Séták Itáliában

STENDHAL

SÉTÁK ITÁLIÁBAN

Válogatta

SZEGZÁRDY CSENGERY JÓZSEF

Fordította, a bevezetőt írta

és a jegyzeteket készítette

RÓNAY GYÖRGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Aurora XX., 1963

Korrektor: Pálinkás Krisztina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-468-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Rónay György jogutódja

STENDHAL ÚTIRAJZAIRÓL

Henri Beyle, Napóleon hadseregének tizenhét esztendős katonája, 1800. június 10. és 12. között látta meg életében először Milánót. Előzőleg, Aosta és Ivrea között, átesett a tűzkeresztségen és leckét adott magának abból az energiából, melyet holtáig oly odaadóan fog csodálni kedves Itáliájának középkorában, s e régmúlt, erélyes és vad idők féktelen zsarnokaiban és gátlástalan condottieréiben. Az Ivreába vezető út fölött, mint később elbeszélte, az ódon Bard erőd uralkodott; Marmont hiába vezetett ellene ostromot, ostrom után: a vár, elsősorban kedvező fekvése révén, egyelőre bevehetetlennek bizonyult. Beyle és útitársa, bizonyos Burelvillers kapitány nem tehettek egyebet: egy szűk mellékúton meg kellett kerülniük a várat. Egy helyütt ez az ösvény kis fennsíkon vezetett át, ahonnét jól rá lehetett látni a várra. Egy pillanatra megálltak.

– Nézzék csak, éppen ide céloznak! – jegyezte meg a kapitány.

– Lőtávolon belül vagyunk? – kérdezte tőle ifjú társa.

– Ejha, máris inába szállt a komának a bátorsága! – tréfálkozott vele a másik.

„Még heten vagy nyolcan voltak ott. Ezek a szavak úgy hatottak rám, mint Szent Péterre a kakasszó… A fennsík szélére léptem, hogy jobban kitegyem magam a veszélynek, s amikor a kapitány folytatta útját, én még néhány percig ott maradtam, hogy megmutassam a bátorságomat."

Milánóban egész életére döntő fölfedezések várták. Először maga a lakosság. „Az olaszokról sokkal jobb benyomást szereztem, mint aminőt Franciaországban alkotnak róluk – írja nővérének, Pauline-nak, »érző lelke« bizalmasának június 29-én. – Kettővel-hárommal megbarátkoztam, s ezek, őszintén mondhatom, csodálatot keltenek bennem okos gondolkodásukkal és a szívükben uralkodó becsületérzéssel." Aztán további, bűvöletbe ejtő fölfedezés: a város hangulata, nyájas derűje, az arte di godere, az életélvezés még Párizst is két századdal megelőző művészete, melyben Beyle-Stendhal hol lázas remegéssel, hol fanyar rezignációval, de mindig az élet fő-fő értelmét látta. És a Scala, a stendhali „érzelmek iskolájának egyik legjelentősebb kollégiuma, melynek most még – egy Pauline-hoz írt levelében – inkább csak tökéletes illúziót nyújtó díszleteit és fényűző berendezését, otthonos, szalonszerű páholyait dicséri; de tizenegy esztendő múlva, egy 1811. szeptember 8-i keletű naplójegyzetében majd meghatott vallomással így nyilatkozik róla: „A Scala színháznak nagy hatása volt jellememre. Ha valaha rászánom magam, hogy megírjam, hogyan alakították jellememet ifjúságom eseményei, a Scala az első sorban fog szerepelni. Mikor most (1811 szeptemberében) beléptem, elég lett volna csak valamicskével több megindultság ahhoz, hogy rosszul legyek és sírva fakadjak.

Itt, a Scalában fogja majd elvarázsolni annak a Viganónak a balettművészete, akit Itália élő nagyságainak sorában Canova mellé helyez. Itt fog lelkesedni Rossini ragyogó muzsikáján és bosszankodni üres rutinjának bravúrjain. Itt lesz tanúja majd Lodovico di Breme páholyában az olasz romanticizmus kialakulásának, maga is ugrásra készen, hogy az irodalmi csatározásokba beavatkozzék. Itt fogja majd az első fölvonás után sorra látogatni Milánó imádott szépeit, a leonardói „lombard szépség" megtestesüléseit, élvezve a társalgást, a fagylaltot, s a fesztelen férfiak dühös kártyacsatáit. Egyelőre még túl fiatal, most még csak ízelítőt kap mindebből, emléket, melyet soha nem felejt el többé, mint ahogy nem fogja elfelejteni Angela Pietragrua szemét sem: az asszonyét, egyik tiszttársa barátnőjéét, akihez ő jóformán szólni sem mer, és csak tizenegy év múlva fogja bevallani neki félénk és rajongó kamasz-szerelmét.

