalhangzó-hasonulások önkéntelenül és tudattalanul, természeti folyamatok szabályszerűségével mennek végbe. Mióta azonban a nyelvtudomány a természeti folyamatok vizsgálatát a hang-fiziológiának engedte át, mióta tehát a hang-fiziológia a nyelvészet segédtudományává lett, semmi okunk sincsen arra, hogy a nyelvtudományt a természettudományok közé sorozzuk. A nyelvben különben is a lelki folyamatok, gondolatok, érzések, akarások, játsszák a főszerepet, a nyelvi folyamatok az emberi lélekben játszódnak le, a nyelv elsősorban mégis csak az ember szellemi tevékenységének terméke. A nyelvtudomány tehát a történeti-szellemi tudományok közé tartozik s elsősorban történeti tudomány amely karöltve halad más, az emberre vonatkozó tudományokkal, aminők a történelem, a művelődéstörténet, a néprajz, a régiségtudomány, s gyakran támaszkodik ezekre, amint ezek is gyakran folyamodnak hozzája. A nyelvtudomány módszere, az összehasonlító-történeti módszer, s végső célja, a történeti ismeret, a történeti tudományok módszere és végső célja is.

*

A nyelvtudomány egész sereg tudományos diszciplínával áll közelebbi-távolabbi kapcsolatban.

A nyelvtudomány legközelebbi rokona az egyetemes filológia – az a tudomány, amelynek feladata az emberi szellem történeti megnyilatkozását vizsgálni, egy vagy több, műveltség tekintetében közelálló népnek kulturális tevékenységét, műveltsége történetét minden megjelenési alakjában tanulmányozni, így pl. a ‘klasszikus’ filológia, a legrégibb ilynemű diszciplína, a ‘filológia’ par excellence, az ókori görög-római kultúrát kutatja, a germán filológia a germán népek művelődése történetével, az idg. filológia az idg. népek kulturális tevékenységével foglalkozik. Mivel a nyelv, éppúgy mint a vallás, erkölcs, jog, művészet, irodalom, a kulturális életnek integráló része, azért a nyelvtudomány nem csupán rokona, hanem egyenesen része a filológiának. Igaz ugyan, hogy a nyelvtudomány és a filológia manapság két külön tudományszak, de az elkülönítés alapja nem a tárgy különbsége, nem is valami elméleti szempont, hanem velejében csak a munkamegosztás szükségessége – az a tisztán gyakorlati szempont, hogy egy kutató ma már képtelen mind a két szak óriási területét eredményesen művelni s a szükséges tárgyi ismereteket és módszereket egyforma biztossággal elsajátítani és alkalmazni. A filológus és a lingvista egyaránt a nyelvvel foglalkozik, csak emez a nyelvet önmagáért vizsgálja, amaz az irodalomba és a műveltségbe behatolás eszközének tekinti, a nyelvész nagyobb tömegeknek általános nyelvi tevékenységével, a filológus irodalmi egyéniségek nyelvi tevékenységével foglalkozik, a nyelvész lehetőleg sok nyelvre terjeszkedik ki s különböző idiómákat vet össze, a filológus nyelvi egyéniségek vizsgálatára szorítkozik. A filológia és a lingvisztika erősen egymásra vannak utalva: a filológia a szövegek magyarázatánál nem nélkülözheti a grammatika segítségét, a nyelvészet viszont, amennyiben irodalmi forrásokból meríti az anyagot, a nyelvi hagyományozás helyes felfogása és megítélése dolgában nem lehet el a filológia nélkül, amely a nyelveknek grammatikai és lexikális feldolgozását is nyújtja.

