A fivér

THURY ZSUZSA

A FIVÉR

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-736-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1898–1907

– Fiú?

– Fiú.

Scholderné karján az újszülött, fürdő után, a hintőpor szaga a szalagcsokros pólyán át is érződik. A férfi felállt íróasztalától. Meglepően pici emberke, a szája egy szem cseresznye, a szeme két keskeny sáv, lehet barna vagy kék, szürke, az orra kétlukú domború gomb.

– Nem kicsi ez a gyermek?

A tudós asszonyság nevetett. Hová gondol? Három kilogramm harminc deka. Nem több és nem kevesebb a kívánatosnál. Nos, mehetünk.

A hálószobában egymás mellett két ágy, egyikben az asszony. A belépőre vetett mosolyával jelzi, hogy minden rendben, aggodalomra nincs ok, s jelzi, hogy szenvedett, fájdalommal hozta világra gyermeküket – de ezzel ne törődj, fiú, ahogy kívántad.

A férfi homlokon csókolta a feleségét, széket húzott az ágy mellé, s az asszony nyitott kezére fektette a tenyerét. Szólnia kellene, de mit? Korai még. Majd megbeszélik, hogyan nevelik a fiút, miként képzeli a jövőjét, mit remélnek a rendkívüli naptól – az 1898-as év januárjának első reggelén látta meg a gyermek a napvilágot –, hiszen volna mondanivaló, de az asszony arcán az elmúlt órák kínjának nehezen leplezett panaszolási vágya, s az elhallgattatja. A férfi ítélkező szándék nélkül emlékezik. Hat évét éppen betöltötte, a dátum pontos, mert két nap előtt uzsonnára kakaó volt, mazsolás kalács és dióstorta. A két Kozma fiú a szomszéd házból játszópajtások, aznap vendégek. Másnap reggelinél ott volt már a tudós asszony. A hálószobában mama nyöszörgött, kiáltott is, és őt átküldték Kozmáékhoz. Este, vagy talán éjszaka megszületett Kata húga. Délben a mama felkelt, konyhaszéken ülve burgonyát hámozott, némely kép az ember emlékezetében marad, letörölhetetlenül. S alkalmanként előtérbe tolakszik.

Tenyere szorosabban simul az asszony kezére. Szegény kis Boriska, kényes úrilányka, az ő fővárosi környezetében másként nevelik a leányt, mint ahogy megszokta Székelyudvarhelyt. Végül is megszólalt.

– Örülök a fiúcskának, Boriska. Köszönöm neked, szívemből köszönöm.

Az asszony mintha erre várt volna, eligazgatta magát a párnán.

– Sándor, ugyan Sándorkám! Jó, de akkor én is… köszönöm neked a kisfiúnkat. Megnézted? Ugye, gyönyörű?

– Helyes gyermek.

Az asszony, huszonkét esztendős, az arca gömbölyded, a tekintetének szürkéskék árnyékával nem tud betelni a férje, kutat a felesége szemében, s megállapít: most töpreng, máskor sértődött, azután szívbéli nevetés a szempárban, és szerelem végtelensége. Szoptatja a kisfiát, s az ajtót lesi – Sándor bejön? Sándort érdekli, hogyan táplálkozik a fia? Azután bejön a férfi, széket húz az ágy mellé, a fiát nézi, és a feleségét. Scholderné ma összeszedte a holmiját, s kis táskájával ment tovább – Boriska boldogul nélküle? A jelek szerint nincs hiba, a gyermek cuppog, nagyokat nyel, Boriska kissé eltakarja csupasz mellét, Végh Sándor elmosolyodik, gyermek ez még, éppen csak nagyobbacska, mint akit a melléhez szorít.

– Jó étvágyú fiú. Most majd napról napra változik, fejlődik.

– Igen. Totyog, jár, beszél. Észreveszi a tárgyakat és a jelenségeket, megkérdezi tőlem, mi ez, hát az mi…

A férfi megveregette az asszony kezét.

– A fiú, Boriska, inkább az apjához fordul.

– Hogyisne! – Az asszony huszonkét esztendejének derűjével, idegeinek érzékeny reagálásával összhangban nevetett, és a férje kezébe markolt. – Hát ki hozta a világra?

– Ketten. Míg a kiáltozásodat hallgattam, remegett a bensőm. A kettőnk dolga, ne vitasd el a részemet. Két évet várakoztunk rá, közel az új századig.

– Én akartam…

– Tudom, lelkem, Berci doktor, jó sógorunk fivére gyöngének talált még a szülésre. Igaza volt, lám, most a fiunk erős, egészséges gyermek.

– Milyen névre kereszteljük?

– Mit gondolsz?

– Te mit gondolsz?

– Én… hát úgy gondolom, mivel a gyermek fiú, megilleti az édesapám neve.

– Dezső?

– Dezső.

– Jó. – Pillanatnyi tétovázás után lelkesen mondta: – Nagyon szép név. – Ismét rövid szünet. – És mondd, mi legyen a fiunkból?

– Író. Jó és becsületes író, magától értetődik. Az asszony tiltakozva fölemelte a kezét.

– Sándor! Csak ezt ne kívánd. Hiszen te aztán jó író vagy, nálad tisztességesebb nincs itt nálunk, mégsem kapod a megérdemelt elismerést.

– Nem az elismerésért írok, hanem a mondanivalómért. – Hirtelen felállt. – Korai ez még, kicsi Boriska. Pihenj, aludj egy nagyot a hosszú éjszakára.

– Elmúlt már. – Csöndesen kérve hozzátette: – Ha egy percre kinyitnád az ablakot.

A férfi zavarodottan fordult ki a szobából, markába rejtve a cigarettát. – Megbocsáss, tapintatlan voltam.

Valóságos színjáték, a jelenetek egymást követik. A fiú motyorászik, gügyög, nevet és sír, azután: – Ma-ma, ma-ma. Csúszkál a földön, a lábára áll, és elindul. Botladozik, a fenekére huppan. Nem sír, a szüleire néz, hát ez mi? Az asszony, immár huszonhárom éves, finoman tagolt alakja, arcának sírós bája, kissé művi mosolya gyermekes, az asszony a csoda láttára lelkendezik.

– Sándor, hallottad? A cipő fáj, azt mondta. Kicsi a cipő, apuka vesz másikat, Dezsőkém!

A férfinak Dezső. Az ő fia nem afféle játékszer, babusgatni való poronty, hanem ember. Kis ember, de mindennap hozzáad valamit. A szőnyegen ülve játszik, szaladgál, hadar, azután a mondanivalójában van már értelem. Reménykedés és vágy fokozza várakozását. A fia fölcseperedik, rövidesen lesz egy ember, akivel beszélget. Mindenről, gátlás nélkül, mint egyenrangúval, mert őket egy tömbből faragta a természet. A fia megérti és elfogadja, hogy az apja, a közhit szerint, nehéz ember, de vele közvetlen, szívből nevet, s olykor kamaszosan hadonászik a karjával. Dezső, mondja a fiának, ahogy a dombon fölfelé pocsolyákon át gázolnak, Dezső – mondja a fiának –, szerinted jogos, hogy Lina, a mindeneslányunk tisztogatja a sáros cipőnket? – Nem jogos, apa – vagy papa, apuska, a papuska is jól hangzik egy gyerekszájból–, ezentúl mint te, magam subickolom a cipőmet. – Kézen fogja a fiát, mennek fölfelé a Rózsadombon, s ahol már csak a madár jár, s fű nő meg mogyoróbokor, énekelnek. Hozott magával nótákat Székelyudvarhelyről. A fia, mi sem magától értetődőbb, az anyjától bizonyára szép énekhangot kapott, s a dalokat íziben megtanulja, együtt fújják, és nevetnek nagyokat. Később arról is elbeszélgetnek, hogy mi a helyzet a lapnál. Van egy jó embere, óriás, a haja vörös, öt gyermek nyomorgó, lángeszű apja. – A főszerkesztő, Dezső fiam, képviselő, a Nemzeti Kaszinóban tarokkozik miniszterekkel és grófokkal. Szívesen veszi és meg is fizeti a munkatársai hódolatát. Nem tudom, érted-e, Dezső, én képtelen vagyok együtt menetelni a tömeggel, s ez tartózkodó magatartásra késztet, a főszerkesztőm ezt becsüli bennem, érdekel a te véleményed… – Nekem tetszik, papuska. Házmester Dezső mondta, hogy sok fiú hízeleg a tanító bácsinak, pedig buta disznó. – No, fiam, nono… Az anya azt mondja:

– Dezsőke, adj puszit Máli néninek. Mondd szépen, kezét csókolom, Máli néni.