De ennek a kamasz-katonának nemcsak a szíve Stendhalé már, hanem a szeme is. Életprogrammal fölér, és csírájában egész írói magatartását összefoglalja, amit 1801. február 24-én, tizennyolc esztendős korában ír haza nővérének a Mantova melletti Goitóból: „Amit egy-egy városban látni szeretek, az a lakossága, mert a megfigyelőt mindig az ember érdekli. Ugyanezt vallja később is: „Utazásom egyetlen célja: megismerni az embereket – jegyzi föl 1811-ben, és: „Én csak az iránt érdeklődöm, ami az emberek erkölcseit ábrázolja. Örök életében lelkesedett a szép tájakért, de úgyszólván sosem írt le hosszadalmasan szép tájakat; még a legszebbeknél, még azoknál is, ahová a legtöbb szép emlék kötötte, mint Vareséhez például, ahol Angela szerelmében szenvedett és örvendett: még ott is beérte jelzésekkel, sietős utalásokkal, gyors ecsetvonásokkal. Irtózott attól a „festő modortól, melyet a tizennyolcadik század második felének korai romantikusai kezdtek, Bernardin de Saint-Pierre tett népszerűvé, s aztán Chateaubriand alkalmazott a legbravúrosabban, és vitt túlzásba a legvégletesebben. Az ő szeme, bármennyire tudott is gyönyörködni a tájban, sosem állt meg a tájnál, hanem mindenütt az embert kereste benne, történelme, életmódja, helyzete teljes társadalmi valóságában, múltja terhével és jövője reményeivel, s a legeldugottabb olasz faluban is úgy, hogy benne látta az aktuális európai történelem és politika egyetemes mozgásában.

Egyelőre, 1800-ban természetesen mindennek még csak az előjeleit szemlélhetjük ennek a tizenhét-tizennyolc esztendős ifjúnak a vallomásaiban, leveleiben, elejtett megjegyzéseiben. Az itáliai kaland hamarosan véget ér: 1802 januárjának végén Henry Beyle már otthon van Grenoble-ban, és csak kilenc esztendő múlva, 1811-ben látja viszont Milánót, Angelát és a Scalát.

Beyle államtanácsos, a koronajavak gondnoka, 1811-ben egyszer csak unatkozni kezd a császárság fényes Párizsában. Augusztus 25-i kelettel írja naplójában, ezúttal Léry kapitánynak álcázva magát (mert az is egyik tünete közismert misztifikáló hajlamának, hogy állandóan új meg új álneveket vesz föl): „Párizsban kezdtem érezni a becsvágy ürességét. A tapasztalat önkéntelenül is rávezetett, hogy ez a szenvedély nem nekem való. Az a gondolatom támadt, szabadságot kérek és Nápolyba meg Rómába látogatok. Szabadságot kértem Daru úrtól (főnökétől, rokonától és pártfogójától, akinek feleségét, naplója rejtélyes Pálfy grófnéját éppen most ostromolja hol heves, hol félénk, de mindenképpen reménytelen szerelemmel), hogy meglátogassam a családomat…" Daru, akit a Róma, Nápoly, Firenze elején hálátlan rosszmájúsággal egyszerűen eunuchnak minősít, végül megadja a családi látogatásra kért szabadságot, és Stendhal augusztus 29-én útnak indul, Grenoble helyett Itáliába.

Ekkor már hosszú ideje, 1801-től fogva naplót vezetett, sommásan följegyezve benne élményeit. Erről az itáliai útjáról azonban részletesebb följegyzéseket tett, bizonyára azzal a titkos szándékkal, hogy majd egyszer könyvvé formálja őket. November 27-én érkezett vissza Párizsba.

Úti jegyzeteit 1813 márciusában újra elővette, kiegészítette és fejezetekre osztotta, nyilván kiadás céljából, meg talán azért is, hogy egy kissé elfeledkezzék az 1812-es balvégzetű oroszországi hadjárat nyomasztó emlékeiről. Előszót is írt hozzájuk, melyet márcsak azért is érdemes idéznünk, mert hangjából kiérezhetni, milyen leverően hatott a császári hadseregnek ez az első súlyos kudarca, a császári dicsőségnek ez az első, baljós napfogyatkozása „Léry kapitányra", azaz Stendhalra, és nyilvánvalóan nem egyedül csak őrá.

Így szól ez az előszó: „Non sum qualis eram. Sajnos távolról sem vagyok már az az ember, aki 1811-ben voltam. Nem javítok tehát semmit 1811-ből való naplójegyzeteimen. Elveszítenék élményeimhez való hűségükben, amit világosságban és tetszetősségben nyerhetnének. A legteljesebb nyugalom állapotában vagyok. Moszkvából visszatérve nem találtam meg újra azokat a szenvedélyeket, melyek életemet áthatották. Az oroszországi visszavonulás alatt viszont azt hittem, 1812. október 24-ének, a tizennyolc napos hadjáratnak szép élményei új táplálékot fognak adni lelkemnek.

Königsbergben fogott el az unalom, s aztán csak fokozódott Danzigban. A dermedtség, melybe most süppedtem, nem is volna olyan kellemetlen, ha megvolna bennem annak a boldogságnak az emléke, amelyet az életemet oroszországi utam előtt betöltő kedvtelések adtak.

Ám ennek az útnak megvan az az előnye, hogy közben olyan dolgokat láthattam, aminőket – (s ezt, egy szintén állandó szokása szerint, angolul írja) – úgy gondolom, Cervantes óta egyetlen Mocenigo sem látott." A rejtélyes Mocenigóról szóló anekdotát sajnos elfelejtette följegyezni, így nem tudhatjuk, miért rejti magát oly szívesen, s oly sokféle értelemben a többiek mellett még ez alá az álnév alá is. Ezúttal a Mocenigo nyilván Stendhal-típusú, világot élénken figyelő embert jelent.

