Forgó táncparkett

CLAIRE KENNETH

FORGÓ TÁNCPARKETT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-614-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

I.

Még nem volt éjfél, tíz perc hiányzott a tizenkettőhöz.

Veronika az órájára nézett, meglepődött, hogy még ilyen korán van és máris ilyen fáradt. Pedig még milyen hosszú az éjszaka záróráig…

Bement az egyik üres páholyba, az asztalon ott volt a „RESERVED" jelzés, de a vendégek még nem érkeztek meg.

A nightclub már zsúfolt volt ilyenkor, csak néhány előre lefoglalt páholyban volt hely. Veronika a páholy hátterébe húzódott és a félhomályban letette a nagy, nehéz tálcáját. Nem a cigaretták, szivarok és levelezőlapok voltak a nehezek, hanem ez az átkozott nagy tálca.

A nyakát vágta és horzsolta a bőrszíj, de csak nyakba akasztva lehetett cipelni.

Csak a főpincér ne vegye észre, mert majd megint gorombán rámordul – mozogj, ne ácsorogj, a vendégek akkor vesznek cigarettát, ha szem előtt vagy!

– Nem ácsorgok Mr. Russel, meg nem állok egy pillanatra…

– Ne feleselj velem, mert kirúgatlak! Tegnap is, amikor leszámoltál, csodálkoztam, hogy milyen keveset árultál! Ilyen telt háznál kétszer ennyi fogyhatna!

A főpincérnek persze százaléka volt a cigarettán, azért hajszolta őt ennyire. De most, a sötétben nem kísérhette szemmel. Csak a forgó üvegparkett volt megvilágítva, kék zöld, lila fénykévék villództak a táncolók arcán és az összesimult alakjukon.

Ez a forgó üvegparkett, ez volt a fő attrakciója a night-clubnak.

Hatalmas üvegkorong, amely forgott egyre gyorsabban. A párok mintha már nem is táncoltak volna, elég volt ha egyhelyben álltak, csak egyszerűen összeölelkeztek a vad ritmusra és a korong vitte őket, körbe, körbe…

A néger énekes egy magas dobogón állt, fehér frakkja pillanatonként más színt váltott, ahogy a reflektor pergőtüzében egyszer zöld, egyszer világoskék volt a koromfekete arca is.

A levelezőlapok, amelyek itt voltak Veronika tálcáján, a forgó üvegparkettet ábrázolták, a nightclub címével.

„ÜDVÖZLET NEW YORKBÓL" volt a felirat.

Ilyet küldött Marikának is Párizsba. Hadd lássa Marika, hogy ő milyen ragyogó helyen lép fel…

Nem is hazudott, amikor ezt írta. Három évvel ezelőtt, mikor idekerült, tényleg fellépett. Nyolctagú tánccsoport volt, ő volt az egyik a nyolc girl közül.

Most is van műsor, sőt most tíz lány táncol, de ezek mind újak, nem is ismeri őket. Nem is akarja ismerni.

Minek?

Csak fájdítaná a szívét, ezek ezüst flitter jelmezekben ragyognak, nagy tapsot kapnak minden szám után, ő meg itt szaladgál a cigarettás tálcával, a combig érő fekete hálóharisnyában, fekete máslival a fején és örül, ha valami borravalót kap.

Így végződtek a nagy álmok…

Balerina akart lenni, erre készült már hatéves korától.

Szegény nagymama milyen büszke volt rá, amikor Pesten az operában a balett-mester megdicsérte és tandíjmentesen felvette.

Nagymama megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy mi lett belőle…

Tavalyelőtt még táncolt. Ha nem is balett volt, de tánc. Ha nem is a Metropolitan operaházban, amely az álmok és a vágyak teteje lett volna, csak itt ebben a másodrangú Broadway lokálban. Innen még nyitva volt az út, még voltak lehetőségek, még remélhetett.

Amerikában sem lehet egyik percről a másikra karriert csinálni…

Ezzel vigasztalta magát és egymásután többször is elolvasta Anna Pavlova élettörténetét, ő sem lett egyik napról a másikra a cári balett sztárja.

