Viharos tengeren

AUGUST STRINDBERG

VIHAROS TENGEREN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-492-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I.

Egy májusi estén a stockholmi öböl déli részén egy halászbárka vitorlázott, melyet az oldalszelek nyílt tenger felé hajtottak. A sziklapart, három ismert piramisával kezdett elmosódni a szürkületben, és az imént még derült eget felhők vonták be, mihelyt a napnyugta beállott. A tenger vize nagyokat cuppogott a partokon, és a keresztvitorla fülbántó nyikorgása vihar kitörését jelezte.

A kormánynál a vámfelügyelő ült, egy hosszú fekete szakállú óriás, hébe-hóba pillantásokat váltott az előtte ülő két vámhivatalnokkal, akik közül az egyik a vitorlarúdnál foglalatoskodott, mely a keresztvitorlát szél ellen feszítette.

A kormányos néha kutató pillantást vetett egy alacsony termetű úrra, aki az árboc alatt ült, összehúzódva, arcán az aggodalom és a fagyos levegő jeleivel, időnként szorosabbra csavarta a plédet gyomra és lábszárai körül. A vámhivatalnok előtt bizonyára nevetségesnek tűnt fel, amint a szélcsönd irányába fordulva, dohánylével együtt egy krákogó, fenyegető nevetést köpött ki. Az alacsony úr sárgás tavaszi felöltőt viselt, mohazöld szövetből készült, bő nadrágja kikandikált alóla, és krokodilbőr, fűzős cipőjét felül barna színű, fekete gombos lábszárvédő fedte. Alsóruháiból úgyszólván semmi sem látszott; nyaka köré egy halványsárga selyemkendő volt csavarva. Kezét lazacszínű, háromgombos kesztyű védte; a jobb kesztyűt egy vastag arany karperec fogta körül, mely egy farkába harapó kígyót ábrázolt. A kesztyűk alatt, az ujjakon dudorodások látszottak, melyek gyűrűket engedtek sejtetni. Az arc, amennyire látni lehetett, sovány és halotthalvány volt. Kis, vékony, felfelé álló bajusza haloványságát még csak fokozta, és arcának egy bizonyos egzotikus kifejezést kölcsönzött. Kalapja hátracsúszott; középütt elválasztott haját jól lehetett látni, valamint egy kis sipkának a csücskét is, melyet tarkóján viselt.

Úgy látszott, hogy a kormányos lankadatlan figyelmét különösen a karperec, a bajusz és az elválasztott haj vonják magukra.

A hosszú úton, Dalarő fürdőtől idáig, a kormányos, aki nagy barátja volt a tréfának, többször megkísérelte kedélyes beszélgetésbe elegyedni a főhalászmesterrel, akit a keleti sziklapartállomásra kellett szállítani. Az ifjú tudós azonban oly sértő közömbösséggel fogadta tolakodó tréfálkozásait, hogy a vámhivatalnokot ismételten megerősítette abban a véleményében, hogy a „mester" nagyon gőgös.

Amint az utolsó Hansten-szigetet elhagyták, a szél kiújult, és az életveszélyes vitorlázás megkezdődött. A főhalászmester, aki egy térképet tartott a kezében és magának jegyzeteket készített, egy-két odavetett kérdés után most a térképet zsebre vágta, a kormányos felé fordult, és oly hangon, mely jobban hasonlított egy nő, mint egy férfi hangjához, szólt hozzá:

– Kérem, vitorlázzon egy kissé óvatosabban!

– Csak nem fél, főhalászmester úr? – felelt gúnyosan a kormányos.

– Dehogynem féltem az életemet, mert sokra becsülöm – felelt a főhalászmester.

– Nos, és a többi emberét nem? – szólt a kormányos.

– Semmi esetre sem annyira, mint a magamét. Vitorlázni veszedelmes dolog; különösen keresztvitorlával.

– Úgy? Bizonyára már sokat utazott keresztvitorlával.

– Soha életemben! De azért jól látom, hogy hová feszül a szél ereje, ki tudom azt is számítani, hogy mekkora ellenállást fejt ki a bárka súlya, és így nem nehéz kitalálnom, hogy mikor dőlhet az oldalára a jármű.

– Hát akkor üljön maga a kormányhoz – dohogta a vámhivatalnok.

– Nem, az az ön helye. Fiákerben sem szoktam soha a bakra ülni, ha államügyekben utazom.

– Persze, mert nem tudja a vitorlát kormányozni.

