A lélekidomár

JÓKAI MÓR

A LÉLEKIDOMÁR

fapadoskonyv.hu

2014

Jelen kiadás nem mindenben egyezik meg a mű régies, ma már nyelvtanilag nem helyes, eredeti szövegével.

A szöveggondozást, a digitális nyomdai print on demand formátum tördelését és az epub/mobi formátumok előállítását a Fapadoskonyv.hu Kft. készíttette, az Országos Széchényi Könyvtár és Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület szakmai támogatásával, hozzájárulása és segítsége alapján, melyért ezúton mondunk köszönetet.

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-332-1 (epub)

ISBN 978-963-377-333-8 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A CÍMALAK

Ami az állatszelídítő a fenevadak ketrecében, ami a hindu kígyóbűvölő a csúszómászói között, ami a lóidomár a fék nem szokta szilaj ménnel szemben: – az a „lélekidomár" a lelkes állatok világában.

Új szó, rossz szó; de nincs más.

Az alak pedig létezik, mely e rendkívüli fogalmat betölti: új szót kellett a számára kitalálni.

Egy közönséges ember, akinek nincs a kezében sem Mózes varázspálcája, sem villanyütésű Cagliostro-bot; még csak egy csendbiztosi korbács sem – aki nem rendelkezik monte christo-i mesés kincsekkel – nem hoz magával hódító külsőt – aki nem művész, nem költő, nem hős – még csak nem is politikai celebritás.

És mégis csodákat tud tenni.

Kitalálja annak a gondolatját, akivel beszél; azt a gondolatot, amit az elmondott szó gondosan rejteget.

Eléje kerül a szándéknak, s kihallgatja a titkos vágyakat.

Önvádra kényszeríti a megrögzött bűnöst; éjlátta, sírelhantolta rémtetteket napfényre idéz.

A kétségbeesettet, aki öngyilkosságra gondol, visszavezeti a léleknyugalomhoz, megtanítja remélni, új életet kezdeni.

Lát szívet és lelket – a börtönök sötétjén s az úri termek csillogó ragyogásán keresztül.

Idegen országban, új társaság, ismeretlen világ közepette is egyszerre otthon találja magát, s úgy játszik az emberek lelkein, mint a virtuóz a hegedűn.

Halálos ellenségét jó barátjává tudja szelídíteni.

A hű cimbora képében felismeri veszedelmes ellenfelét, és védeni tudja magát messze időre tervezett kelepcéi ellen.

A gőgös megvetéstől kicsikarja az elismerő becsülést.

Kiszemel száz életfogytig elítélt rab közül egy méregkeverőt, s azt teszi mindenesévé, akire mindennap rábízza az életét. Rajongó ragaszkodásra kényszeríti a kacérság mintaképét.

És elég merész letépni a saisi kárpitot egy női szív rejtélyéről, melynek jelmondata: „a mások boldogtalanságának örülni s gyűlölni a saját boldogságát".

És ez az ember amellett nem valami kivételes lény: nem próféta, nem önfeláldozó mártír, nem megváltó szent; hanem rendes, közönséges észjárású ember, akinek minden vágya, öröme, fájdalma olyan, mint más emberé szokott lenni; aki éppen úgy, mint mi valamennyien, ellenségeinek ellensége, saját magának legjobb barátja, szenvedélyeinek szolgája – de egész ember.

Azért idomár a lelkek fölött.

Hogyan lett azzá? Ezt mondja el a történetünk.

A VÉGZETES SZEMÉLYCSERE

Az első csárdásnak vége volt; cigányok húzták a kopogóst: huszonnégy pár táncolta egész tűzzel; „Három a tánc!" volt a jelszó – szokás szerint.

Ebben csak az a nevezetes, hogy mindez a budai királyi várpalota termében történt: ugyanabban a teremben, amelyben a trónbeszédet olvassa fel a király mind a két „ház" előtt.

A koronázási táncestély volt ez.

A csárdás után szünidő következett, azután sorakozik a folytatás. A két koronás fő folytatni fogja a cercle-t. Most egy órára a legmagasabb urak is a teázótermekbe vonulnak vissza.

A bálteremből pedig tódul a fiatalság a büfébe.

Minden ember fiatal „ma". Húsz esztendő ki lett törülve az életéből a mai nappal az egész magyar nemzetnek, hát hogyne lett volna fiatal minden ember?

Aztán ez a nemzeti viselet is fiatalít. Ezek a kevély, kérkedő, bogláros, sujtásos, vitézkötéses jelmezek, a tomport verő kardok, a pengő sarkantyúk, az arany cafrangos nyakkendők mind fiatalítanak; még akinek szürke feje van, az is fiatal számba megy, a kopasz fej meg éppen nagyon hozzáillik a magyar ruhához.

A gazdag büfében negyven udvari lakáj szolgáltatja az ételt és italt a vendégeknek. Maguk az inasok is tekintélyes egyéniségek. Egynek a melléről sem hiányzik valamely érdemrend. Némelyiké egészen válláig végig van rakva keresztekkel és mèdaille-okkal. Világos sárga frakkjuk van, fekete, kétfejű sasos bordűrrel, oldalukon vékony koszperd. – A vendég uraknak még most nincsenek érdemrendjeik. Még maguknak a minisztereknek sincs. Hiszen csak tegnap óta miniszterek.

Még tegnapelőtt azzal köszöntöttük őket, hogy „Szervusz, pajtás, s ma már: „Hogy állok a gráciádban, kegyelmes uram?

A büfé melletti kék teremben vannak kisebb, kerek asztalok, amelyek mellett (kerek asztalok szokása szerint) rendesen még eggyel több ember elfér, mint amennyi már körülülte.