Türelem kell és főleg sok gyakorlat. A kis albérleti szobájában félretolta az asztalt és gyakorolt. Halkra állította a gramofont, mert a háziasszony már kezdte unni a „Hattyú halála" melódiáját.

Időnként bekopogott, hogy most már csend legyen. Akkor Veronika zene nélkül táncolt, a nagy falitükör előtt igyekezett tökéletesíteni a mozdulatait.

Aztán jött ez a furcsa, szúró fájdalom a hátába. Néha a mellkasában.

Rengeteg aszpirint szedett; egy megfázással még nem kell orvoshoz menni, kár a pénzért – gondolta.

Mind meg voltak hűlve ebben az öltözőben, nem is csoda. Füllesztően meleg volt és ha kinyitották az ablakot, jeges téli szél fújt be, egyenesen az átizzadt hátukra.

Az aszpirin nem használt, a szúró fájdalom nem múlt el, sőt. Tánc közben volt a legkellemetlenebb. De Veronika csak táncolt, táncolt…

A háziasszony meleg borogatást ajánlott, a televízión egy csodaszert hirdettek, de nem használt semmi. Végül Veronika mégiscsak elment az orvoshoz.

Kedves, idősebb ember volt és persze magyar. Nagyon gondosan vizsgálta, meg is röntgenezte.

– Lélegzeni mélyet! Most nagyot sóhajtani! Most tartsa vissza a lélegzetét!

Veronika nem kérdezett semmit, csak engedelmesen sóhajtozott. Az orvos arca mintha egyre komolyabbá vált volna, bár az is lehet, hogy Veronika képzelődött. Ennek ilyen arca van.

A vizsgálat végén, amikor már újra felvette a blúzát és ott ült az íróasztalával szemközt, már érezte, hogy valami baj van.

Az orvos a töltőtollával játszadozott. Forgatta a nikotintól megsárgult ujjai között. – Vén hülye ez, gondolta Veronika, csak már mondana valamit.

– Maga táncosnő fiacskám?

– Igen. És balettre készülök…

– Sajnos fiacskám, erről le kell tennie. Maga nem táncolhat, ezzel a szívvel semmi esetre…

– A szívem, doktor úr?

– Igen fiacskám, a szíve nincs rendben…

– Dehát doktor úr, nekem soha semmi bajom a szívemmel és a meghűlés miatt jöttem…

– A meghűlése lényegtelen. Majd írok rá egy kanalas orvosságot, sajnos azonban a szíve…

– Szívbajos vagyok doktor úr?

Félpercig nem kapott választ. Vagy lehet, hogy csak egy negyed perc volt, de kétségbeejtően hosszú időnek tűnt.

A doktor megint a töltőtollával foglalatoskodott és nem is nézett rá. Nem meri megmondani, nem is akarja megmondani az igazat, ilyenkor az orvosok hazudnak, csakhogy megkíméljék a pácienst.

Végre megszólalt, végre letette a töltőtollat.

– Erről szó sincs fiacskám… De vannak zörejek és az aortánál egy kis elváltozás. Persze ezzel elélhet nyolcvan évig is, de kímélnie kell magát, táncról szó sem lehet. Vagy emeletekre felmenésről.

– A negyedik emeleten lakom doktor úr és nincs lift… Milyen hülyén hangzott ez, utólag nem is értette, hogy miért mondta, végre is mi köze a doktornak ehhez. De valamit kellett mondani és csak ez jutott az eszébe. Semmi más. Az hogy húsz éve készül balerinának, hatéves kora óta, hogy ennek élt, hogy most vége, vége, vége…

– Sok pihenés fiacskám és jó levegő. Felírok tablettákat is, étkezés előtt kell majd bevenni.

Jó levegő… A nightclubban vágni lehetett a füstöt, gyakran úgy érezte, hogy megfullad.

Az orvos még tovább beszélt, de már alig figyelt rá.

