Show - Minden, amit a showbusiness-ről hittél - igaz!

BÁRDOS ANDRÁS

SHOW

Budapest, 2015

© Bárdos András, 2011

© XXI. Század Kiadó, 2011

Szerkesztette Gimes Katalin

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-537-366-4

I. rész

Amikor ismerősöm, akinek megmutattam ennek a könyvnek a kéziratát, megkérdezte, miért mesélek el ennyi szarságot magamról meg a világról, ami körülvett, azt feleltem, pénzért. Erre aztán két napig nem jött válasz, akkor is csak ennyi: „Nem félsz?" Erre meg én nem válaszoltam. Mit is válaszolhattam volna?

Egy történetet úgy lehet a legkönnyebben meghamisítani, ha nem az elején kezdjük mesélni. Hát akkor tessék. Íme, az eleje.

Az öltözőmben ülök, előttem újságok, szanaszét, lábam az asztalon, zúg a fejem. Túl sokat ittam volna? Migrénem van, mint szinte mindig fellépés előtt, alkohollal próbálkozom, mint szinte mindig, fellépés előtt. Sikertelenül. Mint szinte mindig, a show előtt.

Semmiség a második világháború négymillió német, hatmillió zsidó és tizennyolcmillió szovjet áldozatához képest, de nekem elég.

Semmi kedvem mozdulni, fájnak a fények, sikítás minden suttogó hang. A szívem az agyamban dobog, leszorítom a halántékomon lüktető eret, ezzel sokat rontok a helyzeten.

Gyakran kérdezik, hogy lehet egy humorista ennyire faarcú. Íme, a magyarázat: ha nevetek, ha akár csak mosolygok is, megfájdul a fejem.

Boldog, gondtalan élet, nem igaz?

Előttem a Best magazin félig nyitott példánya, mintha nem olvasnám, de olvasom – titokzatos fiatalemberek titokzatos viszonya, valamelyik sorozat fontos szereplői, a Barátok közt Pannája vagy a Pannák közt barátnője, már gimnazista, GIMNAZISTA!

Nem is olyan régen találkoztunk Pannával egy tévés partin, lényegében meztelen volt. Itt-ott takarta némi textil, röviden beszélgettünk, bár láthatóan nem tudta pontosan, ki vagyok. Érdeklődtem, hogy megy neki mostanában, dicsérte a producert, „tök zsír", azt mondta rá, és kérdezte, ismerem-e. Naná, sóhajtottam, mint aki hosszú közös múltra emlékezik, pedig csak a kislány dekoltázsába szerettem volna benézni.

De szomorúan konstatáltam, hogy a ruha ravaszabb, mint gondoltam, csak hiszed, hogy látod az egész hús- és hentesárut, valójában nem látsz semmit.

– Az kíírály – folytatta –, tudod, ő nem annyira fiatal már, de nagggyon tudja, mit csinál, és úgy bánik velünk, mintha csak tizzenéves volna. Na, jó, huszon – biggyesztette le az ajkát, jelezve, hogy végképp kifogyott a témából. Ennyi a múltunk Pannával, Pannnnával, helyesebben.

Nem kevés, de ahhoz nem elég, hogy végigolvassam a kétoldalas cikket. Így csak a képeket nézegetem.

Hátha villantott.

Véletlenül.

De nem, készül az érettségire, már csak három év, orvos akar lenni. De miért nem színésznő? – kérdem magamtól. Ilyen képességekkel.

Elképzelem Pannát, amint beteget vizsgál, homlokát ráncolja, röntgenképet elemez, tetszik, amit látok, talán ezért nem hallom a kopogást. Először. De valaki nagyon erőszakos, valaki nagyon nem adja fel, így kilépek az álomból – elaludtam, tényleg? –, megrázom a fejem, és halkan szólok: gyere.

Minden opció rossz, a legrosszabbat kapom mégis. Apró, zöld ember, talán ufó, egy idegen, ET, a szaga is olyan. Sűrű, kipróbált, megbízható testszagok, hónalj, láb, haj, vegyesen, elegyük kibírhatatlan, hozzá szájszag, és a bűz nem a dekadencia bűze, nem, dehogy, sokkal inkább az életigenlésé, a büszkén viselt utálatosság szaga, az ellenállás bűze, lássátok, ez vagyok én, ha nem tetszik, ne szagoljátok!

Ha az olyan könnyen menne…

– Nem kéne azt már – bök az asztalon felejtett kortynyi whiskyre – meginnod, Kasszandra.

