A vacsora

SZÉPARCÚ EDDIE CABOT:

Gyerünk, dobjuk össze a zsetont a kisasszonynak!

Te nem adsz bele?

MR. PINK:

Én nem szoktam.

SZÉPARCÚ EDDIE CABOT:

Nem szoktál?

MR. PINK:

Nem hiszek benne.

Quentin Tarantino

Kutyaszorítóban

APERITIF

1

Elmentünk vacsorázni egy étterembe. Nem mondom meg, melyikbe, mert akkor legközelebb majd tele lesz azokkal, akik kíváncsiak, vajon megint ott vagyunk-e. Serge intézte a foglalást. Azt mindig magára vállalja, mármint a foglalást. Ez egy olyan étterem, amelyet jó előre fel kell hívni, három, de lehet, hogy hat vagy nyolc hónappal előbb, vagy mit tudom én, mikor. Én magam soha nem szeretném három hónappal előre tudni, hogy egy adott estén hol fogok vacsorázni, de a jelek szerint egyeseket az ilyesmi csöppet sem zavar. Ha pár száz év múlva a történészek tudni szeretnék, mennyire volt csökött az emberiség a huszonegyedik század elején, elég, ha egy pillantást vetnek az úgynevezett topéttermek számítógépeire, mert azok az efféle adatokat mind megőrzik, ezt speciel tudom. Ha L. úr a múltkor hajlandó volt három hónapon át várni egy ablak melletti asztalra, akkor most öt hónapot is hajlandó lesz várni egy az illemhely ajtaja mellettire – az éttermi világban ezt úgy hívják, hogy „ügyfélkapcsolat-kezelés".

Serge soha nem foglal három hónapra előre. Serge mindig aznapra foglal, és be is vallja, hogy ebből sportot űz. Bizonyos éttermek mindig fenntartanak egy asztalt a Serge Lohmanhoz hasonló emberek számára, és ez is ezek közé tartozik. Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy a számos ilyen egyike. Az emberben akaratlanul is felvetődik a kérdés, vajon akad-e még ebben az országban olyan étterem, ahol egy arcizmuk se rándul, ha a telefonban meghallják a Lohman nevet. Persze nem ő maga telefonál, azt a titkárnőjére vagy valamelyik munkatársára bízza. – Nyugi! – mondta, amikor néhány napja felhívtam. – Engem ott ismernek, tuti, hogy lesz asztal a számunkra. – Pedig én csak azt kérdeztem, ne hívjuk-e még egymást, ha véletlenül még sincs hely, és ki kell találnunk, hogy akkor hova megyünk. Kihallottam a hangjából, hogy lesajnál, szinte láttam, ahogy csóválja a fejét. Ebből is sportot űz.

Egyvalamihez viszont végképp nem volt kedvem aznap este. Nem akartam ott lenni, amikor az étterem-tulajdonos vagy az ügyeletes üzletvezető régi ismerősként üdvözli Serge Lohmant; amikor a pincérnők a kert felé eső oldalon lévő legjobb asztalhoz kísérik, Serge pedig úgy tesz, mint akit ez nem érdekel, hisz ő a szíve mélyén mindig is egy egyszerű fickó maradt, és mint ilyen, a többi egyszerű ember között érzi magát a legjobban.

Ezért mondtam neki azt, hogy találkozzunk az étteremben és ne, ahogy ő javasolta, a sarki sörözőben. Abba a sörözőbe egyszerű emberek járnak. Erre egyszer csak belép Serge Lohman, ez az egyszerű fickó, és úgy vigyorog, mint aki azt mondja, hogy ezek az egyszerű emberek csak folytassák nyugodtan a beszélgetést, és viselkedjenek úgy, mintha ő ott se volna – szóval, aznap este ehhez nem volt semmi kedvem.

2

Mivel az étterem csak néhány utcányira van a házunktól, gyalog mentünk. Így elsétáltunk a söröző mellett is, ahol nem akartam találkozni Serge-zsel. Átfogtam a feleségem derekát, ő meg bedugta a kezét a kabátom alá. A söröző homlokzatán az ott csapolt sörmárka meleg fényt árasztó, vörös-fehér reklámja virított. – Korán érkeztünk – mondtam. – Helyesebben, ha most bemegyünk, percre pontosan érkezünk.