Valami gyermekkori reuma mehetett rá a szívre – gondolkozzon hátha visszaemlékszik, milyen körülmények között éltek?…

Veronikának eszébe jutott az ablaktalan, kibombázott pesti lakás, ahová az ostrom után visszamentek. Az óvóhely, a nyirkos pincében, ahol hónapokig éltek és csak sárgaborsót ettek. Pici gyerek volt, de emlékezett…

Úristen, mi mindenre emlékezett…

Elkezdett sírni. Nagy forró könnyek gördültek végig az arcán, a doktor megsajnálta.

– Nyugodjon meg fiacskám, nem kell rögtön sötéten látni a dolgokat. Maga nagyon csinos lány, keressen egy rendes fiatalembert és felejtse el ezt a balett dolgot. Annyi más foglalkozás van, miért kell pont színpadon ugrándozni!…

Csak ezt ne mondta volna, ez a vén hülye.

– Mivel tartozom doktor úr?

– Semmivel fiacskám, nem fogadok el magától semmit. Jövő héten jöjjön el megint, csinálok még egy elektrocardiogrammot. Ingyen – tette hozzá.

Veronika már nem is emlékezett, hogy megköszönte-e, vagy csak akarta.

A könnyek még akkor is fojtogatták, amikor kilépett a Fifth Avenue forgatagába. Azt tudta, hogy a jövő héten nem fog eljönni.

Vén hülye, vén hülye, ez volt az egyetlen vigasztaló gondolata.

Téved, biztos, hogy téved…

Két nappal később elment egy ismert amerikai szívspecialistához. Ez ugyanezt mondta, szinte szóról-szóra ugyanezt, hetvenöt dollárért.

Veronika először is felmondta a lakást. Eddig nem is érezte, hogy fullad, ha felszalad a negyedik emeletre, de mióta az orvos mondta, észrevette hogy tényleg, ilyenkor jelentkezik a fájdalom.

A háziasszony kétségbe volt esve.

– Maradjon drágám, könyörgött. Nem bánom, ha folyton gramofonozik, ha állandóan gyakorolja a balettot!

– Nem gyakorlok többé, soha többé… Nincs balett, vége…

Az új lakásban, a liftes házban jóval magasabb volt a lakbér. Miből fogja fizetni?

Miből fog élni? Mihez fog kezdeni?…

Bement a nightclubba, már három napot mulasztott. Beszélni fog Mr. Blakeval, a menedzserrel, a szerződést fel kell bontani.

Undorodott Mr. Blaketól. Ha csak ránézett megborzongott az utálattól. Soha nem felejtette el azt a pár percet, amit egyszer az irodájában töltött.

Valami tévedés volt a fizetési csekkjén, ezért ment be. Már hallott arról, hogy a menedzser mikre képes, hogy a lányokat egyszerűen a háreme tagjaiként kezeli. De meg volt győződve, hogy ez csakis azokra vonatkozik, akik hajlandóak…

Mikor bement az irodába, Mr. Blake az íróasztalnál ült A falon köröskörül nagy sztárok képei voltak, a sarokban egy széles heverő, keleti szőnyeggel letakarva.

– Mi újság Hungarian Beauty? – kérdezte a férfi.

Veronika kivette a táskájából a csekket és elkezdett magyarázni.

Blaket mintha nem is érdekelte volna a dolog, csak álmos szemekkel nézte Veronikát. Dagadt, húsos szemhéjai voltak, mint egy békának. Az arca is békaszerű volt, a lefittyedt széles szájával, melyből előreálltak a lapátszerű sárgás fogai. Vörös, bozontos szemöldöke volt, a haja is eredetileg vörös lehetett, a kopasz koponyáján még éktelenkedett néhány vöröses hajszál. Nagy szőrös kezei voltak, mint egy gorillának.

Nézte a lányt, aztán felkelt az íróasztaltól és bezárta az ajtót. Levette a zakóját és végigheveredett a díványon.

– Gyere ide és ügyeskedj egy kicsit!… Ha meg leszek veled elégedve, kapsz egy csekket, harminc dollárral többre kiállítva…

– Mit képzel Mr. Blake!

