Védelem az esszé ügyében: Tanulmányok, emlékezések, kritikák, jegyzetek

GYERGYAI ALBERT

VÉDELEM AZ ESSZÉ ÜGYÉBEN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1984

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-206-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jogutódja

ELŐSZÓ HELYETT

ESSZÉ AZ ESSZÉRŐL

1. Előadás az esszéről

Ki akad azon fenn manapság, hogyha valaki esszéírónak tartja magát, csak azért, mert prózát ír, amit se rövid novellává, se hosszabb regénnyé nem kerekít, s esszének, nem is büszkén vagy nagyzolva, egyszerűen a szokást követve, esszének hívja a friss műkritikát akármilyen darabról, a rövid vagy hosszabb könyvismertetést akármelyik újdonságról, a futólagos elmélkedést, mondjuk: a mai falunak vagy az ifjúságnak műveltségéről, cikket az olvasókedv tüneteiről? Ma minden, ami nem széppróza: „esszé, s egy fiatal kritikusunk nyugodtan állíthatta a minap, hogy „esszéíró nemzedék vagyunk, bár ez semmiképp se pontos, több, sokkal több ma a lírikus, amellett hol vannak az esszék, az igaziak? Egy értelmes olvasó – az illető tudós és tanár – megállított, igaz, régen, az utcán, és kérdezte: hol vannak az esszék? mert ha a mai folyóiratokat nézi, inkább külföldi tanulmányok, beszámolók vagy értekezések kivonatait olvassa, minden személyes hozzátétel nélkül, interjút önálló arckép helyett, intim, néha nagyon is intim dokumentumokat kész műtermék helyett, statisztikákat elemző összefoglalás helyett. Ma már talán jobb a helyzet, de igazi esszé nálunk, a régieknél sem gyakori, jelenleg még kevésbé, miért? Ha Montaigne élne, az Essais írója, a műfaj tulajdonképpeni feltalálója és patrónusa, csodálkozna, hogy az ő egyéni, sőt ötletszerű kezdeményezését ma már majdnem irodalomtudománnyá léptették elő – igaz, oly korban, amikor mindent tudománnyá avatnának, s nem szólva az irodalomtudományról (amelyet én még diákkoromban csak irodalomtörténetként tanultam), van külön könyvtártudomány, könyvtudomány, szövegtudomány, a tudományok tudománya, és így tovább… Mit szólna ugyanez a Montaigne, aki egy vad és véres korban, a 16. század Franciaországában, hivatali, diplomata- és politikuspályája után s aránylagos biztonságban, egy délvidéki kastély toronyszobája mélyén, kedves könyveit lapozgatta, olvasmányai felett való egyéni meditációit, talán mert nem volt kinek mondja, le is írta, ki is adta, ki tudja? hogy így vigasztalódjék a maga sorsa és a világé felett, s művét, szerényen, essai-nek, próbának, kísérletnek nevezte önmaga megismerésére, mert tudta, nincs benne külön, eredeti filozófia, csak a meglevők alkalmazása őrá és az egész korra – mit szólna ugyanez a Montaigne, ez az elragadó csevegő, ez a mindig mosolygó bölcs, ez a jó modorú, művelt ember, akit Sévignéné ideális szomszédjának kívánt, vidéken, télen, a kandalló mellett – mit szólna, ha hallaná, hogy arról vitatkoznak ma, körülbelül négy századdal az ő élete és kora után, hogy a mai esszé a francia essai-ből származott-e (i-vel) vagy az angol essay-ből (y-nal), akár Bizáncban, a középkorban, a homoiuszion-ról vagy a homouszion-ról? Ugyanis Bacon, az ő y-os esszéiben, inkább afféle próbákat, mintákat, töredékeket közölt tervezett, de meg nem írt könyveiből, Montaigne meg kísérleteket tett, hogy magát olvasmányai és tapasztalatai nyomán behatóbban tanulmányozhassa, s a nagy követők, mindkettő követői, többé-kevésbé ragaszkodtak elődeikhez, de az ő írásaik, természetesen, mégsem egyenes leszármazottjai Montaigne ellenállhatatlan rögtönzéseinek, vagy Bacon morális elemzéseinek, hanem a maguk énjének és a század közreműködésének eredményei.

