Virágzó élet

ANATOLE FRANCE

VIRÁGZÓ ÉLET

Regény

Fordította

IGNÁCZ RÓZSA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-994-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ELŐSZÓ

Ez a könyv a két éve megjelent Kis Pierre (Petit Pierre) folytatása. A Virágzó élet barátomat a világba lépéséig kíséri.

Ez a két kötet, s hozzájuk számíthatjuk még a Barátom könyvé-t (Le Livre de mon Ami) és a Pierre Nozière-t kölcsönzött nevekkel s kissé kitalált körülmények között, első esztendeim emlékeiről beszél. Ennek a kötetnek végén fogom elmondani, mi vitt rá, hogy a valóságos emlékek közzé adásakor a rejtezkedéssel éljek. Akkor támadt kedvem papírra vetni ezeket, mikor már egészen elidegenedtem attól a gyermektől, aki valaha voltam, s mikor társaságában el tudtam szórakoztatni magamat. Rendszer, folyamatosság nélkül emlékezem. Emlékezőképességem szabálytalan. Madame Caylus már öregen, törődötten egy napon így panaszkodott: szelleme nem elég elfogulatlan ahhoz, hogy tollba mondja emlékiratait. „Hát akkor – mondta fia, aki mindig készen állott anyjának az íródiákoskodásra – ezeket Emlékek-nek fogjuk elnevezni, és anyámat semmi keltezési sorrend, összefüggés nem terheli." Bizony a kis Pierre emlékeiben nem lehet fellelni sem Racine-t, Saint Cyrt, XIV. Lajos udvarát, sem madame de Maintenon unokahúgának jó stílusát. Az ő idejében hibátlan tisztaságú volt a nyelv; megromlott azóta alaposan. De hát jobb úgy beszélni, ahogy az egész világ. Nagy lelkiismeretességgel festett apró dolgok töltik meg ezeket a lapokat. S az nyugtat meg, hogy ezek az igaz szívből fakadt apróságok elnyerhetik az olvasó tetszését.

A. F.

1

AZ EMBER NEM AD ELEGET

Ezen a napon Fontanet meg én, mindketten Brard tanár úr ötödikes növendékei, a félötös kicsöngetéskor hagytuk el a kollégiumot, szokás szerint lementünk a Cherche-Midi utcán Tourtourné asszonynak, a Fontanet-család alkalmazottjának, és Justine-nek kíséretében, akit apám Kész-szerencsétlenségnek becézett, mert Justine rendszerint tűz-, víz- és légveszélyt árasztott maga körött: kezéből minden tárgy váratlanul s előre nem látható irányban csusszant ki. A szülői házba igyekeztünk hazafelé, s elég hosszú közös utat tehettünk meg együtt. Fontanet a Saints-Pères utca végén lakott. Decemberi este volt. Már besötétedett, nedves volt a járda, a gázlángok rőt ködben égtek. A város ezer vidám utcazajába pillanatonként Justine éles visítása és pukkadozó kacagása harsant, amint hol gyapjú nagykendője rojtja, hol kötényzsebe akadt bele a járókelőkbe.

– Az ember nem ad eleget – mondtam én hirtelen Fonta­net-nak.

Ezt a gondolatot, mint a megérlelt elmélkedés eredményét, az őszinte meggyőződés hangján fejeztem ki. Hittem, hogy lelkem mélyéből ritka igazságot merítettem, s mint olyat közöltem azt Fontanet-val. Mindamellett valószínűbb, hogy egy olyan szólamot ismételtem, amit hallottam vagy olvastam valahol. Ebben az időben hajlandó voltam rá, hogy magaméinak tartsam a mások gondolatait. Azóta megjavultam, és most tudom, mennyit köszönhetek egykori és mai felebarátimnak, honfitársaimnak csakúgy, mint az idegen népeknek. Elsősorban a görögöknek. Mindennel nekik tartozom, s tartoznék még többel is, hiszen tőlük származik, ami ésszerűt a világegyetemről és az emberről tudunk. De most nem ez a kérdés.

