Éjszaka Kairóban

CLAIRE KENNETH

ÉJSZAKA KAIRÓBAN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Árkádia Budapest, 1989

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-606-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

I.

Az asszony fent állt az erkélyen, és a fürdőzőket nézte. A keramitkockás úszómedence teli volt sikongó, lubickoló, hancúrozó emberekkel, hangjuk egybeolvadt a túl hangos dzsesszel.

Az asszony unta ezt. Néhány lépésnyire innen, kéken és végtelenül, ott hullámzott a tenger. Az asszony vágyódva nézte. Kiúszni messzire, és nem látni senkit, nem gondolni semmire…

De nem lehetett, az úgynevezett társaság ide járt a kaszinóba, ahol néger dzsessz játszott, valódi angol whiskyt szolgáltak fel, és ha valaki meglátott és megkívánt egy csuromvizes, tapadó trikós női testet, néhány perc múlva már egy tánc ürügyén nyugodtan ölelgethette.

Lent, a datolyapálmák közé zsúfolt asztalok között, kis négyszögön, néhány pár táncolt. A fullasztó melegben két hatalmas ventilátor próbálta megmozgatni a levegőt, de nem tudták felvenni a versenyt az afrikai nap perzselő sugaraival. Két arab pincér szakadatlanul hordta az óriás jégdarabokat. Nagy üvegtálcájukat fejük felett tartva, minduntalan felbukkant fehér burnuszos alakjuk az asztalok között.

Anna szomjas is volt, de nem volt kedve lemenni. Itt fent, az erkélyen úgy érezte magát, mintha páholyból nézné ezt a színes forgatagot. Nekitámaszkodott a korlátnak, és közben egy-egy ösztönös mozdulattal megrázta még nedves, kibontott haját. Fél óra alatt megszárad, és akkor hazamegy, határozta el.

– Hét órára légy itthon – mondta Arne, a szokott, ellentmondást nem tűrő hangján.

Otthon… Ez az otthon két egymásba nyíló szállodai szoba volt a Grand Hotelban, rengeteg, félig kicsomagolt hajóbőrönddel, amelyekben minden ruhát átforgattak a kikötő buzgó hivatalnokai.

Mert hívhattak valakit Arne Jörgsennek, lehetett a svéd gyapottröszt vezére, aki első osztályú luxuskabinban érkezik meg Alexandriába, itt mégiscsak idegen, akit ugyanúgy átvizsgálnak, mint a fedélközi utast, akinek csak egy batyuja van. Mert Alexandria szinte mágnesszerűen vonzotta a világ kalandorait, mintha Afrika kapuja volna, amelyen keresztül mindenáron be akartak jutni az arany, a pénz, a korlátlan lehetőségek világába…

Nehéz volt őket megkülönböztetni a valódi milliomosoktól, akik tényleg csak azért jöttek, hogy életük változatos képeskönyvéből ne hagyják ki Egyiptomot, lefényképeztessék magukat teveháton a sivatagban, háttérben a szfinxszel és a piramisokkal.

De kémek is érkeztek, nemzetközi ügynökök, mert ezen a tavaszon, 1939-ben, már háborús hírek szállingóztak Európából, bár még nem történt semmi…

A Stanley Bay-i kaszinóban még a legnagyobb egyetértésben lubickoltak a kék úszómedencében az angolok, a németek és a görögök. A parketten még összesimulva tangózott az öreg amerikai milliomosnő a szép olasz dzsigolójával.

Anna önkéntelenül elmosolyodott, olyan groteszk látvány volt a múmiaszerűen kifestett matróna és ifjú táncosa.

A mosoly még az arcán csillogott, mikor pillantása hirtelen egy férfi tekintetével találkozott. A férfi már régen nézte Annát.

– Nézd, mosolyog – mondta barátjának, akivel a legszélső asztalnál ültek.

– Na látod – mondta a másik –, mikor az előbb szóltam neked, meg sem akartál fordulni, most meg bámulod, ahelyett, hogy felmennél, és megismerkednél vele!

– Ha ismerkedni akarna, itt ülne valamelyik asztalnál, és nem vonulna félre az erkélyre – válaszolt George.

– De rád mosolygott – biztatta tovább Harry –, és gyönyörű nő, az vitathatatlan!

– Gyönyörű – mondta George, és nézte az asszonyt, aki még mindig ott állt az erkélyen, karcsún és szőkén, égszínkék fürdőruhában, de most már nem mosolygott. Megérezte, hogy azok ketten róla beszélnek.