Az apa azt mondja:

– Dezső, kívánj jó reggelt Máli néninek. Fogjatok kezet. Bíró Mihályné, Amália a sógornő, Boriska nővére. Jómódú gyárigazgatóné, két kislány anyja, és szép, tekintélyes külsejű. Független szellem. Életvitelének kétfélesége olyan harmóniában egyesül, ahogy a Föld két félgömbje. Férje környezetében üzletemberek, nagyvállalkozók, dúsan ékszerezett asszonyok, s Máli ezeket szabályos időközökben megvendégeli fényes vacsorával, és szabályos időközökben míderbe szorítva, földet seprő toalettben, gyönggyel és briliáns fülbevalóval ékesítve, frissen frizírozva főúri vacsorákon vesz részt. Íme az egyik oldal. A másik az otthon, a két leányka és a személyzet szívélyes, de keménykezű kormányzása, azután a magánélet, ebéd után a zongora mellett. Játszik, ami kifut a keze alól – Planquette, Hervé, Offenbach, de ha már Chopin, Liszt Ferenc, Csajkovszkij valamely könnyebb művével barangol a billentyűkön, kihagy egy-egy hangot. Válogat a hangjegyek között, Tosti-dalok, Grieg-dalok, s dúdol szép mély hangján, amúgy magának. Látogatja az Operát, a Vigadóban világhírű előadóművészek hangversenyeit. Zenét hallgatni egyedül megy, derék élettársa, a botfülű úriember ilyenkor elviszi két kislányát a Király Színház operettelőadására. Előfordul, hogy délután, míg lányai szobájukban másnapi feladatukat végzik, s franciául társalognak a dijoni nevelőnővel, Málihoz ellátogat a brácsás és a hegedűs; az életének e másik félgömbjét betöltő emberek nem élnek a telefonálás lehetőségével, noha Bíróékhoz Budapesten az elsők között szerelték falra a készüléket, jön az öreg kopott zongoratanár, valaha világhírű művész, s a kedves barátnő, nyugdíjas tagja a Magyar Királyi Operaháznak. A konyhaajtón kopogtatnak, és kérdezik a szakácsnőt: Egyedül van a nagyságos asszony? Azután jó órát, akár kettőt is muzsikálnak, a zongoránál Máli, de inkább az öreg művész, remegő ujjai alatt hallani a zenekart, piszkos szürke szakállára nyál csorog. Boriska nővére életművész, a zene ihletett tolmácsolója és élvezője, mindamellett vagy mindennek ellenére a gondolkozása józan, jelleme határozott. A kétfelé ágazó úton biztonsággal közlekedik, s úgy irányítja férjét, a kissé korlátolt, a százkötetes Jókait bemagolt gyárigazgatót, hogy az meggyőződése szerint a családi gépezet motorja. Ugyan! Végh Sándor kedvelte a sógorát, derék kis kopasz ember, de elfogadott rokona, valamelyest bizalmas barátja Máli, a felesége nővére.

A Schober nővérek fivére dr. Schober Zsigmond, Európa fővárosainak színházi világában, nagyvilági fürdőhelyek szállóiban és játékkaszinóiban kóválygó legendás figura. Ügyvédi diplomáját sutba dobva színpadi ügynökséget nyitott – Bécsben. Barátai sikeres írók, zenészek, színpadi szerzők, színigazgatók és rendezők. Hódító külsejű, szellemes férfi és páratlan hegedűművész, állítják a kor világot járó zenészei, akik Schober Zsigát véletlen adta alkalmakkor játszani hallják. A véletlenek olykor egy szállodai terem hajnali óráiban adódnak, amikor Zsiga ötletszerűen fölveszi a hangszerét, vagy egy híres színésznő szalonjában. Egy-két órai muzsikálás után éppoly ötletszerűen feláll, leteszi a hegedűt, megpaskolja a beléje kapaszkodó síró, nevető nők arcát, és az őt körülvevő világhírességek döbbent kérdésére – miért nem szerepelsz hangversenydobogón? – könnyedén legyint: – Nincs diplomám. Nem végeztem el a Zeneakadémiát. – Miből él Zsiga főúrian? Senki sem tudná megfogalmazni. Színpadi ügynöksége alig jövedelmez, hiszen a főnök hónapokig feléje sem néz. Szerencsés keze van, mondják. Akadályversenyeken, ügetőversenyeken megjátszott outsider lovai elsőnek futnak célba, és Zsiga könnyed nemtörődömséggel veszi át valamelyik izgatottan lihegő „slapajától a pénztárban kifizetett hatalmas nyereséget. Zsiga körül hemzsegnek az úgynevezett „slapajok, semmittevők, akik követik útjain, a kívánságát lesik, s ezek között ifjú arisztokraták is vannak. A nyarat a Riviérán tölti, főúri kastélyok vendége, és a nagy hotelek különtermében rendezett vacsoráinak ötletes menüi, válogatott ínyencségei és hangulata a Földközi-tenger partjának nevezetessége. Schober Zsiga rövid fél órát tölt a rulettasztalnál, s újabb fél órát a baccarat-nál, a siker pillanatában feláll, beváltott zsetonjai között ezerlírás bankjegyek. Csodálok, barátok és tisztelők követik, ha nagy ritkán hazalátogat Budapestre. Két húgával szívélyes a viszonya. A jómódú Bíró Mihályné Málival meghittebb, részint mert Bíróék földszinten laknak, míg Végh Sándorék felvonó nélküli ház második emeletén, részint Máli stílbútoros, perzsaszőnyeges, neves magyar festők műveivel ékesített lakásában kellemesebb a tartózkodás, mint Boriska húga gondokkal terhes környezetében. S éppen ez, bizonyára teljességgel szándéktalanul, készteti a külföld-megtérő Zsigát húgai megajándékozásának különbözőségére. Ha Bíróné Máli divatos aranytáskát kap a monte-carlói baccarat-nyereségből, Végh Boriskának a neves belvárosi cég szállítókocsija hétkilós libát hoz. Néha nagyobb bankót dug Boriska zsebébe, s ha az asszony tiltakozik, Zsiga megpaskolja az arcát. – Elhallgass, te taknyos! – Dezső mogorván távol tartja magát a rokontól, aki az övéktől eltérő életforma, más világrész légkörét árasztja, s az egészen zsenge korú gyermek észreveszi és rossz néven veszi, hogy az anyja pénzt fogad el a vendégtől; Dezső figyel és értékeli a jelenségeket, tudja, hogy Zsiga bácsi pénze titok, mert papa idegenkedik a sógorától. Végh Sándor azt mondja a feleségének:

– Zsigát csodálom, és restellem, de attól tartok, irigységnek nevezhető, ami eltávolít tőle. Én az agyam és a szívem igénybevételével éppen csak a mindennapit teremtem elő, Zsigáé a pénz és a babér. Máli nővéred is jó körülmények között él, de az nekem örvendetes, kívánok neki és derék férjének minden jót az élettől. Neked, szegény fiam, nem sikerült.

– Sándor! – Öklével a férje mellét ütögette, sírt, kiáltozott. – Hogyan merészelsz nekem… engem így megsérteni! A legtöbbet kaptam, a legbecsesebbet, Sándor, drágaságom, hát lehet nálam asszony büszkébb és boldogabb?

Kicsi Boriska, sudár, vékony alak, mindig más, mindig új.

Sírdogál és hahotázik, ki tudja, miért, ügyes, tevékeny. Új kabátka készül Dezsőnek, meleg harisnya télire, hósapka, énekel, és ha leejti az ollót, jajong, milyen szerencsétlen vagyok! És ez a szélsőséges kedélyű Boriska a férje írásainak megbízható bírálója. Pontos, igényes, mértéktartó. Elolvassa a kéziratot, és nem rajong: – Sándor, remekművet alkottál! – Azt mondja: – Igaz, tiszta írás. Az öreg nem fogja leadni. – A tárca nem is jelenik meg a lapban. A főszerkesztő-képviselő a vállára vereget. – Sándor fiam, írj valami derűset. Csemegét a lapunknak. Van humorod, miért titkolod? Nem szégyen. Tessék, fiú – és átadja az utalványt. Végh Sándor fölveszi a meg nem jelent novella honoráriumát, mert megdolgozott érte, és élni kell. Igen, Boriska. Sokszínű, tarka virágszál. Sándor olykor elhozza a szerkesztőség operajegyét, bal oldal, ötödik sor. Boriska felölti ünnepi arcát, s a maga varrta szép kis ruhát.

– Lina vigyázzon Dezsőkére. Millió puszi, drágaságom, itt hagy a te rossz anyád… Sándor, egyél rendesen, sietek haza.

– Jó lesz. Telefonálok az Operába, hogy hagyják el az utolsó felvonást.

– Hahaha!