Ez az 1813-ban kibővített és fejezetekre tagolt Utazás Itáliában tekinthető a Stendhal-kutatók egyértelmű véleménye szerint a Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben „őssejtjének". Ennek formálásával tölti a márciust. Áprilisban megint kitör a háború, s ő a bautzeni csata révén tesz szert arra az élményre, mellyel majd a waterlooiban Pabrice Del Dongót, a Pármai kolostor hősét ajándékozza meg, s mely – túlzás nélkül mondhatjuk – új korszakot nyit az irodalom csataábrázolásaiban: „Déltől délután háromig kitűnően láthattuk mindazt, amit egy csatából lát az ember: azaz semmit. Az egésznek a gyönyörűsége a megindultság, amit annak bizonyossága kelt bennünk, hogy valami félelmetes dolog történik." Ezzel a nagy tapasztalattal gyarapodva szolgál tovább intendánsként Saganban, majd miután ott megbetegedett, Drezdában. Olyan siralmas bőrben van, hogy Daru megszánja és hazaküldi Párizsba, ahol főnöke, Cadore gróf szabadságolja. Persze rohan Itáliába; szeptember elejétől november közepéig tartózkodik ott, javarészt kedves Milánójában.

A napóleoni császárság összeomlik, visszatérnek a Bourbonok. „Mocenigo tanúja lehet a rezsimváltozás zűrzavarának és a vele járó szomorú jellemtelenségeknek. Ő, aki a bautzeni napokban Tacitus olvasásával edzette magát a bölcsességre, szintén megpróbált, valószínűleg ügyetlenül és kedvetlenül, helyet találni az új világban, híven elvéhez, melyet akkor hangoztatott, mikor egyik barátja nehezményezte, hogy az itáliai festészetről írt könyvét „a fejedelmek legnagyobbikának, a szíve szerint liberális férfiúnak, azaz a napóleoni Franciaországot legyőző Sándor cárnak ajánlotta: Primum vivere, deinde philosophari – első a kenyér, azután jöhet a filozófia. Pártfogói most is akadtak, ő azonban vagy nem hitt a sikerében, vagy nem győzte kivárni. 1814. július 20-án elhagyta Párizst és augusztus 10-én megérkezett Milánóba.

Később úgy tüntette föl, vagy visszatekintve úgy látta a dolgot, mintha a Bourbon-restauráció iránt való utálatból emigrált volna. A Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben végén is ennek az utálatának ad hangot. Üresfejű kollégái, akiket megvet, a fölszínen úszkálnak – mondja –, őt meg, rossz, liberális híre miatt félretolják, és ráadásul odabigygyesztette ezt a jegyzetet: „A szerző 1814 óta nem francia, és idegen szolgálatban áll – ami nemcsak „Stendhal lovassági tiszt igazi kilétének minél alaposabb elfedését célozta, hanem – kivált a dátum jelzésével – nyílt állásfoglalás is volt a Bourbonok ellen. De csak 1817-ben, s akkori nézeteiből talán nem lehet föltétlen bizonyossággal a három esztendővel korábbiakra következtetni. 1814-ben Stendhal kelletlenül, meggyőződés nélkül ugyan, de megpróbált megalkudni a helyzettel, annál is inkább, mert a restauráció az óvatos alkotmányosság jegyében kezdődött, és nem Stendhal volt az egyetlen, aki határozott reményeket fűzött a Chartához. Amellett fáradt is volt; az egotistából kibújt egyszerűen az egoista. Élvezni akarta az életet, cara Itáliájában a műélvező dilettante kötetlen cara libertáját, a zenével és szerelemmel átitatott szabadságot. Napóleon partraszállására sem mozdult Itáliából.

Nézetei csak fokozatosan alakultak ki és „kristályosodtak" Napóleon köré, mégpedig annál inkább és annál élesebben, minél jobban megerősödött és minél merészebb lett otthon a Bourbon-reakció, minél makacsabbul szembekerült mind a forradalmi és napóleoni hagyományokkal, mind az újjáéledő és egyre lendületesebb liberalizmussal.

Beyle 1814-től 1821-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal egyfolytában Milánóban élt. Az osztrák uralom egyelőre nem volt túlságosan nyomasztó. Milánóban friss szellemi élet pezsgett. Stendhal utóbb, 1830-ban így sommázta a dolgot: „1816-ban kezdett a milánói fiatalok társasága mulatni a pedánsokon. Támadták az aristotelesi hármas egységet és védték a romanticizmus alapjait. E célból alapították a Conciliatore című folyóiratot. Az Aristotelest követő versfaragók lármát ütöttek. Metternich az akadémikus irodalom pártjára állt. Ma az a helyzet, hogy majdnem minden romantikus halálra ítélve börtönben sínylődik. A halálbüntetést ugyanis különös kegyből tizenöt-húsz esztendei rabságra változtatták."

Bármilyen vázlatos összefoglalás ez, lényegében hű és igaz. Az olaszok már Napóleontól szabadságukat és egységüket várták. A jobb hazafiak most, Napóleon bukása után nem tudtak belenyugodni abba, hogy a franciák polgári szempontból mégiscsak sok hasznos haladást hozó imperializmusát egykedvűen fölcseréljék a szentszövetségi Ausztria mindenestül maradi, mindenféle fejlődést gátló imperializmusával. A „karbonárók" szétágazó nemzeti mozgalma joggal nyugtalanította az Európa temetői csöndjét áhító Metternichet és ügynökeit. A Conciliatore és a milánói romanticizmus lényegében szintén nem volt egyéb, mint irodalmi formában jelentkező demokratikus-hazafias mozgalom. Mint monsignore Di Breme, az irodalmi szervezkedés egyik vezetője vallotta, a romantika „inkább polgári és nemzeti kérdés, Silvio Pellico pedig így körvonalazta a Conciliatore programját egyik levelében: „A látszólagos főcél a dráma kérdése lesz… A valódi cél pedig a világosság terjesztése, ha másként nem, hát irodalmi elméletek formájában. Ezek a teóriák szoros kapcsolatban vannak a filozófiával és a szociális eszmék propagálásával. Ugyancsak Pellicótól tudjuk, hogy „a romantikus a liberális szinonimájának számított, s attól kezdve klasszicistának csak az ultrák és a spionok vallották magukat".