– Ha festő volnék, mint te, okvetlenül lefesteném. Valami olyat mondanék neki, hogy Észak-Skóciától Kelet-Afrikáig még nem találkoztam szebb alakú nővel!

– Hát jó, le fogom festeni – mondta George.

Néhány piasztert dobott az asztalra.

– Két ginem volt, fizesd ki.

– Holnap találkozunk McCornick ezredeséknél – szólt még utána Harry, de George már nem hallotta, elindult az erkély lépcsői felé.

Anna látta, hogy a férfi felkelt az asztaltól, és biztos volt benne, hogy idejön. Félreértette a mosolyt, biztatásnak vette, és most jön…

Anna így még senkivel sem ismerkedett meg soha. Tudta, hogy a férfiak, akik utána jönnek, valami könnyű siker reményében teszik ezt.

A férfiak mindig és mindenütt csak a kalandot keresik, és szinte megijednek, ha szerelem lesz belőle. A nők viszont mindig a szerelmet hajszolják, az igazi, nagy szerelemmel akarnak végre találkozni, és csak kalandokat kapnak cserébe…

Anna arra gondolt, hogy elmegy, és mire a férfi megkerüli a teraszt, és felér, ő már nem lesz itt. De valami fogva tartotta, és nem mozdult.

Vannak pillanatok az életben, mikor csak pár lépést kellene tenni, és az ember elkerülhetné a végzetét…

De Anna elmulasztotta ezt a pár lépést, és ott maradt.

A férfi fehér ruhás alakja már feltűnt a lépcsőfeljárónál, magas volt és karcsú, barnára sült arcából vidám-kéken csillogtak a szemei.

Annán átvillant, hogy úgy tesz, mintha már ismerné, mintha összetévesztené valakivel…

– Hello! Dr. Burns – nevetett felé –, kedves, hogy végre megismer!

George azonnal kapcsolt. A nő megjátssza, hogy összetéveszti valakivel, hogy formát adjon az ismerkedésüknek. Tehát olyan nő, aki súlyt helyez a társasági formákra. Bár az is lehet, hogy tényleg összetéveszti.

– Láttam, hogy egyedül unatkozik idefent, gondoltam, elszórakoztatom.

– Nem unatkoztam – válaszolt Anna majdnem kifogástalan angol kiejtéssel –, csak nézegettem ezt a különös forgatagot…

– Én meg magát néztem!

– Ne akarjon udvarolni, dr. Burns, két nap előtt a hajón fel sem kért táncolni – folytatta Anna a játszmát, és észrevette, hogy a férfi zavarba jön.

„Csak tudnám, milyen hajón" – gondolta George, és most már kezdte elhinni, hogy a nő tényleg összetéveszti valakivel. Így közelebbről még sokkal jobban tetszett neki, és örült, hogy rászánta magát a kalandra. Még néhány percig dr. Burns leszek, határozta el, és vigyázott minden szavára.

Annát mulattatta a játék, és kíváncsian várta, hogy a férfi mikor árulja el magát. Nem kellett sokáig várni. Mikor megkérdezte, hogy Mrs. Burns miért nincs itt, hiszen a hajón mindig az uszodában volt látható, George nevetve jegyezte meg, hogy valószínűleg a vízbe fúlt…

Anna tágra nyitott szemekkel nézett fel rá.

– Ugyanis – folytatta George –, ha tudni akarja, én nem vagyok Burns, csak szerencsém van, és maga összetévesztett vele. George Dowery vagyok.

– Micsoda hasonlatosság! De hát nem értem, egyáltalán hogy jutott eszébe feljönni hozzám?…

– Az embernek eszébe jutnak néha ilyen rendkívüli dolgok. Meglát valakit… Valakit, akihez még csak hasonlót sem látott soha, és nem akarja elmulasztani az alkalmat, hogy megismerhesse…

Néhány zavart perc következett, Anna még megjátszotta a csodálkozását a meglepő hasonlatosság felett, aztán dr. Burns nem létező alakja egyszer és mindenkorra eltűnt a láthatárról.

Most George szeretett volna kérdezősködni, egyszerre minden érdekelte, hirtelen mindent tudni akart az asszonyról, mint mikor valaki belenéz egy érdekes könyvbe, és percek alatt szeretné elolvasni, annyira érdekli a tartalma.

– A kiejtése után ítélve nem angol. Eltaláltam?

– Magyar vagyok!

– Magyar? És két napja érkezett! Ezzel már mást is elárult magáról…

– Mit?