Akiknek elég praktikus eszük van, nem tapostatják le a sarkantyúkat a büfében, hanem igyekeznek egy ilyen kerek asztalt elfoglalni. Itt aztán nincs pártkülönbség.

Minden újon letelepülő hoz magával valami új anekdotát a bálteremből. Gyönyörű calembourok! A távollevők rovására nevetni mindig egészséges. Csupán egyre nézve általános a magasztalás. A királynét nem győzi mindenki dicsérni. Minden szavát összegyűjtik, amit mondott. Egész legenda támad körüle.

Nagy későre érkezik a teremből a lakomázók közé az újdonat belügyminiszter.

A legtökéletesebb gentleman az országban. A fekete frakkban veszedelme a hölgyeknek, a veres frakkban veszedelme a rókáknak; – a nemzeti viseletben pedig közszeretet tárgya.

Milyen jókat mondott annak idejében! Nem is maradt utána más, mint csupa jó emlékezet.

– Ez volt a meleg nap! Száz kitűnő hazafit egyenkint bemutatni!

– Ide, kegyelmes uram! Szorítunk a számodra helyet! Parancsolsz pezsgőt és fajdsültet?

– Köszönöm! Én csak teázom.

– Itt van az én helyem. Átengedem – szól felkelve a helyéről egy Zrínyinek öltözött balközépi képviselő.

– Ne félj tőlem, tigris, nem foglak el.

– Azt ki tudja? A helyemre ülhetsz bátran. Nem fogsz rebellis lenni tőle.

(„Tigriseknek" hítták azon időben a Tisza-párt szónokait: nem azért, mintha ennek a nagy macskának a kegyetlen vérszomja által tették volna magukat félelmessé; hanem azért, mert a Tigris vendéglőben tartották a gyűléseiket.)

A tigris átadta a helyét a miniszternek, s kicsörtetett a táncterembe, az ott maradt hölgyek közül valamelyiknek udvarolni. Eltávozásakor csendesen kezet szorított a szomszédjával, aki ülve maradt.

Ez egy magas, széles vállú férfi, akinek halavány arcát csaknem arab metszésű vonások teszik feltűnővé: a szakállal összefolyó bajusz szénfekete és ritka; az ajkak vékonyak; az orr hajlott, a szemöldek egyenesek, a homlok kétfelé osztott, külön domborodva, s hanyagul lehajló üstöktől árnyalva. Csak az az egy veszi el az arc keleties típusát, hogy a hosszú, sötét pilláktól környezett szemek zöldeskékek.

A sokféle változatú magyar nemzeti öltönyök között az övé látszik a legegyszerűbbnek; mente és atilla egyformán fekete szövetből, asztrakán prémmel; kard, gombok, mentekötő oxidált ezüst, csak a mentelánc csatját képező onyx Medúza-fő a megnéznivaló rajta. Szakértők szerint ez egy múzeumba való példány.

A magyar udvari estélyeken az is az egzotikus élvezetek közé tartozik: egymásnak a mentekötőjét, kalapforgóját megbámulni. Némelyik tízezreket ér forintokban; némelyiknek története is van, amely Zsigmond királynál kezdődik; némelyiknek meg olyan története van, ami a zálogházban végződik.

A fekete ruhás összébb húzta a mentéjét, hogy tágabb helyet engedjen a miniszternek: egy sárga frakkos rögtön hozta a kegyelmes úr számára a pekkót, rum nélkül, cukor nélkül. Így szereti. Ezek a derék emberek nagy tapintattal bírnak az ilyenben!

– No, ma nálamnál csak egy ember boldogabb a két magyar hazában; s az Rózsa Sándor – mondta a miniszter.

– Hát kiszabadult?

– A holnapi hivatalos lap hozza az általános amnesztiát minden politikai elítéltnek. Én már ma kihozattam Rózsa Sándort a börtönből, s rábíztam a Lászlóra, hogy vigye el magával a kedvenc korcsmájába, a Kis Pipába, traktálja meg az én rovásomra.

Ezt a Lászlót is jól ismerte mindenki. A gentleman miniszternek vígjátékba való komornyikja volt.

– Karikás uram a magas vendég tiszteletére ma díszlakomát rendez a korcsmájában, s az óbudai dalárda hangversennyel örvendezteti meg. Mert hát vannak nekünk híres embereink; politikusok, költők, muzsikusok; de csak legnépszerűbb azért mégis a betyár. A fekete ruhás közbeszólt.

– Hát Rózsa Sándor politikai elítélt?

– Legalább a bírái azzal indokolták a húszesztendei fogságát.

– Eszerint most már egy fogoly sincs a váci börtönben?

– De, egy még ott maradt. Nem annyira azért, hogy a porkolábnak legyen kivel tarklizni; hanem azért, mert postát rabolt ki, s még tizennégy esztendeje van leülnivaló.

– Kalondi?

– Igen. Szegény Kalondi, olyan tisztességes úr volt valaha!

– És én azt mondom neked, kegyelmes uram, hogy jobban tetted volna, ha azt a postakirablót bocsátod szabadon; mert az a politikai elítélt; a Rózsa Sándort tartod meg a porkoláb számára pikétpartinak; mert ez egy közönséges zsivány.

(Ilyen szabadon szoktak a magyarok a minisztereikkel beszélni.)

– És te ezt honnan tanultad?

– Az ábrázatjaikból. Mind a kettőt volt alkalmam látni a börtönben. Beszéltem is velük.

– Hahaha! Hát te vagy az a híres Lavater?

Az egész asztal átvette a kacagást.

A halavány képűnek egy arcvonása sem mozdult.