– Nem – felelem, és számhoz emelem a poharat –, nem kéne.

– Jól vagy? – kérdi, mintha aggódna, pedig csak az állását félti. – Úgy értem, tudunk menni?

Sunyi kis alak, a pokolba kívánom.

– Hogyne tudnánk – felelem –, hogyne tudnánk.

Ahogy bolyongunk a szűk folyosókon, lépésről lépésre józanodom, arcom csupa verejték.

– Bassza meg – mondja a kis, büdös ember. – Kasszandra, a sminked!

– Jó lesz az! – dörmögöm, valaki megállít, fölszerelhetem?, kérdi, fölszerelheted, mondom neki, galléromra csípteti a mikrofont, jó lesz így?, kérdezi, jó lesz így, felelem.

Egyszer majd én is megöregszem, most még alig múltam negyven, gondolom, miközben a távolból rikácsol az ismerős hang, rólam beszél, rólam…

Az egyetlen, az utolérhetetlen – mondja –, csak itt… Aki feltalálta a nevetést… (itt kell indulnom), a humor koronázatlan királya… (most érek az ajtóhoz), Kasszandraaa… (kilépek). Taps, fütty, a gyomromban dübörög a zene, a reflektorok fénycsóvái mint a pengék metszik át az agyamat, producerem és legjobb barátom az első sorban, térdén vaskos papírköteg – a forgatókönyv, azt kellene mondanom, amit a sok okos beleírt, na, az kéne még, dehogy mondom!

– Jó estét kívánok! Egy szó sem igaz abból, amit az imént hallottak – kezdem. Pont olyan ember vagyok, mint önök, még ha ezt nem is hiszik el rólam. – Halk kuncogás hátulról, átfut a pillantásom Zakariáson, a show producerén, kalácsadó gazdámon, dühösen mutogat a kamera felé, azt jelenti, olvasd a súgógépet, vagy agyoncsaplak, ismerem már, nagyon bízik a szar írók gyenge szövegeiben, én meg nem nagyon bízom. Úgyhogy folytatom.

– Szóval higgyék el, én sem vagyok tökéletes. És ilyen szép sem voltam mindig. Sőt. Olyan ronda voltam, hogy amikor megszülettem, az orvos a méhlepényt akarta életre pofozni.

Többen felnevetnek, spontán nevetés, ennek igazán örülök. Akkor ezt kapjátok ki!

– Ráadásul, amikor megszülettem, annyira meglepődtem, hogy másfél évig nem tudtam megszólalni. Már akkor is igazi pechvogel voltam. Azt tudják, mi? Balfék. Tudják, én olyan szerencsétlen vagyok, egyszer egy utcalány azt mondta nekem, hogy fáj a feje.

Örömmel konstatálom, hogy múlik a migrén, agyő, kispajtás, húzz el, és dögölj meg. Ettől erőre kapok, megéhezem, jókedvűen folytatom.

– Végül is egy férfi, ha nem nyűgözi le az asszonyt, csak boldogtalan lehet, nem igaz? Úgyhogy én, sajnos… Képzelhetik! Mi ketten a feleségemmel… Nagyon sokra ő se tart. Egyik nap… na ezt elmesélem, ez tetszeni fog! Egyik nap ülök a munkahelyemen, egyszer csak érzem… tudják, hogyan is fogalmazzam, szóval kezdek begerjedni. Hívom az asszonyt, mondom, drágám, képzeld, csak rád gondolok, egészen begerjedtem tőled. Mire ő: halló, ki beszél?

Az emberiség jótevőjének érzem magam, és nyilván az is vagyok, biztosan terve volt velem a Mindenhatónak. Lassan felengednek az arcok, elfelejtik a várakozást, a forróságot, a hangolóemberek gyenge poénjait, a húgyban tocsogó vécécsészét, még Zakariás válla is megdöccen, ezt még ő se hallotta, megleptem vele! Valaki kikapcsolja a súgógépet, minek fusson, a kameraman leteszi a mobilt, ő is mintha rám figyelne. Győzelem!

– Azt hiszik, botrányt csináltam? Dehogy! Minek? Tudják, a nőkkel kétféleképpen lehet vitatkozni. – Itt várok egy kicsit, és persze ebben van a tudomány: ha keveset vársz, elszáll a poén, ha sokat, lepunnyad, azután folytatom: – De nyilvánvalóan egyik sem működik…

– És azt hallották, hogy a feleségem meg én, milyen boldogan éltünk húsz évig? Igen? Hallottak róla? Hihetetlenül boldogan. Csak aztán megismerkedtünk…

A röhögés keresztülszakítja a falakat, lassan felemel, repkedek körbe a stúdióban, olykor beleütközöm egy-egy lámpába, oda se neki, fel se veszem, nem is érzem, kicsavarodik az emberek nyaka, úgy követnek, de követnek, semmiről nem akarnak lemaradni!