Ezt a feleségemnek mondtam, ami persze az előzőekből már nyilvánvaló. Claire-nek hívják. A szülei a Marie Claire nevet adták neki, Claire viszont nem szerette volna, ha azt a nevet viseli, amit az egyik női magazin. Néha, csak hogy bosszantsam, Marie-nak szólítom. De nagyon ritkán nevezem a feleségemnek – formális helyzetekben, illetve az olyan mondatokban, mint hogy „A feleségem most nem tud a telefonhoz jönni vagy „De a feleségem biztos benne, hogy tengerre néző szobát foglalt.

Az efféle estéken Claire-rel azokat a pillanatokat szeretjük, amikor még kettesben vagyunk, mert az olyan, mintha még nyitva volna minden lehetőség, sőt az emberben még az is felvetődik, hogy a másokkal megbeszélt vacsora valójában félreértés, és egyszerűen csak elindultunk valahová kettesben, mert ki akartunk mozdulni otthonról. Ha meg kellene határoznom, mi a boldogság, azt mondanám, hogy a boldogság az, ami beéri önmagával, amihez nem kellenek tanúk. „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az"{1} – így hangzik Tolsztoj Anna Kareniná-jának első mondata. Ehhez mindössze annyit tennék hozzá, hogy a boldogtalan családok – és a családokon belül is elsősorban a boldogtalan házaspárok – soha nem tudják egymás közt elrendezni a dolgaikat. Számukra létszükséglet a tanú. A boldogtalanság folyton-folyvást társaságra vágyik. A boldogtalanság képtelen elviselni a csendet – különösen azokat a kínos csendeket, amelyek akkor támadnak, amikor nincs társasága.

Amikor a sörözőben kihozták a sörünket, elmosolyodtunk, mert tudtuk, nemsokára az egész estét a Lohman házaspár társaságában töltjük, és hogy ez az est legszebb pillanata, innen már csak lefelé vezet az út.

Egyáltalán nem volt kedvem ehhez az éttermi vacsorához. Sosincs kedvem. Egy közeli időpontra megbeszélt találkozó a pokol előszobája, és tulajdonképp már az előző este is maga a pokol. Mindjárt reggel, a tükör előtt elkezdődik: mit vegyek fel, megborotválkozzak-e? Ezeknek a dolgoknak mind közlésértékük van, egy gyűrött és pecsétes farmernek éppúgy, mint egy vasalt ingnek. Ha egynapos borosta van az arcodon, lusta voltál megborotválkozni; ha a borosta kétnapos, garantáltan megkérdezik, hogy csak nem akarod átfazonírozni a külsődet; a három- vagy többnapos szakáll pedig egy lépés a lezüllés felé. Jól vagy? Csak nem vagy beteg, vagy ilyesmi? Szóval az ember sehogyan sem szabad. Az is közlés, ha megborotválkozol. Nyilván annyira fontosnak tartod ezt az estét, hogy vetted a fáradságot és megborotválkoztál, látszik, hogy a többiek ezt gondolják – aki megborotválkozik, máris 1:0-ás vesztésre áll.

És mindezt csak tetézi, hogy az ilyen estéken Claire mindig figyelmeztet, hogy az nem akármilyen este. Claire okosabb nálam. Ezt nem ostoba feminista megfontolásokból mondom, vagy mert hízelegni akarok a nőknek. Olyat se mondok soha, hogy a nők úgy általában okosabbak, mint a férfiak. Vagy érzékenyebbek, vagy jobb a beleérző képességük, vagy két lábbal járnak a földön, meg az összes többi faszság, amiket, ha jobban megnézzük, többnyire úgynevezett érzékeny lelkű férfiak és nem maguk a nők szoktak mondani.