Hallván elvi megnyilatkozásomat arról, hogy az ember nem ad eleget, Fontanet, aki korához képest igen kicsi volt, sandán felém fordította finom rókafejét, és szeme kérdőn meredt rám. Fontanet mindig hajlamos volt rá, hogy minden eszmét hasznossága szerint vizsgáljon. Ennek az előnye nem mutatkozott meg előtte nyomban, felvilágosításra várt.

Még nyomatékosabb komolysággal ismételtem:

– Az ember nem ad eleget!

És megmagyaráztam szavaimat:

– Az emberek nem adnak elég alamizsnát. Ez hiba. Az kellene, hogy mindenki a szegényeknek adja a fölösleget.

– Az lehet – válaszolta Fontanet néhány pillanatnyi tűnődés után.

Felbátorodva ettől a puszta véleménytől, azt javasoltam kedves osztálytársamnak, hogy alapítsunk ketten egy jótékonysági egyesületet. Én őt találékony és vállalkozó szelleműnek ismertem, és bizonyos voltam benne, hogy mi ketten együtt nagy dolgokat fogunk végbevinni.

Rövid vita után egyezségre jutottunk.

– Neked mennyi pénzed van, amit a szegényeknek adj? – kérdezte tőlem Fontanet.

Azt feleltem, hogy én negyvenkilenc sou-t fordíthatok a műveletre, s ha Fontanet is belefektet ugyanennyit, haladéktalanul megkezdhetjük a jótékonykodást.

Kiderült, hogy Fontanet – egy roppant gazdag özvegy egyetlen gyermeke, aki újévi ajándékul egy teljesen felnyergelt póni lovat kapott – pillanatnyilag mindössze nyolc sou-val rendelkezik. No de hát, mint azt ő igen pontosan kifejtette, nem szükséges, hogy már kezdetkor mindketten egyforma összeggel járuljunk hozzá. Későbben majd ő fogja a nagyobb összeget adni.

Némi megfontolás után észrevettem, hogy vállalkozásunk kellemetlen volta éppen a dolog könnyűségéből származik. Mi sem lett volna könnyebb, mint a mi ötvenhét sou-nkat odaadni az első vak koldusnak, aki az utunkba akad. Én azonban, ha már be kell vallani, nagylelkűségemért nem éreztem volna magamat eléggé megfizetve azzal, hogy a hátsó lábán kuporgó pudli kutya a szájában tartott koldustányér fölött rám tekint. Jócselekedetemért más fizetséget vártam. Tizenkét éves fejemmel farizeus voltam egy kicsit. Bocsássák meg nekem! Azóta egyebet sem tettem, mint lakoltam ezért.

Fontanet-tól elváltam a kapujuk előtt. Kedveltem Jus­tine-t, belekapaszkodtam hát a karjába, s jótékonysági terveimtől áradozva, azt kérdeztem tőle:

– Mondd, te azt hiszed, hogy az emberek eleget adnak?

Hallgatásából gondoltam, hogy nem értett meg, s ezen én nem lepődtem meg; Justine sohasem hallgatott végig, s csak ritkán értett meg. Mi mindamellett csodálatosan összefértünk. Megmagyaráztam magamat. Friss, kemény karját teljes erőmből megráztam, s hogy csapongó figyelmét felébresszem, kiabálni kezdtem:

– Justine, te azt hiszed, hogy az emberek elég alamizsnát adnak a szegényeknek? Én azt, hogy nem.

– A koldusoknak mindig túl sokat adnak – felelte –, pedig azok naplopók, de vannak ám szemérmes szegények, ezek a sajnálatra méltók. Mindenfelé élnek, de elrejtőzködnek. Inkább szenvednek, semmint hogy kéregessenek.

Megértettem; eltökéltem magamat. Fontanet meg én a szemérmes szegények felkutatására fogjuk szentelni életünket.