– Ne hülyéskedj, gyere ide! Vetkőzz le, ne húzd az időt!

Veronika megdermedt az undortól, de nem merte teljes erőből eltaszítani a férfit, mert tudta, hogy ez az állásába kerül. Csak óvatosan ellenkezett, megpróbált kibontakozni a szorításából, de a szőrös gorillamancsok erősen fogták, az egyik mancs most behatolt a blúzába és megmarkolta a mellét.

– Jó melled van, nagyobb mint gondoltam! Majd betetetem a képedet a Playboyba…

– Hagyjon! Engedjen el!

Most már ellökte a férfit, közben hátrált az ajtó felé. Csak innen kint legyen, innen kiszabaduljon. A férfi dühös lett

– Ne vágj ilyen madonna arcot, kis koszos ringyó vagy, mint a többi!

Megint utána kapott, megint a melle után nyúlt, most elszakította a blúzát.

Ebben a percben kopogtak az ajtón.

– Ki az? – kérdezte Blake rekedten.

– Russel. Zavarok?

– Igen zavar, jöjjön később!

De Veronika kihasználta az alkalmat, már csak fél lépésnyire volt az ajtótól. Egy ügyes mozdulat és hirtelen kinyitotta az ajtót.

Russel, a főpincér állt az ajtóban. Cinkos mosollyal nézett a főnökére és a lányra.

– Jöhetek később is Mr. Blake!

Veronika már ki is menekült. Még hallotta, ahogy Blake azt mondja a főpincérnek;

– Már elintéztem vele, ügyetlen kis ringyó… Veronika bement az öltözőbe, megigazította a blúzát, megtűzte egy biztosítótűvel. Még rázkódott az undortól hányingere volt.

És mit gondolhat most a főpincér?… Már elintéztem vele… Most menjen oda a főpincérhez és mondja meg, hogy nem igaz. Hazudik ez a ronda vörös gorilla, hazudik…

Nem is fontos, hogy mit gondol Russel, nem sokkal különb mint a főnöke. Még szerencse, hogy ez már olyan öreg, hogy nem akar kezdeni senkivel. Néha megcsipkedi a lányok fenekét, ilyenkor a kezére ütnek.

– Kis ringyó…

Hogy merészeli ezt mondani rá.

Pár hónapja ennek az undorító epizódnak, azóta elkerülte Mr. Blaket és az is őt. Nyilván volt bőven választéka más lányokban. Kidobhatta volna, valami ürüggyel, de talán félt a feleségétől. Mrs. Blake időnként ugyanis benézett a nightclubba és kedvesen beszélgetett mindenkivel.

Veronika elhatározta, hogy semmiképpen sem fog egyedül beszélni Blakeval. Valamelyik lány kísérje be az irodába. Mindenki félt Blaketól. pontosan tudták miről van szó… Eddig egyik sem kerülte el a sorsát, mind túlestek már ezen…

Nancy hajlandónak mutatkozott bemenni vele. Legnagyobb meglepetésükre, nem Blake volt az irodában, hanem a felesége. Ott ült, szétfolyó kövérségében az íróasztalnál. Nancy így nem is kellett, Veronika egyedül tárgyalhatott.

Elmondta az orvost, a szívbajt, közben sírt is egy kicsit. A szerződést fel kell bontani, hogy lehetne megoldani?…

Mrs. Blake jóindulatú teremtés volt. És Veronika szerencséjére, neki is volt valami szívrendellenessége.

Rögtön mély részvétet érzett és igyekezett megtenni mindent, amit lehet. A szerződésből szó nélkül kiengedte. Aztán felajánlott neki egy állást, itt a nightclubban, legyen cigarettás lány. A mostani úgyis elmegy a jövő héten. Férjhez megy, fogott magának valakit.

Ha egy lány a mulatóból férjhez ment, mindig ezt a kifejezést használták – hogy fogott valakit…

Veronika még nem fogott senkit. Az olasz fiú, akivel járt az nős volt és nem tudott elválni. A felesége valahol Olaszországban élt.