– Hát én ajánlok neked egy fogadást, kegyelmes uram. Én fogadok veled arra, hogy te három nap alatt szabadon fogod bocsátani azt a benn tartott postakirablót, s három hét múlva egy regement katonát fogsz kiküldeni, hogy fogja el neked megint a népdalok hősét, a dicső Rózsa Sándort.

– Tartom a fogadást! Mit adok, ha vesztek?

– Akkor adsz nekem valamit, ami neked semmibe sem kerül – énnekem semmit sem használ.

– Ha pedig te veszted a fogadást, akkor te adsz nekem valamit, amivel te is nyersz, én is nyerek, az ország is nyer.

– Áll!

Kezet adtak rá. Senki sem értette, talán ők sem mind a ketten, csak külön-külön, ki-ki a magáét.

A halavány képű aztán felkelt a kerek asztaltól, s elhagyta a termet. – Tapasztalt ember, mikor látja, hogy egy társaságban az ő rovására akarnak mulatni – azt teszi, hogy felkerekedik, s átengedi a tért a mulatni vágyóknak.

– Furcsa ember ez a mi Lándorynk – mondta egy öreg mágnás, aki már eddig is nehezen tartóztatta vissza magát, hogy a szeme közé ne nevessen a bölcselkedőnek. – Mindenféle bogarai vannak!

– A börtönöket tanulmányozza – magyarázza egy ifjú jogtudós: államtitkári jelölt az igazságügyminisztériumnál.

– Furcsa egy passzió!

– Tiszta bolondság! – Német tudóshoz illő foglalkozás! – mondogatták innen is, onnan is.

A miniszter védelme alá vette a megtámadottat.

– De jeles férfi ez! Hát sok embernek van egy kedvenc eszméje, aminek az egész életét szenteli. Ismerek egy tudóst, aki csupa madártojásokat gyűjt; megvan neki minden species: a strucctól elkezdve a kínai fán termő, virágból kikelő kacsa tojásig. Most a kihalt ősvilági dinornis tojását hajhássza Madagaszkárban. Van egy másik tudósom, aki meg csupa pókokat gyűjt; az egész életét a pókoknak szenteli, s valamennyinek tudja az egész genealógiáját. Aztán egy olyan tudósra is bukkantam már, aki meg a koponyákat tanulmányozza. Akit csak megkaphat, leültethet, megméri a koponyáját. Egy képviselőtársunkat arra kérte, hogy ha meghal, adja neki a koponyáját; annyira belészeretett. Hát a mi Lándory barátunk meg az akasztófavirágokat szedi a botanikai gyűjteményébe. Őtet csak azok érdeklik, akik tíz esztendőn felül vannak elítélve. Ezeknél kezdődik nála a „báró". Heteket eltölt a börtönökben, s tanulmányozza a gyilkosok fiziognómiáit. Majd meglátjátok, hogy egyszer egy nagy könyvet fog róla írni.

No, már ez csakugyan elég ok volt az általános derültségre. Ezalatt egy fiatal úr, a kezében egy hosszú elefántcsont fogantyús pálcával, odasúgott egy szót a kegyelmes úr fülébe, mire az, otthagyva a teáját, rögtön kisietett a táncterembe.

A zenekar tagjai (katonák) már helyeiken voltak, de még a fölségek nem jöttek vissza a terembe.

Az átjárót egy szűkebb szoba képezi a büféből.

Itt útját állta a miniszternek az a bizonyos tigris, abban a Zrínyi-jelmezben.

– Azt mondtad az imént, hogy „Ne félj, tigris, nem foglak el". Hát én azt mondom neked, hogy fogass el rögtön.

– Mi jóért?

– Megmondom. – Holnap ki lesz hirdetve az általános amnesztia minden politikai elítéltre.

– Már eddig valamennyi szabadon van.

– De egy benn maradt: Kalondi.

– Az közönséges postarabló.

– Nem az. Elfogta a postát, hogy elvegyen tőle olyan iratokat, melyek „miránk" veszedelmet tartalmaztak. Felismerték: elfogták; a bírák előtt közönséges rablónak vallotta magát; hogy szövetségeseit, akik a merénylettel megbízták, bele ne keverje.

– S kik voltak a szövetségesei?

– Ma együtt teáztál velük. Az egyik én magam. Az az ember eltűrte, hogy tizenöt évre elítéljék mint rablót, hogy meggyalázzák a nevét örökre. Vagy őt is bocsáttasd szabadon, vagy engem is csukass oda melléje.

– Jelentést fogok tenni – monda a miniszter, s azzal eltűnt a „fehér terem" ajtaján.

A Zrínyi-dolmányos ott maradt, azon a helyen, amelyen elhagyta.

Néhány perc múlva visszajött a terembe a miniszter. A kalpagjában valamit rejtegetett. Odasietett a tigrishez. Megmutatta neki, mi van a kalpagjában. Egy távirat.

– Meg vagy elégedve? – Köszönöm.

A miniszter az elfogadóterem felé sietett, ahol a szolgálattevő hivatalnokok voltak. Útjában összekerült a fekete ruhással.

– No, a fogadás első felét te nyerted meg. Kalondit még az éjjel hazaeresztik.

– Jó volna, ha a második felét pedig, kegyelmes uram, te nyernéd meg. Az igazi rablót még most megkaphatnád a Kis Pipában.

– Azt már nem teszem.

(Nem is volt az már akkor ott!)

Ez a kis intermezzo, mint a futótűz, terjedt el egyszerre a fényes társaságban. Mikor a felséges pár a fehér teremből kijött, már minden beavatott ember tudta, aki csak valaha magyar politikával foglalkozott.