– Persze, a látszat ellenére, velem se könnyű. Higgyék el, én sem vagyok tökéletes. Valamelyik nap, például, az asszony elvitt az Operába. Balett ment. Érthetetlen. Láttak már balettet? Igen? Magukat is elvitte az asszony, nyilván. Hát figyeljenek ide. Az ultit értem. Ha a végén nálad van a hetes, nyertél. Kis jóindulattal. De a balett? Először is, a fiúk olyan szűk nadrágban járnak, még azt is látni, milyen a vallásuk. De nem? Csak azt ne mondja, hogy még nem vette észre! A lányokat még kevésbé értem. A lányok, ha hiszik, ha nem, egész végig lábujjhegyen táncolnak. De miért? Nem volna egyszerűbb magasabb táncosnőket alkalmazni? Ha már? Persze nem akarok gúnyolódni, nem mindenki olyan délceg, mint én. Nem is lehet. És hát, őszintén szólva, én igen-igen sajnálom az alacsony embereket. Persze. Képzeljék csak, mindig ők tudják meg utoljára, ha esik az eső…

Alkatom éppen megfelelő a poénhoz, se nem magas, se nem alacsony, átlagos – mindenben. Az arcom se vicces, Zakar szerint úgy nézek ki, mint egy könyvelő, és, szerinte, a színpadon kívül olyan unalmas is vagyok. Mindenesetre nekem dolgoznom kell a röhögésért, nem elég bejönnöm…

A nőknél mindig sikerem volt, bár azt sosem tudtam eldönteni, hogy hozzám vonzódnak, vagy a hírnevemhez és a pénzemhez.

Már amikor még volt.

*

– Egyetlen percre, Attila, csak egyetlen percre, figyelnél rám?

Zakariás, producerem és egyetlen barátom – pár évvel idősebb nálam, de ezerszer jobb pasi, bár úgy öltözködik, mint egy húszéves francia divattervező – szerette volna, ha egyetlen percre, csak egyetlen percre figyelnék rá. Ezt nyomatékosította azzal, hogy nem a művésznevemen szólított – utoljára anyám hívott így tízéves koromban.

– Attila. Egyetlen perc.

Tudom, mi következik, és őszintén mondom, nem érdekel. Először is nem fér bele egyetlen percbe, hiába ígéri, még soha nem fért bele.

Aztán meg, ha egy perc, ha több, minek is? Nem fogok megváltozni, mert nem akarok megváltozni, ezerszer elmagyaráztam neki. Nem fogom felolvasni a súgógépet. Nem fogom felolvasni, amit a kommunikáció szakról frissen kikerült ifjú zsenik írtak. Sem azt, amit az „öreg rókák, a szórakoztatóipar szorgos munkásai. Mert koszos farmerben, törökülésben, asztalon kuporogni, összekacsintani, lazán „szórni a poénokat – egy dolog. Kiállni és megnevettetni az embereket – az meg egy másik.

És tudom, jönnek az „ebben a helyzetben meg az „őket is meg kell érteni szövegek, de nem érdekelnek a főnökök, nem érdekel a tulajdonos, nem értem a politikát sem, és nem is érdekel. Ha ellenőrizni akarják, mit mondok, költözzenek a fejembe. (Persze lehet, hogy nem kellene ötleteket adnom…)

Én csak egy komikus vagyok, aki imádja a viccet.

Távolról hallom Zakar hangját, és már jönnek „a nekem elhiheted meg az „én aztán jót akarok neked meg a „külön kérték, hogy ebben a helyzetben" szövegek…

És? Szarok bele. Én vagyok Kasszandra. Nekem nincs „ebben a helyzetben".

– Jó, jó – mondom végül, csak hogy hamarabb szabaduljak –, rendben, figyelni fogok rá.

– Dehogy fogsz – sóhajt lemondóan –, tudom, hogy nem fogsz.

Ebben maradunk, miben is maradnánk, aztán meghív, vacsorázzak velük, Bochkorék is jönnek, ha igaz, teszi hozzá. Ezzel igazán kedvet csinált…

– Te, az az ember lassan elfogy – mondom Zakarnak. – Mikor alszik, szerinted? Alszik egyáltalán?