Még aznap este váratlanul meglegyintett a szerencse; szegény és nagylelkű nagyapámtól egy ötfrankos ezüstöt kaptam. És másnap reggel, Brard tanár úr óráján, jelekkel értésére adtam Fontanet-nak, hogy a szemérmes szegények számára immár hét frank nyolcvanöt centime-mal rendelkezünk. Brard tanár úr észrevette hadonászásomat, neveletlenségnek minősítette, s beírt magaviseletből egy rossz jegyet. Ó, minő keserű mosoly fintorgott ajkamon, milyen megvetően néztem az oktondi mestert, mialatt a vétkeimtől már feketéllő osztálykönyvben megrótt magaviseletből. Mert minek is titkolnám? Vétkem megszámlálhatatlan volt Brard tanár úr véleménye szerint.

A déli szünetben Fontanet ujjával csettintett örömében, és sejtetni engedte, hogy dúsgazdag nagynénje egy napon valamikor kétszer vagy háromszor annyit fog adni, mint amennyit én szereztem, és erre várva, én adjam le neki a hét frank nyolcvanötöt. Szükséges volt szerinte ez a letétbe helyezés, hogy az ügyletet könyvelni lehessen.

És eltökéltük, hogy még aznap este, mikor az iskolából kimegyünk, keresünk egy szemérmes szegényt.

A körülmények kedveztek a kutatásnak. Tourtourné asszony meghűlése miatt otthon maradt, és Justine, egyedül az én Justine-em vezetett engem meg Fontanet-t haza a családi tűzhelyhez.

A pirospozsgás, majd kicsattanó arcú Justine-nek volt éppen elég harcolnivalója a minduntalan rászakadó galibákkal. Mi őt felügyeletre képtelen, minden tekintélyétől megfosztott lénynek tartottuk. És az nem volt túlságosan nekünk való feladat, hogy a városi nép tömkelegében felfedezzünk egyet azokból a szemérmes szegényekből, akiknek fő jellemvonásuk, hogy csöndben (elhúzódva) szenvednek. Azonban mégis azt hittük, hogy szert tettünk közülük egyre. Az illető szennyes vászonzubbonyban, sántikálva vonszolta magát előre.

Úgy bámultuk, hogy majd kiesett a szemünk.

– Ez egy olyan – mormogtam Fontanet fülébe.

– Holtbiztos – válaszolta.

Az ember azonban a Vavin utca sarkán befordult egy festett rácsú, kovácsoltvas szőlőfürtös kocsmába. Láttuk, amint a lámpafényben csillogó, bádogfedelű pultról megragad s felhajt egy pohár bort.

– Én azt hiszem – mondta –, hogy ez egy részeges.

– No, ne mondd! Ezt könnyű volt észrevenni – válaszolta Fontanet, aki szívesen csodáltatta velem éleslátását.

Egy kudarc nem szegte kedvünk, mi folytattuk kutató munkánkat Justine kíséretében, aki csodálatos portyázásunk ezer fordulóján át, lélegzetét vesztve követett. A Croix Rouge útkereszteződésénél fiatal parasztnőre lettünk figyelmesek. Karján kosárral a feliratokat betűzgette.

Úgy tetszett, nagy gyötrelem emészti. Úgy gondoltam, hogy benne leljük fel azt, akit keresünk; rendkívül udvariasan közeledtem felé, és kalapot emelve megkérdeztem:

– Lehetek valamiben szolgálatára?