Hja! Furcsa az a magyar politika! Olyan, mint a magyar kard: az egyik oldala éles, a másik tompa és sima; és mégis ugyanaz a kard.

És a király közbámulatra, a kör-fogadást (cercle) megkérdve, azt a Zrínyi jelmezes képviselőt tüntette ki megszólításával, akiről e percben jelenték fel neki, hogy ő volt – annak a kardnak az éle.

– Ma nagyon szép napunk volt.

– De az „éjszakája" még szebb, fölség! A király kezét nyújtotta a megszólítottnak.

A teremben, mint egy csendes tengermoraj, susogott végig az önkéntelen „Éljen a király!".

Akik értették, hogy mi történt, nagyot gondolkoztak utána.

…Szent Istvánnak nemcsak a koronája ereklye, hanem a jobb keze is az.

*

A fekete ruhásnak a részvényei kezdtek jegyezve lenni. Hisz ez olvas a jövendőben és a gondolatokban.

Hogy a fogadásának az első részében nyertes maradt Lándory, az tehát jó volt; de annál rosszabb az, hogy a népdalok hőse, Rózsa Sándor, amint hazaszabadult az alföldi pusztára, csakugyan ott kezdte, ahol elhagyá. Első dolga az volt, hogy valamennyi hajdani cimboráját mind összegyűjté, s azokat, akik elárulták, statárium elé állítá, főbe lövette; börtönben rekedt cinkostársakat kiszabadított, s réme lett az egész Alföldnek. Kétségtelen, hogy sok rablókaland lett az ő nimbuszának a takarója alatt elkövetve: minden futóbetyár nemesi levélnek tartotta, ha a köröző kurrensben a Rózsa Sándor cimborájaként lett a fejére díj kitűzve.

Ahogy Szegedre hazaérkezve, legelőször lóra tett szert, az egészen humoros ötlet volt tőle. Lovat venni nem volt neki szabad; lovat lopni pedig még kevésbé volt megengedve. Ő tehát adott pénzt egy ismerős fuvarosnak, hogy vegyen a számára egy lovat a csiszártul. Mikor azt megkapta, felült rá, utánaeredt a csiszárnak, azt megállította az úton, s visszavette tőle a ló árát. Tehát a lovat nem lopta, mert pénzt adott érte, s a pénzt sem rabolta, mert csak a saját pénzét kérte vissza. Ez a zsiványlogika.

Még sokkal nevezetesebb volt az, ahogy egy vén cinkostársa szerzett magának „alkalmatosságot. Ott volt bezárva a szegedi várban, sokszoros rablógyilkosságért. Amint a rabtelegráf útján értesült a vén rabló a „vezér kiszabadulásáról: természetesen ő is kötelességének tartotta a tömlöcből megszökni; éppen hetivásár volt, a vidékről jött szekerek ott álltak sorban a piacon: azok közül kiszemelt egyet, amelyen senki sem ült, felkapott rá, a lovak közé vagdalt, s az egész vásáros népen keresztül elvágtatott; a hídnál egy vámszedő meg egy csendőr fel akarta tartóztatni, azokat a szekéren talált vasvillával egymás után leütötte, s aztán keresztülhajtott a hídon; nyomába sem értek. (Az idén lőtték agyon üldözés közben.)

Ilyen vakmerő fickókból állt a hírhedett rablóvezér gárdája, akikkel bekóborolta az egész Alföldet. Egyik héten a Tisza mentén, másik héten már a Krasznánál beszéltek a viselt dolgairól. Jól volt értesülve a maga terepének a viszonyairól. Tudta, melyik bérlő mikor ád el nagyobb mennyiségű búzát: s a pénzt otthon tartja bérletfizetésre. Azt azután megrohanni, cselédjeit lefegyverezni, a pénzt kínzással kicsikarni, ez volt a hadvezéri tudomány. Azután meg a vásárról hazatérő egész kocsisort szépen feltartóztatni egy útféli csárdánál, s az elsőtül az utolsóig kifosztani: ez volt az igen jeles hadművelet. Az pedig, hogy egész gulyákat elhajtottak egy-egy pusztáról, aminek soha senki nyomába nem akadt többé, ez meg már éppen a hőstettek számába ment.

Valószínű, hogy a rablókalandokat nem is mind a hírhedett rablóvezér intézkedésére követték el. A példa ragadós. Aztán bementek azok a városokba is, s bezárt falak közül elemelték a legnehezebb Wertheim-szekrényeket, s azokat is úgy el tudták vinni, mint ahogy a szemfényvesztő egy elkért gyűrűt a pisztolyból kilő, s aztán egy tojáshéjból húz elő. Csakhogy a tisztelt hatóság azt a tojást nem találta sehol, melybe egész gulyák és vasszekrények el lettek dugva.

Valami mesemondáshoz hajló csoda testi erő híre járt a rablókkal. S ez valóban igaz volt. Tanúskodik róla az az elefántnyi nehézségű Wertheim-páncélos szekrény, melyet (üresen) otthagytak egy mocsárban, úgy összetörve, mint egy gyermekjátékot. – Egyike a rémhírű rablóknak (valami „Farkas" nevű), akárhányszor elfogták, még aznap éjjel kitört a börtönéből: holmi ringy-rongy húszfontos láncot összetörni, keresztvasakat kifacsarni gyermekjáték volt neki. Egyszer aztán egy olyan börtönbe dugták, amelynek nem volt ablaka, s a lánca végére egy százhúsz fontos bombát kovácsoltak, hogy el ne futhasson. És ő azzal a nehéz vasgolyóval keresztültörte a börtöne alatti vastag téglaboltozatot, s a bombával együtt odábbállt.