Claire egyszerűen okosabb nálam, és őszintén bevallom, kellett egy kis idő ahhoz, hogy ezt beismerjem. Kapcsolatunk első éveiben is intelligensnek gondoltam, de csak úgy, mint bárki mást; tulajdonképp olyan intelligensnek, ahogy azt a feleségétől elvárja az ember. Hát ugye, egy buta nővel csak nem bírnám egy hónapnál tovább? Szóval Claire annyira intelligens volt, hogy még egy hónap múlva is elviseltem. És még most, majdnem húsz év elteltével is.

Claire tehát okosabb nálam, viszont az ilyen estéken egyfolytában azzal nyaggat, hogy szerintem majd mit vesznek fel, milyen fülbevaló lesz vagy nem lesz a nő fülében. A fülbevaló kicsit az a nőknek, mint a borotválkozás a férfiaknak, minél nagyobb a fülbevaló, annál fontosabb, annál ünnepélyesebb az alkalom. Claire minden alkalomra visel fülbevalót. Sokan azt hiszik, hogy az nem lehet okos, aki ennyire bizonytalan az öltözködését illetően. De szerintem ez nem így van. Csak egy ostoba nő hiszi, hogy egyedül is tudja a választ. Ugyan mi fogalma lehet egy férfinak az efféle dolgokról, gondolja egy ostoba nő, és aztán persze nem a megfelelőt választja.

Néha megpróbáltam elképzelni, ahogy Babette megkérdezi Serge-et, hogy a megfelelő ruhát vette-e fel. Vagy hogy nem túl hosszú-e a haja? Tetszik-e Serge-nek az a cipő? Nem túl lapos-e a sarka? Vagy épp nem túl magas-e?

De ezt valahogy sose sikerült elképzelnem, mert van benne valami elképzelhetetlen. Már hallom is Serge válaszát: „Nem, az pont így jó". De csak félig-meddig van jelen, igazából az egész nem érdekli, meg különben is, a férfiak akkor is megfordulnának a felesége után, ha nem a megfelelő ruha volna rajta. Mert minden olyan jól áll neki. De akkor meg minek nyavalyog annyit ezen?

Ez nem egy felkapott söröző, ide nem járnak a menők – nem kúl, mondaná Michel. Itt egyértelmű többséget alkotnak az egyszerű emberek. Ide nemcsak öregek vagy fiatalok járnak, hanem összevissza mindenfélék vegyesen, de főleg egyszerű emberek. Bárcsak ilyen lenne minden söröző!

Voltak rendesen. Szinte összepréselődtünk, a férfivécé ajtajánál. Claire az egyik kezével a sörös poharat tartotta, a másikkal pedig finoman megszorította a csuklómat.

– Nem tudom – mondta –, de az utóbbi időben Michel olyan furcsán viselkedik. Vagy nem is furcsán, de valahogy olyan nem normálisan. Annyira távolságtartó. Szerinted nem?

Michel a fiunk. Jövő héten lesz tizenhat éves. Nem, nincs másik gyerekünk. Nem döntöttük el előre, hogy csak egy gyerekünk lesz, de egy adott pillanatban már késő volt.

– Igen – feleltem –, lehet.

Nem néztem rá, ahhoz túl jól ismerjük egymást, és a szemem elárult volna. Ezért úgy tettem, mint aki nézelődik, mint aki nem tud betelni az élénk beszélgetéseket folytató egyszerű emberek látványával. Örültem, hogy nem adtam be a derekamat, és Lohmanékkal csak az étteremben találkozunk; lelki szemeimmel láttam, ahogy Serge belép a csapóajtón, és vigyorával arra buzdítja az egyszerű embereket, hogy csak ne zavartassák magukat, nyugodtan folytassák, amit épp csinálnak.

– Neked semmit sem mondott? – kérdezte Claire. – Úgy értem, hogy ti mégiscsak másról beszélgettek egymással, mint mi. Nem lehet, hogy valami lány van a dologban? Vagy olyasmi, amit neked könnyebben elmesél?

Arrébb kellett lépnünk, mert kinyílt a férfivécé ajtaja, így most még közelebb álltunk egymáshoz. Éreztem, ahogy a pohara az enyémhez koccan.