– Ha nem is tudom, úgy bizonyára nem lenne nehéz megtanulnom, ha egyszer minden második iskolás gyermek és minden egyes vámhivatalnok ért hozzá. Szóval nem nagy szégyen, ha nem is tudom. Vitorlázzon csak óvatosan, mert nem szeretnék nedves lenni, és semmi kedvem a kesztyűimet bepiszkolni.

Ez már határozott beszéd volt, és a vámfelügyelő, aki pedig vezető ember volt a keleti sziklapart lakói között, lefőzve érezte magát.

Egyet fordított a vitorlán, melyet a szelek most újra kidagasztottak, a bárka egyenletes sebességgel siklott a part felé, ahol a fehér vámházikó a leszálló nap sugaraiban vakítóan világított.

A belső sziklacsúcsok eltűntek, az utasok érezték, hogy lassan maguk mögött hagynak minden védelmet nyújtó, biztos hajlékot. Ki kellett hajózniuk a nyílt tengerre, mely most a maga végtelenségében messze kelet felé sötéten fenyegetve nyílt meg előttük. Semmi kilátás, hogy ott a szélcsendben földet vagy partnyúlványt érjenek, semmi lehetőség vihar elől a hajót lecsarnakolni vagy a vitorlát fogásolni. Szembe kellett nézniük a fekete örvény felett lebegő végzettel, tovább kellett vitorlázniuk a kis sziget felé, mely nem látszott nagyobbnak, mint egy tengerbe dobott bója.

A főhalászmester, aki, amint tudjuk, sokra becsülte életét és elég okos volt ahhoz, hogy saját ellenálló erejének semmiségét a természet végtelen erőivel szemben átlássa, rosszul érezte magát. Harminchat esztendejével nagyon is józanul gondolkodott ahhoz, hogy a kormányos szakértelmét és bátorságát túlbecsülje, és egyáltalában bizalmatlanul nézte annak napbarnított, szakállas arcát. Egy pillanatig sem hitte, hogy egy izmos kar bármit is tehessen a szél ellen, mely ezer és ezer mázsányi nyomással feszült egy ide-oda ingadozó vitorla felületének; könnyen keresztüllátott a kormányos hiányos ítéletén nyugvó bátorságán. Mily ostobaság, gondolta magában, az életét egy kicsiny, nyílt bárkán kockára tenni, mikor gőzhajók is vannak a világon. Mily hihetetlen együgyűség egy ekkora vitorlavásznat egy kicsiny fenyőárbocra felvonni, mely úgy hajlik a szél súlya alatt, akár egy könnyű íj. A vitorlák körös-körül petyhüdten csüngtek, az egész szélnyomás a keresztvitorlán feküdt, melynek rúdja pedig még betetőzésül korhadtnak látszott. Egy annyira bizonytalan véletlenre, mint néhány hajókötél kisebb vagy nagyobb szilárdsága, nem akarta életét rábízni; ezért a legközelebbi szélrohamnál a vitorlánál ülő hajóshoz fordult, és rövid, átható hangon adta ki a parancsot:

– Le a vitorlával!

A hajós a kormányosra nézett, várva rendelkezését, de a főhalászmester azonnal, oly nyomatékkal ismételte a parancsot, hogy a vitorla bevonódott.

E pillanatban a felügyelő kiáltása hallatszott: – Ki az ördög ad parancsokat az én hajómon?

– Én! – felelte a főhalászmester.

Máris a két hajóslegény felé fordult új paranccsal:

– Elő az evezőkkel!

Az evezőket előszedték, de a hullámok többször belecsaptak a bárka belsejébe, mert a felügyelő haragjában otthagyta a kormányt.

– Hát akkor üljön maga a kormányhoz! – mondotta mérgesen. A főhalászmester habozás nélkül elfoglalta a kormányos helyét a hátsó fedélzeten, és még mielőtt a felügyelő kidohogta volna magát, már kezében tartotta a kereket.

A glaszékesztyű azonnal felrepedt a hüvelykujj varratánál, de a bárka egyenletesen siklott tova. A vámfelügyelő, aki nevetett magában, az egyik szíj után nyúlt, hogy szükség esetén a kormányos segítségére lehessen. A főhalászmester azonban nem ért rá a kétkedő hajósra figyelni, feszülten meredt tekintete abba az irányba, amerről a szél fújt. Csakhamar jól meg tudta különböztetni a hullámtorlódást többméteres szakadékával a rövid lejtőjű szélhullámoktól. Miután egy gyors pillantással a hátsó fedélzet felé felmérte az uszadékot és tanulmányozta a hajó sodrát, egész világossá lett előtte, hogy milyen irányt kell betartania, ha a keleti sziklaparthoz akar jutni. A felügyelő, aki sokáig hasztalanul próbálgatott a főhalászmester égő fekete szemeibe nézni, hogy az mosolygását észrevegye, csakhamar belefáradt a kísérletezésbe; mert úgy tűnt fel előtte, mintha ezek a szemek semmit sem akarnának tőle elfogadni, mintha távol tartanának maguktól minden érintkezést, mely zavarni vagy megfertőzni akarná őket. Miután így egy ideig koldult, a felügyelő le volt sújtva, meg volt verve. Elkezdte a hajó mozdulatait figyelni.

