Verbi élete

Impresszum

Minden jog fenntartva a következőkre kiterjedően: film, rádió és televízió, fotomechanikus reprodukció, hangfelvételek, elektronikus média és újranyomtatás.

A korrektúra és a tartalom a szerző munkája és felelőssége.

© 2013 united p. c. kiadó

ISBN Könyv: 978-615-5207-05-1

ISBN e-book: 978-3-85438-128-0

Borítókép: Sylverarts | Dreamstime.com

Borítóterv, layout & szedés: united p. c. kiadó

Illusztráció: Kozák Mari (29)

www.united-pc.eu

Ajánló

„A gyermekünk az életünk, és az életünk az unokáink!"

Ajánlom ezt a könyvet picinyke kis unokámnak, Lili-Édrának, valamint Szelinának, Lunának, Saranak, Robinnak és Lizának.

*

Az udvar, olyan volt, mint a többi udvar, kicsit hosszú és kicsit üres, de mégis a legszebb udvar a világon. Ott volt például az óriási kőrisfa, már akkorára nőtt, hogy teteje az égig ért és ágai átnyúltak a szomszédba. Aztán a kutyaól, nahát az aztán valami. Köves a bejárat és homokkal terített a ház eleje és egy akkora ház van ott, hogy beleférne két kutya is, pedig már ez is óriási. Zeusz a neve, nagy tappancsai csak úgy csattognak a kövezeten, igaz mindig csorog a nyála, de szépséges így is. Hízeleg, és folyton nyalogatja a gazda kezét, persze, hogy nyalja, hisz tőle kapja azokat a finom falatokat.

Aztán ott van még az a szürke cica is. Jaj, milyen kecses a járása és hogy tudja szerettetni magát, és ahogy dorombol! Bár azt hiszem nincsenek jóban a kutyával, mert csak akkor jön át a szomszédból, ha az nincs kint. Meg a nyárfa, az is nagyon jó, hogy ott van, olyan finom az illata és nyáron alig várom, hogy ráülhessek az ágaira, hisz ott találkozok a többiekkel is.

Mi is van, még ami nagyon jó, hogy itt van? A medence, az aztán a csoda, csak odaülök a szélére, és már ihatom is a finom, selymes,- fúj, milyen ez a víz?

Azt hittem, milyen finom lesz! És most érzem, hogy bizony ez ihatatlan.

Míg így és ehhez hasonlóan álmodozott azt vette észre, hogy már a kőrisfa ágán gubbaszt, és szomorúan nézegeti az udvar közepén sétálgató cicát.

- Talán meg kellene ismerkednünk - gondolta veréb.

- Igen, egy veréb vagyok, csak elfelejtettem bemutatkozni. Itt lakom már elég régóta, s szeretnék mesélni az életemről.

- Hogy kerültem ide, és miért maradtam itt? Azt hiszem ez igen érdekes történet!

Van időd? Meghallgatod? Akkor elmesélem!

- No, hát az úgy kezdődött, hogy egy esős nyári napon, mikor még egészen picinyke voltam, anyám így szólt hozzánk:

- Gyerekek, el kell mennünk a papával élelemért. Csak ide a szomszédba, hamarosan itthon leszünk. Vigyázzatok egymásra, ne ugráljatok, nehogy kiessetek a fészekből.

Ígértük, hogy szót fogadunk és vigyázunk egymásra, és nem ugrálunk, mert tudtuk a papa megbünteti, aki rossz volt.

A papa mindig mindent látott, hogy hogyan csinálta, azt senki nem tudta. Szóval ők elmentek, mi pedig azonnal elkezdtünk ugrálni és veszekedni, hangoskodni és tépkedni egymás pihécskéit.

Persze úgy elfoglalt minket ez a nagy munka, hogy nem vettük észre mikor jött haza a mama és a papa. A papa, ajaj, bárcsak szót fogadtunk volna.

Mire észrevettük őket, már ott állt a fészek szélén és csak ennyit szólt:

- Verbi (ez én vagyok, valahogy nekem ez a név jutott) - mire kértelek titeket?

Nem igazán mertem megszólalni, inkább csak tátogtam és mutogattam a többiekre. Talán, ha azt hiszi, nem én kezdtem, nem lesz büntetésem. Talán, esetleg, de már tudtam tévedtem. Lesz nagyon is lesz, büntetés, az jár, nekem és a többinek. Soha nem értetem meg, miért kell osztogatni a büntetést, mintha az csak úgy kellene, és örömömre szolgálna.

A papa biztos azt hitte, mert elég sűrűn osztogatta, bár