– Nem valami lány van a dologban? – kérdezte ismét.

Bárcsak úgy lenne, akaratlanul is ez volt az első gondolatom. Valami lány… hogy az milyen jó lenne, valami jó kis normális, megszokott pubertáskori izé. „Itt alhat ma Chantal/Merel/Roos? „A szülei tudnak róla? Ha Chantal/Merel/Roos szüleinek nincs ellene kifogásuk, részünkről semmi akadálya. Csak azért gondolj… csak azért vigyázz… na szóval tudod, nyilván felesleges lenne most még egyszer elmondanom. Ugye? Michel?

Elég gyakran jártak hozzánk lányok, az egyik szebb volt, mint a másik. Ott ültek a padon vagy a konyhaasztalnál, és udvariasan köszöntek, amikor hazajöttem. „Jó napot, uram! „Nem kell magáznod. Mire kapásból letegeztek és Paulnak szólítottak, de néhány nap múlva már megint jött az „ön meg az „uram.

Néha, amikor telefonált valamelyik, én vettem fel, és miközben azt kérdeztem, átadjak-e valamilyen üzenetet Michelnek, becsuktam a szemem, és megpróbáltam egy bizonyos archoz társítani a vonal másik végéről érkező hangot (ritkán mutatkoztak be, és inkább az volt a jellemző, hogy ajtóstul rontottak a házba: „Michel otthon van?). „Nem, köszönöm, uram. Csak ki van kapcsolva a mobilja, és ezért próbáltam meg a vonalason.

Néhányszor az volt az érzésem, hogy rajtakaptam őket, amikor beléptem, mármint Michelt meg Chantalt/Merelt/Roost; hogy nem csak a Fabulous Life-ot nézték az MTV-n nagy ártatlanul, hogy az előbb még egymásba voltak gabalyodva, és villámgyorsan rendbe tették a ruhájukat meg a frizurájukat, amikor meghallották, hogy jövök. Volt valami a Michel arcán megjelenő pírban – valami izgatottság, legalábbis én így fordítottam le magamnak.

De őszintén szólva, fogalmam sem volt. Lehet, hogy a világon semmi sem történt, és az a sok szép lány csak egy jó barátot látott a fiamban, egy kedves, okos fiút, valakit, akivel szívesen elmennek egy buliba – egy fiút, akiben megbízhatnak, pont azért, mert nem az a típus, aki azonnal a lényegre tér.

– Nem, nem hiszem, hogy lány lenne a dologban – mondtam, és most Claire szemébe néztem. A boldogságban az a nyomasztó, hogy nyitott könyvként hever előttünk minden: ha még egy darabig kerülöm a tekintetét, biztosra veszi, hogy igenis helyzet van – egy lány, vagy valami még komolyabb ügy.

– Szerintem inkább az iskolával függhet össze – mondtam. – Most voltak a vizsgatesztek, és szerintem egyszerűen csak elfáradt. Az az érzésem, hogy könnyebbre számított, nem hitte, hogy negyedikben már ilyen nehezek a vizsgák.

Vajon elég hihetően hangzott-e? És főként elég őszinte volt-e a tekintetem? Claire tekintete az egyik szememről a másikra, ide-oda ugrált; aztán megérintette az ingem gallérját, mintha valamit még gyorsan meg akarna igazítani, nehogy hülyén nézzek ki, amikor majd átsétálunk az étterembe.

Elmosolyodott, és a mellkasomra tette a tenyerét; két ujjbegyet éreztem a bőrömön, ott legfelül, ahol ki volt gombolva az ingem.

– Lehet, hogy tényleg csak erről van szó – mondta. – Csak azt akarom mondani, jó, ha mind a ketten tudjuk, hogy egy adott pillanattól kezdve már semmit sem fog elmesélni nekünk. Úgy értem, hozzá kell szoknunk.

– Nyilván. De hát ebben az életkorban már lehetnek titkai. Nem is jó, ha mindent tudni akarunk róla, mert akkor csak begubózik.