Mindezek a mozgalmak Stendhal szeme láttára folytak, Di Breme páholyában füle hallatára szerveződtek. Egyetértett a drámai szabadságra vonatkozó eszmékkel, egyetértett a politikai szabadságra vonatkozókkal is. Fölbuzdulva a legfölkészültebb milánói teoretikus, Ermes Visconti példáján, ő is vitairatot fogalmazott egy bizonyos antiromantikus Londonio ellen, sőt még az idegen számára szerfölött kényes nyelvi kérdésbe is bele akart avatkozni, a firenzei konzervatív Crusca-akadémiával szemben, és Monti mellett kardoskodva, a milánói tudós társaság, az Istituto di Scienze érdekében. Mindez kéziratban maradt. Részben mert mire elkészült velük, az események túlhaladtak rajtuk, illetve más irányba terelődtek, részben mert Metternich hamarosan lesújtott a milánói romantikára: 1819-ben betiltatta a Conciliatorét, majd a következő években, ráadásul az akkor kitört nápolyi forradalomtól is megriadva, munkatársai közül azokat, akik nem menekültek el idejében, elfogatta. Fölségárulási pört indítottak ellenük, és halál helyett, „irgalomból", Spielbergbe vitték őket tizenöt-húsz esztendei várfogságba. Miután a mozgalmat fölszámolták, többé-kevésbé ugyanúgy, mint negyedszázaddal korábban a magyar jakobinusokét, Milánóra valósággal kísérteti csönd borult, s a nemzeti mozgalmakban az ájult város helyett a továbbiakban egyre inkább Firenze jutott szerephez.

Mi volt a szerepe mindebben Henri Beyle-nek? Talán valamivel kevesebb, mint amennyit utóbb ő maga sejtetett. Olasz kutatók legalábbis semmi nyomát nem találták ezekben az irodalmi mozgalmakban, illetve a mozgalom szereplőinek levelezésében. Mindenesetre élénk érdeklődéssel kísérte a milánói romantika, s egyáltalán az olasz irodalom és szellemi élet sorsát. Tanúbizonyságot szolgáltatnak erről a Róma, Nápoly, Firenze mindkét változatának a kérdéssel foglalkozó részei. Figyelmes szemlélő volt és készséges tanítvány. Mikor később, 1823-ban otthon, Párizsban avatkozott be a romantika körül meginduló harcba, jórészt az olasz romantika eszméit közvetítette, Racine és Shakespeare-jének első kötetében tekintélyes részt véve át Visconti egyik művéből a drámai hármas egység ellen, s ő volt az, aki az olasz „iskolában tanultak alapján a francia szellemi életben talán először kapcsolta egybe határozottan és világosan azt a két eszmét, mely addig ott inkább szemben állt egymással: az irodalmi romantikát és a politikai liberalizmust – ami egyúttal az addig jobbára múltba forduló és pusztán csak a lehetséges „műfajok egyikeként számontartott romantikának új, „olasz" értelmezését is jelentette: romantikus minden, ami haladó és modern, s ezzel szemben klasszikus az, ami haladásellenes.

Ami a milánói mozgalom politikai törekvéseit, s egyáltalán a karbonarizmust illeti, ettől a jelek szerint Henri Beyle óvakodott. Sokféleképpen magyarázták, hogy miért. Nem volt „összeesküvő természet; idegenkedett mindentől, ami műélvező, dilettante életmódját megzavarta volna; meggyőződéses liberális volt, de a rend híve; minden elvi demokratizmusa mellett, mint ő maga számtalanszor megvallotta, viszolygott a néppel való közvetlen érintkezéstől; politikai szabadelvűsége lényegében nem terjedt túl azon a kétkamarás, alsó- és főrendiházból álló parlamenti rendszeren, amelynek eszményét kora liberálisai általában az angol alkotmányban vélték fölfedezni; gondolkodása elég mereven osztályjellegű, s a választójog vagyoni cenzushoz kötését a demokrácia egyik alapföltételének tartja…, s így lehetne ezt még hosszadalmasan sorjázni, rokon gondolatok párosításával és szembesítésével. Stendhalnak megvolt a maga politikai meggyőződése, de nem volt politikus; eseményekre reagált, tényeket szemlélt és bírált, akár pillanatnyi hangulatainak is engedve; foglalkozott ugyan elméleti kérdésekkel, s alkotmányt tervezett, természetesen kettős kamarával, még a pápai állam számára is; politikai „rendszere azonban nem volt.