A nap már a horizontig hanyatlott, és a hullámok lent, a mélyben bíborfeketén, feljebb smaragdzölden törtek meg. Ha a hullámtaréj nagyon magasra ágaskodott, úgy fűzöld színben világított, míg a sustorgó, szertefecskendező tajték szinte pezsgővörösnek látszott a napban. E hajó a legénységgel lent feküdt az alkonyi szürkületben, míg fent, a hullámok tetején fel-felvillant egy percre a négy arc, hogy azután ismét eltűnjenek.

De azért a hullámok nem mind törtek meg, egyesek lassan himbálták, ringatták tova a bárkát, emelték, nyomták előre, úgy látszott, hogy a kis kormányos messziről meg tudja ítélni, ha egy hullámhegy közeledett a bárkához. Egy könnyű nyomással a kormánykerékre kerülte el a veszedelmet, vagy kitérve, vagy odasimulva a borzalmas zöld falhoz, mely fenyegetve rohant előre, és óriás testét a kis bárkára akarta vetni.

Kétségtelen, hogy a veszedelem a vitorla bevonásával nagyobbodott, mert a hajtóerő kisebb lett, és a vitorla emelőerejét is nélkülözni kellett. A vámfelügyelő, akit a hihetetlenül finom hajómozdulatok eleinte csak megleptek, most már csodálkozni kezdett. A halvány arc váltakozó kifejezésein, valamint a fekete szemek mozgásán látta, hogy ott bent, mögöttük a legnehezebb fajtájú számítások mennek végbe. Azért, hogy ne lássék feleslegesnek, eddig az evezők körül foglalatoskodott, most elérkezettnek látta az időt, hogy jóakaratú elismerését kinyilatkoztassa, még azelőtt, mielőtt azt kikényszerítik tőle.

– Ez az ember volt már a tengeren!

A főhalászmester, aki nagyon el volt foglalva, nem felelt semmit, mert nem akart olyan helyzetbe kerülni, melyben az óriás, látszólagos külső fölényével gyengesége egy pillanatát kihasználhatná.

Jobb kesztyűje hüvelykujja mentén egészen felszakadt, és karkötője is lecsúszott. Amint a hullámtarajok tüze kialudt és az alkony leszállt, bal kezével egy monoklit keresett elő, és jobb szemére illesztve, különböző világtájak felé fordította gyorsan tekintetét, mintha földségeket látna ott, ahol nincsen szárazföld.

– Nincs világítótorony a keleti sziklaparton?

– Sajnos nincs – felelte a felügyelő.

– Van zátony erre?

– Sík tenger mindenütt.

– Láthatók-e a világítótornyok a községből vagy Sandhamnból?

– Sandhamnból alig, inkább a községből.

– Üljetek nyugodtan a helyeteken, akkor jó irányban megyünk, fejezte be a főhalászmester, aki közben a három piramis és néhány ismeretlen határozott pont segítségével tájékozódott. A felhők összesűrűsödtek, és a májusi alkony helyét félsötétség foglalta el. Úgy tűnt fel, mintha valami híg, de áthatatlan tömegben hatoltak volna előre, világosság nélkül. A hullámok most úgy emelkedtek fel, mint sötét árnyak a levegő félsötétjével szemben, fejüket a bárka alá dugták, hátukra emelték azt, a másik oldalon ismét kibukkantak, és laposan, alaktalanul folytak ki alóla. De a barátot az ellenségtől megkülönböztetni most nehezebbé vált, és a számítások is bizonytalanabbakká lettek. A szélcsend irányában két vitorla volt szolgálatban, a szél irányában egy. A nagyobb és kisebb erő a helyes pillanatban váltakozó alkalmazásával kellett a hajót egyenletes mozgásban tartani.

A főhalászmesternek, aki csakhamar már mást nem látott, csak a két déli világítótornyot, füleit kellett szeme helyett igénybe venni. De mielőtt még megszokta volna a hullámot morajáról, sustorgásáról és zúgásáról felismerni, a veszedelmes hullámtornyot és az ártatlan szélhullámot megkülönböztetni, a bárka feneke máris vízben állott. Meg akarta menteni finom fűzős cipőit, a hajóbikára rakta őket.

