Magyar királyok

KRÚDY GYULA

MAGYAR KIRÁLYOK

Elbeszélések és regényrészletek

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Magvető Kiadó, Budapest

Korrektor: Mendly András

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-770-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

POGÁNY MAGYAROK

ELŐBESZÉD

Sok száz esztendővel megyünk visszafelé az időben, a honalapítás idejéig. Ázsiából jött őseink már elfoglalták az országot, de még nem alapították meg benne uralmukat. A végtelen pusztákon még falvaknak, városoknak híre-hamva sincs. Rendezetlen csapatokban portyáznak a magyarok a folyópartokon és az erdőkben. Még pogányok voltak őseink, de már István király viselte a koronát. E regényes, kalandos időből mondok el nektek egy történetet.

Hallgassátok.

OMPOLY A DUNA MELLÉ MEGY

A Bakony sem az az erdő volt akkoriban, mint most. Még nem irtották ki, és az Északnyugati-Kárpátoktól az Adriai-tengerig terjedt. Irdatlan rengeteg volt a Bakony, egy esztendeig is eljárhatott benne az ember anélkül, hogy fán és égboltozaton kívül egyebet látott volna.

Az ősmagyarok egy része itt húzta meg magát. Nagy csapatokban tanyáztak az erdei tisztásokon. Ha megunták az egy helyben való állapotot, útra keltek, továbbmentek.

Egy ilyen kóborló csapatnak volt a vezére Kelet vitéz.

Kelet fejedelmi származású volt, ami alatt azt kell érteni, hogy a hét vezérek törzséből származott. Azért választotta őt vezérének a kóborló csapat. Életre-halálra engedelmeskedtek neki.

A férfiak mind fegyvert viseltek: nyilat, buzogányt és kardot hordtak. Amelyik férfi nem viselt fegyvert, az nem volt magyar, hanem rabszolga. Az elfogott ellenséget használták rabszolgának. Minden csapatnak sok rabszolgája volt.

Azonkívül asszonyok és gyermekek voltak a csapattal. Az asszonyok ökrös vagy bivalyos szekéren utaztak, míg a férfiak lóra ültek.

Kelet vezérnek a fiát Ompolynak hívták.

Ompoly tizennégy esztendős, karcsú, barna fiú volt. A fegyverforgatásra az édesapja tanította meg, és Ompoly olyan ügyes volt a nyíllövésben, dárdahajításban, kardforgatásban, mint egy felnőtt férfi. Mindenki szerette őt a csapatnál, bátorságáért és ügyességéért. Utazás közben Ompoly mindig az édesapja mellett lovagolt. Sötét pej paripája volt, és mint fejedelmi származású ifjú kócsagtollat viselt a süvegén.

A csapatnál még sok fiú volt, de azok korántsem voltak olyan ügyesek és bátrak, mint Ompoly.

Ompoly néha elment e fiúkkal vadászni. A legtöbb vadat mindig Ompoly ejtette el. Szembeszállt a fekete medvével, és kardjával fölhasította a fenevad torkát.

Ilyenkor nagy diadallal vitte a tanyára a megölt vadállat bőrét, és Kelet vezér megdicsérte bátorságáért.

Egyszer, amint vándorolt a csapat a Bakonyban, egy erdei vágásban lobogó tüzet pillantottak meg.

Kelet vezér néhány bizalmas emberével a tüzek felé lovagolt.

A tüzek körül a magas erdei fűben harcosok heverésztek.

– Ezek besenyők lesznek – mondta az öreg és tapasztalt Kund vitéz, aki Kelet vitéz mellett lovagolt.

– Vajon micsoda hamisságon járnak, hogy az erdőbe jöttek? – mormogta magában Kelet vezér.

– Hát a besenyők nem magyarok, apám? – kérdé Ompoly.

– Nem igazi magyarok. Segítettek apáinknak a honfoglalásban, de mi sose ismertük el őket tiszta vérű magyaroknak, mert tolvaj és gyáva népség. Az ellenségnek a hátát szokta mutatni, és a védtelen nőktől elveszi ékszereiket.

Néhány sötét alak fölemelkedett a tűz mellett.

– Hohó! – kiáltotta egy hang. – Te vagy az, Kelet vezér? Éppen téged keresünk. Rossz hírt hozunk a Duna mellől.

Kelet vezér megállította a lovát, és fürkészve nézett a hang irányába.

A hang ismét megszólalt:

– Én Zagyva vagyok, a besenyők vezére. Két nap óta nyeregben ültünk, én és embereim, de itt lepihentünk, tüzet raktunk, mert tudtuk, hogy erre fogsz jönni csapatoddal.

– Szóval kémeket küldtél nyomomba! – monda felháborodva Kelet vezér.

A besenyő vezér felkacagott.

– Tudhatnád a nagy háború, a honfoglalás történetéből, nemes Kelet vezér, hogy a besenyő sohase kémkedik. Csak lovagol az erdőben és pusztán, és az erdei madarak, vadak elmondanak neki mindent, amit tudni akar.