Csak egy bosszús pillantást vetett rám. Én megújítottam ajánlatomat. Na, ezt ugyancsak kioktatták a falujában ártól, hogy egy lányt miféle veszélyek kerülgetnek Párizsban, s túlzottan képzeltették el vele, hogy a városokban milyen fiatalon lépnek a bűn útjára, igaz, elég megtermett is voltam koromhoz képest, de hát a képem mégsem lehetett valami rémítő. Úgy látszik, ijedtében úgy megzavarodott, hogy bajuszosnak vélt: szemtelennek nevezett s pofonütött. Ártatlanságom akadályozott meg benne, hogy ezt a pofont azon nyomban hízelgőnek is tudjam érezni. Fontanet, aki kíváncsian figyelte a jelenetet, örömében felrikoltott, Justine beavatkozott. A fiatal parasztnőt nőszemélynek, sőt éppen némbernek nevezte, s megfenyegette, hogy elveri. Majd hozzám intézte szavait:

– Kellett Pierre úrfinak lányokkal kikezdeni? Maga egy haszontalan, faragatlan, rossz kölyök.

– Ez nem következett volna be – mondta nekem Fontanet –, ha engem engedsz a lánnyal beszélni. De te mindent a magad feje után akarsz csinálni, anélkül hogy bárkitől tanácsot kérnél.

Nem érdemeltem meg ezt a szemrehányást. Bizonyság rá életem minden tanúja.

Beláttuk, hogy szemérmes szegényt találni nehéz: kétséges és kockázatos; csak buzgóbb odaadással foghatunk hozzá. A Saints-Pères utcába érkeztünk, és nem volt több vesztegetni való időnk. Ott nyomába szegődtünk egy szemmel láthatóan szerencsétlen férfiúnak: gondjai terhétől roskadozott, nadrágja kitérdesedett, kalapja szurtos, orra a szájáig lelógott, ez mind ezt bizonyította: szemérmes szegény. Már éppen meg akartuk szólítani, mikor Fontanet megrántotta hirtelen a karomat.

– Vigyázz! Kitüntetése van.

Valóban, piros szalag volt császárkabátja gomblyukába fűzve. E jelvény láttán értettük meg, hogy ez az úr korántsem szegény ember; a társadalom legszámottevőbb személyiségei közé tartozik. Lehet, hogy túloztunk, de minket a kitüntetések tiszteletére neveltek.

Pár lépéssel odább Fontanet, aki nem hagyta magát, felkiáltott:

– Ott, nicsak, ott! – s egy hanyagul öltözött aggastyánt mutatott nekem, aki menet közben a zsebeiben kotorászott, és nem találta bennük azt, amit keresett, mert nem hagyta abba a kotorászást. Ugyan mit kereshetett? Pénzt, dohányt? Ezt nem lehetett tudni, de Fontanet szerint ez volt a bizonyos nyilvánvaló ismertetőjele a szemérmes szegénynek. Nem tud beletörődni a koldulásba, és makacsul kutatja üres zsebeiben azokat a javakat, amelyek nincsenek már benne.

– Szólítsd meg – mondta Fontanet.

– Szólítsd meg te – feleltem. – Az előbb azt mondtad, hogy én nem tudom megértetni magam. Különben is nálad van a pénz, neked kell felajánlanod.

Ez az érv cselekvésre indította Fontanet-t, a keskeny gyalogjárón a zsebeit kotorászó férfi elé pattant, és sapkáját levéve így szólt:

– Uram…

A vakmerő és pimasz modorú Fontanet ez után a bevezetés után megkukult. Az öregember közelről jómódúnak látszott: arany nyakkendőtűt és arany óraláncot viselt. Fontanet segítségére siettem, és én is megemeltem a sapkámat:

– Uram… – mondám halk udvariassággal.

S a bátorság inamba szállván, én sem mondtam tovább. Zavarunk láttán ez a bácsi kis barátainak nevezett bennünket, s megkérdezte, miben lehet segítségünkre.

Fontanet agyában rendkívüli lelemények tanyáztak.

– Uram – mondta képmutatóan –, lenne szíves útba igazítani, merre is van a Tournon utca?