A nyelvtudomány a görögöktől a 18. század végéig szoros kapcsolatban volt a bölcselettel s ennek révén a gondolkozástannal. Több mint két évezreden át a gondolkodást hangtalan beszédnek s a beszédet hangos gondolkozásnak fogták föl s ennek megfelelően a nyelvet a logika megtestesülésének vélték, a nyelvi jelenségeket logikai kategóriákból származtatták s a nyelvtant a logika igájába görbesztették. Hogy ez csupa tévedés volt, arról minden pillanatban meggyőződhetünk. A beszélők nagy tömege egyáltalában nem gondolkozik egy filozófus logikai elmeélével – maga a filozófus sem. A nyelv az életnek, az egyéni és társas életnek szolgálatában áll. Ha az élet hajtóereje a gondolkozás volna, a nyelv is csupa logika volna. De az élet minden pillanatában vannak, sokszor uralkodnak, lelkünkben oly elemek, amelyeknek a tiszta észhez kevés vagy semmi közük. Beszédünk célja kifejezésre juttatni s másokkal közölni azt, amit gondolunk, érzünk és akarunk. Ez a fődolog, de hogy beszédünk tartalma és alakja logikus-e, azzal édes-keveset törődünk. Ez meg is látszik beszédünkön. Oly sokatmondó szólás, mint ‘egy apa mindig apa marad’ tisztán logikai szempontból semmit sem mond. Olyasmi, mint ‘pokoli meleg van’ vagy ‘villámgyorsasággal vágtat’, logikátlan túlzás. Oly energikus állítás, mint ‘láttam, a saját szemeimmel láttam!’, logikailag nevetséges pleonazmus. Ami logikai szempontból a legfontosabb, nyelvileg sokszor nincs kifejezve; v. ö. n. er dient (als Soldat), sie dient (als Dienstmagd); er ist voll (= er ist betrunken), sie ist voll (= sie hat eine üppige Büste). Beszédünk nem ritkán minden logika fejtetőre állítása. Ha azt mondom: ich habe dir verboten, dasz du die Bücher nicht anrühren sollst, éppen az ellenkezőjét mondtam annak, amit akartam. Ha azt mondom; ich teile eine Ansicht, akkor ez a nézet éppen nem ‘geteilt’. A kenyér megihatatlan, a víz megehetetlen, s mégis mondjuk: ‘egy csöpp kenyér’, ein biszchen (= Biszchen) Wasser, tkp. ‘egy falatka víz’. Ein Trunkener tkp. a. m. ‘ein Getrunkener’, tehát ‘akit megittak’, nem pedig ‘aki ivott’ – mégpedig sok szeszesitalt, ami el van hallgatva. Azt mondják, hogy ‘a hordó fut’, s azt értik, hogy a benne lévő folyadék ‘fut’, mármint hogy folyik, ill. kifolyik a lyukas hordóból, ami mind kiegészítendő. Azt mondják, hogy a fal nyüzsög a legyektől, pedig azt akarják mondani, hogy a legyek nyüzsögnek a falon. Aranytoll, ezüstüvegcse, hibás helyesírás, vak ablak stb. stb. megannyi fából vaskarika, mármint hogy logikai képtelenség. S mindez fel sem tűnik. Miért? Mert így hozza magával a nyelvhasználat – a horatiusi usus, quem penes arbitrium est et ius et norma loquendi. Ez dönti el, hogy egy logikai ellentmondás elviselhető-e vagy nem: ami használatos, az ‘helyes’, ami nem használatos, az ‘helytelen’. Ez nem túlzás. Oly szóalkotások és szókapcsolatok, amelyek nem használatosak, rögtön feltűnnek és szemet szúrnak, ha mégoly logikusak is. Így pl. a n. Mannszimmer v. Frauenalter éppoly logikus, mint Frauenzimmer v. Mannesalter, s mégis hasznavehetetlen. Ellenben oly mondatban, mint fr. je crains que tu ne viennes trop tard a teljesen logikátlan ne értelmi szempontból nélkülözhetetlen. Micsoda labirinth! Eligazodunk benne, de nem a logika adja kezünkbe Ariadné fonalát.