Egy másik sokat emlegetett rabló, mikor kézre került, azt az alibit hozta fel, hogy ő egy vándor lovartársaság ártatlan Herkulese. A közvádló kétségbe vonta.

Ekkor a vádlott, hogy állítását bebizonyítsa, megkapta a fogaival a nehéz íróasztalt, mely a vallató bíró előtt állt, hogy a levegőbe emelje. (A kezei össze voltak bilincselve.) A bíró, észrevéve a vádlott szándékát, hirtelen felugrott az asztalra. Hát aztán a vádlott felemelte az asztalt a bíróval együtt a levegőbe az állkapcájában. Ilyen alakok voltak a rablókalandok hősei.

S a megdöbbentő merényletek nem maradtak csak az útfélen, a pusztákon: felhatoltak magasabb körökbe is.

Egy napon az előkelő társaságnak egy nagyon jól ismert tagja nyomtalanul eltűnt. Igazi herkulesi alak volt: már siheder korában híres kardvívó. A szabadságharc alatt egy csodával határos haditett hőse. A konspirációk korszakában maga egy kiszemelt hadvezér. Sok nap múlva egy Duna-szigetnél fogták ki a hulláját a halászok. Meg volt fojtva. Hát annak micsoda vasgyúró mesehősnek kellett lenni, aki ezt az atlétát meg tudta fojtani, mint egy gyermeket! – Egy erdélyi mágnási családnak okozott akkor nagy nyugtalanságot egy ilyen kivételes testi erővel felruházott alak, aki sok furfanggal és ügyességgel, hamissággal mint törvényes örökös tolta fel magát. Ez volt gyanúba véve a forradalmi vezér eltüntetésével.

Itt már a regényes rablói kalandvágy kezdett átjátszani a magasabb családi élet s a politikai zűrzavarok rejtélyeibe.

Majd hozzászegődtek a külföldi kalandorok. Egy-egy érdekes hölgy, aki orosz hercegnőnek nevezte magát, kezdett feltűnni a fővárosban; nyílt házat tartott, szép leányai voltak, fényt űzött. Egyszer csak eltűnt. Élettörténetét a moszkvai törvényszék írhatná le – ha az is tudná egészen.

Azután megjelent a fővárosban egypár magas rangú francia cavalier; fényes nevű urak: vicomte és marquis. Legjobb ajánló leveleik voltak Párizsból, magától az osztrák követségtől az itteni előkelő urakhoz. Finom, elegáns társalgók és udvarlók voltak. Mindenütt ünnepelték őket. Egy éjjel aztán azok is eltűntek „hopp hírével". A legveszedelmesebb szélhámosok voltak, akiket Európa minden rendőrsége régóta üldöz már. Ajánló leveleik, érdemrendeik mind hamisak. Ittjártuk összeköttetésbe volt hozva egy híres ékszer- és értékpapírrablással, ami egy külföldi főúri kastélyban ment végbe azon idő tájott. – Miért húzódtak ezek mind ide?

Világítsunk bele egy kissé e zűrzavarba.

Magyarországon közel két évtizedig tartott az az állapot amelyben az államhatalom és a nép egymással ellentétben álltak.

A szabadságharc korszaka után idegen tisztviselőket, bírákat, s azoknak a gyámolítására, a nép nyelvét nem értő csendőröket hoztak az országba. Ezeknek is elébbvaló dolguk volt inkább azokat üldözni, akik a politikai rendszer, mint akik a társadalmi rend ellen vétenek. – Az egész társadalom, úr és paraszt az üldözötteknek fogta pártját. Az idegen hivatalnokot és az ő szuronyosait megtréfálni, rászedni, a bujdoklót elmenekültetni volt a legszebb virtus. Tanúja a korszaknak az a népdal, mely a zsandárokról szól, ezzel a refrénnel: „Dárum, madárum! Agyonverünk a nyáron! A „futóbetyár, a „szegénylegény meg a „bujdosó gerilla körülbelül egy fogalommá vált. – A francia–olasz hadjárat után egyszerre gyökeresen megváltozott ez az állapot. Olyanformán gyökeresen, hogy ugyanazt a fát a gyökereivel fölfelé s az ágaival lefelé ültették el a földbe. Egy esztendeig a „hajdani, a 48 előtti „hazafiak kormányoztak. Ezeknek meg éppen nem lehetett a népszerűség ellen véteni azzal, hogy a törvényen kívül álló embereket hajszolják, hisz akkor meg éppen azt énekelte a nóta, hogy majd jön Türr és Garibaldi, s hoz kardot, puskát. Azután jött megint egy más változás. A tekintélyes, a népszerű, a jó birtokú és tanult hazafiak egyszerre mind leköszöntek a hivatalaikról; a hivatalviselés megbélyegző stigma lett. – Az üres bureau-kat azonban ismét be kellett tölteni. – Az egyszer eltávolított idegeneket nem lehetett újra visszahozni; tehát odaültették, aki vállalkozott rá, hogy fizetést és megvetést junctim elvállal; kétes hírű, hitelvesztett, tönkrejutott, félkegyelmű – de hazai szülötteket. – No, ezekkel meg aztán éppen paradicsomi élete volt a törvények ellen vétőnek. – Hisz az a bíró volt maga a társadalom üldözöttje, aki tudta jól, hogy őtet a saját pandúrja is lenézi.