– Azt mondják, délután – feleli, aztán vált, mintha a témában nem lenne több. – Friderikusz keresett.

– A mobilomon? – kérdem.

– A mobilodon – válaszolja –, kicsit sértődött üzenet. Hogy mindig csak ő hív, te nem keresed sosem. Nem mondom, hogy sértődött, inkább csak értelmezhető sértődöttnek.

– Friderikusznak melyik üzenete nem értelmezhető sértődöttnek? – kérdem.

– Nem tudom – feleli –, még sosem kaptam tőle üzenetet. De az is lehet, hogy csak ugrat, nem?

Ennyiben maradunk, megnevezi az éttermet, ahol este találkozunk, ha találkozunk, szeretem a helyet, hatalmas tányérok, mikroszkopikus adagok, és az árak persze a tányérokkal arányosak.

– De biztos ott lesznek Bochkorék? – szólok Zakariás után, csak hogy froclizzam, de nem hallja, fülénél már ott a mobil, szerintem tíz év alatt egy óránál többet nem láttam telefon nélkül.

– Mert ha nem, nem megyek! – ezt már kiáltom.

Nem fordul meg, de feltartja a középső ujját, hallotta tehát. – De ez most komoly! – rikkantom még.

Ezt már bizonyosan nem hallja. Az asztalon a Bors egyik száma, az alsó sarokban ott a pofám, hajtás alatt, barátom, hajtás alatt. Fent valamelyik kis celeb-prostituált, most épp F.-fel jár, nagy a szerelem, ez többet ér az újságnak, mint én?

A lány közismert luxusprosti, persze a bulvármagazinokban „modellként" szerepel. Több ismerősömnek is megvolt már, de egyik sem bírta. Nem pénzt kér vagy ékszert, hanem jobb esetben a legújabb iPhone-t, rosszabb esetben, nyilván, ha kinézi a pasiból, egy Audi cabriót, esetleg egy kisebb lakást. Állítólag nem volt mindig ilyen drága, a Vámház körúton még forintért dolgozott, nem is sokért, csak néhány éve Miss Valami lett, aztán többször is Dubaiba közvetítették, ott meg aztán van elég pénz. Szóval kurva a lelkem, ami önmagában persze nem baj, csak hogy hajtás felett?

Én meg alatta?

Vagy inkább F. miatt? Akiről mindenki tudja, hogy meleg, az újságíró is tudja, a lányokat csak fedezéknek használja… Ami persze ebben az országban érthető. Még ha gazdag is az ember.

Bosszant ugyan a mellőzöttségem, de érzem, hogy éhes vagyok, így – hogy lehetőleg senkivel ne találkozzam – a lehető legeldugottabb folyosókon elindulok a kocsim felé.

*

Az nyilvánvaló, hogy még egy szellemes Rejtő-idézetet nem bírok ki az asztalnál, bármilyen finom is a konfitált kacsa. Most megpróbálom leírni, hogyan is néz ki Zakariás barátnője, bár a látvány leírhatatlan. Soha nem értettem, hogy fiatal lányok, akiket nyilván anya szült valaha, miért öltöznek úgy, hogy a bevándorlási hivatalnok azonnal visszaküldené őket az amerikai határról… Ráadásul Zakariás barátnője nem igazán fiatal már, az én ízlésemnek semmiképp.

Mellei nyilván megereszkedtek volna, ha nem fújta volna őket két hatalmas lufivá az implantátum. Íme Miss Szilikon 1978! Na de mutassuk is, ha már egy vagyonba került: a lány mellei rendszeresen kicsúsznak a láthatóan pontosan erre a célra készült topból. Ilyenkor diszkréten – mintha körmével piszkálná ki fogai közül a húscafatot – megigazítja, két ujjával összecsippentve a vékony anyagot, milliméterekkel feljebb húzkodja. Majd kezdi az egészet elölről. És hozzá tetovált szájával csücsörít, bár inkább olyan, mintha vicsorítana.

Hogy Zakart zavarja-e, vagy éppen ellenkezőleg, élvezi a helyzetet – nem derül ki, megkérdezni meg nem akarom, arra a kis időre, míg ki nem rúgja a nőt.

A két lufin hatalmas PRADA felirat, csizmája térdig ér, a kettő között meg furcsa pánt, szoknyának nézhetné egy földönkívüli, ha nem látott volna valódi szoknyát azelőtt. De a combokon már ott a szomorú idő, apró felhők, kicsiny hurkák, nem bosszantó, inkább szánalmas.