Claire szemébe néztem. A feleségem, abban a pillanatban ez jutott eszembe. Miért is ne nevezhetném a feleségemnek? A feleségem. Átfogtam a derekát, és magamhoz szorítottam. Miért ne, ha csak erre a mai estére is. A feleségemmel, mondtam magamban. A feleségemmel szívesen megnéznénk az itallapot.

– Min mosolyogsz? – kérdezte Claire. Kérdezte a feleségem. Ránéztem a söröspoharakra. Az enyém üres volt, az övé viszont még a háromnegyedéig tele. A feleségem lassabban ivott, mint én, és ezt is szerettem benne, aznap este talán még jobban, mint máskor.

– Semmi – mondtam. – Magunkra… Magunkra gondoltam.

Rettentő gyorsan történt, az egyik pillanatban még néztem Claire-t, a feleségemet, valószínűleg csupa szeretettel vagy legalábbis csillogó szemmel, a következő pillanatban pedig éreztem, hogy nedves fátyol ereszkedik a szemem elé.

Mivel semmi szín alatt sem vehetett rajtam észre bármit, a hajába rejtettem az arcomat. A karommal még jobban szorítottam a derekát, és magamba szívtam az illatát: a samponét. A samponét meg még valami másét, valami melegét – a boldogság illatát, gondoltam.

Vajon hogyan alakult volna az este, ha egy órával azelőtt, egyszerűen kivártam volna odalenn, hogy elinduljunk az étterembe, és nem indulok el a lépcsőn, nem megyek fel Michel szobájába?

Hogyan alakult volna az életünk?

Vajon a boldogság illata, amelyet a feleségem hajából magamba szívtam, egyszerűen csak boldogságillat lett volna-e, és nem az, mint akkor, ott, egy távoli múltból felbukkanó emlék – valaminek az illata, amit az egyik pillanatról a másikra elveszíthet az ember?

3

– Michel?

A szobája ajtajában álltam. Nem volt odabent. Vagyis jobb, ha bevallom, tudtam, hogy nincs odabent. Kint volt a kertben, és a bringája hátsó kerekének a gumiját ragasztotta.

Úgy tettem, mintha ezt nem vettem volna észre, eljátszottam, hogy azt hiszem, hogy a szobájában van.

– Michel? – Kopogtam a félig nyitva hagyott ajtón. Claire a hálószobánkban volt, és a ruhásszekrényben turkált; egy óra múlva el kellett indulnunk az étterembe, és még nem döntötte el, hogy fekete szoknyát és fekete csizmát, vagy fekete nadrágot és DKNY márkájú sportcipőt vesz-e fel. „Melyik fülbevaló legyen? – kérdezi mindjárt. – Ez, vagy a másik?" Én pedig majd azt válaszolom, hogy neki a legkisebb áll a legjobban, mind a szoknyához, mind a nadrághoz.

Közben már bent is voltam Michel szobájában. Azonnal megláttam, amit kerestem.

Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy korábban soha nem tettem ilyet. Soha. Amikor Michel a számítógépe mögött ült és csetelt, mindig úgy álltam mellé, hogy háttal legyek a gépnek, és még véletlenül se láthassam a képernyőt. Már a testtartásommal is egyértelművé akartam tenni, hogy nem akarok szaglászni vagy a válla fölött titokban leskelődni és elolvasni, mit gépel. Néha a mobilja pánsípszerű hangot hallatott, jelezve, hogy üzenete érkezett. Gyakran egyszerűen csak ledobta valahol a telefonját, és nem tagadom, néha, különösen ha kiment, éreztem némi csábítást, hogy belenézzek. Ki küld neki üzenetet? Mit ír az illető? Egyszer ott álltam a telefonjával a kezemben, tudtam, hogy csak egy óra múlva jön haza az edzésről, és hogy egyszerűen ottfelejtette – ez még a régi mobilja, egy nem kihajtható Sony Ericsson volt. 1 új üzenet – egy levelet ábrázoló kép alatt ez állt a kijelzőn. „Nem tudom, mi lelt, de mielőtt észbe kaptam volna, már fel is vettem a mobilodat, és elolvastam az üzenetedet." Lehet, hogy soha nem derül ki, de az is lehet, hogy kiderül. Nem szólna egy szót se, de engem vagy az anyját csak meggyanúsítaná, és a repedés idővel jókorára szélesedne. A boldog család élete pedig már soha nem lenne olyan, mint előtte volt.