Emellett az általános politikai helyzet egyre elviselhetetlenebbé lett. Az egész nemzet forrongásban volt. Minden eszköz jónak látszott már. Aki az állami rendnek, a kormányzatnak, a társadalomnak ellensége volt: az szövetséges társ volt. A pusztázó betyár s az a mágnás, akinek a pusztáját az bekalandozza, mind egy „követ fújt" – összezavarodtak a fogalmak. A magas eszményért rajongó politikai emisszáriust alig lehetett megkülönböztetni a tiltott vagyonszerző félkézkalmártól. Mind a kettő ugyanazon éj takarója alatt járt.

Ezt a „kedvező" helyzetet használta fel az internacionális kalandorság a maga mesterségének céljaira.

Volt egy ország, ahol a rendőrségnek a működését megbénítja az egész társadalom ellenszenve, ahol a bíró tehetetlen, bátortalan, a csendőr ügyetlen, a detektív maga is cinkostárs, ahol a haditörvényszék elé nem állítanak mást, mint újságírót.

Akinek valami oka volt Párizs, London, Berlin vagy Szentpétervár rendőrségének a kíváncsisága elől kitérni, tudhatta nagyon jól, hogy ha Amerika felé szökik, a villanytávirdai huzal megelőzi, s a partraszálláskor elfogják; hanem ha a Kárpátokon átmenekül, ott talál olyan földre, mely nem ragad az ember talpához. Itt azután berendezheti magát komfortosan, innen intézkedhetik con amore a világ minden részébe új vállalatok kivitele iránt: élvezheti tetteinek gyümölcsét; csak arra vigyázzon, hogy valami politikai gyanúba ne keverje magát. Ha pedig megszorítják: menekülhet könnyűszerrel akár Bukarest, akár Belgrád felé, vagy éppen az olasz határon át; nyitva minden ajtó.

Ezt az állapotot kapta örökségbe az új „alkotmányos magyar kormány".

Amint az alkotmányos élet helyre lett állítva, a politikai összeesküvések rubrikája egyszerre le lett törülve a tábláról. A fegyver át lett adva a rozsdának, a harag a feledékenységnek.

Hajdan a magyarok a fejedelememeléskor, hűségük megpecsételéséül, felvágott ereikből egy közös serlegbe bocsáták a vérüket. A szerecsendió kehely nincs már meg; hanem a vérben egyesülés most is megvan.

Az emigránsok visszatértek, képviselőkké lettek; a nemzeti hadsereg kiszemelt vezetői beálltak az új honvédség parancsnokainak; a király és a királyné a nemzet által koronázási hódolatul adott százezer aranyat a szabadságharc sebesült vitézei közt oszták ki; a négy vágással ott a királyhalmon szét lett küldve a béke az ország négy határáig mindenüvé.

Hanem azért még jó időbe telt bele, amíg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentúl nem azok a jó hazafiak, akiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, akiket tömlöcbe csuknak. Hogy Rózsa Sándor nem a nemzeti legendák hőse.

Hát ennek a tévhitnek az elenyésztetésére legsikeresebben közreműködött maga a nimbusz környezte rablóvezér.

Megkegyelmeztetése után oly embertelen, vérlázító rablásokat követett el, hogy a köznép maga elszörnyedt fölötte.

Aljas rablásainak bekötötte a koszorúját az a rémtett, amidőn a Tisza áradása alkalmával, felhasználva az egész Alföldet sújtó nagy elemi csapást, csónakra kelt a rablóbandájával, s egy földbirtokosnak a kastélyát, melyet a tengerrel egyenlő Tisza-ár vett körül, megrohanta; s az egész családot, különösen annak fejét, egy köztiszteletben álló derék, öreg hazafit, kegyetlen kínzásokkal kényszerített pénzének előadására; amidőn a megtámadottak az árvíz miatt nem menekülhettek, s azoknak a helységből a segítségükre senki nem mehetett.

Ez a cudar zsiványság általános felháborodást keltett az egész Alföldön, s ettől a naptól fogva Rózsa Sándorból egy üldözött vad lett, akit most már nem a félős pandúrok, hanem maga a nép kerget határról határra.

Egy este a mindig kedélyes belügyminiszter a Nemzeti Kaszinóban összetalálkozik Lándoryval, s diadalmas tekintettel mondja neki:

– No, a fogadás második felét én nyertem meg. Nem küldtem ki egy regement katonát Rózsa Sándor ellen; mégis elfogattam.

– Tudom. Egy rokona lepte meg a mezőn, amikor mélyen aludt.

– Hát már ezt is tudod?

– Hiszen én vettem ki a hollétének a titkát a „selyem ángyó"-ból.

(Ez a selyem ángyó nagy szerepet játszott az egész alföldi rablókaland történetében. Szegeden lakott: a rablóvezér asszonya volt.)

– Eszerint a fogadást én nyertem meg.

– Még nem. A rablóvezért még csak megfogtad, de el nem fogtad.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy… Láttál már rókát vadászni agárral?

– Láttam. Az nagyon bolond mulatság. A róka, mikor utoléri az agár, meglapul, s az agár átugrik a feje fölött, majd meg félreszökik, s hagyja az agarat futni egyenesen, maga pedig oldalt iramodik; meg-meg felver egy nyulat a fektéből, maga befekszik annak a helyére, s aztán engedi az agarat nyúl után szaladni.

– Hát éppen így fog tenni a te elfogott rablóvezéred. Valamennyi bírádat, csendbiztosodat ravasznál ravaszabb mesékkel úgy elkápráztatja, annyi hamis nyomra vezeti, hogy azok csupa ártatlan embereket fognak összeszedni, more patrio kisebb-nagyobb fokú kínzással hamis vallomásra bírni; úgyhogy utoljára ártatlan nyulat eleget, de a ravasz rókát nem fogják el a te agaraid.