Nevet, mégsem a régi. Az anyaság méltósága érződik Boriskán. A mozdulatain, a léptein, s a gondolkozásán. Szabad perceiben olvas, eddig jobbára német klasszikusokat. Goethe Werther-je, ó! Csodálatos szerelmi történet, páratlan a világirodalomban a Leiden des jungen Werthers! Újra előveszi a Werther-t, és már nem zokog, ásít, és összecsukja a könyvet. Heine nem inog meg talapzatán, Heine szelleme változatlanul elragadja. Heine sohasem lesz múlt, örökké él, míg Goethe, isten tudja, a szereplők jönnek-mennek, azután végül semmi, tudja isten… Boriska alig ismeri a magyar irodalmat, a szülői házban még németül beszéltek, a magyar irodalom Sándor, a férje, s azt helyesen értékeli. A hajdan vékony leányka kissé megtelik, a mondanivalójára figyelni kell, s tud hallgatni is – a huszonhét éves férfiban elmélyül a nemrégiben még diákos, gyönyörteli érzelem, Boriska már a társa, Dezső fiának az anyja. Olykor azonban nyugtalanító. Éjszaka megérinti a férje karját, suttog: – Sándor! – Mi van, lelkem? – Az asszony nyöszörög. – Sándor, ne haragudj, félek… nem merek elaludni. Hátha éppen most… soha többé nem ébredek fel… a halál itt van. Félek… – A kicsi fej sötét hajtömege szétterül a férfi karján, záporozik a könnye, sikong és remeg, gyötri a halálfélelem. A fiatal férjtől idegen az efféle „mutatvány", de a lényeg, hogy Boriska szenved, és a közelségétől, simogató kezétől megnyugszik. Máli azt mondja: – Kis hisztérika! – de szól a sógorának, doktor Bíró Bercinek, hogy nézze meg a húgát. Az orvos Boriska pulzusát fogja, menj csak, fiam, végig a szobán, úgy, most vissza, alkalomadtán egy kis bróm, de a helyedben, Sándor, engedném hőbörögni, míg magától abbahagyja. Hát ez nem helyes. Tisztelet Berci tudományának, de Végh Sándor úgy vélekedik, hogy a Boriskáján segíteni kell, akárhogyan nevezik a szenvedését, ami olykor előveszi. Halálfélelme ellenére vannak szép, mámoros éjszakák, egyre mélyülnek, szépülnek. Boriska egyszer azt mondta: – Nekem az öröm, hogy neked örömet okozok. – Azután beszippantotta az ajkát, talán helytelenül fogalmazott: – Sándor, úgy szeretlek!

A szíve egy nagy birodalom, különböző nagyságú területekre osztva. Kettőnek flórája, faunája azonos, egyik Sándoré, a másik Dezsőé. Valamivel kisebb, tekintélyes rész jut Málinak; ő akár az anyja volna, szigorú, ha rászorulna, ott volna azon minutumban, de istennek hála, szerényen megvan mindenük. Eleinte Máli meghívta őket fényes estélyeire, a jelenlétük azonban feszélyező volt. Boriskán a maga varrta ruha és a jegygyűrű, Sándor meg vagy mélységesen hallgat, vagy megszólalásával kínos hangulatot teremt. A Végh házaspár elmaradt Bíróék vacsoráiról, Máli tudomásul vette, a rokoni és baráti kapcsolat töretlen. A szív nagy birodalmában helye van a hírneves Schober Zsigának. Érkezésének hírére Boriska izgatott, minél előbb szeretné viszontlátni a fivérét. Olykor csak Málinál találkoznak, és Boriska féltékeny, sértődött, és örül a zsebébe dugott pénznek, amit eltitkol Sándor elől. Szívének nagy birodalmában kicsiny, de meleg helye van Bécsben élő anyai nagybátyjának, Friedrich Bengelnek, akivel Végh Sándor mindössze egyszer találkozott. Friedrich bácsi a magyar nyelvből megőrzött emlékeit némettel keveri, jóképű, elegáns idős úr, a humora magával ragadó, és a hang, az előadásmód, ahogy a bécsi Heurigerek érzelmes és mulatságos dalait énekli – az anyai család tagjai ízig-vérig zenészek.

Boriska érzelmeiből tekintélyes rész jut Sándor Udvarhelyt élő édesanyjának. Karácsonytájt jön, és fél disznót hoz a fia háztartásának, két bödön zsírba ágyazott karaj, két sonka, szalonna, finom a hurka, a kolbász, oldalas, nagy segítség az erdélyi mama hatalmas kosara, Sándornak nem kell annyi időt töltenie tárcák írásával, tíz-húsz koronákért, többet foglalkozhat a színdarabjával. Az erdélyi vendégnek az elemózsia nélkül is örvendenének, mert csupa szívbéli derű, okos öregasszony. Öreg? Most töltötte be ötvenharmadik évét. De mindig feketében, a bő posztószoknya földig ér, rékli, a fején mint a kislányok főkötője, mégis más, mert fekete, dísztelen, kedves fogatlan szája beesett, mindegy, úgy, amilyen, szeretetre méltó néni. Sándor azt mondja: Édesanyám lelkem, és magázza. Különös, első hallásra Boriska gyerekesen kuncogott, de most már meghatottan mondogatja magában: Édesanyám lelkem. Málinak és neki „mutti-ja volt. És papa, ami inkább „pápá, a hangsúly a második „pá"-n volt. A szülők hibátlanul beszélték a magyar nyelvet, de otthon inkább németül, a kislányokkal is. Boriskának két ködbe vesző alak, emlék, ami már alig-alig fájdítja a szívét. A polgári iskola negyedik osztályát végezte, Máli fiatalasszony, a huszadik évében. Mutti és papa kalandos nagy útra indult, Velencébe. A távollétük alatt Máli gondoskodik a húgáról. Jövő esztendőre már nagylány vagy, velünk utazol, légy jó, fogadj szót Málinak… Útjukról nem tértek vissza. Innsbruckban töltöttek két napot, apai ágon Tirolból származtak, körülnéznek, ha már arra járnak. Levelezőlapot küldtek, de az haláluk után érkezett meg Málihoz. Útban Velence felé az expresszvonat kisiklott, s a harminckét halott között volt a Schober házaspár.

Boriska egy esztendeig varróiskolába járt, dicsérték az ügyes kezét, s hogy szereti a munkáját, maradék anyagokból ezt meg azt fabrikál, a tanfolyamot vezető néni nevetett, a fejét csóválta: Hogy ez a kislány miket kifundál! A millennium évében, 1896-ban nem volt már kislány. Sudár, vékony termetű kisasszony, kicsi fején csillogó sötét hajtömeg, szemének varázsos szürkesége ékesen beszél bánatról, örömről és reménységről, forró vágyról boldog élet után. A kopaszodó, kissé köpcös sógor fiákeren vitte feleségét és sógornőjét a millenniumi káprázatos látványosságokhoz. Az ember a fejét kapkodja, maga sem tudja, mire csodálkozzék. A törpére? Az óriásra? Táncosok és zenészek, bohóc és varázsló, itt kolbászt sütnek, amott lángost, de a sógor egy vendéglő terített asztalához vezeti családját. – Megfelel, anyukám? – kérdezte Málit. – Jó lesz, éhes vagyok.

A szomszéd asztalnál fiatal férfi, előtte fél pohár sör. Cigarettázik. Szemüveget visel, az üveg mögött kék szempár, mély tengerszem. Meghajlik ültében a sógor és a két nő felé, majd tovább nézi merengve fél pohár sörét. – Ki ez? – kérdezi Máli. – Fiatal újságíró. A minap bemutatta a főszerkesztője. Erdélyi fiú. – Miért ül ott magában? Hívd ide.

Felületes mondás, ami olyan, mint a villámcsapás. Inkább két sodró áramú folyó találkozása. Szerette Végh Sándort abban a minutumban, ugyanazon a hőfokon a mai napig, Dezsőke harmadik esztendejében, és Sándor, hát ő nem változik, Sándor az igazság, az élet, s hozzátehetné, hogy az út, amelyen őt vezeti a maga tiszta világába, ego sum via, veritas et vita – Boriska hallatta kis kuncogó hangját, Sándor előtt nem mondana effélét, lassan tanulja meggondolni a kimondott szót.

Két tanú annak idején az anyakönyvi hivatalban. Bíró Miska, sógor, gyárigazgató, és a hírlapíró barát, Schönstein Maxi vörös hajú óriás. A székelyudvarhelyi mama vasfazékban jég közé ágyazott libát hozott, a mája majd egy kiló, s a hűvös október végi időben a vasúti Rilke tenyérnyi, nyitott ablakánál, hálóba helyezve hozta Pestre. Sándor nővére is megérkezett az esküvőre, Kata, Udvardi Ferenc főszolgabíró jegyese, gőgös és magabiztos vidéki kisasszony. Jól megtaksálta a fiatal pár kétszobás lakását, mintha fitymálná, s mintha imponálna neki a Bíróék öt szobája, szakácsné, szobalány, ahogy illik. A mama kedvéért Kovács tiszteletes úr is megáldotta a fiatal párt a Deák téri evangélikus templomban, utána finom ebéd Máliéknál, az erdélyi sógornő jól megfigyeli a terítést, felszolgálást. Sándort bosszantja a húga, meg neveti is, tiszta szerencse, Boriskám, mondja, hogy nem hozta el a vőlegényét, mert a jövendőbeli sógor hamisítatlan, pökhendi vidéki kiskirály, a maga pöttömnyi világában élet és halál ura, ostoba ember, és egyvégtében hallatja fisztula hangját, az én Maxi barátom szóhoz sem jutna tőle.

Az pedig veszteség volna mindenki részére. Schönstein Maxi legjelentősebb figurája a századvég újságíró-társadalmának. Mindenről tud, mindenütt jelen van. Ha I. Ferenc József császár és király nagy ritkán a magyar fővárosba látogat, Schönstein Maxi mindenütt a nyomában. A hatalmas termetű, lángvörös hajú hírlapírót a király kénytelen észrevenni, és idegesen mormolja hadsegédének: – Was macht hier der rotejud? – Történelmet, felség – mondja Maxi, akinek a tolla s a hallása is kifogástalan.