A fiút Philippónak hívták, itt dolgozott egy New York-i bankban. Feketeszemű, nagyon csinos fickó volt és Veronika egy ideig azt hitte, hogy ez szerelem…

Felejthetetlen forró délutánok voltak, ha Philippó feljött hozzá. És jött, majdnem minden nap, hisz nem volt senkije egész New Yorkban, nem ismert senkit, csak Veronikát.

Előfordult, hogy a háziasszony nyitott neki ajtót. Az öreg hölgy nyájas mosoly mögé igyekezett rejteni mély megvetését.

– Egy olasz! Pont egy olasz!

Hajmeresztő történeteket tudott a Maffiáról és a szicíliai brigantikról és ezekkel traktálta állandóan Veronikát. Philippó persze észrevette, hogy a háziasszony nincs elragadtatva tőle. Hogy az ellenszenvét ellensúlyozza, időnként hozott neki egy üveg vermutot.

– Kilencvenöt cent! – állapította meg utólag Mrs. Mc Cornick és hosszas fejtegetésekbe kezdett, hogy egy udvarlónak milyen ajándékokat kellene hozni.

Philippónak nem volt sok pénze. Kezdő fizetése volt a Bank of Americában és abból is hazaküldött Olaszországba szüleinek, a testvéreinek –, lehet, hogy a feleségének is.

Olykor ha beült a nigthclubba, megpróbálta megúszni záróráig egyetlen koktéllal. A pincérek már ismerték és kinézték.

A lányokat is felháborította ez az ostoba viszony. Ilyen lehetetlen boyfriendje senkinek sem volt. Mert ha már nős, akkor lenne egy jómódú, középkorú üzletember, aki nyújt is valamit.

A nyolc lány, a közös öltözőben majdnem mindent tudott egymásról…

Négynek nős barátja volt, kopaszodó, pocakosodó, családapák, de fizették a lakbért, bundát és ékszereket is vettek. Mellesleg lehetett lógni fiúkkal, de persze csak mellesleg.

Nancy volt az egyetlen, akinek vőlegénye volt. Fiatal orvostanhallgató, aki ha elvégezte az egyetemet, majd el fogja venni. Jegygyűrűt is viselt, komolyan vette a dolgot.

Havonta legalább kétszer szakítottak, ilyenkor Nancy kisírt szemekkel jött be a nightclubba. A szemhéjai oly dagadtak voltak, hogy alig tudta felragasztani a műszempillákat.

Jennifer, ő össze-vissza járkált különböző férfiakkal. A notesze tele volt telefonszámokkal, főleg újságírók és fényképészek érdekelték. Csakis ezeken keresztül lehet kariért csinálni, erről meg volt győződve.

Eddig mindössze azt érte el, hogy a fényképe megjelent a DAILY NEWS-ban, amint a lábujját beledugja a Central Park egyik szökőkútjába.

„SZÁZ FOKOS HŐSÉG NEW YORKBAN" – ez volt a kép alatt. Jennifer nevét elfelejtették kiírni.

Harriet, soha nem beszélt az ügyeiről. Platinaszőke, nagyon fehérbőrű lány volt, hallgatagon ült az öltöző tükre előtt. A próbákon mindig pontos volt, de soha senki sem kísérte el. Éjjel egyedül szállt be a taxiba, még azt sem tudták róla hol lakik.

A nagy titokzatosságot senki sem értette, míg ki nem derült, hogy Greenwich Viliágéban együtt él egy négerrel.

Bár lehet, hogy csak pletyka volt, biztosat nem tudhattak. A néger állítólag valami művész volt, festő vagy költő. Különösebben finom lélek nem lehetett, mert Harriet átlátszóan fehér bőrén kék és zöld foltok tanúskodtak az ütlegeiről.

Veronikát nem érdekelte, hogy a lányok mit csinálnak, hogyan építgetik a jövőjüket. Bankszámlával, vagy újságírói kapcsolatokkal, esetleg a medikus vőlegénnyel.