– Magam is úgy tudom, hogy ehhez a „run-hoz egy nagyon hozzáértő „falkanagy-ra van szükségem, akinek rendkívüli hatalommal kellene felruházva lenni, hogy minden bírósági és közigazgatási közeg a rendelkezésére álljon; s akinek az a vállára teszi a kezét, s azt mondja neki: „kövess", úr vagy paraszt, engedelmeskedni tartozzék.

– S van ilyen embered?

– Igen. Te vagy az.

– Én?

– Igen. Abban a pillanatban, amikor azt mondád, hogy összetévesztettem a rablót a politikai vétkessel, ez a szavad azt a gondolatot keltette föl bennem, hogy ez lehet a kulcsa az egész szégyenletes állapotnak, amivel küszködünk. Bizonyos, hogy az egész nép összezavarja ezt a kettőt. Az egyiknek pedig már vége van. A politikában szent a béke. A konspirációkat betakarja ama „múltakra vetett fátyol. De a gonosztettekre büntetés vár. Ki bír azzal a tehetséggel, hogy az egyik füvet a másiktól meg tudja különböztetni? – Neked kell vele bírnod. – Ha az „akárki-re bízom a gyomlálást, mind a virágot szedi ki, s a csalánt hagyja ott, mert félti a kezét a csípésétől. – De te botanikusa voltál az emberi vétkeknek. Úgy ismered a válfajaikat, mint Linné a maga huszonöt speciesét. Amit a fogadásunk díjául feltettem, ez volt: „Én is nyerek vele, te is nyersz vele, az ország is nyer vele." Vállald el e rendkívüli megbízatást.

– Hogy te nyernél vele, kegyelmes uram, azt kétségbevonom, hogy én nyernék vele, annak az ellenkezőjét tudom, de ha te azt hiszed, hogy az ország nyer vele, akkor rendelkezésedre állok.

A RÉMPER HŐSE

Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész Dekameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté, s évekig foglalkoztatta a hazai törvényszékeket.

Egy rémséges káosz volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, amelyen lángész kellett, hogy keresztülvilágítson.

Ez lett feltalálva Lándory személyében.

Nem fogjuk részletezni a bűnper lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely e kísértettábort megfékezni bírta. Ez különb bűvész volt, mint Faust vagy Manfred; mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni, s nem ragadták el: – ő ragadta el azokat.

Ilyen tömeginkvizíció Arbuez kora óta nem volt a világon.

Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamrák. Egy korbácsütés sem érte őalatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós részére a szíveiknek, s annál ragadta meg őket, és vitte oda, ahová akarta.

Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsírát, azt kihajtásra bírta: bűnbánóvá tette. Majd drasztikus lélektani kényszert alkalmazott: s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján bírája elé kívánkozzék, töredelmes szívvel megvallani tanútalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, ahonnan áldozata kísérteni feljár.

Amint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.

Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.

Százával voltak azok a várban; de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarcot viselt. Amelyikről kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarc alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.

A társadalom minden osztályából voltak ottan.

Gyakran éjfélek után hívatta fel magához egyiket vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.

Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, ami a vétkest megigézte. Könnyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rajta, a hőség verítékezteté, akinek a lelkére beszélt.

S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen népismei kombinációkból tervezett furfangja, hogy fel bírta szarvazni a hetvenkedés ördögét a „magyar" kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó cimborával, annak is ráolvasta a fejére, amiket róla tudott, s erre megint az elárult cimbora tromfból visszavallott; úgyhogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.

Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.

Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne, s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől: oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesüllyesztette nagy, sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tűntek fel, mint a tenger mélysége, s az embernek a szíve megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.

E munka írója több év előtt látta az elítélt Rózsa Sándort a szamosújvári állami fegyházban. A hírhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött: a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katonanadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnesztiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha cimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnesztiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondta a rabnak szemrehányólag:

– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?

– Dejszen nem ülnék én itt – felelte a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna; de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok: pokolba visznek; ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok; s aztán mikor azt mondta, hogy „No, hát igyunk egyet, Sándor, aztán beszélgessünk, hát akkor mindent elmondtam neki, amit csak kérdezett. Hisz úgyis belém lát. Aztán mikor azt mondta, hogy „Nem szégyenled magad, Sándor, vitéz hős létedre, úgy hazudni, mint egy kapcabetyár?, hát akkor kénytelen voltam elmondani a dolgaimat.

– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.

– Én másképp akartam. Felajánlottam magamat perzekútorhadnagynak, hogy ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.

Voltak azonban olyan szereplői is a rémpernek, akik nem álltak a bíró elé; akiket sem pandúr, sem lovas katona nem bírt kézre keríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, akik üldözőiket mindig felcsúfolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy csárdai virágszál; selyemkendős, aranyfüggős csaplárosleány.

Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyílásra bírni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dühében rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuckák közt; mindketten lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharc, aminek a vége az volt, hogy a betyár halva maradt.

Csak ő maga tudná azt úgy elmondani, ahogy az megtörtént. Csakhogy „szép ember" legyen az, aki előtt Lándorynak a szája megnyílik, hogy a saját viselt dolgairól beszéljen.

Talán majd akad egyszer ilyen „szép ember".

Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.

Hanem ez csak egy része volt a bűnper adathalmazának. Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt szenzációs bűnesetekre; s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden metropoliszába. Nem volt rafinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, ami szerepet nem játszott volna benne; rémséges prospektust mutatott ez a per annak a társadalomnak a szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül, annak romlására, annak megellenzésére létezik; egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint aminőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni bírnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, amelyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet; kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt elkövetni, amit a tízparancsolat tilalmaz: egymást segíteni, védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett ígéretet megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet: iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és hercegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak bíráik és törvényszékeik. Van katekizmusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek; egy elpusztíthatatlan államot: a tolvajok köztársaságát.