A Végh házaspárnak heti egy szabad estéje van, mert a hírlapíró reggeli lapnál dolgozik, és késő éjszaka, olykor hajnalban tér haza. Boriska ébren várja, közben elszunnyad, várakozik, és megkönnyebbülten sóhajt, amikor kulcs zörög az előszobaajtó zárjában. – Miért virrasztasz, kedvesem? – Dehogyis! Jókat alszom, s amikor megjössz, örülök neked. – A vasárnap többnyire a családé, hétfőn nem jelenik meg a lap. Boriska délelőtt a háztartással foglalkozik, foltoz és stoppol, s jó érzéssel rendezgeti a két egyforma barna szekrényt, polcainak tartalma egyre szaporodik, s ennek örül. Apa meg fia sétál a Rózsadombon, s mivel Sándornak a lakásban, tekintettel Boriskára, mérsékelnie kell a dohányzást, míg beszélget a fiával, egyik cigarettáról gyújt a másikra. Haragosan eldobja a félig szívottat, ha köhögése erősbödik. Haragszik a köhögésre, mormol: – Az ördög vinné el…

A vasárnapi szabad estéken zajlik szerény társas életük. Mindenekelőtt a család. Néha vacsora Málinál, érdekes vendégek, zenészek, színésznők. Máskor Máli jön Véghékhez vacsorára, a kopasz, kissé korlátolt gyárigazgató férj olykor csak tíz óra tájt jön a feleségéért, s nem hiányzik senkinek. Beállítanak Boriska barátnői még a gyermekkorból, a két testvér, Sarudi Bella és Jolánta bájos, önálló fiatal hölgyek, színházi bemutatókra, hírneves művészek vendégszereplésére járnak, nyáron Altausseeba utaznak, s úszkálnak a feneketlen tó kristálytiszta vizében, kirándulások a salzkammerguti hegyekbe, télen síelés a Normafánál, és párizsi toalettben a jogászbálon; Sándor is kedveli a nővéreket, jól mulat élményeiken. Gyakran beállítanak fél órára, fél napra, egymás kezéből kapkodják ki Dezsőt, s a gyerek sikong, a hajukba kapaszkodik, Dezső legjobban érzi magát a nővérek társaságában, s Boriska nagy akaraterővel úrrá lesz féltékenységén. Látogatja a házaspárt a vörös üstökű óriás. Becsönget este vagy reggel, amikor éppen szabad órája van, Sándorral beszélget, Boriska figyel, de a mondandókkal nem tud lépést tartani, s egy idő után Sándor elfelejtkezik a magyarázatról, politikai, irodalmi, művészi vita a barátjával, emlékek a Münchenben együtt töltött évekről, amikor mindketten, kezdő hírlapírók, rongyos könyökű öltönyben üldögéltek Hollósy Simon asztalánál.

Egy kolléga, különben a közgazdasági rovatot szerkeszti, ami igen jól jövedelmez, tárcát fordít egy Csehov Antal nevű orosz írótól. Sándor lelkesedik, hát barátom, ez a Csehov az orosz irodalom Orlov gyémántja! Maxi vitatkozik: – Mivel ékesíted Dosztojevszkijt? Turgenyevet? Kedves öcsém, elgaloppírozod magad. Hatalmas a mezőny, hajszálnyi eltéréssel egyenlő erők, s hogy ki fut be elsőnek a célba, eldönti a jövendő irodalomtörténete. – Ez nem lóverseny! – Mindegy, hogy minek nevezed, de ha sértőnek találod a lovakra nézvést…

Az a helyzet, hogy Maxinak öt gyereke van, a többletkiadást a lovak fedeznék, ha gyakrabban futnának célba a nagy riporter jelöltjei. Néha sikerül, és ez nagy diadal! Nagyobb, mint amit Sándor hozott haza, nála szokatlan izgalmi állapotban. Egész Európát érintő konferenciára készült a bécsi Burg, királyok, cárok és fejedelmek találkozójára – nem tudtál róla, Boriskám, nem tesz semmit. Az osztrák főváros virág- és zászlódíszbe öltözött, nyüzsögtek a világlapok nagynevű riporterei, és jelen volt Schönstein Maxi budapesti hírlapíró. A konferenciát szinte utolsó percben, indoklás nélkül lefújták. A közönség döbbenten várt valamiféle magyarázatot. A különvonatok elhagyták Bécset, s hervadoztak a virágok, az újságírókat senki sem tájékoztatta, a politikai hatalmasságok nem is fogadták őket. Schönstein Maxi pedig két korona ellenében megvásárolta a miniszterelnök hivatali helyiségét takarító szolgától a papírkosár tartalmát, s a széttépett, összegyűrt irományok gondosan egymáshoz illesztett fecnijeiből készült a leleplező riport, átvette valamennyi világlap, hatalmas vihart kavart, és Maxi öt napot töltött a Markó utcai fogház magánzárkájában. Barátja, a fogházőr vitte el Végh Sándorhoz a cédulát, pontos utasítással, hogy a másnapi futtatás első, második és negyedik menetében ilyen és ilyen nevű lóra ennyi és ennyi tikettet vegyen, azután az ötödik, hatodik és a többi számban ezt és ezt a kettőt oda-vissza ennyivel és ennyivel – amint kijövök, megadom, pajtás! –, Boriska összecsapta a kezét, Sándor, hiszen ez rengeteg pénz, honnan vegyük! Elő kell teremteni, mondta Sándor. Máli sógornő megjegyzés nélkül ürítette ki háztartási kasszáját, és vannak még csodák, outsider lovak hármas befutójával Maxi egész kosár pénzt nyert.

A vörös riporter egyedül látogatott a barátjához, a Végh házaspár egyszer járt Schönsteinéknél. Boriska kijelentette: Többé soha! és igaza volt. Öt tágas, majdnem üres szoba, a földön matracok, az asztalon mosatlan edény halmaza, keresztbe és kasul feszített zsinórokon száradó, agyonhasznált és rongyos gyerekholmi, öt vágtázó, rikoltozó kis vadállat, no és az asszony! Kócos, fonnyadt, agyonhajszolt, szakadozott pongyoláján végigcsorgott a csupán kis ingben rugdalózó legifjabb Schönstein emésztésének minden folyékony és kevésbé folyékony terméke, s az asszony a megszokás tehetetlenségében viselte magán a rongyot, a mocskot, a nyomorúságot. Szegény asszony, mondta Boriska, s többé nem találkoztak. A riporter jött korán reggel, Sándor ágya szélére ült, s nem észlelte a másik ágyban kucorgó Boriska zavarát, beszélt, ó, milyen színes, okos ember! Az előző napi ügető, barátom, kimentem húsz koronával, és hazavittem húsz koronát, erről mi a véleményed? Jött egyenesen a gőzfürdőből, lángoló üstöke még nedves, de pihent és vidám.

– Falusi gazdák a vízben, én meg, barátom, szeretem magamnak a medencét arra a fél órára. Mondom: Kend hová való? Azt feleli: – Cinkotai vagyok, kérem. – Cinkotaiak a második lépcsőn! – A gazda kászálódik fölfelé a második lépcsőre. – Hát kend honnét jött? – Ceglédről, kérem. – Ceglédiek a harmadik lépcsőn. – S amint kiürült a medence, egyedül úsztam, lubickoltam a vízben, oda-vissza, pompás volt, barátom. Mondom: – Ceglédiek, sorakozó, be a vízbe a martonvásáriakkal! Cinkota Rákospalotával…

Máskor Sándor ül az íróasztalánál, a szájában cigaretta füstölög, az egyetlen nagy öblű karosszékben a hatalmas vörös ember szivarozik, komoly és gondterhelt beszélgetésbe mélyednek. Boriska a másik szobában szürkével csíkozott, meleg kendőt horgolt az anyósának, kevés szín a mama örökös fekete ruhájához, s fülelt, felébredt-e már délutáni álmából Dezsőke, egész bensőjét betöltötte a két név – Sándor, Dezsőke, Dezsőke, Sándor.

A „gyermek" Sándornak, vagy a fiú. Boriskának gyerek és fiúcska. A férfi nem tesz megjegyzést, elvégre mindenki a maga módján. Eljön az idő, amikor Dezső már nem a tébláboló, fenekére huppanó jószág, ötödik születésnapját ünnepli a család. Könyvet kap Dezső, színes, soha nem látott állatok minden oldalon, az apa felolvassa a képek alá írt szöveget. A mama fehér zoknit kötött, labdát ajándékozott és búgócsigát. Délután Máli néni jött a férjével és két nagyocska lányával, mindkettő az Andrássy úti felsőbb leányiskola tanulója; szemmel látható lekicsinyléssel néznek szét Véghék új, budai lakásának három kis szobájában, és a Mili nevű paraszt szolgálótól is idegenkednek. Máli néni építőkockát hoz, s forrón magához öleli Dezsőt. A gyárigazgató nejének fejében megfordul, hogy Dezső mély szürke szemével, dús selymes hajával, s amúgy egészében szebb, mint az ő leányai, és korához képest hallatlanul eszes – Máli erélyesen száműzi tudatának profán megállapításait. A születésnapi tortán öt szál gyertya, a gyárigazgató sógor személyesen ügyeskedik meggyújtásukkal. Az előszobában mintha dinamit robbanna, megjelenik a vörös riporter két fiával, az ajándékba hozott persely malacot ábrázol, a bensejében egy szerény kétfilléres csörömpöl. A riporter fiai kis vadállatok, hol nyakon vágják Dezsőt, hol a hátába, hasába bokszolnak, a gyermek állja, nem üt vissza. Boriska a férjére néz – az ő fia miért nem verekszik? A férfi nevet: csupán játék, derék fiúk ezek.

