Duna

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY

DUNA

Mítoszok Dunája – a Duna mítosza

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-047-4

© Száraz György Miklós

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A VÍZEN FÖL ÉS ALÁ

A „mi Dunánk", mondja a magyar. És mondja a német, az osztrák, a szlovák, a szerb, a bolgár és a román is.

A mi Dunánk, mondjuk, de mindannyian másképpen gondolunk rá. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, hogy a másiknak mást jelent a szó, mint nekünk. Más képet idéz. Egyformán szeretjük, de nem ugyanazt. Vagyis ugyanazt, de mégsem. A baden-württembergi az újszülöttet szereti, a bajor a gyermeket. Az osztrák az ifjú nőt. Die Donau, mondja, s talán a keringőző, ringatózó, habos, fehér fodros, kék selyemszoknyás dámát látja. A franciától távol esik, nincs vele olyan bizalmas viszonyban. Fiúsítja: le Danube. Bolgárok és románok a hömpölygő, mérhetetlen tömegű, bölcs, öreg folyóra gondolnak, a ködben, párafellegekben úszóra, amelyiknek csak sejlik a túlpartja. Németországnak csak egyik folyója, az ország déli csücskének vize a Duna, míg a Rajna és az Elba átszeli a fél országot. Nekünk, magyaroknak legnagyobb folyamunk, észak-déli irányban vágja át a mai Magyarországot, legnagyobb tájegységeinknek is ő ad nevet.

Vajon miért olyan izgalmas ez a folyó? Mert izgalmas, az nem vitás. Ezt az is bizonyítja, hogy Dunát lehet rekeszteni a róla szóló irodalommal.

Európa második leghosszabb folyója. Ne! Most hagyjuk ezt. Ha még a leghosszabb volna. De az már valami, hogy úgy csüggnek rajta a népek, mint egy nyakláncon. Mondjuk úgy: a Duna az Isten olvasója. Kilenc országot érint ez a nagy folyó. Négy fővárost, négy nagy gyöngyöt – Bécset, Pozsonyt, Budapestet és Belgrádot – fűz fel kék fonalára.

Vízgyűjtő területe több mint nyolcszázezer négyzetkilométer. Ne! Ezt is hagyjuk. Szép nagy szám, de úgysem tudunk mit kezdeni vele. Érdekesebb lehet – főleg mostanában –, hogy nyugatról keletre tart. Igazi európai folyó. Egybeköti Nyugatot a Kelettel és a Déllel.

Donau. Dunaj. Duna. Dunav. Dunarea.

Sokarcú Duna, partjain a sokarcú ember. A víz mindenütt szép, ott is, ahol vad, ott is, ahol szelíd. Mindenütt szép az ember is. Még ahol vad, talán ott is. Ha ismerjük. De nem lehetünk ott mindenütt, nem ismerhetünk meg, így nem is szerethetünk meg mindenkit. De a Dunát szerethetjük. A Dunát, ami part, szikla, tocsogó, felhő, holtág, híd, csónak, hajó, hal és háló, kő és ház, vár, tölgy és fűz, nád, sirály, kanalasgém, sziget és ember. Kultúra. Mert a Duna mindez. A föld, a víz, s talán a levegő-ég is. A part mentében vágtató szarmata, longobárd, teuton lovasok illanó tükörképe? A túlpartra suhanó hun, magyar, mongol nyilak sötét villanása? A langy-sekély vízben ácsingózó, iddogáló barmok töredezett árnya?

DANUVIO SACRUM

Salus reipublicae Danubius – A köztársaság üdve a Duna –, hirdeti Augustus császár kétezer esztendős érmének felirata. A császár szerette a Dunát? Mondjuk inkább úgy, számolt vele. Római síremlékén kőbe vésett életrajz sorolja Augustus dicső tetteit, köztük azt, hogy seregei eljutottak Pannonia földjére, melynek porát még nem tapodták a légionáriusok sarui. A császár a Duna partjáig tolta ki a birodalom határait.

Az ókori Róma földrajzi írói hosszú időn át regéltek az Európa északi területein lakó barbárok mérhetetlen gazdagságáról: aranyról, ezüstről, borostyánkőről. Augustus uralkodásától a Barbarikum szegénysége válik közhellyé. A Duna-tájat fagyosnak, gyümölcsöt nehezen termőnek, ritkán lakottnak mondják a római szerzők. Livius szerint kibírhatatlan az északi éghajlat. Ovidius még az Al-Duna környékén, Tomiban is fagyos Dunáról énekel, Tibullus úgy értesít, hogy a pannonok dermesztően hideg vidéken tengetik napjaikat, földjeiket nem művelik, ridegek és vadak, foglyaikat legyilkolják, lefűrészelt koponyájukból vért isznak. Pannonia helytartója, Cassius Dio szerint a pannonok sivár földjén nincs olajfa, szőlő is alig, sok a hó, jeges szél cibálja a járhatatlan erdőségek fáinak lombjait, az itt lakók télen baltával vágják a bort. Még a szelíd Seneca is a Duna-táj komor egéről és örök teléről mesél. A végeken, írja, elenyészik a kultúra, híre-hamva sincs Róma békéjének, mely bearanyozza a művelt világot.