– Az Alhambrában tegnap óta az új műsorban tizenkét magyar lány táncol. Nagyon csinosak, piros csizmát viselnek, és…

– Igen! Eltalálta!

George le volt hűtve. Erre nem számított, egy kis olcsó, éjszakai táncosnő, ilyenek sohasem érdekelték.

– És maga?

– Festő vagyok. Megláttam, és elhatároztam, hogy megfestem az aktját. Remek alakja van, kár, hogy nem meztelenül lép fel az Alhambrában. Minden este tapsolnék magának…

Anna most már látta, hogy rossz vágányon halad a beszélgetésük. A férfi a következő percben már közölte vele, hogy este benéz a mulatóba, együtt vacsorázhatnak, esetleg…

– Sajnos nem! Már megígértem egy idős úrnak, hogy vele vacsorázom – mondta Anna, és várta a hatást.

– Ügyes – mondta gúnyosan George –, csak két napja van itt, és máris sikerült egy idős urat felcsípni!

– Ó – nevetett Anna –, már öt éve sikerült!

– Nem értem…

– Az idős úr a férjem, üzleti ügyben jött Egyiptomba, és engem is magával hozott. Különben azt sem tudom, hol az Alhambra, és még sosem volt piros csizmám!

George nem tudta, miért örül ennek. Végeredményben mindegy neki, hogy ez a szőke asszony kis táncosnő-e vagy társaságbeli hölgy. Jó hallgatni a hangját, közelről nézni az arcát, beszélni hozzá, itt ülni mellette…

Szinte repült az idő, észre sem vették, már hét óra volt.

– Sietnem kell – mondotta Anna, és megindult az öltöző felé.

Egy nagy falitükör előtt megálltak.

– Milyen jól összeillünk – mondta George, és abban a pillanatban Anna fejében is ugyanaz a gondolat villant át.

Magasak és karcsúak voltak mindketten, és George-nak nem kellett volna lehajolnia, ha meg akarta volna csókolni Anna száját…

Talán meg is tehette volna, hiszen az erkélyen nem volt senki, csak távolabb üldögélt az egyik oszlop mögött egy néger kabinosnő, de Anna tekintetében volt valami, egy néma kérés, ne rontson el valamit, ne siessen el semmit, ne akarjon gyors, futó kalandot…

George tudta, hogy egy elsietett gesztussal elronthat mindent, és úgy érezte, kár lenne… Cigarettára gyújtott, de még el sem szívta, amikor az asszony már felöltözve jött ki az öltözőből.

Tarka kis nyári ruha volt rajta, és széles karimájú szalmakalap. El akart búcsúzni, de George nem engedte.

– Elviszem a szállodáig, az úton megbeszéljük, hogy mikor találkozunk legközelebb!

– Mi értelme van a találkozásnak? – kérdezte Anna, de érezte, hogy ő is sajnálná, ha nem látná többé a férfit.

A fölény lassan lefoszlott róla, és bár azt akarta mondani, hogy holnap a férjével együtt látogatóba mennek, és az egész napja foglalt, mégis azt mondta, hogy reggel telefonáljon, és majd megbeszélnek valamit…

– Elvinném holnap Sidi-Bichrébe, egy gyönyörű tengerparti strandra. Nem ilyen kis kalitka, mint a kaszinó. Sziklák veszik körül, egészen regényes hely, csend van, hallgathatnám a hangját anélkül, hogy folyton belerikoltana a dzsessz.

Beültek a kétüléses, ezüstszürke sportkocsiba.

– Ha önző volnék, most olyan lassan vezetnék, mint egy lassított filmfelvételen, hogy tovább tartson az út…

– Kérem, siessen, a férjem nagyon haragszik a pontatlanságért!

– Magára haragudni is lehet? El sem tudom képzelni. Én biztosan nem tudnék – mondta George, és a válla, talán véletlenül, az asszony vállához ért.

Egy érintés elég, ha két elektromos drót összeér, a szikra már kipattan. Talán ez volt az a pillanat.

– Érdekes, én sem tudnék magára haragudni – válaszolt Anna egész ösztönszerűen, és nem is sejthette, hogy mennyire igazat mondott.

– Hát szeretni tudna? – kérdezte a férfi félig tréfásan, félig komolyan.

– Szeretni? Még sohasem szerettem senkit – mondta az asszony, és elfordította a fejét.