Egy bizonyos: ahogy távolodott tőle időben, úgy nőtt benne és szemében Napóleon alakja, s ahogy ő maga idősödött, úgy látszik, annál jobban közeledett kisgyermekkora ösztönös jakobinus rokonszenveihez. S talán még e rokonszenv okai is rokonok voltak. A kisfiú, ahogy „Henri Brulard" – számtalan fedőneve közül az egyik – önéletrajzában elmondja, nem is korának, hanem a kései jövőnek, az 1880-as, vagy 1960-as olvasóknak: azért lett szívvel-lélekkel jakobinus, mert családja, mely számára az elnyomást képviselte, szívvel-lélekkel royalista volt. Valahogyan ilyesféleképpen jakobinus Brulard-Stendhal is, miközben 1835 telén elgémberedő ujjakkal, félvakon a beálló esti homályban, mind olvashatatlanabb írásával ifjúsága emlékeit, élete történetét idézi. Most már nem az apa ellen jakobinus, mint gyermekkorában, hanem az ellen a társadalom ellen, melyet fanyar utálattal, s ugyanakkor kedves Párizsa után vágyakozva szemlél jelentéktelen konzuli posztjáról, Civita Vecchiából. Mert mit lát? – fokozatos züllést és hanyatlást, jellemben is, erkölcsökben is, annak az erélynek a megfogyatkozását, amely oly fennen lobogott a jakobinus hazafiakban, s oly szánalmasan hiányzik az uralomra jutott polgárokból, akiknek fontolgató-számítgató kicsinyességet hallgatni sem bírja.

„Három napja sincs – írja az Henri Brulard életében, 1835 decemberében –, hogy mikor két polgárismerősöm közt az alakoskodás és szóváltás kis jelenete pergett le, tíz lépéssel odább álltam, csakhogy ne halljam őket. Iszonyodom az ilyesmitől" – mondja, és hozzáteszi: nincsenek is tapasztalatai ezen a téren. De olyan polgár-alakjai sincsenek, mint Balzacnak; neki, ha egy hálóingben topogó César Birotteau-t kellett volna megfigyelnie és leírnia, bizonyára fölfordult volna utálatában a gyomra. Ami a lelkét Ariosto regényességével tápláló gyermek szemében a tipikus polgári apa – Julien Sorel apjának mintája – volt, az lett az itáliai dilettante, majd az öregedő civita vecchiai konzul szemében a Restauráció és a polgárkirályság társadalma. 1814-ben még primum vivere akart; 1835-ben, visszatekintve, s rég elfeledve akkori anyagi gondjait és becsvágyait, már csak arra a „végletes undorra" emlékszik, amit 1815 eseményei, a bonapartisták ellen elkövetett erőszakoskodások, a kibontakozó fehér terror túlkapásai keltettek benne. S ha valamit talán még a Bourbonok félénk, alkudozó és alattomos önkényénél is jobban megvetett, az az 1830-as forradalom után beköszöntő polgárkirályság volt. Lajos Fülöp nevéhez – jósolta az Henri Brulard életében – az 1880-as évek történetírójának csak egy megjegyzése lesz: „Le plus fripon des K – kétszeres óvatossággal, angolul is és rövidítve is, Kings helyett csak a kezdőbetű, ugyanazzal a már-már rögeszmeszerű és naiv óvatossággal, amellyel kényes mondatokat angolul fogalmaz, vagy a „veszélyes szavak betűit összekeverve, egyéni rejtjelezéssel jezsuita helyett tejésuit, pairs (főrendek) helyett sairpot, Róma helyett Omart ír.

A királyokat, élükön a „leggazfickóbb Lajos Fülöppel, általában megvetette, de a királyságot mint intézményt, a szükséges liberális-demokratikus korlátozásokkal, olykor helyes intézménynek mondta. Néha valódi plebejusokon túltevő plebejus nyilatkozatokat tett, máskor meg arisztokratának vallotta magát, és nem mindig a meghökkentés, a paradoxon kedvéért. Egyszerre, egyszemélyben volt ez is, az is, és ezt a két „felét szembehelyezni egymással annyi volna, mint az egyetlen embert erőszakosan kettévágni. Nem is volna igazán önmaga enélkül a benső ellentét nélkül, melyet becsületes nyíltsággal ő maga jellemzett a legjobban. „Tökéletesen és alapvetően republikánus meggyőződésem ellenére tökéletesen örököltem szüleimtől az arisztokratikus és tartózkodó ízlést. Ez a hiba ma is megvan bennem… Iszonyodom a csőcseléktől (a vele való közvetlen érintkezéstől), ugyanakkor viszont mint népnek, szenvedélyesen kívánom a boldogságát, s hiszem, hogy ezt meg is lehet szerezni neki azzal, ha megkérdezzük egy fontos dologban, vagyis fölszólítjuk, hogy maga válassza képviselőit. Ez persze még korántsem elég a nép boldogságához, de ne feledjük el: Henri Beyle az úgynevezett „ideológusok tanítványa volt. Ám ha a nép boldogságának valóban reális föltételeit nem is látta meg, s ha energiakultuszában a kelleténél talán jobban lelkesedett is egy-egy vasöklű középkori zsarnokért, a legőszintébben igazat mond, amikor egész életére szóló érvénnyel ezt írja az Henri Brulard-ban: „Szeretem a népet, gyűlölöm elnyomóit – hozzátéve: „de kínszenvedés volna számomra, ha életem minden pillanatában a nép közt kellene élnem.

Milánói éveinek a karbonarizmus iránti közönyével kapcsolatban terhelőbb adatokat is lehetne fölsorakoztatni ellene; akadtak, akik ezt nem is mulasztották el. Ilyesmiket ír leveleiben: „Milánóban és Velencében olyan szelíd és igazságos a kormányzat, hogy alapjában véve jó. Vagy, a nápolyi forradalom kitörésekor: „Adná Isten, hogy minden jakobinust Texasba deportálnának! Ezeket a nyilatkozatait azonban semmiképpen sem szabad szó szerint vennünk; gyanakodott, s nem ok nélkül, hogy levelezését ellenőrzik, ezért leveleit ellátta a cenzúra számára ugyanolyan „villámhárítókkal", amilyeneket könyvei lábjegyzeteiben szórt el, már-már fintorgóan mély hódolattal a fennálló rendszer, minden lehetséges rendszerek legjobbika, s a bölcs, nemes és önzetlen királyok iránt, hogy a Bourbonok eleinte még elnéző, de 1824-től fogva kegyetlen cenzúráját megtévessze. Módszerét egyébként barátainak is ajánlotta: kérte őket, hozzá intézett leveleikbe szúrjanak be nyilvánvalóan reakciós mondatokat a rendőrség félrevezetésére.