Akár francia, akár angol ennek a prózaváltozatnak az eredete (műfajt nem merek mondani, később majd kitűnik, hogy miért), bizonyos, hogy a komoly angolt és a jókedvű franciát sokan és sokszor utánozták napjainkig, akik, mint ők, ugyanazt a célt követték, vagy énjüket akarták minél fesztelenebbül és minél személyesebben kifejezni (bár tulajdonképp minden írónak ez az egyik, ha nem is egyetlen feladata), vagy pedig barátaikat tisztes módon mulattatni vagy nagyképűség nélkül tanítani. A 17. és 18. század nagy francia és angol moralistái (gondoljunk Pascalra vagy La Bruyère-re, Swiftre vagy Shaftesburyre), a német felvilágosodás nagyjai (gondoljunk Lessingre, Herderre vagy Schillerre), a romantika legjobb fejei (az angol Lamb, a német Schlegel, a francia Sainte-Beuve vagy Taine) s az újkorban az angol Macaulay, a német Hermann Grimm, az osztrák Hofmannsthal, az olasz Croce, a francia Gide – egymást ismerve vagy nem ismerve, egymással vitatkozva vagy egyetértőn, egyazon szempontból írták, véleményt mondani, tanítani, felvilágosítani, de nem unalmasan, szórakoztatni, de nem közönségesen, anélkül hogy tudatában lettek volna, legalábbis a többségük, hogy a próza egy új faját teremtették meg csak úgy spontánul, s az esszé, idők folyamán, majdnem olyan nagy múltú, kijegecesedett, változatos és kedvelt műfaj lett, mint a novella vagy a szónoki beszéd. Meghatározhatjuk-e, melyek a korlátai, a témái, a követelményei, az ismertetőjelei? melyek a változatai? mi a lényege, célja, jelentősége? Ezekre mind később felelünk, először ennek a kötetnek védőbeszédét mondjuk el, hátha szükség van rá.

Az esszé minden valószínűség szerint a közlés vágyából született, a társas életből, a társalgásból, s a conférence, mint Montaigne, az esszéisták őse mondja, vagyis a beszéd, az előadás, szellemének leggyümölcsözőbb és leghasznosabb gyakorlata. Az ember, főképp a francia, nem szeret egyedül lenni, „társas állat", mint egy másik francia mondja, szükségérzete, öröme a beszéd, a kifejezés – és ha társasága nincsen, önmagával s önmagáról beszél. A társas élettel együtt az esszé is fejlődik. Montaigne véres és bizonytalan századában az esszéíró inkább csak könyveivel társalog könyvtára védett tornyában, száz évvel később, a Napkirály árnyékában, szépasszonyok és jól-rosszul pallérozott nemesurak közt folyik a biztonságos csevegés, a levelek, az arcképek, a maximák társasjátéka, a felvilágosodás korszakában már hatalmas új témák gazdagítják a társas életet, s vele együtt az esszét is, az utazások, a felfedezések, az emberi társaság elemzése és javítgatása, maga az ember; viszont a múlt században mindennél fontosabbnak érzik az irodalmat és a művészeteket, hogy aztán mindent megtagadjanak a következőben. Nem csoda, ha csábított többünket e tarka társaság egy csokorba, egy kötetbe, egy nagy antológiába való egybegyűjtése, nem teljes gyűjtemény, az már a tudomány, a bibliográfia gondja, nem a legeslegjobb esszék minden korból, s mindenkinél, inkább, mint egy virágbokréta, amelyben büszke és szerény virágok, teljesek vagy még csak bimbók, magukban is pompázók vagy csak díszül szolgálók, válogatott mintagyűjteményként kerüljenek az olvasó elé, hogy legalább megsejtse: a regény, a novella, a dráma mellett mi mindent rejt magában ez a kimeríthetetlen, régi és csodálatosan folytonos francia nyelvű irodalom, amelynek – egyik szerzőnk, Gide szerint –talán éppen az esszé, az irodalmi vagy a morális esszé a legjellemzőbb műfaja.