Pár percig egyikük sem szólt. Gyors iramban robogott a kocsi, távolból már feltűnt a Grand Hotel Cecile óriási épülete. Itt már nagy volt a forgalom, ezen a környéken épült az összes luxusszálloda, és ilyenkor, este az Ahmed Pasa Street szinte hemzsegett az autók százaitól.

Valamivel előbb álltak meg, nem a szálloda bejárata előtt.

– Viszontlátásra holnap – mondta George, és majdnem nekiment egy autóbusznak, amint nézte az asszony karcsú alakját, amíg csak el nem nyelte a Grand Hotel forgóajtaja.

Arnét semmivel sem lehetett jobban felbőszíteni, mint a pontatlansággal. Ha valaki késett, akkor percről percre jobban belelovalta magát a felháborodásba, szinte szította a saját dühét.

Ha egy fontos üzletfél volt az illető, akkor a mérgét kénytelen volt lenyelni, de ha történetesen egy tőle függő valaki volt, akkor a gorombaságok áradatára számíthatott.

Anna hét óra helyett fél nyolckor érkezett haza. Arne rárivallt, nem zavartatva magát a szobában tartózkodó pincértől és szabótól sem, akit egy vasalás miatt rendelt magához.

– Bocsáss meg – kérlelte Anna –, kicsit elkéstem…

– Kicsit? – ordította nekivörösödve Arne. – Máskor nem engedlek sehová! Megértetted?

Egészen közel hajolt az asszonyhoz, és beleordította az arcába:

– Holnap bezárlak a szobádba! Megértetted?

A néger pincér most elvigyorodott. A szabó zavartan köhécselt, és a kezében lévő öltönyt nézegette.

Anna megalázva ment át a másik szobába. Szörnyű volt ez, állandóan idegenek, cselédek, pincérek, sofőrök előtt, ez a durva megszégyenítés. Még jó, hogy nem ütötte meg, mert néha azt is megtette.

– Most pedig öltözz át, húsz perc alatt légy készen! Estélyi ruhát végy fel, a követtel vacsorázunk.

A parancsoló hangnak nem lehetett ellentmondani, Anna tehát nekikezdett az öltözködésnek. Tudta, hogy Arne mellett csak az a szerepe, hogy szépen felcicomázott báb, akinek drága bundái és mutatós ékszerei Arne üzleti hitelét növelik. Hogy aztán ez a báb társaságban szellemesen beszélgessen, és a kedvességével meghódítson mindenkit, ellensúlyozza Arne nyers modorát, ez volt a legfárasztóbb kötelessége.

Mikor hazatértek az ilyen társaságokból, a ragyogóan szellemesnek tartott Anna ismét érzéketlen fabábbá változott, ami Arnét a házasságuk elején még bosszantotta, de most már nem törődött vele…

Negyvennyolc éves volt, és a szerelem hálószobai vonatkozásainál többre becsült egy remek vacsorát kitűnő italokkal, és egy különleges szivart utána.

Előfordult, hogy itt-ott felkeltette az érdeklődését egy nő, titkárja révén egyszerűen megvette magának, és ha a nő nem érte meg a kiadott összeget, egyszerűen mint rossz üzletet könyvelte el magában.

Néha az volt az érzése, hogy a házassága volt a legrosszabb üzlet az életében.

Öt éve egy nyáron Budapesten járt. Az utazási irodában megpillantott egy szőke lányt, Tárnoky Annát…

A lány nagyon szép volt, és huszonkét éves. Hol a szigeten, hol Budán vacsoráztak, cigányzenés kisvendéglőkben. A lány, ha akart, tudott végtelenül édes és kedves lenni.

Arnét hatalmába kerítette a pesti nyár varázsa. Annára a külföldi rendszámú, óriási túrakocsi hatott, és a gazdagságnak az a légköre, amely körüllengte Arne elegáns alakját.

Minden reggel orchideacsokrot kapott, más ajándékot nem fogadott el, és a Ritzbe, Arne szobájába sem ment fel vacsorázni.

Nem történt közöttük semmi. Arne visszautazott Stockholmba, de néhány hónap múlva visszatért, és mégis megvette magának Tárnoky Annát. De ezt az üzletet az első kerületi anyakönyvvezető előtt kellett megkötnie.

Arne sosem tudta meg, hogy mennyi rábeszélés és könyörgés kellett ahhoz, amíg Annát családja belehajszolta ebbe a házasságba.