– Hadd el a gyermekes beszédet, besenyő vezér – szólt most Kelet –, mondd inkább a rossz hírt, amit a Duna mellől hoztál számomra.

A besenyő ekkor fölemelkedett a fűből. Zömök, vállas férfi volt, lecsüngő, fekete bajusszal. Rövid nyelű buzogány volt a kezében és tollas, hegyes süveg a fején. Odalépett a Kelet vezér lova mellé, és halk, suttogó hangon monda:

– Az a hír a Duna mellől, hogy kedves rokonod, Vajk vezér, elhagyta az ősi vallást. A keresztségben István nevet nyert, és aranykoronát hozott neki egy fényes ruhájú püspök.

Kelet vezér nem szólt semmit, csak nagyot sóhajtott.

Csöndesen megfordította lovát, és visszafelé kezdett menni.

A besenyő utána kiáltott:

– Nem hiszed talán, Kelet vezér?

– Még nem hiszem – felelt Kelet –, elküldöm a fiamat a Duna mellé, annak majd hinni fogok.

– És ha a fiad is azt a hírt hozza, amit én, vezér, mit csinálsz akkor?

Kelet vezér már messzire lovagolt, és hangja tompán hallatszott a sötétségben:

– Beljebb vonulok az erdőségbe, és megtartom őseim hitét.

Visszalovagoltak a csapathoz. Kelet vezér kiadta a parancsot a vele volt vitézeknek, hogy senkinek sem szabad szólni a besenyőtől hallottakról.

A hold ezalatt feljött az égen, és megvilágította az erdőt.

Az asszonyok és gyermekek már lepihentek. Benn az erdő mélyében pedig nagy tűz égett a tisztáson, amelyen fehér kövekből oltár volt rakva.

A fegyverviselő férfiak erre a tisztásra vonultak, és közben megálltak a tűz körül.

A tűz előtt hosszú, fehér szakállú, ősz ember állott. Ő volt a csapat papja, vagy mint abban az időben hívták: táltosa. Rigónak hívták az öreget, és már százesztendősnél is öregebb volt.

Az ősmagyarok pogányok voltak. Ázsia végtelen pusztáiról hozták magukkal a pogány vallást. Éppen istentiszteletre készült a vén táltos, Rigó.

Először bús, komor hangon énekelt a tűz előtt.

A férfiak halkan kísérték az éneket.

Majd elővezettek egy fehér lovat, amelyet a vén táltos megölt.

A lovat feldarabolta, és tagjait a tűzbe hányta. Majd újra énekelt a vén pap, s ezzel a szertartásnak vége volt.

Mikor visszafelé mentek, Kelet vezér így szólt a fiához:

– Ompoly, holnap hajnalhasadás előtt útra kelsz, és a Dunához mégy. Ha visszajöttél, elmondod nekem, vajon ott is fehér lovat ölnek-e a tűz előtt, vagy pedig nem.

Majd kezet szorított a fiával a vezér, és többé egy szót sem szólt.

Ompoly egész éjjel nem tudott aludni. A csillagokra nézett, és azon gondolkozott, micsoda új világot, új embereket fog találni a Duna mellett.

Végre elszenderült, és álmában egy olyan gyönyörű városban látta magát, amelyhez foghatóról eddig fogalma sem volt. A férfiak, akiket látott, bivalybőr helyett aranyos vértet viseltek mellükön.

Egy kéz érintése riasztotta fel álmából. Az öreg Kund vitéz keltette föl.

– Induljunk, vitéz fiam, mert messzire kell járnunk, mire a csapat fölébred.

Kund vitézen hosszú szőrcsuha volt, amely alatt azonban megcsörrent a kard.

– Azért vettem magamra ezt a ruhát, hogy egykönnyen föl ne ismerjenek. Téged még nem ismernek, neked nincs szükséged álöltözetre.

Így szólt a tapasztalt, vén vitéz, miközben nyeregbe ültek.

Ompolynak sajgott a szíve, hogy még csak az édesanyjától se búcsúzhatott el.

A RAVASZ BESENYŐK

Amint virradni kezdett, ritkult az erdő.

A nap feljött és aranysugaraival beragyogta a harmatos fákat és bokrokat. A madarak fölébredtek és énekeltek.

Az öreg és ifjú vitéz hallgatagon lovagolt egymás mellett.

Kund vitéz egyszerre leugrott a nyeregből. Valamit észrevett az erdei fűben, azt emelte fel. Egy aranynyíl volt az, és Kund sokáig vizsgálta.

– Baljóslatú jel! – monda fejcsóválva.

Ompoly megkérdezte, hogy miért jelent rosszat a talált aranynyíl.

– Azért, Ompoly – felelt az öreg vitéz –, mert aki ezt a nyilat elveszítette, előttünk megy. A besenyő vezérnek vannak ilyen nyilai. Az álnok besenyő most megelőz bennünket, és mindenütt tudni fogják jövetelünket. Le fogunk térni az egyenes útról.

A sűrűbe lovagoltak, és csak lassan haladtak előre az erdei bozótban.