Nyár van, júliusi délután, s az apa álma íme valóság: sétál fölfelé a Zárda utcán a beépítetlen rózsadombi mező felé, és beszélget a fiával. Dezső kérdez, és a sok miértre meg kell gondolni a választ. Miből lesz a hegy? Melyik a legmagasabb hegy a világon? Mennyivel magasabb, mint a Rózsadomb? Milyen hosszú az út nagymamához Székelyudvarhelyre? Kata néni férje szolgabíró Székelyudvarhelyt, mit csinál egy szolgabíró? Kata néni azt mondja, az emberi lélek örök, az ember, ha más formában is, de újjászületik, igaz, papuska? A férfi felel.

– Amit Kata néni mond, olyan, mint a mese. Meghallgatjuk, elszórakoztat, de tudjuk, hogy csak mese. Játék. Más ember agyában is átfut a gondolat, hogy mivé szeretne lenne új életében.

– Papuska mivé szeretne lenni?

– Én megmaradnék Végh Sándornak. Hát te?

– Én ló lennék.

A férfi nevetett. Ló! Még ha Maxi barátja kívánsága volna, érthető, megnyerné a Király-díjat, vagy legalábbis részese lenne a hármas befutónak, de az ő fia?

– Miért éppen ló?

– Én mindig nézem a lovak szemét. Nagy a szemük, és olyan jó, bánatos. Azé is, amelyiket a fiáker elé fognak, és a szekeret húzó sovány öreg lovaké is.

Mentek tovább, most már a bokrok között, a gyerek az apja kezébe kapaszkodott. Itt csönd volt, se ház, se ember, ők ketten a világon. A férfi hallgatott a maga problémáiról, korai még, eljön annak is az ideje. A gyermeket fölöslegesen terhelné, s egyelőre meg sem értené a csapást, ami érte. Elkészült a színdarabja, az új, de máris népszerű körúti színház bemutatóján a közönség helyén maradva tapsolt, újra és újra meg kellett jelennie a függöny előtt, míg kezdték eloltogatni a lámpákat. A másnapi újságok nagy részében magasztaló bírálat, Rákosi Jenő hazaárulónak bélyegezte – s a darabot negyedik előadása után betiltották. Lesz idő, amikor erről is elbeszélget Dezsővel, s hogy a maga fajtájának nehezebb a sorsa, mint a napos oldalon helyezkedőknek, de te, fiam, tudom, melyiket választod, és majd csak boldogulunk mi ketten, összefogva.

Dezső születése óta egy Zárda utcai ház második emeleti lakásának három kisebbfajta szobájában laktak. Boriska gyereket várt, szaporodik a család. Dezső január elsején tölti be a hatodik évét, majd csak jövő esztendőben íratják be a Margit körúti elemi iskolába. Két hétre, míg anya betegeskedik – így mondták – a Mili nevű mindeneslány átkísérte nagynénjéhez a Lipót körútra. Máli néni két lánya mellett francia nevelőnő, az unokanővérek Dezső jelenlétében tüntetően franciául társalogtak. A fiú arcán a sértődöttségnek nyoma sem, érdeklődve figyelte a mademoiselle-nek a szájmozgását, mert az is másforma volt, mint a magyar beszédé, s mikor búcsút vett a Bíró családtól, azt mondta:

– Au revoir, chére tante, ma chére Marie et ma chére Louise, á bientôt, chére Mademoiselle.

A nagynéni ölbe kapta, összevissza csókolta. Micsoda gyerek! Olyan feje van, mint Apponyi Albertnek! Az unokanővérek hallgattak, de semmi kétség, rokonszenvvel néztek a gyerekre, akire eddig nem sok ügyet vetettek. A kislány megjelent Scholderné közreműködésével, a huszadik század harmadik esztendejében. Ahogy a fiút apai nagyapja nevére keresztelték, úgy megilleti a lányt anyai nagyanyjának neve, s lett Végh Cecília, Anna, Szilvia, végső soron Cili. A fiú álldogált a bölcső mellett, nézte a pici leányt. Furcsa jószág, rendellenes, amint észleli egyszer fürdetésnél, a hasától lefelé másként fest, mint ő, vagy amint megfigyelte barátját, házmester Dezsőt vizelés közben. Anya olyan volna, mint Cili? Papuska meg hozzá hasonlít amúgy ruhátlanul? Az ésszerű magyarázatot megkapja házmester Dezsőtől, hogy a férfi és a női test berendezkedése miféle praktikus célt szolgál. Dezsőnek van min gondolkoznia, a szülőkkel, különösen papával mindenről lehet beszélni, csupán erről nem – így érzi Dezső, s eltűnődik a barátja magyarázatán.

Barátját, a Zárda utcai házmester fiát szintén Dezsőnek hívják, kilencesztendős, nagy erejű, s jó nagyszájú fiú. A Zárda utca elején üres térség, a fiúk keményre tömött rongylabdát rugdosnak, van kapus, jobb– meg balszélső, lökdösik a kis Végh gyereket, amikor szalad a labda után, s a nagy barát megvédi. – Hagyd békében, mert kaphatsz tőlem egy frászt! – mondja, s pofoz, és ügyesen elgáncsolja a támadókat. – Pofa be! – mondja. – Kuss, te hólyag! – Meg: – Ne pofázz, mert olyat rúgok, hogy bevizelsz! – Boriska félti a fiát a házmestergyerektől, Sándor csillapítja: hagyni kell Dezsőt. Ideálja a ragaszkodó kis vasgyúró, később majd igényesebben választja meg a barátját. Egyelőre nem tud mit kezdeni a húgával, a leányka a karját nyújtogatja sikongva és vágyódva a bátyja felé. Egyesztendős korában már gügyög kis értelmetlenségeket, a szülei kezét fogva tesz egy-két bukdácsoló lépést. – Nem kell erőltetni – mondja az okos Máli –, mert ó-lábú lányotok lesz. – Cili sír és nevet, durcásan hallgat vagy csókot, ölelést követel. A második nyarát éli a Zárda utcai kertben, szokatlanul meleg az augusztus, mégis közeledik az ősz, Dezsőt be kell íratni a Margit körúti elemi iskolába, hat és fél esztendős. Eléggé megkésett, mit sem számít, a fiú olvas, számol, Boriska azt mondja: – Sándor, a mi Dezsőnk valóságos kis lángész! – Mire az apa: – Én is úgy vélem, jófejű gyermek.

Egy napon nem szalad a térségre házmester Dezsővel a rongylabdát rúgni. Gunnyaszt a kertben, ölében a könyv, néz maga elé, azután szó nélkül fölmegy a lakásba. Mili viszi az ebédet, akkor sem mutatkozik, s Boriska benyit hozzá.

– Asztalon az ebéd, Dezső.

A fiú a díványon fekszik, nyöszörög: – Nem kell. – Lehunyja a szemét. Boriska közelebb lép, kezét a szája elé kapva halkan sikolt. Dezső arcát, a karját vörös pontok borítják – Sándor! Sándor! – A férfi a szerkesztőségbe készült, leteszi a kalapját, siet a hőmérőért. – Harminckilenc hat – mormolja gondterhelten, azután intézkedik. Mili maradjon Cili mellett, Boriska ne közeledjen a kislányhoz, valószínűleg fertőző betegségről van szó. Átment a sógora fivéréért, doktor Bíró Bertalanért.

Bíró Berci kanyarót állapított meg. – Járvány – mondta –, tele van vele a város. – Sándor gyógyszert hozott a patikából, Dezső láza kissé csökkent, elaludt. Ekkor már ott volt Máli is, összeült a családi tanács. A két gyereket el kell különíteni, a kicsi Cili remélhetőleg még nem fertőződött, mindenképpen sürgős intézkedésre van szükség.

– Dezsőt még ma be kell szállítani a Stefánia gyermekkórházba – mondta az orvos, s mert Boriska feljajdult, kissé nyersen leintette: – Tudsz jobb megoldást?

Sándor felelt helyette: magától értetődően az egyetlen lehetőség. A lakásban mindenki viheti a fertőzést a kislányhoz, a teljes elkülönítés lehetetlen. Ha Berci volna olyan szíves az elintézésben segítségükre lenni. Az orvos felállt.

– Máris. Lehetetlen emberek vagytok, miért nem vezettetitek be a telefont?

Az Üllői úti kórház első emeleti jobb oldali folyosóján ajtók: orvosi szoba, nővérszoba, rendelő, tálaló, utolsó a nagy terem a „kanyarósoknak". Három sorban keskeny ágyak, alacsony hálószekrény, középen asztal, iratok, tintásüveg, dosszié. Minden ágy foglalt, Végh Dezső részére az asztal mellé tolnak egyet. A fiú ekkor már nyitott szemmel, értetlenül nézett körül, s meglátta az apját a fehér köpenyes férfi mellett. – Apa! – s a karja feléje mozdult. Végh Sándor az orvossal együtt lépett az ágyhoz.