Az ismeretség elején szívesen járt vacsorázni a „gazdag svéddel", ahogy otthon nevezték. Hízelgett hiúságának, ha beléptek a legdivatosabb nyári vendéglőkbe, mindenki őket bámulta, a fejedelmi borravalók, amiket Arne szétosztott, földig hajoló rabszolgákká varázsolták a pincérhadat. A cigány csak nekik játszott, és Annának mindenesetre jobban ízlett a vacsora a Lúdláb vendéglőben, mint otthon a spenótfoltos abroszon a felmelegített déli főzelék, amit a mérges és lompos cseléd hozott be.

– A méltóságos asszony nincs itthon – mormogta, és Anna egyedül ülhetett a nagy ebédlőasztalnál.

A mama sosem volt otthon. Bridzspartikra járt, jótékonysági gyűlésekre, mert társadalmi ambíciói voltak, de persze ezekhez sohasem volt elég a pénze.

Papa két évvel azelőtt meghalt, és a nyugdíj kevés volt.

Mama ragaszkodott a négyszobás lakáshoz, mert hetenként egyszer bridzsteát adott, szendviccsel, francia likőrökkel és fehér bóbitás, kölcsönkért szobalánnyal.

Ezzel szemben a fűszeres már nem köszönt vissza a méltóságos asszonynak, olyan rég tartozott neki.

A kifizetetlen számlák lavinája szinte elnyeléssel fenyegette őket.

Anna az egész fizetését odaadta a mamának. Reggeltől estig dolgozott az utazási irodában. A színes prospektusok felgyújtották fantáziáját.

– Utazni!… – ez volt minden vágya.

Egyetlenegyszer látni a Földközi-tengert, vagy odafent északon a hóborította fjordokat… Volt egy prospektus, erre jól emlékezett:

LÁTOGASSA MEG EGYIPTOMOT, A CSODÁK ORSZÁGÁT!

…Nos, Anna most itt volt. A vágyak teljesülnek néha az életben, de nem úgy, ahogy elképzelte az ember.

Anna itt állt estélyi ruhában, karján a kis hermelinköpennyel, és néhány perc múlva lent vacsorázik egy teraszon, amely a Földközi-tengerre nyílik…

Most Arne lépett be, távirattal a kezében.

– Azonnal utaznom kell Kairóba, most jött a sürgöny. Remélem, elérem az esti expresszt.

– És én?

– Itt maradsz! Két nap múlva visszajövök, addig véget érnek a tárgyalásaim.

– És a mai vacsora a követtel?

– Már lemondtam! Intézkedtem, hogy neked felhozzák a szobádba a vacsorát, én meg az étkezőkocsiban eszem…

Néhány perc, és Arne bedobálta kis kézibőröndjébe, amire szüksége volt, hatalmas aktatáskáját hóna alá kapva már indult is.

Még futólag megcsókolta Anna arcát, az előbbi haragját teljesen elfelejtette, csak a kairói üzlet izgatta már, a gyapotkonszern ülése, amelyen okvetlenül részt akart venni.

Az ajtó becsapódott, és Anna egyedül maradt…

Lassan az ablakhoz ment. Odakint most bukott le a nap, és vérvörösre festette a tenger kék vizét.

A bíborfényben autók suhantak a parton, a nappali forróság már elmúlt, hűvös, nyirkos pára szállt a víz felől, ilyenkor kezdtek itt élni az emberek.

Neonfények gyúltak ki, és az autók tülkölésébe távoli zenekarok egy-egy akkordja vegyült. „Ha ő jönne most erre" – gondolta Anna.

Néha feltűnt egy hasonló ezüstszürke kis sportkocsi, de nem George Dowery ült benne.

„Holnap telefonál…" – gondolta Anna, de ma este kellene találkozniuk. Ez a mai este olyan alkalom, ami soha többé nem tér vissza! Arnéval robog valahol a sivatagi expressz, és ő egyedül van, teljesen egyedül egy afrikai városban.

George Dowery…

Talán van telefonja, villant át Annán, fel kellene hívni! De valószínűbb, hogy nincs, szállodában lakik, vagy műtermet bérel valahol egy villában, és azoknak a nevén van a telefon.

Mégis felhívta a telefonközpontot.

– Kérem, nézze meg, George Dowery nevén van-e telefon, és ha igen, kapcsolja!

Néhány másodperc telt el, de végtelenül hosszú időnek tűnt.

Egy kis ér furcsán lüktetett Anna halántékában, ezt az izgalmat még nem érezte soha.

– Kapcsolom – hallatszott a telefonosnő hangja, és Anna fejében majdnem megpattant az a megvadult kis ér.