– A Tournon utca… Forduljanak meg, kis barátaim. Menjenek az első utcán balra, majd a másodikon megint balra, aztán a harmadikon…

Habozva beszélt, és valahányszor egy irányt megjelölt, úgy kotorászott a mellényzsebében, mintha útleírása nehéz tájait abban lehetett volna megtalálni. Fontanet rókaképének legsötétebb komorságával nézte az öreget; én ajkamat harapdáltam, hirtelen kirobbant belőlem a kacagás, az rátört Fontanet-ra is, és rohanva eliszkoltunk, ám nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne halljuk, a meghökkent öreg miként mond el minket pimasz csirkefogóknak.

Justine mit sem értett hebehurgya nekiiramlásunkból, attól félt, hogy szeme láttára talán örökre meglógunk előle, s akkor ő hogyan merészeljen anyám elé kerülni nélkülem? Utánunk iramodott hát a zsúfolt, sötét utcán, követett minden akadályon át, útjában nekirontott tárgyaknak, embereknek, és beesett egy kézikocsi alá.

Az Université utca sarkán, az auvergne-i gesztenyesütőnél ért utol. Fontanet a szemérmes szegények kasszájából két sou-ért – sült gesztenyét vásárolt. Justine szemünkre hányta magaviseletünket. Mi felajánlottunk neki egy gesztenyét. A test erőtelen; Justine dörmögve elfogyasztotta.

Elkésve, ziláltan érkeztünk haza. Justine nyakig sárosan.

– Hát magát meg mi lelte, lányom? – kérdezte anyám.

Justine kirohant a konyhába, s hogy pótolja az elvesztegetett időt, egy veder szenet zúdított a kályhába. Sírt. A parázs visszfénye bíborpírt vont arcára, és megaranyozta könnyeit, akárcsak hajdan, Trója égésekor, Priamosz lányáéit, kit oly igen kedvele Apolló isten:

Ad coelum tendens ardentia lumina, frustra.{1}

Lemondtam a reményről, hogy szemérmes szegényt lelhetek. Ám néhány nap múltán, a déli szünetben Fontanet elmesélte La Chesnais-nek terveinket és kudarcainkat – ügyes fortélyossággal minden nevetségességet visszahárítva rám –, és megkérdezte, vajon La Chesnais nem ismer-e egy szemérmes szegényt, olyan szegényt, aki nem koldul. Közöttünk La Chesnais örvendett a legnagyobb megbecsülésnek.

Azt válaszolta, hogy az anyja segélyezett volt egy ilyenféle szegényt.

– Meghalt, de egy kétgyerekes özvegyet hagyott hátra. Anyukám neki adja a viselt ruháimat. Özvegy Bargouiller-né – tette hozzá – a Dragon közben lakik.

És megmondta a számot, amit elfelejtettem. Fontanet-val elhatároztuk, hogy a titkolt nyomor felsegélyezésére szánt összeget, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle – mert Fontanet bujtogatására mindennap elvettem belőle valamit sütemények és csokoládé-táblák vásárlására –, elvisszük Bargouiller özvegyének. Fontanet annál is inkább hevesen ösztökélt erre a kiadásra, mivel nemsokára ő maga óriási összeget tesz be a közös kasszánkba.

A szerdai szünnapon, délután, anyám megengedte, hogy egyedül menjünk el hazulról; Fontanet tökéletes bizalmat tudott benne kelteni. S anyám bizonyos tekintetben nem is tévedett: Fontanet maga sohasem csinált butaságokat, de másokat szívesen ugratott be. Anyám nem tudott belelátni Fontanet jellemébe, mert az mindig előnyösen mutatkozott meg előtte, és a világ megbecsülésének elnyerésére minden szükséges képmutatást felhasznált. Mi úgy hasznosítottuk anyám bizalmát, hogy elmentünk meglátogatni Bargouiller özvegyét. A Rennes utcát akkor még nem hasították ki, és a Dragon-udvarra egy szűk utcán át lehetett behatolni, egy olyan boltív alatt, amelyen egy szörnyű sárkány vonaglott. Megvan ez ma is; igen jó, XV. Lajos-stílusú dombormű. Épp most festették zöldre. Szebb lett volna szürke kőszínűen.{2} Abban a távoli időben, amelyről beszélek, élénkpirosra volt festve, s az csak növelte borzalmasságát. Rémlett, mintha tűzokádó torkából borzalmas hörgés hangzana, mert mikor az ember közeledett hozzá, olyan rettentő zakatolást lehetett hallani, amihez képest a Sancho Panzát annyira elrémítő kallómalmok szelíden duruzsoltak.