– A Stefánia Kórházban vagy, fiam, társaid mindegyike kanyarós beteg, mint te. Veled nyíltan megbeszélhetem a helyzetet, mi ketten nem szoktuk szépíteni a dolgokat. A kanyaró fertőző betegség. A húgod még igen kicsike leány, nagy baj volna, ha elkapná tőled. Jó helyen vagy. Amint meggyógyulsz, látjuk egymást.

– És addig?

– Addig majd leskelődöm a kertben, az ablak alatt, ha jobban leszel, integetünk egymásnak. Anyádnak is, messziről, egyelőre. Szervusz, fiam.

Dezső még hallotta az orvost: – Tetőtől talpig átöltözni, uram. És fürdő… – A fiú hang nélkül sírt, megállíthatatlanul. Engedelmesen tűrte, hogy hőmérőt tegyenek a hóna alá. Kis kanál orvosságot kapott, azután megint jöttek a kanállal. Felelt a kérdésekre, s egyre csordogáló könnye a nyakában kis tócsába gyűlt. Egyik-másik ágy felől nevetést hallott, még kiáltozást is. Azután égett a villany, s az ágyaknál kakaót és kalácsot osztottak. Dezső megköszönte, de nem nyúlt hozzá. Egy hálóinges alak hajolt föléje.

– Miért bőgsz? – Feleletet nem kapott, az ágy nyekkent egyet, ahogy a fiú felugrott rá. – Örülj, hogy megszabadulsz az iskolától. Hányadikos vagy?

– Elsőbe jövök…

– Takonypóc – mondta a fiú. – Én most járnám másodszor a harmadikat, marha szerencse ez a kanyaró. Hogy hívnak?

Dezső megmondta, szeméből szaporán gurultak a könnyek. A nagy fiú, Somosi Pali, emlékeztette házmester Dezsőre, s ezzel megnyerte a bizalmát, – Tehát ma már békében hagyják őket az orvosok, egész nap itt lógnak. Tíz óra tájt benéz Klára doktornő, de a legtöbb fiú ilyenkor már alszik. Klára rendes nő, a férfiak pofázmánya után igazán elviselhető. Eleget bőgtél.

A Pali nevű fiú leugrott az ágyról, és a terem végében csatlakozott néhány hálóinges társához, jó nagyokat röhögnek, állapította meg Dezső. A Zárda utcában bizonyára ott van Máli néni és Miska bácsi, talán Schönstein Maxi bácsi is, a szerkesztőségben hallott apától az ő betegségéről, és két riportútja között meglátogatja anyát, visz neki egy stanicli pattogatott kukoricát. A Zárda utca, hát hogyan viseli el az életet a Zárda utca nélkül, vajon mit szólt házmester Dezső, hátha ő is megbetegszik kanyaróban, betolnak egy ágyat, szervusz kis komám, én is bekaptam a legyet…

A fehér fityulás nővér ágyba kergette a sarokban tereferélő lármás bandát, azután eloltotta a villanyt. Az asztal közepén mécses pislákolt. Dezső úgy fordult, hogy az ablakokig ágaskodó fákat lássa, s némely, a lombok között kikandikáló csillagot. Merkúr, Vénusz, Föld, Mars – s kezdte elölről, mert a folytatás nem jutott eszébe. Apa sok érdekeset tud a csillagokról, hogy Székelyudvarhelyt többet látott, mert a nagyvárosi utca világításában el-eltünedeznek a csillagok, apa… anya…

Fehér köpenyes nő hajlott föléje.

– Ne sírj, kisfiam. Az első nap nehéz, azután megszoksz, még meg is kedvelsz minket, Dezső.

A fiú szemében két ragyogó könnycsepp.

– A néni ismer engem?

– Klára doktor néni vagyok. Ismerkedem veled. Lesz még időnk, most aludnod kell.

A két gyerekkéz megragadta a karját.

– El tetszik menni? És mikor jön megint? Csak holnap? De mindennap, ugye?

– Mindennap. Aludj jól.

Halkan járt az ágyak során. Látomás, csillag az égen. Holnap is jön. Dezső arcán tüzel a sok piros pontocska, a szívében bánat, de mintha Máli néni halk és édes zongorajátéka kísérné. Elaludt.

Dezső láza csökkent, a sírást abbahagyta, és éberen figyelte maga körül a világot. Az ablak párkányára süt a nap, hány óra lehet? Hozzák a reggelit, kakaó, kalács, Somosi Pali összeszedi az otthagyott vagy félig elfogyasztott kalácsmaradékot, és bekapja. Dezső reggelijét is elfogyasztja, s közli, hogy jövő héten gyógyultan hazamegy. – Nyavalyás élet – mondja. – Az embert folyton macerálják, legalább karácsonyig hagytak volna bliccelni az iskolából. Könnyű neked, bőgőmasina.

A nővér Dezső hóna alá teszi a hőmérőt, s jegyez a láztáblára. Később visszajön az orvos kíséretében, nézik a bejegyzést. Az orvos vizsgálja Dezsőt, s ezt, amazt kérdez. Eléggé fiatal férfi, gyorsan beszél, a kérdéseire nemigen vár választ, futkos az ágysorok között. Egyik-másik betegnél megállapodik, tanácskozik a nővérrel, s munkaköpenyes emberek egy ágyat kitolnak a teremből, a beteggel együtt. Somosi Pali azt mondja: – Ez szerencsésen kifogta. Viszik át a sarlachba, újabb hetekig bliccelheti az iskolát.

Déltájban kövérkés, őszülő hajú fehérköpenyes jön, nagy kísérettel. Ágytól ágyig lépked, mögötte az orvosok, némelyik betegnél megállapodnak, tanácskozás, amiből semmit sem ért a beteg vagy kíváncsian figyelő ágyszomszédai, azután a tekintélyes úr Dezső ágyához lép.

– Áhá, Végh Sándor fia. Hogyan telt az első éjszaka, fiú? – Az ápolónő halkan szól valamit. – Mi az, hogy nem eszel? Válogatunk? Amit eléd tesznek meg kell enni, semmi extravagancia, érted? Édesapád hogy van?

– Jól. Tessék mondani, mikor mehetek haza?

A tanár nevetett, kezét a fiú fejére tette. – Karácsonyra otthon leszel, karácsonyra feltétlenül.

A menet kivonult, s a teremben kezdődött a zenebona. Egyesek kiugráltak az ágyból, két fiú összeverekedett, ezeket körülállták a nevetők. Somosi Pali ismét Dezső ágyára huppant.

– Bőgsz? Az öreg vicces alak, sok lóságot összebeszél. Karácsonykor falod otthon a szaloncukrot? Még mit nem! Innen néhány hét múlva kitesznek, kell az ágy az új betegnek. Otthon olyan jó dolgod van? Láttam a papádat. Szemüveges. Irodista?

– Újságíró a papám.

– Ne mondd! Jól megfizetik? – Jól.

Délutánra már néhány név ismerős; egyik vékony, szőke fiút Máténak hívják, volt kis Laci meg nagy Laci. A nővér járt a hőmérővel, délután jött a sebes beszédű fiatal orvos, s ahogy alkonyodott, Dezső fokozódó izgalommal nézett az este elébe. Nemsokára eloltják a lámpát, a fiúk alszanak, de ő, Dezső nem alszik. Várakozik. Sokára nyílik az ajtó. Klára doktor néni nesztelenül lépked az ágyak mentén, azután megáll Dezsőnél. A fiú merev egyenes tartásban támaszkodik a párnájára.

– Hogy vagy, Dezső?

– Jól.

– Miért nem alszol?

– Doktor nénit vártam. Nappal hol tetszik lenni?

– Délig alszom. Ezen a héten éjszakás vagyok.

– Éjszakás?

A doktornő megmagyarázta a kifejezést. Legközelebb nappal látogatja a kórtermet. Dezső fejében forróság, suttogott.

– Este is tessék jönni, csak hozzám. Nappal nem lehet beszélgetni mindenféléről. És akkor én mire gondoljak egész nap? Kire várjak? Tessék még maradni, annyi minden van… és máskor apával szoktam, de doktor nénivel is lehet…

Hűvös tenyér a homlokán.

– Sokat beszélgetünk majd, de most lázas vagy, Dezső, aludnod kell.

– Mikor beszélgetünk?

– Amint jobban leszel.

– Nem tetszik hazudni?

Az orvosnő halkan elnevette magát. – Mi jut eszedbe! Miért hazudnék neked? Aludj jól.