„Most rögtön hallom a hangját, és ez a mai este, ez az egyetlen szabad este nem vész el…" Három csengetés után, végre, végre! Felveszik a kagylót. Férfihang, de nem ő!

– Halló, itt Dowery kapitány úr inasa…

„Kapitány?… Tévedés tehát" – gondolja, és majdnem sírva fakad.

– Én George Doweryt kerestem – mondja.

– Igenis, szolgálatára, itt George Dowery gárdakapitány lakása, de a kapitány úr elment még délután Stanley Baybe.

„Stanley Bay… tehát mégis ő – ujjong fel Anna. – De hát miért mondta, hogy festő, hogyha gárdatiszt, ez érthetetlen…"

Leteszi a kagylót. Éppen jókor, a pincér már kopogtat, és hozza a megrendelt vacsorát.

Anna leül egyedül, estélyi ruhában, de nem tud most enni. Az egyetlen este, gondolja, holnapra már visszajön Arne…

Ó, ha csoda történne, és megszólalna a telefon, és ő jelentkezne!

Szinte könyörgően néz a kis fehér készülékre, szólalj meg, szólalj meg!!!

És vannak csodák! Ha két ember nagyon egymásra gondol, nem kell telefondrót, a láthatatlan antennák kapcsolnak a megérzés hullámhosszain…

A telefon megszólalt. Anna holtbiztosán tudta, hogy George.

– Hallóóó! – mondta egy nagyon halk férfihang. Ő volt.

– Halló, éreztem, hogy felhív! – ujjongott bele az asszony a telefonba.

– Nem zavarom, nincs ott a férje?…

– Elutazott! Egyedül vagyok, és ha akarja, együtt töltjük az estét…

– Csakis ezt akarom. Ezért hívtam fel – mondta George –, rettenetes volt, hogy olyan sokára lesz csak holnap!

– Most hol van?

– A klubban, de tíz perc múlva a hotel előtt várom!

II.

Anna már bánta, hogy a telefonbeszélgetés alkalmával annyira kimutatta az örömét. Nagyon fölényes lesz egész este, határozta el magában.

Pontosan abban a pillanatban lépett ki a hotel kapuján, mikor George kiugrott a kocsiból.

Fehér szmokingot viselt, és vidáman köszöntötte Annát.

– Sejtettem, hogy estélyi ruhában van – mondta, miközben gyönyörködve nézte az asszonyt.

A hotelbejárat vakító neonfényében, földig érő ruhában, hermelinnel a vállán, olyan volt, mint egy mesebeli hercegnő.

– Milyen gyönyörű!…

– Nem szeretem, ha bókolnak nekem – kezdte a fölényeskedést Anna –, van tükröm, és tudom, hogy milyen vagyok…

– De én a festő szemével nézem.

– Festő? – Anna elmosolyodott. Beszálltak a kocsiba. – Nos, hová megyünk, kapitány úr?

– Hát ezt honnét tudta meg? – csodálkozott George.

– Ha az ember kíváncsi valakire, mindent megtud róla. De miért mondta, hogy festő?

– Nem hazudtam, festegetek, ez a szenvedélyem…

– De mégis, mikor bemutatkozott, miért nem mondta meg?

– Mert összetévesztett azzal a Burnsszel, vagy hogy hívták azt a doktort. Furcsa lett volna, ha ott az erkélyen rögtön bemondom, hogy gárdakapitány vagyok, őfelsége, az angol király szolgálatában…

– És hogy kerül ide, Egyiptomba?

– A gárdaezred egy része itt állomásozik, a másik fele Szíriában van. Aznap, ha kitör a háború…

– Vigyázzon – szólt közbe Anna –, ilyen hadititkokat ne áruljon el! Hátha kémnő vagyok, nem fél tőlem?

– De egy kicsit már kezdek félni magától… Egészen megzavart… Ma este a klubban képtelen voltam a pókerre figyelni, a vacsorámat félig se ettem meg, és rohantam telefonálni. Valahogy megéreztem, hogy éppen egyedül van…

– De milyen egyedül! Egész Alexandriában egy lelket sem ismerek.

– És a férje itt merte hagyni? Nem félt, hogy elrabolja valaki?

– Csak azt lehet elrabolni, aki hagyja magát. Én most örülök, hogy elrabolt. De hová visz?

– Rögtön odaérünk. New Castle, egy kis bár a tengerparton, nincs dzsessz, csak egy jó kis angol zenekar. Táncolhatunk…

– Szeret táncolni?