Ez a szédítő zenebona sok száz, a vasra egyszerre lecsapó kalapácstól eredt. Ebben a zsákutcában csupa küklopsz lakott, és a köz, mint a boltíven látható sárkány, olyan veresre pingált műhelyrácsokkal volt telides-tele. Baktattunk e csengve visszhangzó vasak között. A kaland eléggé csodálatosnak ígérkezett. Végül a köz vége felé, a La Chesnais által megjelölt szám alatt behatoltunk egy kapun, és a szutykos sötétségben penészbűzt lélegezve, öreg hordókba, létrákba, korhadt deszkákba ütközve, nyomultunk előre. A számtalan kalapács zaja, amely az imént megszédített, tompítottan hatolt ide, s ez megnyugtatott. Szemünk néhány pillanat múltán megszokta a sötétséget, meredeken kanyargó lépcsőt fedeztünk fel, mellette fogózkodás céljára vastag, zsíros kötél lengett. Miután tapogatózva felhágtunk vagy húsz lépcsőfokon, kezünk egy ajtóba botlott. Csengőt nem találtunk; és szelíden kaparászni kezdtem rajta. Fontanet erélyesebben bekopogtatott.

– Ki kopog? – kérdezte egy durva hang.

– Mi.

– Kit keresnek?

– Bargouiller-né asszonyt.

Lassú lépések közeledtek, a zár csikorgott, az ajtó kinyílt. Megjelent Bargouiller-né asszony, vörösen kigyulladt ábrázattal, kígyófészek frizurával, keblét rosszul takaró virágos pongyolában.

A kikövezett helyiség szolgált konyhának és hálószobának is; egy nagy ágy, egy kisebb, egy kredenc s néhány szalmaszék, ebből állott a berendezés. A székek egyikének csak három lába volt. A falon konyhaedények és szentképek lógtak. A tűzhelyet piszkos üvegek és poharak díszítették.

Az özvegy megszelídült hangon kérdezte, hogy mit akarunk.

– Asszonyom, ön ugyebár szegény? – kérdezte Fontanet.

– Hajjaj, bizony! – sóhajtott az özvegy.

Hellyel kínált. Jóllehet Fontanet jóval kisebb nálam, az özvegy mégis őt találta tekintélyesebbnek, mert őt egy lyukas párnákkal megrakott székre ültette, nekem meg a háromlábú széket kínálta. Nyöszörögve elmesélte nekünk nyomorúságait: özvegységével szakadtak rája. Férjének Bercyben bizalmi állása volt. De hosszú betegség után meghalt, és mindent eladtak. Ő maga kárpitosnő volt, de elvesztette egész vevőkörét. Áradozva beszélt két gyerekéről, Alice-ról és Firminről, a drágákról, akiknek nevelése annyi gondba kerül. Munka nincs, most éppen oda vannak keresni.

Fontanet csodálatomra méltó bájjal és fesztelenséggel nyújtotta át neki a pénzsegélyt, hogy nekem mi részem benne, azt pontosabban nem jelölte meg, mert ismerte szerénységemet. Az özvegy gróf úrnak nevezte, könnyes szemmel köszönte, áldotta az Istent, aki angyalt küldött támogatására.

Megkérdezte, nincs-e véletlenül használt fehérneműnk és ócska cipőnk, mert az hiányzik neki. Kért, adjunk neki minden használaton kívül került tárgyat, ő mindent használni tud.

Érdeklődött, ki küldött minket ide, és mikor megtudta, hogy címét La Chesnais-né fiától