Ami mindennek ellenére tagadhatatlan és vitán felül áll: Zakar barátnőjének legelőnyösebb pontja a külseje. Kissé megfakult szépsége ugyanis azonnal szertefoszlik, amint megszólal. Zakar barátnője (szörnyűséges bosszúm, hogy nem írom le a nevét) kizárólag olyasmit beszél, amit épeszű ember nem venne a szájára. Viszont nagy önbizalommal és folyamatosan. Így aztán beszélgetés nincs, ami persze nem nagy baj, csak rémületes locsogás. Most filmekről szaval.

– Jaj, gyerekek. Láttátok az izét? Tudjátok, amiben az izé játszik? A… mondd már! Na, az. Hogy az milyen szép abban a filmben! De nem, Zakar? De most tényleg! Nem a szőke. A barna. De nem? Zakar! Soha nem értettem, hogy tudják ilyen szépre csinálni. Vagy az életben is ilyen jól néz ki? Zakar. Nem?

Remélem, hogy barátom, aki végzett azzal a gyűszűnyi zselés, habos szarral, amit a pincér nem szégyellt vacsora helyett kihozni, rövidesen a nővel is végez, de nem: türelme végtelen.

– Ingrid Bergmanra gondolsz, angyalom? – kérdi a szörnyet, akinek persze gőze sincs, ki lehet az.

Az ő koordináta-rendszerében legfeljebb az új külföldi körömépítő lehet a Rózsadomb tetején frissen nyitott Nail’s Szalonban. Esetleg Ashton Kutcher partnere a Szeress, én is szeretlek című filmben. De hiába kutat borsóagyában, nem ugrik be neki. Látom, ahogy megrántja a vállát, Dunának azért nem megy, mert nem jut eszébe egy név! Előfordult máskor is. Jó, a névmemória nem az erőssége, néha elfelejt egyet-egyet, főleg színészekét, főleg olyan filmekből, amelyek „olyan mondanivalósak". Pedig szereti a mondanivalós filmeket, ezt elmondta már többször, csak egyik-másik olyan nehéz. De nem baj, mondta, ő érti. Nem mindenki, de ő igen. Persze jobb lenne, ha olyan filmeket csinálnának, amit mindenki ért, de így is jó.

Szemében csak pillanatnyi zavar, apró fejét megrázza, szállnak a fehérre szőkített tincsek, csilingelnek a fülbevalók, nem, mondja halkan, nem őrá gondolt. Hanem az izére.

– Most hirtelen nem tudom – válaszolja Zakar végtelen nyugalommal –, kire gondolhatsz.

Azzal felém fordul, és váratlanul megkérdezi, finom-e az étel. Szégyelli a nőt, vagy büszke rá?

Megfejthetetlen.

Mindenesetre Bochkorék nem jöttek el, hárman ettük végig az étlapot, de az idegrendszerem – önvédelemből – még a desszert előtt véget vet az estének.

– Hát, köszönöm a vacsorát, finom volt, a számla… – kezdeném, de barátom leint.

– Hagyd. Ez a legkevesebb – súgja, mintha bocsánatot kérne, közben csörög a mobilja, a nő meg újra ordít.

– Már mész? Ne menj még, de nem? Zakar! – Ránéz, aztán újra rám. – Még nem is ittunk…

– Dolgoznom kell – hazudom.

Zakar fel sem néz, megtörli a száját, úgy köszön el.

– Azért majd beszéljünk a dologról – utal kora esti félresikerült beszélgetésünkre.

– Rendben – felelem –, beszéljünk. – És állok fel, indulnék, de hol hagytam a kocsim? Nem baj, gondolom, csak kint legyek, fúj a szél, hűvös van, újra megfájdul a fejem.

*

– A Farkas nem buzi.

– A Farkas? Nem buzi? Ő találta fel a buziságot, te! A hasán megsül a tojás, olyan meleg!

– A Farkas.

– A Farkas. Igen. A Farkas.

– Nem hiszem.

– Rendben – véget akarok vetni a vitának.

– Mert szerinted mindenki buzi.

– Nem. Szerintem nem mindenki buzi.

– De a Farkas buzi.

– A Farkas buzi. Haladhatunk? Picit, úgy érzem, leragadtunk Farkasnál.