A napok egymásutánjában két hét már eltelt, Dezsőnek kis hőemelkedései vannak. Odakint esős az idő, a fákról szél söpri le a száraz leveleket. Amikor három hét után először lépett le az ágyáról, a lába összecsuklott, ült a kövön. A nővér ölbe kapta, s visszafektette az ágyba. Jött a szőke fiatal orvos. – Hát te alaposan legyengültél – mondta –, micsoda katona leszel? – Semmilyen – mondta Dezső –, egészen más terveim vannak. – Mit nem mondasz! – nevetett az orvos. A gyerekek is kinevették. Csoda muris kófic, a lábán sem tud megállni. De voltak barátok, s mint kiderült, Somosi Pali a folyosó túlsó végén fekszik, a sarlachosok között. A két kórteremben ugyanazok az ápolónők, takarítónők teljesítettek szolgálatot, vitték a bacilusokat egyik osztályból a másikba, s a munkaruhás emberek áttoltak egy-egy ágyat a folyosó túloldalára, hoztak helyette másikat. Dezsőt sikertelen kísérlete után az ápolónő másnap a karján vitte az egyik ablakhoz. Odalent a kertben, csordogáló eső alatt egymás mellett apa és anya, integetnek, anya sír? Dezső feje az ablaküveghez koccant, apa, anya, Cili hol maradt? Veletek megyek, kiáltozott, sírt, a nővér visszavitte az ágyába. S visszatérő élmény az odalent álló két szeretett alak, Dezső arccal tapad az ablaküveghez, integet, jeleket rajzol a levegőbe, nevet, kicsit sírdogál, azután várja a fehér köpenyes nőalakot, Klára doktornőt. Az éjszakás doktornő Dezső ágya szélére ül, beszélgetnek, a szülők, Cili, az olvasmányok és a csillagok, tetszik tudni vannak bolygók, Merkúr, Vénusz, Föld, Mars – tanácstalanul néz a szépséges női arcra, s az orvosnő folytatja: – Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz. Igen, igen! Megérinti a fiú homlokát, olykor az arcán is végigsimít a fehér kéz, és a hétéves gyermekben tombol a szenvedély, egész napját betölti a várakozás. Arcát vajon elcsúfítja még a sok piros pont? Hamarosan viszontlátja a Zárda utcát? Vágyakozásában a tompa sajgás: elveszíti Klára doktornőt, s élhet-e majd látása nélkül?

Október végén a kövérkés tanár és mögötte a sok fehér köpenyes megállapodik Végh Dezső ágyánál. – Nos, öcsi, jövő hét végén kitesszük a szűrödet. Az iskolában már hiányolnak.

Anya bizonyára fázik, mert apa odalent a kertben átöleli a vállát. Dezső szeretne sámlira állva integetni, szégyelli, hogy a nővér öléből integet, s szájmozgásával jelzi: – Hogy van Cili? Miért nem jön Cili?

Készülődik, tele van tervvel. A mesekönyvek már unalmasak, papától egyebet kér majd. A kis könyvespolcán rendet csinál – betű szerint, vagy szerzők szerint, vagy egyéb módszerrel? Papuskával megbeszéli. Az izgalomtól forróságot érez a fejében, a mellkasában. A nővér a hóna alá dugja a hőmérőt, azután hívja a fiatal szőke orvost. – Na, öcskös, költözködünk! – mondja. S az ágyát áttolják a folyosó túloldalára. A terem olyan, mint a kanyarós, új arcok, és egy meghitt, baráti. Az ágyán terpeszkedik Somosi Pali.

– Isti bizi vártalak. Most aztán jó, ha karácsonyra hazakerülsz. Hát ahogy te kinézel! Matolcsi bácsi, nyomja ide mellém, régi jó komám.

A láz makacs, hetek beletelnek, míg a nővér pokrócba bugyolálva az ablakhoz viszi. Odalent a hóban apa, anya, integetnek, Dezső feje koccan az üvegen, hüppög, a nővér inti:

– Csak nem sírdogálsz itt nekem? Nagy fiú vagy, mire hazamész, éppen betöltöd a hét évedet.

A lámpát eloltják, föléje hajlik a kedves arc. Dezső vágyakozik a keze érintésére, a szíve dobog, nem sejti, hogy a gyönyör és a fájdalom, amit érez, az első szerelem. Klára doktornőtől a kinti hófelhős szürkeség fényt kap, a nap értelmet. Lázas, sokat alszik, távoli a Zárda utca, tűnődőn néz a kerti szűz hóban álldogáló két emberre, milyen is az arcuk?

A kerti fák nyújtózó ágaira vastagon rakódik a fehérség, az ablak alatti hótakarón két láb nyoma – apa és anya. A fiú integet, kezével jelzi, hogy az állapota javul, láztalan, s közben figyeli, milyen jó nagy ricsajt csapnak a fiúk. A Zárda utcában apa az íróasztalnál, anya valamit varr, horgol, köt vagy olvas, zongorázik, a kis Cilit is viszontlátja, és Milit, de elveszíti Klára doktornőt. Az öröm és a fájdalom furcsa elegye, maga sem tudja, mire vágyódik, mert a kórházi élet mozgalmas, a fiúk között jó pofák, a helyzet mindenképpen zavaró.

A kórterembe délután, elöl Matolcsi bácsi hozza a gyertyákkal megvilágított karácsonyfát. Mögötte az őszülő, kövérkés tanár, és fehér köpenyes orvosokkal, nővérekkel telítődik a kórterem. A terem hosszú asztalán a feldíszített fenyőfa, s alatta játékok, könyvek, névvel ellátott csomagok – ezekből csak az édességet szabad elfogyasztani, a játék, könyv a kórházban marad. Klára doktornő szól néhány mondatot: – Kellemes karácsonyi ünnepet, gyerekek, jó egészséget, még sok szép esztendőt. – Azután kivonul a menet, a fiúk megrohamozzák a csomagokat, van, aki osztogat a csokoládéjából, mások dugdossák hálószekrénybe, párna alá. Dezsőt némileg lehangolja, hogy nem kapott semmit.

1905. december 30. A nővér felöltözteti Dezsőt, ruháját kissé kinőtte, és fertőtlenítőszer szaga érződik rajta. A búcsú gyorsan lezajlik, sok az új beteg, a nevüket sem tudja, Somosi Pali azóta újrajárja az elemi iskola harmadik osztályát, s még meg kell keresnie Klára doktornőt.

Az előcsarnokban beszélget apával. Dezső rohan, s az orvosnő derekát öleli. – Majd megint jövök – mondja –, ne tessék engem elfelejteni – s már fogja az apja kezét, indulnak. Az izgalom átalakul, a Zárda utca, anya, Cili, házmester Dezső hevíti. A konflis elé fogott ló kényelmesen trappol, s már Budán vannak. A kertkapuban anya kitárt karjába szalad, jó volna egy nagyot rikkantani. A kicsi lány távolabb áll bámészan, mozdulatlanul. Boriska szól:

– Cili, köszönj Dezsőnek.

A kislány valamiféle pukedlit csinál, és azt mondja:

– Jó napot.

Anya nevet, apa is, de látja a fia elkomorult arcát. –

– Nagyon kicsi leány volt, amikor megbetegedtél. Nem emlékszik arra az időre, de hamarosan eszébe jut.

A középső szobában a karácsonyfa, kissé már borongósan meghajlanak az ágai, de érintetlen rajta a szaloncukor, a habos karikák, ezüstpapírban csokoládédíszek, s a földön, a fa körül az ajándékai. Dezső áhítattal nézi, azután rohan, átfogja az apja térdét, kiált:

– Papám! Papám!

Cili sikoltozva kapkod a csillagszóró szikrái után, és felkap a földről egy csomagot:

– Dezső! A tied… a Jézuskától!

Boriska a férjére néz, megvonja a vállát, s halkan mondja: – Militől tanulja. Dezsőkém, a könyvek Maxi bácsitól. A tengeri hajó Ónodi bácsitól… A laterna magica Máli néni ajándéka…

A fiú szinte szédül a csoda láttán, melléhez szorítja a laterna magicát. Azután ez a néni, ez a bácsi, s egy kisebbfajta, de valódi futball-labda, házmester Dezső ajándéka – a fiú szinte elszédül ennyi csoda láttán, s a fülébe cseng Cili kiáltása: Dezső, a tied…

Szép nap, boldog viszontlátás, a szeretett Máli néni is átjön egy órára. Vacsora után lefektetik a két gyereket, Dezső ágya mellett gyertya, széken a karácsonyi könyvek, s vékony kötet: „Korpás úr végrendelete és egyéb elbeszélések. Az első oldalon: „Dezső fiának szerető édesapja Végh Sándor. A gyerek arca lángol, melléhez szorítja a könyvet, még ma éjszaka elolvassa. Fellobog lelkében a hit, hogy egyszer ő, Végh Dezső is ír elbeszéléseket, újságcikkeket, s mint apa, keményen megmondja a magáét, például a Tibor nevű disznó fiúról, aki a lányok klozettjébe lopózva leselkedik, és egyébről is ír, egyszer, később, hogy mit gondol a világról, a csillagos égről, Klára doktornőről, de a fehér alak már tűnőben, a múlt emléke, Dezső elalszik.

A szülők is lefeküdtek. Sándor a vasárnapot otthon tölti, hétfőn nem jelenik meg a lap. Boriska szorosan mellette, feje a férje karja hajlatában. Milyen boldogság, hogy Dezső ismét közöttük van, te is örülsz, Sándor? Örülök, hogyne. A család, amíg lehet, maradjon együtt, később amúgy is mindegyik megy a maga választotta úton. Boriska legyint: messze van az még. – Sándor, nem kellene elintézni, hogy Dezső levizsgázzon az első osztályból? Amúgy is veszített egy évet, öt és fél esztendős korában még nem vették fel az iskolába, most meg már a hatodik évén is túl van.