– A besenyőknek nincs becsülete. A besenyő felmászik a fa lombjai közé, és úgy leskelődik. Elrejtőzik a legelésző lovak mögé, vagy a fűbe hever, és hallgatózik. Tegnap is bizonyosan hallgatóztak, mikor apád megbízott téged az utazással, és napszállat előtt, a Duna mellett már tudni fogják, hogy fejedelmi vérből való ifjú érkezik az erdőből, hogy kikémlelje az új vallást. Lehet, hogy fogságba vetnek bennünket, mert István elhatározta, hogy országát kereszténnyé teszi, mi pedig pogányok vagyunk. Lehet, ami veszedelmesebb, ünnepélyeket, vadászatokat és lakomákat rendeznek a tiszteletedre. Származásodnál fogva királyi fogadtatás illet meg, Ompoly. És fiatal lelkedet emígy behálózzák, s te elhagyod apáid hitét egy aranysisakért…

– Soha! – monda erős elhatározással Ompoly.

– Nono, fiam – szólt fejcsóválva Kund. – A városban lakók ravaszabbak, mint az erdőben kóborlók.

Egy folyócska mellé értek, és a folyócska mellett elterülő zöld mezőn gyorsan kezdtek ügetni.

Egyszerre rövid, éles fütty hangzott az erdőből. Kund vitéz gyorsan lekapta íját válláról, és nyilat vett elő tegezéből. A nyilat belőtte a sűrűségbe, ahonnan a fütty hangzott az imént.

Csörtetés hallatszott a fák között, aztán megint minden elcsöndesedett.

– A besenyők nem vesztették el nyomunkat. Folyton leskelődnek – monda Kund vitéz, és megsarkantyúzta paripáját. A folyóba ugratott, Ompoly követte. Keresztülgázoltak a vízen, és nekivágtak a sűrűségnek.

Sebesen lovagoltak egészen estig.

Estefelé elmaradtak a nagy fák, és mezőre értek.

Az esti félhomályban a mezőn egy hosszú ezüstszalagot pillantottak meg.

A Duna folyam volt.

A folyam partján kőfallal kerített város volt.

A város felé lovagoltak, de mire a városhoz értek, már leszállott az este. A város kapuit becsukták, s így nem mehettek be.

Kipányvázták tehát lovaikat a mezőn, és lepihentek a fűbe.

OMPOLY A VÁROSBAN

Pitymallatkor kinyitották a folyamparti város kapuit. Ompoly és Kund vitéz fölébredtek, és szemügyre vették azokat, akik a városba igyekeztek.

Lovas vitézek, gyalogos idegen katonák vonultak a városba, majd egy csoport szőrcsuhás pap, akik kardot hordtak oldalukon.

Kund vitéz megszólított egy lovas embert:

– Vásár van itt vagy lakodalom, hogy ennyien vagytok?

A lovas ember végignézett az öreg Kundon.

– Bátyó tán nem erre a tájékra való? Királyi koronázás lesz itten ma. Úgy bizony!

– Hát aztán kit koronáznak meg? – folytatta a kérdezősködést Kund vitéz.

– Kit mást, mint Istvánt, az első magyar királyt! – felelt a lovas, és otthagyta Kund vitézt.

Keskeny fahíd vezetett a városba a sáncárkon keresztül. Annyira tolakodtak az emberek, hogy majd leszakadt a híd.

Kund vitéz nem győzött csodálkozni azon, hogy honnan jött elő ez a rengeteg sok nép. Később megtudták, hogy kürtösök járták be az országot, akik minden tájakról összehívták a magyarokat a király koronázására.

Most már igyekezett bejutni a városba.

A kapunál bástyák voltak, és a bástyákon fényes ruházatú őrök sétálgattak.

Az egyik megismerte Kund vitézt. Rákiáltott:

– Kund vitéz, hát eljöttél te is?

Az öreg Kund úgy tett, mintha nem hallaná a megszólítást. Sebesen lovagolt tovább, Ompoly követte.

Ahogy a kapun beljebb kerültek, azután csodálkoztak csak igazán. Kőből épített házak voltak a városban, amelyeknek szalmafödelük volt.

Az ősmagyarok eddig csak onnan ismerték a kőházakat, hogy külföldi barangolásaikban látták őket.

Ők maguk eddig sátrakban laktak, de eszükbe sem jutott, hogy állandóan telepedjenek valahol és házat építsenek.

A házak között lovasok nyargalásztak. Némelyik lovas csillogott az aranytól, ezüsttől. Kund vitéz váltig nézegette őket, hogy tán valamelyikben fölismeri István királyt, de bizony nem ismerte fel.

Amint mentek, mendegéltek a házak között, egyszerre egy fényes öltözetű lovas közeledett feléjük.

– Kelet vezérnek a fiát, Ompolyt keresem! – kiáltotta.

Kund vitéznek ez volt az első szava:

– A kutyaházi besenyők mégis megelőztek!

– Én vagyok – szólt Ompoly – Kelet vezér fia.

– István király hívatja magához az ő kedves rokonát. Ompoly vitézt – folytatta a lovas.

Kund vitéznek elsötétült az arca:

– Nem az István tiszteletére jöttünk