Asszisztensem, Bernadett meggyőződése, hogy férfi és nő, pontosabban férfi és ő között egyetlen lehetséges kommunikáció a szex. Évek óta végigélvezem vele minden egyes, később fájdalmasnak, megalázónak és feleslegesnek bizonyuló kalandját, egyetlen kalandját nem élveztem csak, azt, amelyik velem zajlott. Csak a legnagyobb nehézségek árán vagyok képes visszaemlékezni arra az átsírt, átizzadt, átbosszankodott éjszakára, amikor valamelyik csapodár lovag ernyedt karjai közül egyenesen az én karjaim közé hullott a vigasztalhatatlan Bernadett. Életem leghosszabb éjszakája volt, a legváratlanabb pillanatokban tört fel belőle a zokogás, nem akart eljönni a reggel, sehogyan sem.

Megemészthetetlen hibának bizonyult, bár akkor, pillanatnyilag, jó ötletnek tűnt. Vagy mondjuk inkább úgy: nem szólt ellene semmi. Persze az idő nem múlik, egy ilyen hiba soha nem tűnik el. Minden, amit tettünk, velünk marad. Együtt élünk vele, együtt nyaralunk, vele szállunk metróba, ott van a munkahelyünkön, és együtt is halunk meg.

Formál, átformál bennünket, másokat, mindent. Szörnyűséges koituszunk (mi másnak nevezhetném?) Bernadettel nem múló, szégyenteljes emlék, és valahányszor ránézek, látom azt az apró pöttyöt is, amit nem akarnék látni, ott, ahol soha nem akartam volna látni. És látom a rejtett ráncokat, amelyeket szintén jobb volna nem tudni, és érzem a szagokat, amelyeket jobb lett volna soha nem szagolni. Ezzel együtt viszonyunk Bernadettel zökkenőmentes – igen, ez a legjobb szó –, vagy mondjuk úgy: kényelmes.

Bernadett nem érti a buzikat. Nem is igen hiszi, hogy létezik buziság, inkább csak arra gondol: vannak férfiak, akik még nem találkoztak ővele, így aztán – valódi élmények híján – nem kárhoztathatók semmiért. Még a korzón seggüket riszáló, festett ukrán fiú kurvákat is gőgös macsónak gondolja, akik valójában mind rá várnak, de aztán őrá várhatnak ám! Őt egy ilyen nem kaphatja meg!

Vagy csak nehezen!

Több oka van, hogy elviselem Bernadettet. Először is napközben jó szaga van, ez elengedhetetlen. Nem beszél sokat, és valamilyen felmérhetetlen okból nem használja azokat a kifejezéseket, melyeket minden kortársa használ, nem minden „de gáz, és nem mondja azt sem, hogy „elvagyok, mint a befőtt.

Összességében Bernadettet el lehet viselni, és még a munkáját is elvégzi, feltéve, ha nincs szerelmi bánata vagy szerelmi öröme, illetve, ha nem menstruál.

– Kék lesz a hajam – közli a pillanatra beállt csendben.

– Hogy? – kérdezek vissza.

– Kék.

– Mi kék?

– A hajam – emeli meg a vállát, mint aki neheztel kissé, hiszen nincs egy perce, hogy megmondta, mi kék.

– Azt értem, de ez most miért… fontos?

– Nem fontos. Csak mondtam.

– Értem – felelem, és a szombati élő televíziós show forgatókönyve fölé hajolok –, és ennek örülnöm kéne, vagy bánkódni miatta?

– Ha szeretsz, örülnöd kéne – úgyhogy bánkódni fogsz.

Egy pillanatra felnézek, viccel-e, és hát persze nem. Miért nem lep meg?

– Dolgozunk? – kérdezem, mire megvonja a vállát, megigazítja a trikója alól kilógó melltartó pántját, mely így a trikó pántjának másik oldalán látszik ki. Nem értem, miért vesz fel pántos trikó alá melltartót, ha zavarja, hogy kilátszik, vagy, ha nem zavarja, miért igazgatja? De hát ki érti a nőket?

– Ha muszáj – feleli.

– Nem muszáj – mondom halkan, és teljes erőmből falhoz vágom a könyvet. – Igazad van. Inkább locsogjunk. Zselés műköröm vagy porcelán? Hm? Kedvesem.

– Durva vagy. És honnan tudsz ilyeneket?

– Nem te vagy az első nő az életemben.

Miközben a lapokat szedegeti, apró szoknyája alól kilátszik a piros bugyi vékony pántja, átüt rajta a csupaszság és a védtelenség, valahogy esendőnek tűnik, és szeretetre méltónak.