Világ

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN

VILÁG

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-584-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN

VILÁG

vagyis

FELVILÁGOSÍTÓ TÖREDÉKEK

Némi hiba s előítélet eligazítására

1831

– aus manchem Samenkorn, das ein Vogel hinlrug, erwuchs mit der Zeit ein Wald von Hátimén, eine neue Schöpfung

JEAN PAUL

JÓAKARÓIMHOZ

Számos példa előttünk, mily ellenkező benyomást tehet ugyanazon könyv különböző olvasóra. Ki azt rokon vonzódással forgatja, mindent észrevesz, mindent lát, amit a szerző világosabban kitenni nem tudott, vagy nem mert; a kétségest, homályost lehetőleg jóra magyarázza, a hiányokat kipótolja, szakadásokat összekapcsolja, szóval: a szerzővel oly módon bánik, mint barát baráttal; s valamint ez szívesen tűri meghittje gyengeségeit, s annak csak karakteri fő vonásit tekinti, úgy nem néz amaz a munka egyes gyarlóságira, hanem az egészről hoz ítéletet. Ki ellenben a szerzőt – habár tán sejdítlen is – nem kedveli, s úgyszólván azon célból veszi munkáját kézbe, hogy annak csak hibáit keresgélje ki, közönségesen sűrű ködben munkálódik; igen közel állván a tárgyhoz, azt – mint a nem elég távolságban lévő képet – elfogult szemmel, s csak kitetszőbb és élesb részei szerint ítéli, s így az egésznek összeköttetése mindig homályban vagy ferde világban marad szemei előtt.

Minthogy tehát könyvmegítélésben részrehajlatlan tán soha még senki sem volt, oly nyájas és hajlandó olvasókra van szüksége a szerzőnek, kiknek szemeiben minden tárgy kedvező színben tűnik fel; mert e nélkül a legnagyobb fáradozásnak sem lehet legkisebb sikere is, s kivált ott, hol inkább csak gondolkozásra lehet ingert adni, mint világosan szólni.

Éppen ezen okból szentelem ez értekezést jóakaróimnak, igen jól tudván, „hajlandó érzelmök nélkül semmiben sem boldogulhatok". –Tekinteni fogják körülményeinket, melyekben élnünk kell; átlátni, mily súlyos, s mégis mily szükséges némely tárgyakról, ha csak félig érthetőleg is szólni már valahára; s így nem annyira igazságos, mint inkább barátságos ítéletüket várom, melyre támaszkodván, remélem, azt sem veendik rossz néven, sőt megbocsátnak, ha az egész könyvön keresztül, szinte minden lapon, csekély személyemmel találkozandnak; de ezt kikerülnöm lehetetlen, mert némi körülállások következésében oly keserves és szigorú helyzetbe vagyok állítva, melyből nem szabadulhatok ki semmi mód a nélkül, hogy vagy egészen érthetetlen ne legyek, vagy gondolatim s tetteimről igen sokszor szólván, a társasági szebb rendet ne sértsem meg.

Ezeket előre bocsátván, magamat legszívesb hajlandóságukba ajánlom, egyszersmind kimeríthetlen béketűrésöket kérem.

ELŐSZÓ

Hitel című munkám, mely csak kezdete még egy tán idővel általam tökéletesebben kimerítendő tárgynak, rövid idő alatt sok fejtegetésre, gondolatcserére s fontolgatásra nyújtott alkalmat. Ez hiúságomat nevelé, de valóban nem azon okból, mintha igen jól át nem láttam volna, minő telisded teli van hiányokkal, hanem mivel előreható sejdítéseim pontiglan beteltek. A Hitelről szólni kötelességemnek tartam, s ezt azért, mert világosan fénylék lelkem előtt, mily előre ki nem számítható hatalmas varázzsal emelné honunkat kis idő múlva boldogabb létre