De csakhamar megtanulta a hullámok összhangzattanát. Szinte a hullámverés üteméről meghallotta, ha veszedelem közeledett. Jobb fülének dobhártyáján megérezte, ha a szélnyomás erősbödött és a bárkát a víz mélyebb felkavarásával fenyegette. Úgy tűnt fel, mintha hajszálfinom érzékeiből hajózási és meteorológiai műszereket rögtönzött volna, melyhez a vezetékek készen állottak, és melyet a nevetséges kis kalap és a kutyaszőrszerű haj takart el.

A hajóslegények, akik a víz behatolásakor egy pillanatig lázadozó szavakat mormogtak, rögtön elhallgattak, mihelyt észrevették, hogy a bárka ismét gyorsan tovasiklik.

Minden egyes parancsszónál: „szélcsend vagy szélirány", tudták, mihez kell fogniuk.

A főhalászmester a két világítótorony felé tartott, és szemüvegének négyszögű lencséjét távolságmérőnek használta fel. A helyes irány betartásának legfőbb nehézsége abból állott, hogy a sziklaparti házak ablakaiból nem szűrődött ki fény, mert a házikók a sziklafokok mögött, a szélcsend irányában feküdtek. Amint a veszedelmes út már egy órája vagy még hosszabb ideje tartott, a láthatáron egy sötét emelkedés vált láthatóvá. A kormányos, aki kétes értékű tanácsok meghallgatásával nem akarta zavarni saját intuitív véleményeit, melyekben jobban bízott, továbbra is abba az irányba tartott, amerre a keleti sziklapartot vagy annak egyik nyúlványát sejtette. De a sötét fal gyorsabban közeledett, mint amily sebesen a hajó haladt feléje; a halászmesterben felébredt a gyanú, hogy az irány mégis hamis. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy mi is a feketeség, és hogy egyszersmind jelt is adjon, ha talán egy hajó az, mely elfeledte lámpáit meggyújtani, kihúzott zsebéből egy skatulya vihargyufát, az egész csomagot egyszerre meggyújtotta, és egy pillanatig magasan maga felett tartotta, azután elhajította magától úgy, hogy az a hajó körül néhány méterre világított. A fény csak egy pillanatig hatolt keresztül a sötétségen, de a kép, mely egy bűvészlámpa varázsának tűnt fel, még néhány pillanatig a főhalászmester szemei előtt maradt. Egy jégtömböt látott, mely egy örvény fölött kavargott, a tömbön hullámhegy csapott keresztül, mely úgy borította be, mint egy cseppkőbarlang meszes képződményeit; a sarki madarak és sirályok egész raja rebbent fel és fulladt meg a sötétségben, melyből csak zűrzavaros zaj volt kihallható. A hullámtorony megpillantása úgy hatott a főhalászmesterre, mint egy koporsó képe, amely a halálraítélt szétdarabolt hulláját van hivatva befogadni. E gondolat pillanatában a megfagyás és megfúlás kettős halálveszedelmét egyaránt érezte. De az aggodalom, mely izmait megbénította, felébresztette lelkének valamennyi szunnyadó erőit. Egy másodperc tizedrésze alatt felfogta a veszély valódi nagyságát, kiszámította a menekülés egyetlen módját, és máris kimondotta a parancsszót: állj!

A hajóslegények, akik a hullámtoronynak háttal álltak, és így nem látták azt, elengedték az evezőket. A bárka a három-négy méter magas hullámtorony irányába sodródott; a hullám magasan átcsapott felette, akárcsak egy zöld üvegbura, az egész hatalmas víztömeg a másik oldalon zuhant alá, és az ellenkező oldalon, a hajót szinte úgy köpte ki magából. Igaz ugyan, hogy félig tele lett vízzel, és az utasok a borzalmas légnyomás alatt majdnem megfúltak. Három kiáltás szakadt fel egyszerre. Olyan, amilyent alvókból szokott a lidércnyomás kiváltani; a negyedik, a kormányos, csak a kezével mutatott a sziklapart felé, ahol szélcsendben, alig néhány kábelnyire egy fény pislákolt, azután lehanyatlott a fedélzetre, és ott maradt.

A csónak megszűnt himbálózni, nyugodt vizekre értek. Az evezősök beáztatták szerszámaikat, melyekre nem volt szükség, mert a bárkát a szél egyenesen a kikötő felé hajtotta.

II.

– Mi van a bárkátokban, jóemberek? – így köszöntött bennünket egy öreg halász, miután a szél elkapta jó estét kívánó üdvözletét.