Egy naplójegyzetében, 1815. július 25-én ezt olvashatni: „Boldog vagyok, hogy a bölcs osztrák uralom alatt élek. Nem izgat, ami itt történik; utas vagyok egy hajón. A fő a nyugalom és a jó színház. Míg ezt írta, valószínűleg nagyon elégedett volt magával, amiért a kéretlen kíváncsiak előtt, akik esetleg bizalmas följegyzései közt vizslatnának, (mert ettől is mindig félt), ilyen pompásan igazolta föltétlen jóhiszeműségét. Mert hogy valójában mennyire nem csak közönyös utas volt, s mily szenvedélyesen érdekelte „hajójának sorsa, jövője, meg hogy mi volt a véleménye arról a „bölcs osztrák uralomról, melyben élt, arról „villámhárítós leveleinél, sőt még naplójánál is hívebben tanúskodnak művei, melyeket ebben az időben írt, abban a meggyőződésben, hogy körmönfont megtévesztései következtében Milánóban senki sem gyanítja, hogy az itáliai festészetről értekező M. B. A. A. úr, vagy a Rómában, Nápolyban, Firenzében utazgató, címében Milánót még csak nem is említő Stendhal lovassági tiszt fölforgató eszmefuttatásai és szerfölött tiszteletlen megjegyzései a Scalában udvarolgató és szemlátomást kellemes naplopással foglalkozó Henri Beyle-től származnak. (Inkognitója nem is derült ki, csak később, s amikor az osztrák hatóság 1828-ban kereken kiutasította Milánóból, fő okként éppen erre a két veszedelmes művére hivatkozott.)

A Róma, Nápoly és Firenze 1817-ben a címben is szereplő esztendőben jelent meg. Stendhal utána, szokása szerint, nyomban nekifogott a mű átdolgozásának és kiegészítésének, egy remélhető új kiadás számára. Mert barátja. De Mareste kifogásolta, hogy túl sokat foglalkozik énekesnőkkel és túl keveset a reális olasz viszonyokkal, elsősorban ilyen, részint politikai jellegű jegyzeteket halmozott föl. Ezeknek azonban egyetlen soruk sem került be a későbbi, 1826-os kiadásba: nem voltak kéznél. Stendhalnak ugyanis 1821-ben sietve el kellett hagynia Milánót, egy barátjának gondjaira bízva nemcsak iratait, hanem még ruháit is; 1821-ben sajátkezűleg írt nekrológja szerint maga is súlyos gyanú alatt, a karbonarók letartóztatása miatt ment el. Nyilván nem sejtette, hogy ezzel véglegesen búcsút mond szíve legkedvesebb városának.

Mareste-nek még egy kifogása volt a mű 1817-es változata ellen, melynek címlapján először jelént meg a nagyra hivatott Stendhal név: nem tetszett neki az író „dukomániája, magyarán rangkórsága: hogy csupa gróf meg grófné szerepel nála. Némi rangkórság vádja alól nem is menthetjük föl Stendhalt; ezúttal azonban, mint Henri Martineau figyelmeztet rá, ebben is ama fogások egyikét láthatjuk, melyekkel Beyle inkognitóját bástyázta körül és a figyelmet igyekezett elterelni magáról. 1826-ban, amikor az új kiadásra végre sor került, ez a szempont már nem állt fönn. Szerényen lejjebb szállította tehát egy sereg szereplőjének rangját; sok mindent kihagyott az eredeti változatból – valamivel többet a kétharmadánál – és nagyon sok mindent hozzáírt; az útirányt valószínűbbé tette, s a dátumokat is mind megváltoztatta: jóformán új könyvet írt. Ez lett a „végleges Róma, Nápoly, Firenze; hozzá, a francia kiadók függelékben szokták közölni mindazt, ami az első változatból kimaradt. Így is helyes, hiszen aligha felelne meg Stendhal szándékainak, hogy – mint a német fordítás tette – visszadugdossák szövegébe azt, amit ő onnét kihagyott. (Mi is külön közöljük a Séták Itáliában első részében az 1826-os kiadás szemelvényes anyagát, második részében pedig az 1817-es, első változat kimaradt anyagának érdekesebb szemelvényeit.)

Stendhalnak sokkal több anyaga volt, mint amennyi a kiadó által megszabott keretek közé befért. Sajnálta volna, ha veszendőbe megy, tüstént elhatározta, hogy új könyvet ír, ezúttal csak Rómáról, utazók számára, de szintén napló formájában, s ebben hasznosítja töredékeit, annál is inkább, mert effajta mű iránt kereslet mutatkozik, neki pedig vajmi kevés a pénze.