A logika a helyes gondolkodás művészetének tana, tehát csak kevesek birtoka, a nyelv ellenben a nagy tömeg közreműködésével létesült, fejlődött és él. A nyelvben tehát nem a logikai fogalmak a fődolog, hanem bizonyos lélektani folyamatok és alakulatok, amelyek tudattalan lelki tevékenység útján keletkeznek. A nyelvi tények megértését tehát nem a logika segíti elő, hanem a lélektan (pszichológia), amely a lelki élet jelenségeit tárgyalja, elsősorban a képzetek tana, amely a képzetek keletkezéséről és társulásáról s a képzettartalmak változásáról nyújt felvilágosítást. A lélektani nyelvkutatás egészen tárgyilagosan vizsgálja a nyelvileg kifejezett képzeteket és képzetkapcsolatokat – azaz úgy, hogy semmi tekintettel sincs logikai helyességükre. Azonkívül még egy igen fontos feladata van, amelyre azonban csak újabban jött rá – az t. i., hogy az érzelmi és akarati világ jelenségeit is érdemleges figyelemben részesítse. Csak a lélektan nyújthat helyes fogalmat a nyelv mivoltáról és a nyelvi folyamatok természetéről, csak a lélektan felelhet meg oly kérdésekre, hogy miképpen nyilatkozik meg az emberi lélek a nyelvben, hogy miképpen jő létre összefüggés a szó és jelentése között. A nyelvbúvár dolga aztán ezt az összefüggést konkrét esetekben történetileg nyomozni s keletkezésének és fejlődésének feltételeit lehetőleg minden egyes esetben kimutatni. A nyelv-lélektan, a beszélés lélektani törvényeinek tana, a nyelvtudományi alapelvek ismerete, minden nyelvtudomány elengedhetetlen feltétele, amely minden nyelvtörténeti vizsgálatot megelőz, elősegít és kiegészít, amint viszont a nyelvtörténeti kutatás is elősegíti és kiegészíti a nyelvlélektani vizsgálatot.

Igen szoros kapcsolatban áll továbbá a nyelvtudomány a hang-fiziológia vagy fonetika természettudományi diszciplínájával, amely a beszédszervek által létesített hangok leírását, osztályozását és magyarázatát nyújtja. A hang-fiziológia része az élettannak v. fiziológiának, amelynek tárgya a test szerveinek szerkezete és működése, azonkívül kapcsolatban van a fizikának akusztika nevű részével, amely a hang általános tulajdonságait vizsgálja, valamint a lélektannal is, mert noha a beszédszervek működése élettani folyamat, de az akarati impulzus, amely a beszédszervekhez vezető mozgatóidegeket működésbe hozza, s az ezen impulzust meghatározó mozzanatok lélektani természetűek. Csak fonetikai ismeretek birtokában képes a nyelvbúvár a nyelvhangok természetét s az idők folyamán beálló változásaikat megérteni. Fonetikai ismeretek hiányában a nyelvészkedő egészen az írás, illetőleg a betű (a hang-kép) uralma alatt áll, márpedig az írás a beszélt nyelvet, illetőleg ennek hangjait a legjobb esetben is igen tökéletlenül tükrözteti vissza. A hagyományozott alfabéták (ábécék) mindig csak fogyatékosan juttatják érvényre a fonetikus írást – több okból, mindenekelőtt mert jórészt történetiek, azaz rég letűnt idők ejtését tüntetik fel (v. ö. pl. fr. cent, sculpter, a. mean, often), aztán meg nem rendelkeznek elég jeggyel a hangok feltüntetésére s tehát különböző hangokat ugyanazon egy jeggyel jelölnek (v. ö. pl. n. Buch és Bücher, a. think és the), végül nem következetesek a meglevő jegyek használatában s tehát ugyanazt a hangot többféle jeggyel tüntetik fel (v. ö. pl. fr. zèle és maison, a. shoe és sugar). A nyelvbúvár dolga az írásjegyek mögé hatolni, a betűk és hangok viszonyát felderíteni s megállapítani, hogy milyen volt a kiejtés elmúlt időkben. A történeti nyelvfejlődés megértésének kulcsa igen lényeges, mondhatni a leglényegesebb részben a nyelvnek hang-állománya, mert ennek ismerete nélkül tudományos szófejtés és alaktan lehetetlen. A tudományos hangtan a modern nyelvtudomány legszebb vívmánya: a hangtan terén manapság oly elvi biztosság és egzaktság uralkodik, mint egy más történeti tudomány területén sem.

*

Érdemes-e a nyelvtudománnyal foglalkozni?

Ha igaz az, hogy a nyelv az emberi szellem legdrágább kincseinek egyike, akkor a nyelv