– Ez azután egy halászmester! – mormogta maga elé a vámfelügyelő, amint a csónakot egy parti kunyhó mögé húzta.

– Úgy ez az az ember, aki a hálókat szimatolja; no ennek is jó dolga lesz, méghozzá beteg is – szólt Öman, a halász, aki a szegény és gyér számú sziklaparti lakosság fejének látszott.

A felügyelő várta, hogy a főhalászmester majd kiszállani készülődik. Midőn azonban a bárka alján fekvő kis összegémberedett test nem mozdult, nyugtalankodni kezdett, beszállt a bárkába, megfogta mindkét karjánál, és kiemelte a földre.

– Vége van? – kérdezte Öman, oly hangon, mely reményt árult el.

– Nem sok hiányzik hozzá – felelt a felügyelő, miközben nedves terhét a kunyhóba cipelte.

Kissé az óriásra és Hüvelyk Matyira emlékeztetett az a jelenet, midőn a hatalmas termetű vámfelügyelő testvére konyhájába lépett, ahol sógornője épp a tűzhelynél foglalatoskodott. Amint a kis testet a kerevetre helyezte, a gyengébb iránti részvét világított ki a hosszú szakállú, alacsony homlokú arcból.

– Ni, itt van a főhalászmester, Mária – így köszöntötte sógornőjét, és derékon fogta azt. – Légy rajta, hogy valami száraz kerüljön a testére és valami nedves a gyomrába, akkor azután bemehet aludni.

A főhalászmester siralmasan és egyben nevetségesen nézett ki, amint itt feküdt a kemény fakereveten. A magas fehér gallér úgy lógott a nyakán, mint egy piszkos rongydarab, a szétszakadt kesztyűből valamennyi ujja kilátszott, kézelőjét, melyet a víz megpuhított, a feloldott keményítő a kesztyűhöz ragasztotta; a kis krokodilbőrből készült cipői formátlanokká váltak és fényüket egészen elvesztették, a vámhivatalnok és sógornője csak nagy fáradsággal tudták lábáról lehúzni azokat.

Amint a vendéglátók a hajótöröttet csaknem valamennyi ruhájától megfosztották és lepedőkkel betakarták, meleg tejet és forralt bort hoztak neki. Miután egy ideig a beteg karjait lóbálták, a vámfelügyelő a kis testet magasra emelte, lassan beleöntötte a tejet a zárt szempár alatt feltátott szájba. Amint azonban a sógornő pálinkát akart beleönteni, a szesz szaga erős méregként látszott a mesterre hatni. Egy kézmozdulattal visszalökte a poharat, azután kinyitotta szemeit; egészen eszméleténél, mintha üdítő álomból ébredne, szobája után kérdezősködött.

– Természetesen a szoba még nincs rendben – hangzott a felelet, de egy órán belül készen lesz, ha szíves lesz addig nyugodtan feküdni és várakozni.

Most ott feküdt a mester, és egy elviselhetetlen órát azzal töltött el, hogy szemeit az unalmas kunyhó berendezésén és lakóin legeltette.

Ez a keleti sziklapart vámfelügyelőjének hivatali lakása volt. Minden szűken ki volt itt mérve, épp csak hogy a tető nem súrolta a bentlakók fejét. A fehér, tapétázatlan falak olyan elvontak voltak, akárcsak az állam fogalma. Négy fehér derékszög egy területet zárt be, melyet egy fehér derékszög fedett. Személytelen, hideg, mint egy hotelszoba, mely nem lakásul, csak szállásul szolgál. Utódai számára vagy az állam részére, a falakra tapétákat rakni, ahhoz sem ennek a felügyelőnek, sem elődjének nem volt kedve. E holt, fehér folt közepette rossz gyártmányú, de féldivatos formájú bútorok álltak. Egy kerek ebédlőasztal bütykös fenyőfából, bevonva diófaolajjal, telerakva fehér tányérokkal, magas támlájú székek ugyanoly fából és hasonló zsánerben, egyik-másik három lábon bicegve, egy kihúzható dívány, mely úgy, mint a kész férfiöltönyök, a legrosszabb minőségű szövetből, legolcsóbb áron készült. Minden célszerűtlen volt, semmi sem látszott eleget tenni hivatásának, azaz a szoba lakóit nyugalomra és kényelemre csábítani, betetőzésül még minden csúnya is volt, a reáenyvezett díszítmények és papírcirádák ellenére.

Ha a vámfelügyelő széles ülepével a nádszékre ült és hatalmas hátával a támlának dőlt, ez a művelet a bútor kellemetlen nyikorgását vonta maga után, valamint a sógornő haragos