1828 júniusának végén visszaérkezett itáliai útjáról unokaöccse, Romain Colomb; értesülve Stendhal szándékáról, nagylelkűen lemondott a saját útikönyv-tervéről, és fölajánlotta: dolgozzanak együtt, de ne csak az eredetileg gondolt háromszáz lap erejéig, hanem írják meg „Róma teljes képét": mindazt, amit műemlékeiről, művészetéről, politikai és társadalmi viszonyairól tudnak, és a Rómába utazónak tudni ajánlatos. 1828 június végétől 1829 márciusáig legtöbb délelőttjüket ezzel a munkával töltötték, könyvtárra menő anyagot búvárolva át, tudós könyveket kivonatolva és újságokból ollózva, egybeolvasztva a forrásaikból mentettet a sajátjukkal, míg csak el nem készültek a testes kézirattal, mely 1829 szeptemberében meg is jelent. Ez a Római séták, mint Henri Martineau írja róla, „csak látszólag napló. Teljes egészében Párizsban készült, rendszeresen fölhasználva tíz hónapi bibliográfiai tanulmányt. Ám Stendhal oly valószínű élethűséggel adja elő anyagát, oly ötletesen talál ki magának útitársakat, oly találékonyan mutat be vonzó nőket és szellemes férfiakat, hogy a teljes aktualitás illúzióját tudja kelteni. „A múlt minden formájában érdekli; kalandokat eszel ki, találkozásokat rögtönöz; kirándulásokat ír le, melyeket nem tett, műalkotásokról ítélkezik, melyeket nem látott; s mindezt annyi ügyességgel és lendülettel, tárgya olyan mély és finom ismeretével, hogy élő és igaz képet tud adni az örök városról… Két kötete sokáig a legjobb római útikalauz volt.

A Séták Itáliában harmadik része ebből a két kötetből ad ízelítőt a magyar olvasónak.

Mindaz, amit az imént Stendhal útikönyveinek keletkezéséről mondtunk, joggal keltheti föl a kérdést: mennyiben hitelesek hát ezek az útinaplók? A válasz, Stendhalhoz illően, meglehetősen paradox. Egészükben, ami a belőlük kibontakozó képet illeti, hitelesek, részleteik egész tömegében erősen vitathatók. Talán leghelyesebb, ha jellemzésül először Goethét idézzük, aki eléggé koronatanú az ügyben, úgy is, mint az Italienische Reise szerzője, s úgy is, mint egyike a kárvallottaknak, akiket Stendhal gátlástalanul kirabolt, híven ahhoz a Molière-től tanult elvéhez, hogy kincseit onnét szerzi, ahol éppen találja őket. Goethe egy 1818. március 18-i kelettel Zelterhez intézett levelében kiír két részletet a Róma, Nápoly, Firenze első, 1817-es változatából, s ezt a kommentárt fűzi hozzá: „Ezt a könyvet okvetlenül meg kell szerezned. A szerző neve fölvett; élénk francia utazó, bolondul a zenéért, táncért, színházért. Ez a pár szemelvény képet ad szabad és szemtelen modoráról. Vonz és taszít, érdekel és bosszant, s így lehetetlen letenni. Újra meg újra elolvassa az ember, újton-új örömmel, s helyenként szeretné könyv nélkül megtanulni. Ama tehetséges emberek egyikétől való, akiket a háború ide-oda söpör mint tiszteket, hivatalnokokat és kémeket, sőt egyszemélyben mindegyiket. Sok helyen járt, másokról ügyesen fölhasználja a hagyományt, s elmésen tud eltulajdonítani idegen holmit. Lefordít például részleteket az én Italienische Reisémből s azt állítja, mindezt egy márkinétól hallotta… Mindegy, a könyvet nemcsak olvasni kell, hanem meg is kell szereznünk magunknak."

Stendhal valóban bőven és aggálytalanul fölhasználta forrásait, legalaposabban kedvelt, nagytekintélyű lapját, az Edinburgh Review-t, melyből romantikára, s német és angol irodalomra vonatkozó ismeretei tetemes részét kölcsönözte; laza szerzői jogtiszteletében csupán odáig hajlandó elmenni, hogy orozásait idézőjelbe téve másnak, egy-egy kitalált alaknak az ajkára adja, holmi legendás Neri grófnak vagy Forsyth ezredesnek.

De nemcsak plagizál, hanem költ is. A San Carlo megnyitásakor támadt, „szemtanú fölénnyel leírt pánik idején például nem is volt Nápolyban. Leírja, hogyan találkozott egy terracinei fogadóban Rossinival; a mulatságos, jól kihegyezett anekdota puszta koholmány: akkor még nem is ismerték egymást. Beszámol kalábriai kirándulásáról, majdnem szociográfiai hűséggel; nem is járt soha Kalábriában. Annak, hogy Lante kardinálissal hosszú órákat töltött bizalmas irodalmi csevegésben, sőt, egyenesen rá is unt a bíboros irodalmiaskodására, nagyon kevés a valószínűsége. Macironénak azt a bizonyos, női társaságban hajnalig olvasott könyvét ilyen elbűvölő körülmények helyett sajnos csak az Edinburgh Review ismertetésében élvezte. Ha előkelő fölénnyel kijelenti, hogy „egy bíboros barátomtól hallottam, többé-kevésbé bizonyosak lehetünk benne, hogy legjobb esetben a borbélyától tudja a dolgot. Rendkívül érdekesen tudósít a konklávéról, izgalmában még alaposan meg is ázik útitársnőivel egyetemben, hogy nagyobb hitelt adjon elbeszélésének; de úgy, ahogy elmondja, egy szó sem igaz az egészből: mindezt a párizsi lapok tudósításai alapján írta, Párizsban. S a példákat folytatni lehetne.