– A tánc remek találmány. Már alig várom, hogy a csodálatosan karcsú derekát átöleljem, de ehhez egy csomó ember kell, aki nézi, egy zenekar és néhány színes villanykörte, amely ránk világít, és ezt úgy hívják, hogy tánc!

Anna elnevette magát.

– Látja, milyen igazuk van a férjeknek, akik nem engedik, hogy a feleségük mással táncoljon?

– A férjeknek sokban van igazuk, csak egyben tévedtek mind.

– Éspedig?

– Hogy egyáltalán megnősültek…

– Hogy lehet valaki ilyen cinikus? Maga talán sosem fog megnősülni?

– Nem tudom… Magát például elvenném, így, ahogy most mellettem ül, ebben a fehér hermelinben, mint valami menyasszony. Egyenesen egy templomba vinném, és képes volnék örök hűséget hazudni… No de már itt is vagyunk! Nem a templom, hanem a New Castle bár előtt.

Néger portás ugrott eléjük, és mély meghajlással üdvözölte őket. Néhány lépcsőn kellett felmenni, a helyiség függőkertszerűen a tengerpartra nyílt. Pálmák és színekben tobzódó, óriási trópusi virágok közt kis asztalok és a középen neonfényes üvegparkett.

A tarka lampionfüzérek imbolygó fényét csillogva vetítette vissza a tenger.

– Nos, hogy tetszik itt?

– Gyönyörű hely, olyan, mint egy színpadi díszlet…

– Igaza van, tökéletes díszlet, például egy kezdődő szerelemhez…

– Hát olyan csoda is van a világon?

– Azt hiszem, van. Egyáltalán hiszek a csodákban. Például ha két embernek találkoznia kell, akkor mindegy, hogy az egyik Skóciában született, a másik valahol Magyarországon, egy nap mégis összetalálkoznak egy afrikai városban…

– És örül, hogy ezek találkoztak? – kérdezte Anna csillogó tekintettel.

– Ezt éreznie kell! Mikor Stanley Bayben megláttam, első percben csak arra gondoltam, le kellene festeni…

– Szóval csak mint festőt érdekeltem, nem mint férfit!

– Igazi női logika. Csak maguk szokták különválasztani az embert, és kiemelik belőle azt, ami vonzó. Ha észreveszem, hogy egy nőre az hat, hogy gárdatiszt vagyok, legszívesebben elküldeném neki az uniformisomat, és én magam otthon maradnék.

Anna mosolygott.

– Rám nem hat az uniformis. Képzelje, hogy jártam Athénban. A férjemmel teáztam egy cukrászdában, mikor belép remek, aranysujtásos egyenruhában egy görög tiszt, és elkezd engem bámulni. A férjemet szörnyen bosszantja, ha tudomást veszek arról, ha férfiak néznek. Én azért is figyelmeztettem: nézd, hogy bámul az a fiatal repülőtiszt! Ő odanéz, és elneveti magát. Abban a percben nyomtak a „tisztem" kezébe egy tálcát, megrakva habos kávéval; ugyanis a jegyszedő volt a szemközti moziból…

George nevetett.

– Ha az ember külföldön van, érik ilyen meglepetések. Egy festő barátom, mikor ideérkezett, a kikötőben meglátott egy ilyen fehér burnuszos néger pincért. Azt hitte, valami egzotikus főpap, és engedélyt kért, hogy lefesthesse. A pincér azt mondta, boldogan, ha óránként húsz piasztert fizet! Képzelheti a barátom csodálkozását, mikor bement az étterembe, és csupa ilyen burnuszos főpap szolgált fel az asztaloknál.

– És maga miket fest? Milyen témák vonzzák leginkább?

– Legszívesebben a tengert festem, változó, csodás színeit szeretem, és azt, hogy majdnem olyan szeszélyes, mint egy asszony… Azzal a különbséggel, hogy a végén mégsem kell visszaadnom neki a képet…

– Miért? Az asszonyok, akiket lefestett, visszakérték a képüket?

– Mind. A szakítás perceiben a tulajdon testüket még utoljára odaajándékoznák, de a festett aktjukat letépik a falról, és viszik magukkal…

– Ezek szerint nem sok képe lehet. És a legutóbbi?

– Egy Salome-kompozíciót festettem. Életnagyságú kép, vörös fáklyafényben egy meztelen Salome, éppen a napokban fejeztem be…

– És Salome úrhölgy még nem tépte le a falról a képét? – kérdezte Anna egy kis hűvös gúnnyal a hangjában.