A Hitel jobb állása

Ily meggyőződéssel hallgatnom, s amit hazánk javára oly felette hasznosnak tartok, eltitkolnom, lélekisméretem szerint – mert vannak különböző lélekisméretek – igen-igen nagy bűn lett volna, s így elszánám magam ezen tárgyról okoskodni, habár Cassandra sorsa várna is rám. Gondolám, akár szép álom, akár valóság mit látok, híven elmondom; a hiteli tárgy komoly, csak végkövetkezeti mosolygók; más régibb hazákban, néhány egyéb hasonlóan kisdedednek látszó, de hatalmas rugókkal, kopár vidékekből édent varázslott stb. Megpróbálom; annyival okosabbak, mint én, miért nem próbálák régóta már; miért kerengnek félénken azon kútfő körül, melyből bátran kellene merítni bő áldást, mely hazánk minden lakosira áradna; miért nem közlik tudományikat, ismeretiket, tapasztalásaikat a közönséggel; miért okoskodnak kis körben oly tárgyról, mely valóban sötétségre nem szorult, hanem mind bájlóbban fejlődnék ki a fejedelmi nap legfényesebb sugáriban; miért várnak rám, sokkal tehetetlenebbre, mint ők? stb. Így tanakodám, s gondolván: jobb ha én pendítem meg a húrt, mint senki, munkához kezdek. Mennyit fáradtam, mennyit munkáltam, mennyit aggódtam ezen elhatározás következésében, míg a darabolt munkát üggyel-bajjal összeilleszteni tudtam, azt valóban beismerni szégyelleném, mert magamat oly tudatlannak s el nem készültnek lelem, hogy több hónap folyt le, mielőtt csak azon igen egyszerű kérdést képes valék elintézni magamban:

„Mily formában s mily cím alatt bocsássam vizsgálatimat világra!"

Kisded korom óta enmagam s körülményim megismerése vala vizsgálataim fő tárgya, s ámbár e szép, de silány tudományban nem nagy előlépéseket tettem, s mindennap csalódom: mégis úgy látszik, igazságom volt a Hitelt éppen azon formában bocsátanom közre, melyben a közönség kezei közt forog. A Hitelről mondani való, ha minden okoskodás kirekesztőleg rá szoríttatik, s a tárgy Magyarországra alkalmaztatva lehetőségig tökéletesen kimeríttetik, oly hosszadalmas, oly szigorú, hogy annak kidolgozására több esztendő, kinyomtatására több kötet, olvasására pedig, ki kell egyenesen mondanom, több, figyelmesb s olvasáshoz szokottabb közönség kell, mint a magyar. Ha kevés kéz közt forog a könyv, úgy okoskodám, nem használhat, mert azon kevesek, kik minden magyar könyvet megvesznek, úgyis tudják jól, mily égő szükségünk van a hitelre, külföldi könyvekben pedig mindazt bizonyosan szépen kimerítve találják, amit én tán csak igen tökéletlenül s felszínleg érinthetendek; hanem azokat kell olvasásra gerjeszteni, kik mulatságosb idegen munkákon, honi deák (?) törvénykönyveken, vagy kalendáriumon kívül, olvasáshoz eddig nemigen szoktak. Magamról ítéltem a közönségre, s nem csalatkozám. Míg bennem az olvasás kedve erősb gyökeret nem vert, száraz és komoly foglalatú könyveket nem olvashaték; elkezdem ugyan többször, de nem végezhetvén, elhajítottam; míg végre kevés esztendő múlva, legnagyobb bámulatomra azokat nagy gyönyörűséggel forgatám; a képzeletgerjesztő könyveket pedig, melyek tavasz éltünkben pillanatokig mennyekbe ragadnak, felületes s üreseknek lelem.