Raetia, Noricum, Pannonia, Moesia, Dacia. Mi, a nagy folyó mentén élő utódok másként gondolunk a hajdani dunai provinciákra. Aquincum neve nem fagyos, szürke tájat, hanem mediterrán napsütést, langyos fuvallatot, bőven csorgó forrásvizeket és virágzó mandulát idéz. Fehéren szikrázó házfalakat, szőlőt és fügét, kék eget. Hamis kép, mégis ez elevenedik meg bennem, ha Alsó-Pannónia provincia székhelyének, a „Kis Rómának" nevét kiejtem. Nem mediterrán táj a mai Óbuda tája, mégis nehezen képzeljük el, hogy a Mithras-templom piros cserépfödelét hó borítsa. Mintha majd csak később, a római város falainak romlásával együtt kezdene romlani az idő is. Pedig volt hó akkor is, voltak zimankós telek. A Herkules-villa szüreti jelenetekkel ékes mozaikjai alatt – ahogy az aquincumi domboldal többi elegáns villájában is – ott húzódtak a padlófűtés meleg levegőt szállító járatai.

Sokunk fejében él a leegyszerűsített kép, hogy Róma az akkor ismert világ minden hódításra érdemes területét meg is hódította. Nyugaton – Hispániában, Galliában és Britanniában – az Atlanti óceánig tolta ki határait. Délen, Afrika peremén túl a sivatag, keleten a Pontus Euxinus, a mai Fekete-tenger, a Kaukázus hatalmas bástyái és Arábia kősivatagai álltak ellen a további előnyomulásnak. Északon a Rajna és a Duna volt a természetes határ. A dunai limes: a kitűnően megerődített, jól védhető birodalmi határ. Gyerekkoromban mindig széles, egybefüggő vonalként jelent meg a képzeletemben. Éppen úgy, mint a térképeken. Egyetlen vastag, piros csík. (Jobban illenék a folyóhoz a kék, de mit tegyünk, az én fejemben piros volt.) És a piros vonalon belül, vagyis a határon innen minden szépen kidolgozott, színes és részletes, a vonalon túl pedig semmi, csak az üresség: a térkép sivatag-monoton sárgája. A folyón innen helységnevek és utak sűrű hálózata, azon túl üres papír. A határon belül a napfény és a műveltség otthonos melege, azon kívül csak a hajnal kontúrok nélküli, szürke derengése. Soha nem csodálkoztam, hogy mint éjszakai lepkéket a lámpa fénye, úgy vonzotta a barbár törzseket a centrum, a pompa, a kényelem és a műveltség melege. Hogy folytonosan ostromolták a határokat.

Az ókori Róma egyik magyar kutatója írja, hogy a birodalomnak a hódítások idején nem volt szüksége seregekkel megszállt, erődített határokra, mert a terjeszkedés védte a belső területeket is. Legtöbbünk fejében mégis úgy él, hogy a birodalom határa a kitűnően megerősített limes. Castrumokkal, 400×500 méteres alapterületű légiós táborokkal – mint Lauriacum, Brigetio és Aquincum vagy az al-dunai Axiopolis –, castellumokkal, kisebb zászlóaljtáborokkal, mint Arrabona és Intercisa, és persze a burgusok, az őrtornyok sűrű láncolatával. A kép egyszerre igaz és hamis. Létezett a határ, léteztek a katonákkal tömött táborok, az őrtornyok, mégse úgy képzeljük el a Rajnát és a Dunát, mint valami áthatolhatatlan, ókori „vasfüggönyt". A két folyó ugyanis elsősorban vízi út volt, csak másodsorban határ. A korabeli közlekedés ugyanis szárazföldön nem, csakis tengeren és folyón volt képes számottevő áruforgalmat lebonyolítani.

Hatalmas Hister, mondja Plinius. Tengermély Danubius, tódítja Horatius. Danuvio Sacrum: Szent Duna. A Duna-istenség oltárai magasodnak végestelen-végig a nagy folyó mentén. Egy aquincumi oltár-felirat szerint Tiberius Haterius Callinicus állíttatta azt a hömpölygő Dunának. Aquincumi ásatáson került elő az a sírkő is, mely a császárkultusz főpapjának, Caius Retonius Danuviusnak a földi maradványai fölött magasodott. Egy másik felirat Danuviusról, Diassumarus fiáról regél. Az ember saját képére formálja isteneit, nevet ad nekik, majd róluk