– Dehogy tépte! Még nem szakítottunk. Valószínűleg most is ott ül a lakásomban, és várja, hogy hazamenjek. Kis egyiptomi lány, nagyon kedves kis teremtés…

Anna elhűlve nézett rá. Ez még nem fordult vele elő. Egy férfi, aki, mikor udvarolni kezd, nem azt mondja, hogy jelenleg nincs senkije, éppen vége van egy nagy ügynek, vagy valami hasonlót, hanem nyíltan megmondja, hogy igenis, van valakije. Sőt ez a valaki most is otthon várja…

– Kedves, hogy ilyen őszinte – mondta jéghideg hangon. – Éppúgy mondhatta volna, hogy senkije sincs, nem érdekli senki…

– Miért hazudnék? Tegnap ilyenkor még nem is sejthettem, hogy maga meg fog jelenni az életemben…

– Mint váratlan esti program – fejezte be Anna a mondatot.

Ebben a percben a pincér lépett az asztalukhoz a megrendelt italokkal. Töltött a poharakba, majd hangtalanul ismét eltűnt.

Anna magasra emelte a pezsgőspoharat.

– Ezt Salome kisasszony egészségére iszom!

– Nem engedem! Ezt a mi találkozásunkra isszuk. Salome nincs, eltűnt, talán nem is létezett, maga az egyetlen asszony ezen a világon!

– Kedvesen tud hazudni – mosolygott Anna, és megitta a pezsgőt.

– Mindig igazat szoktam hazudni – válaszolt George.

– Az igazság olyan relatív. Tudja mit, ezentúl elhiszek mindent, amit mond. Bár a rutinja kissé zavar. Valahogy olyan, mint egy zongoraművész, aki remek technikával játszik, de kevés igazi érzéssel…

– Érzéssel?… Ha most azt mondom, hogy máris szerelmes vagyok magába, akkor nem hiszi el, ugye?

– Szerelem; olyan nagy szó, és maga még alig ismer engem…

– Az ismerésnek semmi köze a szerelemhez. Nemcsak a filléres regényekben, de az életben is előfordul, hogy meglát az ember valakit, és beleszeret. Sőt csak ez fordul elő! Mert nem tudom elképzelni, hogy hónapok óta ismerjek egy nőt, és lassanként jöjjek rá, milyen szépen zongorázik, formás lába is van, és jó hazafi, nos, beleszeretek…

Még egy pohár pezsgőt ittak. Anna felélénkült, a szeme csillogott, a fejét kissé hátrahajtotta, és így nézett a férfi arcába.

– Így fogom lefesteni! Így, ahogy most néz – mondta hirtelen elragadtatással George.

– És mi lesz a kép címe? Valami „Salome"-szerű egzotikus nőalak?

– Nem, nem. Az lesz a címe: „Az igazi"…

– Ezt mint festő képzeli el?

– Nem, ezt mint férfi érzem… Megéreztem az első pillanatban!

Ebben a percben megszólalt a zene. A „J’attendrai"-t kezdték játszani, és az egyik angol zenész halkan, sok érzéssel, de szörnyű kiejtéssel kezdte énekelni:

– J’attendrai toujours…

– Táncolunk? – kérdezte George, és már segítette is le a hermelint az asszonyról.

A keze véletlenül hozzáért az asszony meztelen vállához, és ez az érintés is elég volt, hogy valami forróság fusson keresztül mindkettőjükön…

Aztán kimentek az üvegparkettra. George átölelte az asszony valószínűtlenül karcsú derekát, és táncolni kezdtek.

Körülöttük lassan eltűnt minden, a többi táncoló pár, az asztaloknál ülők, a néger pincér, csak ketten voltak, az egész világ mintha elsüllyedt, megszűnt volna…

Táncoltak.

Az arcuk néha összeért, és ez több volt, mint a legforróbb simogatás.

– J’attendrai toujours… – búgta a forró, édes melódiát a zenekar.

Anna szívében mintha kigyulladt volna valami szokatlan fény. Lehet az, hogy boldogság táncolni valakivel, belesimulni a karjaiba, és félni a pillanattól, mikor abbahagyja a zene és megszűnik a varázslat? Mert varázslat volt ez, igen, mindketten érezték, hogy valami történik, valami kezdődik bennük…

Mikor visszamentek az asztalhoz, már nem volt fontos, hogy miről beszélnek. A szavaknak úgysem az volt az értelmük, amit kifejeztek… Mert bármiről volt szó, a hangjuk muzsikája, a