Csak néhány lépésnyire voltam az ablaknál álló íróasztalától. Ha előrehajolok, láttam volna, ahogy kinn a kertben, a konyhaajtó előtti járólappal burkolt teraszon Michel ragasztja a gumit – és ha felnéz, látta volna, hogy az apja ott áll az ablakában.

Felvettem az íróasztalról a mobilját, egy vadonatúj Samsungot, és kihajtottam. Nem tudtam a PIN-kódját, tehát ha ki lett volna kapcsolva, semmit sem tudtam volna kezdeni vele, de a kijelzőn azonnal felvillant a Nike logó homályos fényképe, amelyet alighanem valamelyik saját cuccáról készített, a cipőjéről vagy a fekete sapkájáról, ami majdnem mindig a fején volt, még a nyári hőségben és a lakásban is, és szinte teljesen eltakarta a szemét.

Gyorsan átpörgettem a menüt, nagyjából ismerős volt, mert nekem is Samsungom van, csak egy fél évvel korábbi változat, tehát már reménytelenül divatjamúlt. Beléptem a Saját fájlokba, majd a Videókba. A reméltnél gyorsabban megtaláltam, amit kerestem.

Ahogy néztem, éreztem, hogy valami jeges hideg szorítja a fejem. Olyasmi érzés volt, mint amikor túl nagyot harap az ember a fagyiba, vagy túl mohón issza a jéghideg italt.

Ez a hideg fájdalmat okozott – belül.

Még egyszer megnéztem, majd tovább keresgéltem, és láttam, hogy több is van, de hogy mennyi, azt nem tudtam ilyen ripsz-ropsz megállapítani.

– Apa?

Már késő volt, hogy besurranjak a hálószobánkba, kivegyek egy inget vagy egy felöltőt a szekrényből, és odaálljak a tükör elé; egyetlen lehetőségem maradt, hogy amilyen lazán és hitelesen csak lehet, kilépek Michel szobájából – mintha kerestem volna valamit.

Mintha őt kerestem volna.

– Apa! – Megállt a lépcső tetején, és elnézett mellettem, be a szobájába. Aztán rám nézett. Rajta volt a Nike sapka, a mellén pedig ott fityegett zsinóron a fekete iPod nano; a nyakában lezseren lógott egy fülhallgató: el kell ismerni, hogy nem érdekelte a státusz, és már néhány hét után kicserélte a fehér fülest egy simára, mert az jobban szólt.

Minden boldog család hasonlít egymásra, villant át aznap este először az agyamon.

– Kerestelek… – kezdtem. – Nem tudtam, hol vagy.

Amikor Michel megszületett, majdnem belehalt. Még mindig gyakran eszembe jut az az elkékült, ráncos kis test az inkubátorban a császármetszést követően; hogy ott van, már az is a sors ajándéka, az is boldogság volt.

– A gumit ragasztottam – mondta. – Ezzel kapcsolatban akartalak kérdezni. Nem tudod, van még valahol egy szelep?

– Szelep – ismételtem. Én az a fajta vagyok, aki soha az életben meg nem ragasztaná a gumit, akinek ilyesmi még csak eszébe sem jut. Ennek ellenére a fiam valamiért még mindig azt hiszi, hogy van az apjának egy másik változata, egy olyan, amelyik tudja, hol lehet egy szelep.

– Mit csináltál idefent? – kérdezte váratlanul. – Azt mondtad, hogy engem keresel. Miért kerestél?

Ránéztem. Belenéztem a fekete sapka alatti világos szempárba, azokba az őszinte szemekbe, amelyek, addig mindig úgy képzeltem, boldogságunk