– Semmit sem késett – mondta a férfi. – Okosabb, ha végigjárja valamennyi osztályt, úgy helyes. Idősebb lesz, mint a társai, nem számít. Beszéltem az orvosnővel, ő is így vélekedik. – Boriska ijedezett, mit mondott az orvosnő? – Semmi ijesztőt, Boriskám, csak amit amúgy is tudtam. A gyermek gyenge idegzetű, egzaltált, egyrészt értelmesebb a korosztályánál, másrészt korához képest gyerekes, amint a doktornő mondta, érdekes kis egyéniség. Jövőre beíratjuk az első elemibe, nem veszít semmit.

– Nem tudom… ha gondolod, Sándor…

– Elnézésedet kérem, ne vedd szívedre a kérésemet, hidd el, jó a szándékom. Ne kényeztesd a fiadat, ne kezeld, mint a világ nyolcadik csodáját. Ártasz neki. Foglalkozzunk vele, én is, amennyi az időmből futja, de főként te, az anyja. Kezedben a gyeplő, fogd erősen, kemény kézzel.

– Igen…

Azután már visszatér az élet megszokott medrébe, és sodorja előre a napokat. Végh Sándor az íróasztalnál, hallatszik halk köhécselése, árad kifelé a cigarettafüst, serceg dobozán a gyufa, megint rágyújt. Boriska nem meri szóvá tenni, hiszen Sándor dolgozik, és cigaretta nélkül nem megy. Dezső olvas, de Cili mindenütt az imádott fiú nyomában. – Elbújtam – suttogja a szekrény mögül –, keress meg. – Máskor: – Játsszunk lovacskát! – s a két gyerek trappol a lakásban, nehogy zavarják Sándort! S mint aki szorosan markolja kezében a gyeplőt, néha erélyesre kényszeríti a hangját. – Dezső, ne mondd a húgodnak, hogy buta lúd. Ne felejtsd el, hogy te vagy a férfi, udvariassággal tartozol a nőnek – halkan, aprókat kuncog. – Cili, mint nő! Múlóban a tél, a gyerekek télikabátban, a fejükön hósapka, Boriska ügyes kezének munkája, a kertben játszanak, kergetik egymást a fák között, s délben csatlakozik az iskolából hazatérő házmester Dezső. Aprókat szökdécsel, hogy az utána bukdácsoló Cili diadalmasan jelentse: – Megvagy! – Dezsővel rugdossa a labdát, ügyesen a fiatal barát lába elé, hogy Dezső még véletlenül se tévessze el a kaput. – Kettő null a javadra, kis komám – mondja; házmester Dezső rendes gyerek.

A gyertya ég, Boriska inti a fiát azzal a szigorral,: amit a férjének fogadott.

– Késő van, oltsd el a gyertyát. – Azután mégsem áll ellen, az ágy szélére kuporog, és simogatja a fia lágy, finom szálú haját, keskeny arcát, kezének hosszú ujjait. – Mit olvasol? Túl May Károlyon most Verne Gyulát, s Turgenyev elbeszélésein álomba sírta magát. Boriska azt mondja a férjének:

– A mi Dezsőnk valóságos tudós, nagy ember lesz, meglátod – és sietve hozzáteszi: – Neki nem mondok effélét, isten őrizzen. ..

– Helyes, kedvesem. Elég, ha velem közlöd a véleményedet és a reménységeidet.

Cili cuppog, a Mili nevű mindenes mellette van, míg elalszik, mert Véghék kis baráti köre bővül, s olykor náluk is készül szerény vacsora Sándor szabad vasárnap estéin. Amint ideje van, beállít a lángvörös hajú és lánglelkű riporter, de Sándorékat nem hívja magához, otthona nem alkalmas vendégfogadásra. Néhány éve Budapestre költözött egy régi udvarhelyi barát, doktor Berda Ákos, a Szent János Kórház belosztályának főorvosa, jó kedélyű feleségének hangja mint a tárogató. – Hangfogóval, Marisom – mondogatja a férje –, hangfogóval. – Ha Végh Sándorékat vacsorára hívja, Maris flekkent süt és vargabélest, a bort a marosújvári gróf küldi a doktornak. Kellemes esték, tartalmas beszélgetések, a Székelyföld múltját és jelenét, kifejezéseit és ízeit Boriska kóstolgatja, álmélkodik, és olykor magában mosolyog. Furcsa, mennyire megváltozik a férje Ákosék társaságában.

Társas életük fontos tényezője a felvidéki származású Ónodi Jenő, orientalista tudós, a Keleti Akadémia vezetője. Sándor interjút készített Ónodival, az interjúból többórás beszélgetés lett, más alkalommal az újságírót végigvezette az intézeten, az irodájában ismét órák hosszat gomolygott a cigarettafüst, s már egymást becsülő barátok voltak. Ónodi nyugodt kedélyével, komolyságával és negyvenöt esztendejével nehezen egyeztethető a húszas éveiben járó Jutka nevű csinos feleség. Felületes kis fecsegő, divatos frizurájától cipője hegyéig tarka páva, fogalma sincs, milyen jelentős ember a férje. Csókokat cuppogat kopaszodó fejére, a férfiak beszélgetése közben ásítozik, zajosan forgat újságlapokat, és viszi magával a vonakodó Boriskát „traccsolásra", divatról, színházról, híres emberekről. Első találkozásuk után Boriska megkérdezte a férjétől:

– Te érted, Sándor, hogy ilyen kiváló ember egy locsifecsi Jutkát választ élettársul?

– Hogyne érteném. Szereti.

Ha a Végh házaspárhoz látogatnak a barátok, Dezső kilenc óráig ül az apja mellett, figyel és hallgat. A tekintete mindig az éppen beszélőn, s a zöldeskék, mélyen ülő szempár vonzására a meglett férfiak olykor egyenesen a fiúhoz intézik a szót. A vendégek távozása után Boriska kiszellőzteti a dohányfüstöt, némi rendet teremt, a nagyját elvégzi másnap Mili, azután lefekszik, feje a férje karja hajlatában, és azt mondja:

– Sándor, tudom, te helyteleníted, de szerintem a mi Dezsőnknek több esze van, mint általában a felnőtteknek, mint némelyik – halkan kuncog – gyárigazgatónak.

– Ne bántsd, derék ember a sógor. Nem intelek, lelkem, de ismétlem, ne rontsd el a fiunkat. Az ember szereti a gyermekét, mert a vére, az énjének része, talán a jobbik része, de ahogy itt mondjátok, van egy bizonyos majomszeretet, ami többet árt, mint használ, érted, kedvesem?

– Értem, hogyne. Hiszen én… néha éppen csak megdicsérem, mondok valamit, ami éppen eszembe jut…

– Jó, ha az ember a kimondott szó előtt akár csak másodpercekig gondolkozik.

Az immár kopasznak nevezhető gyárigazgató kilenc gyertyát gyújt meg Dezső születésnapján, az ünnepi uzsonnán jelen van házmester Dezső is. Szürke öltönyt visel, és odasúgja a barátjának: – Ehhez szólj, öregem, borbélynál voltam. – S valóban, üstöke szépen simul koponyájához, és olajtól fénylik. Máli néni kisasszony lányait megbotránkoztatja az alantas származású vendég, nem úgy Máli nénit. Boriska a pianínón ügyetlenkedve Strauss-zenét játszik, és Offenbach Szép Heléná-jából, Máli néni bosztont táncol házmester Dezsővel. A tizedik esztendejébe lépett Dezső száját tátva büszke varázslatos ügyességgel forgolódó barátjára, aki jobbra, balra penderíti Máli nénit, míg az nevet, s lerogy a kanapéra, csak úgy fújtat – elég, Dezső fiam, elég, köszönöm. – A házmester nagy lakli, izmos fia megragadja Végh Dezső kezét, s mutatja neki a tánclépéseket, de az ifjabb Dezső csetlik-botlik, az arca ég, nem megy neki a tánc.

– Ügyes táncos, mint az édesapja – nevet Sándor, aki a csárdásból is csak annyit tud, hogy két lépés jobbra, kettő balra, a fordulat már nem megy.

– Téged, Sándorkám, a feleséged táncoltat – mondja a szellemes sógor.

A négyesztendős Cili ugrál, botladozik, mint a bátyja, de ha nem figyelnek rá, az arcán méltatlankodás. Cili szeret szerepelni, a karját lengetve táncol, Dezsőtől megtanulja, hogy: „Befordultam a konyhába", s bárki érkezik látogatóba, Cili elmondja a vers két sorát, összekeverve azokat. Ha nem tapsolnak, sírva fakad, sértődötten kivonul a szobából, majd visszatér, kedves kis arca ragyog, a Dezsőéhez hasonló sötétkék szempár is, és túlkiabálja a beszélgetőket.

– Én találtam ki, én találtam ki! És már mondja is karját széttárva:

Volt egy néni smucig nagyon, Kár volt neki adni vagyon.

Cili pukedlizik, kapkodja szemét a nevetőkre, s