Az ő jövője a balett volt és a jelen, hát igen, a jelen az Philippó…

Kellett valaki, akit szerethet, akihez tartozik, aki mindennap telefonál és mindennap jön. Ebben a nagy idegen városban úgy egymásra találtak, az olasz fiú és a menekült magyar lány…

Senki sem tudta lebeszélni Philippóról, se a vén háziasszony, se a lányek.

Aztán egy napon hirtelen vége lett, erre nem is számíthattak. Philippót egyszerűen elhelyezték Rómába, a bank ottani kirendeltségéhez.

Veronika kikísérte a repülőtérre, aznap majdnem lekéste a műsort. Mert akkor még táncolt, még fellépett.

Két éve ennek…

Philippó eleinte írt, gyönyörű szerelmes leveleket, olasz szavakkal teletűzdelve. Képeket is küldött, aztán már csak lapokat írt, aztán már semmit.

Vége volt. El kellett felejteni…

Az üres délutánjain egy balett-tanfolyamra iratkozott be, de a tandíj aránytalanul soknak látszott.

Jól jött, hogy Jennifer egyik este megkérdezte, akarnak-e ötven dollárt keresni? Egy privát partin kellene fellépni, nagyon előkelő helyen, a Park Avenuen.

– Fejenként egy ötvenes!

– Jótékony célú előadás vagy születésnapi parti? – érdeklődött Veronika.

– És nem kellene-e engedélyt kérni a vendégszereplésre?

Jennifer leintette. Semmi engedély, sőt legjobb ha nem is beszélnek erről. Fölösleges. Műsor után, pont kettőkor várni fogja őket egy nagy limuzin, amibe mind a heten beleférnek. A nyolcadik lány, Harriet, már hiányzott napok óta, senki sem tudta mi van vele.

Másnap szombaton volt a privát parti. A lányok már alig várták, hogy vége legyen a műsornak, az öltözőben gondosan újra festették magukat, aztán úgy ahogy voltak a flitteres jelmezekben, csak rávették a télikabátot és indultak.

A limuzin, egy hatalmas Cadillac valóban ott várakozott, a nightclub hátsó bejáratánál. Furcsa volt, hogy egy ilyen drága autóban nem egyenruhás sofőr ül a volánnál, hanem egy vigyorgó fiatal fickó, aki szemtelenül végigmustrálta őket, ahogy egymásután beszálltak a kocsiba.

– Ha nem férnek el, az én ölembe is ülhet valaki! – mondta viccesen.

– Ez a barom sofőr úgy látszik be van rúgva, súgta oda a többieknek Jennifer. Nem kell törődni vele!

Nem is törődtek, pár perc és már ott is voltak a Park Avenuei háznál.

Pompás új felhőkarcoló volt, a fényesen kivilágított bejáratban aranysujtásos doorman. A hallban kivilágított szökőkút csobogott, köröskörül modern szobrok és délszaki növények.

– Ilyen házban kellene lakni…, mondta az egyik lány, lehalkított suttogó hangon, nehogy a doorman meghallja és azt higgye, először teszi be a lábát ilyen helyre.

A hallban kis őszes ember várt rájuk, szmokingot viselt, a gomblyukban piros szegfű volt. Csókkal üdvözölte Jennifert, úgy látszik régi ismerőse lehetett, valószínűleg ő rendezte ezt a dolgot.

– Elég sokat késtek! – mondta szemrehányóan. Már félórája ülök itt a hallban! A társaság odafent, isteni hangulatban van…, tette hozzá. Nagyon kíváncsiak magukra!…

Betuszkolta a lányokat a liftbe. Egymásután jól megnézte mindegyiket és most vette észre, hogy csak heten vannak.

– Nyolcas tánccsoportról volt szó, nem?

– Sajnos Harriet beteg, nem jöhetett – sietett a válasszal Jennifer.

– De ezek a hölgyek remélem egészségesek minden tekintetben! – mondta a kis ember és furcsán kacsintott.

Furcsa volt az egész helyzet. Mikor kiszálltak a liftből a huszonhetedik emeleten, a