Nemzeteknek úgy vannak életlépcsői, mint embereknek. Én magyar hazámat igen fiatalnak tartom, s ifjúságának több nevezetes jelei közé számítom azt is, hogy arány nélkül több költői sajátság s tehetséggel bír, mely a képzelet forrásából fakad, mint az ítélet komolyabb tulajdonival, melyek inkább régibb nemzeteknél fejlődtek már ki. Tapasztalám néhány költői remekünk meglehetős sikerét, ámbár azok is szebb sorsra valának érdemesek; tudományos tárgyú könyveink azonban, bármily jók és hasznosak is, szégyenünkre, „ha oly fiatalok nem volnánk még" közönségesen érdemes szerzőiken száradtak. Új metódus, azaz nálunk nemigen ismert, de más nemzeteknél oly felséges következésekkel jutalmazott metódus, látszott nekem ily körülmények közt, leghathatósb, legcélirányosbnak. Versekbe nem fűzhetem, úgymint Alvari Quae maribus solumát, a hitel antiköltői komoly tárgyát. Rendszeres szisztematikai munkát írni pedig, ámbár tán én is tudtam volna anélkül, hogy mindjárt észrevegyék, sok más szerző példája szerint, mindazon értekezésekből egyet összeenyvezni, melyeket angol, német stb. nyelvek után ismerek, tanácsosnak nem tartottam, előre tudván, hogy azt dicsérni ugyan igen sokan, de azért olvasni mégis csak igen kevesen fogják, valamint tokaji borainkat is inkább csak dicsérik, ajándékban édes örömest, de pénzért csak ritkán, s legfeljebb néhány palackkint veszik. A szigorú tudományt tehát több dózisra osztám, s a lehetőségig víg, tarka és változó köntösbe burkolva kellemesebbé tenni törekedem; s így évenkint szándékozám olvasóimat mind közelebbre vezetni az előttem fekvő, s tán erőmet felülmúló óriási munka egész véghatáráig. Az első kötetben, melyet azért nem neveztem a Hitel első részének, ami tán minden taglalattól megmentett volna, hanem csak egyszerűen Hitelnek, mert ilyesben előre megkötni magamat restelltem, az első kötetben, mondom, mind azt érintem röviden, ami utóbbi rendesb s komolyabb mintába öntendő értekezésim tárgya fog tán lenni; és szinte csak a témákat jegyzettem ki, s legfőbb törekedésem oda irányzott: Istenért csak unalmas könyvet, habár Európa minden tudós társasága a classicitas billegét sütné is homlokára, ne írjak, mert olyakon nehéz, feloldhatlan anatéma fekszik, s hasznuk nem nagyobb, mint azon aranyé, mely tán Mátránk alatt rejtezik! Hézagokat szám nélkül, s mondhatom, készakarva hagytam, melyeket ha élek, s olvasóimat nem untatja és számától el nem ijednek, tán 20-30 kis kötettel iparkodni fogok lassankint betölteni. – Ecettel, választóvízzel, erősebb méreggel pedig azért írtam sok helyen, hogy néhány a közjó elősegítésére nehezen ébredő hazánkfiait egy kevéssé kiragadjam aluszékonyságokból, mint azt igen bölcsen említi tisztelt taglalóm előszava első lapján. Honunk szebblelkű asszonyinak azért szentelem, mert közülök néhánynak nyilván be akarám bizonyítni az egész világ előtt, mily valódi mély tisztelettel viseltetem én, s velem az egész nemzet magyarán érző része irántuk, ha néhai – szomorú mondani – anyanyelvünket ők is ajkaikon zengetik, midőn keserű örömmel láttam előre, szegény könyvem mily kellemetlen vendég leszen sok magyar dáma asztalán, kinek nemzetségi s hitvesi neve oly magyar, hogy azt külföldi ki sem tudja jól mondani – átkozott könyvem, melyet nem ért, s mely neki vázul szolgál, s tán ösztönül arra, hogy természet szerint nevelje utóit, s ne úgy, mint őtet ártatlant honfeledett szüléi. Indirekte óhajtottam nemzetünk bájlóbb felére hatni, s mind magasb, mind alacsonyabb születésüeket arra bírni, ne hagyják oda szép honi nyelvünket, hogy inkább idegent szóljanak hibásan, és sokszor legízetlenebb akcentussal. Dilettáns tehetségem szerint mindent elkövettem az álmosak felcsiklandozására, rossz gazdáink magokba térésére, német honfiaink magyarosítására. Tükröt tettem néhány elébe, melyben tisztán láthaták nyomorult személyüket, s melybe tán csak halálágyokon fognak ismét tekintni fáklyákat gyújték ott, hol gyertyavilág nem vala elég a rejtett mocskokat kitüntetni, szóval, mindent cselekvém, amit legtisztább lélekisméretem s legbelsőbb meggyőződésem szerint honom s földijeim hasznára, sőt szükségére betűk által végbevihetni ítéltem. S könyvemet megáldá Isten, mert céljának megfelelt, és számosokat ébreszte fel. Hanem hogy engem sem fog a közönséges olvasó munkám elolvasta után jobban kedvelni, mint a kisded beteg a seb- vagy fogorvost fájdalmas munkálkodása végeztével, azt előre láttam, de szándékom kivitelében az nem hátráltatta, mert nem annyira magam, mint inkább honunk pártfogóit s barátit kívántam nagyobb számára nevelni, s még azon gondolat is: tán úgy fog magyaráztatni „az egészet csak hiúságbul eszközlém azon szebb remény által csendesüle el, hogy egykor tán mégis engesztelést nyerend azon hiúság súgta elszánásom: „soktul gyűlölve, még többtül félreértve, panaszlan fáradni a közjóért.

Könyvem a sajtó alul kiszabadult, terjedni kezdett, s csak néhány hónap közben, ismételt kiadásokban több kézben, több ajkon fordult meg, mint legjobb magyar munkáink esztendők folytában. Valamint a gyomra-romlott savanyút, az éjszaki szomszéd égett bort szenvedelemmel kiván, úgy esett Hitelemnek a csípőst, nem mindennapit s külön úton járót kedvelő közönség. Sokan szerzék meg, számosan olvasák is, amin magamban igen örültem, de csak kevesen érték. Ami másokra volt mintázva, kicsapongó szerénységbül, vagy pedig hogy rajzim tudtom nélkül véletlen rájok is illettek, magukra vegyék; amit egyesekhez szóltam, az egész nemzetre tolák, s több efféle; s így