A csalhatatlanság igényével közölt sarkigazságaiban se higgyünk föltétlenül; példázatai gyakran épp oly megbízhatatlanok, mint amilyen tetszetősek. Kijelenti például, hogy a zenét sem a teljesen boldogok, sem a teljesen érzéketlenek nem tudják élvezni: ezért volt oly antimuzikális 1779-ben Párizs. Következik az illusztráció: „Mozartnak igaza volt, hogy otthagyta Párizst; és ha nincs a Nouvelle Héloïse, Jean-Jacques Devinjét is kifütyülték volna." Az érv meggyőző volna, ha nem volna téves, amennyiben a dolog éppen fordítva van: előbb játszották Rousseau Devin de village című operáját, 1753-ban, s csak jóval utána jelent meg a Nouvelle Héloïse, 1761-ben. S a tallózást itt is folytatni lehetne.

De mindez ma már inkább csak filológiai érdekesség. „Ha könyveimnek 1890-ben sikerük lesz, kit izgatnak az aranyszemek, melyeket a homokban leltem? – mondta. Elírásai, tévedései, fölényesen téves jólértesülései, sánta sarkigazságai ma már jobbára inkább csak mulatságosak, s rendkívül jellemzőek erre a nagy misztifikátorra és paradoxon-gyárosra. A lényeg az, hogy a varázslat mégis sikerült: minden tévedésével, koholmányával és plágiumával egyetemben élőbb, érdekesebb, s éppen ezért hitelesebben ható képet ad a mai olvasónak az akkori Itáliáról, mint sok, nála sokkal körültekintőbben aprólékos, sokkal kevésbé aggálytalan, de egyben sokkal kevésbé szellemes és sokkal unalmasabb utazó kortársa. Látszólag pongyola stílusa ma is elragad sajátos lejtésű, minden akadémikus körülményességet kerülő, kurtán „nyesett mondataival; műítéletei ma is lebilincselően érdekesek mindenütt az emberi élményt kereső kíváncsiságukkal és merészen egyéni képzettársításaikkal, noha a művészek „rangsorát" és az iskolák értékét már sokszor másként látjuk mint ő; s ha rajta is kapjuk egy-egy tévedésen vagy füllentésen, mégis föltétlenül hinni tudunk neki, mert még olyankor is érezzük benne azt az igazságra törekvést, amely egész életművét jellemzi, és amelyet így fogalmazott meg egy Silvio Pellicóhoz írott levelében:

„Kérem, mondja meg, helyesnek találja-e gondolataimat. Jobban szeretek egy rossz stílusban közölt igazságot, mint egy csillogó mondatot, mely végül csak valamilyen hamis eszmére vezeti az olvasót."

RÓNAY GYÖRGY

I

RÓMA, NÁPOLY, FIRENZE

BERLIN, 1816. SZEPTEMBER 2.

Most kaptam a levelet: négy hónapi szabadságot adtak. – Elönt az öröm, hevesen ver a szívem. Milyen bolond vagyok még mindig, huszonhat esztendős létemre! Meglátom hát végre a gyönyörű Itáliát! A miniszter előtt azonban gondosan eltitkolom érzelmeimet: az eunuchoknak állandóan a begyében vannak a libertinusok. Sőt arra is számítok, hogy ha visszatérek, két hónapig orrolni fog rám. De ez az utazás végtelenül boldoggá tesz; s különben is, ki tudja, hány hét a világ?

ULM, SZEPTEMBER 12.

Semmi szívnek való. Az északi szél elrontja az örömömet. A Fekete-erdő rászolgál a nevére: szomorú és lenyűgöző. A fenyők komor zöldje megkapóan válik ki a hó vakító fehérségéből. De engem a moszkvai hadjárat érzéketlenné tett a hó gyönyörűségei iránt.

MILÁNÓ, SZEPTEMBER 24.

Este hétkor érkeztem, fáradtságtól elcsigázva; rohanok a Scalába. – Megérte az utazásom! Kimerült szerveim már képtelenek voltak az örömre. S ma este láttam, ami rendkívülit, megragadót, rendezésbeli dús szépséget a legkeletiesebb képzelet egyáltalán álmodni tud; láttam, amit csak képzelni túriunk ragyogó díszletekben, meg szereplőkben, akik nemcsak ruháját viselik annak az országnak, ahol a cselekmény pereg, hanem jellemét és jellegzetes mozgását is ábrázolják.

SZEPTEMBER 25.

Rohanok a világnak ebbe a legelső színházába; ma is a Testa di bronzót adták. Kényelmesen végigcsodáltam. A darab Magyarországon játszódik; soha magyar fejedelem nem volt büszkébb, hevesebb, nagylelkűbb, harciasabb, mint Galli. Egyike a legjobb színészeknek, akit valaha láttam; a legszebb basszus, melyet valaha hallottam: még az óriási színház folyosóit is betölti.

Milyen avatott színérzékkel öltöztetik a szereplőket! Paulo Veronese legszebb képei álltak előttem. Galli, a magyar fejedelem a legpompásabb, fehér-vörös-arany nemzeti huszáröltönyben; mellette miniszterelnöke fekete bársonyban, melyen csak egyetlen dísz volt: a rendjele; gyámleánya, a bűbájos Fabre kisasszony égszínkék és ezüst mantillában, s fehér toll a csákójába tűzve. Ezen a színpadon minden nagyságra és gazdagságra vall: minduntalan legalább száz énekes vagy statiszta mozog rajta, valamennyi olyan kosztümben, mint nálunk, Franciaországban a főszereplők. Az egyik legutóbbi baletthoz száznyolcvanöt atlasz- és bársonyruhát csináltattak. A költségek elképesztőek. A Scala a város szalonja. Társasági élet csak ott