A szegedi rémper ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját Lándory tartotta a kezében.

Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbusz támadni körüle. Ahová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták.

Hogyne? Egy olyan embert, akinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, aki ha a szemébe néz az embernek, s azt kérdi: „Loptál? Gyilkoltál? – az ember kénytelen megvallani, hogy „Igenis, loptam, gyilkoltam! – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.

De mikor még a miniszter is magasztalta azért az óriási munkáért, ami nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:

– És mégsem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak; de hova lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, aki az egészet fűti. De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll; de mégis megfogom.

A NEVETŐ LEÁNY

Aki a hatvanas években Bécs legkiesebb előhelyén, Badenben járt, emlékezni fog arra a pompás villára, mely a hegyek közé vezető útban szélvitorlás tornyocsaival a lombos park közül kiemelkedik. Azóta már sokszor változtatta a tulajdonosát; mindegyik veszteséggel adott túl rajta. Pedig nem jár benne kísértet: – csakhogy éppen a belefektetett vételár egyszerre „negatív kapitálissá" válik, nemhogy kamatot hozna, de rá kell fizetni. A park, a gyümölcsös és a télikert sok költségbe kerül.

Az első tulajdonos, aki a kéjlakot a hatvanas években építteté, Traumhold bankár, engedhetett magának ilyen fényűzést. Jó hírben álló cég volt. Bécsben is volt saját palotája a belvárosban. Különösen külföldi összeköttetéseiről volt emlegetve.

Télen a termeiben, nyáron a badeni villájában szokott nála összegyülekezni a „crème de la crème", ahogy zsargonunkban nevezzük azokat, akik valami tekintetben a társadalom kiváló alakjaihoz tartoznak. Lehetett ott látni diplomatákat és tábornokokat, nagy vasúti vállalkozókat és csatornaásókat, életvidám püspököket és apáturakat, híres afrikai és ázsiai utazókat. Ha japáni vagy kokinkínai követség járt Bécsben, azt ő megszerezte magának, egy-egy veres sipkás török effendi rendesen volt nála található, magyar mágnások szintén (de nem kalpagosan). De akiket legszívesebben látott magánál, azok a művészek voltak, mindenféle berek-szakaszából a Helikonnak: festő, szobrász, színész, énekes, férfi és nőnemű; a bécsiek mindennaposak, az utazó virtuózok meghívottak, még a népénekeseket is mindig vendégszerető és élvezni tudó baráti kör várta.

Az ilyen társaságok a legfesztelenebbek. „Közöttünk, zsenik között" nincs rangkülönbség. A lángész nivellál mindent. Mutzbauer a maga citerájával csakolyan önérzetes ember, mint Rubinstein zongorája mellett.

Nem is ad jogot más cím a Traumhold szalonjaiban megjelenhetésre, mint ez a szó: „celebritás".

Csakhogy ennél a genre-nél éppen a megválasztás a legnehezebb. Mert ebben a genre-ban a sarlatán, a csaló annyira hasonlít az igazihoz, sőt sokkal jobban tud pozírozni, hogy a talmit nagyon nehéz megkülönböztetni az igazi aranytól.

S ez az alsóbb minőségű nevezetességek népe valódi ostrom alá vette a Traumhold paradicsomához vezető ajtókat.

Nagy szerencséje volt az inasában. A derék „Pétert ismerte minden ember, aki csak Bécsben hírneves embernek tartotta magát. Nemhiába nevezték Péternek. Meg tudta válogatni, hogy kiket, minő ajánlattal jelentsen be. Azt hiszik sokan, hogy inasnak lenni olyan könnyű. „Inasszerep! Ezzel van kifejezve a művészvilágban az ócsárlás legalsó foka. Pedig az egy tudomány! Aki érti. – A Péter volt az urának a legjobb tanácsadója. Ő tudta taksálni az embereket. Őnála nem használt tengerividra-prémes felsőkabátot hagyni hátra a vestibule-ben, sem a parfümözött bankjegy borravaló. Ő azért megsúgta a gazdájának: „Ez az úr szélhámos; őrizzük tőle ezüstünket! Hosszú haj, mandzsettákból kilógó kezek, rosszul felkötött nyakravaló nem csalta meg: „Ez nem művész, csak hegedűreszelő; őrizzük tőle a füleinket. S akárhányszor jöttek oda délcegen kikent-fent daliák, némelyik pretentiosus egyenruhában, akiknek a címeres névjegyét mikor az ezüsttálcán átnyújtotta az urának Péter, a fél szájszegletéből azt dörmögte hozzá:

„Tolvaj. Őrizzük tőle a kisasszonyunkat."

A legfőbb vonzerőt képezte a Traumhold szalonokban mindenesetre maga a házikisasszony, a szép Godiva, vagy ahogy a bécsiek hívták: „a nevető kisasszony".

Majd ha személyében megláthatjuk, akkor mi is el fogjuk ismerni, hogy teljes joga volt ehhez a címhez; mert a természet már külsőleg is úgy alkotta meg egész lényét, arcvonásait, szemeit, hogy azoknak mindig nevetni kellett; de azonkívül kedélye is mindig olyan volt: eleven és fogékony. Amellett eszes és gunyoros; csupa humor. Ez képes volt bármely gyászoló gyülekezetet, még egy „likvidáló konzorciumot" is megnevettetni, ha az ötleteit szabadjára ereszté. Úgyhogy veszedelmes volt őt a színházba vinni, mikor valami komoly drámát adtak, mert abban a