Így történt, hogy nálunk is, nemcsak saját hazájában, kiadó és lektora, nyomdászok és tanácsadók összefogtak, hogy – mint régen mondták – a „felnőttebb" olvasókat megajándékozzák egy ily antológiával, amely új és sokszoros fényt vethet az eddig olvasott művek és írók nagy részére. Oly írások vannak itt együtt, amelyek különböző témáik, formáik, céljuk és keletkezésük ellenére, többnyire – mint a fiatal, hasonlóképp esszéíró Lukács György mondja –, bár korántsem mindenkor, meglevő művekhez csatlakoznak, abból indulnak ki, olykor azzal versenyeznek. Minden antológia, ez is, több-kevesebb egyezmény, sőt megalkuvás után lesz egésszé. Utána rögtön felmerül a kérdés: mire jó az ilyen mű? műveltségpótló, mint a franciáknál a válogatott szemelvények, franciául a morceaux choisis, amelynek rövid darabjai mindenkit ki szeretnének elégíteni, de tulajdonképp senkit sem, még a szerkesztőt sem győzik meg egészen? A részletek felkeltik-e az egész mű iránt való kíváncsiságot? vagy megmaradunk a válogatott részleteknél, s azokból is ki-ki a maga részletét válogatja? E könyv létrejöttekor illő, mint egyes angolok teszik, mindenkinek, aki részt vett benne, kellőképpen megköszönni, az íróknak, a fordítóknak, maguknak az olvasóknak, akik regényt vagy drámát egynéhány órára félrevetve, az esszé ritkább és nehezebb „műfajára kíváncsiak, ha persze az esszét, ezt a mindenfelől nyitott és határ nélkül való műfajt külön műfajnak tekinthetjük. Hisz tudjuk, egyes regényírók állandóan esszészerű lapokkal gazdagítják meséiket, s kérdés, mi köti le inkább a mai, nem annyira nyájas, mint inkább kényes olvasót, maguk a tények és azok egybeszövése, vagy e tények és okaik magyarázata? Ugyanígy vannak esszéírók, akik elmélkedéseiknek epikai formát kölcsönöznek – vagyis nehéz a határt megvonni az egyes műfajok között. Az esszéíró mindent kipróbál, hogy közelebb jusson az olvasóhoz: előadást tart néki, levelet ír, útirajzot vázol, arcképet fest magáról és másokról, a mások lelkét a magáéban, a magáét másokéban tükrözve, vitatkozik önnön énjével, mesél, újabban, talán kényelemből, interjút adat önmagának, minden álarcot kipróbál, minden magatartást megkísérel, hogy beszédre, véleményre, helyeslésre vagy akár ellentmondásra késztesse olvasóját, akit társának, munkatársának tekint, s akire sohasem nehézkedne tudásával vagy pláne tekintélyével. Meg kéne írni az esszéista ember voltát, mint ma mondanák: antropológiáját, mert ezt a műfajt, úgy látszik, külön emberfajta gyakorolja külön olvasófajtának, nemesúr régen, nagypolgár később, ma művész és alkotó egyre inkább, de mindig szabad, minden irányban, kötetlen és megfoghatatlan, osztályon, szakon, dogmán felül. Meg kéne találni és megállapítani az esszé belső és láthatatlan törvényeit, de előbb látható retorikáját, kezdetét, szerkezetét, nyílt be nem fejezettségét. Addig is kövessük figyelemmel az esszé múltját és fejlődését s ezt a mostani antológiát, amely (legalább egyelőre) az élőket kizárja („minden apoteózis feltétele – így Renan – a halál), mint a jelenben oly divatos „ankétot vagy „kongresszust vagy „kollokviumot", ahol a különböző véleményekből talán egyes sasszemek bizonyos irányvonalakat fognak kiolvasni – s az esszéíró örül, ha megindíthat egy gondolatot…

2. Levél az igazi és az álesszéről

Kedves Barátom, hallottam előadását egy készülő francia esszégyűjteményről, amely ezer problémát vetett fel anélkül, hogy egyet is megoldott volna, bár lehet, hogy épp ez az igazi esszé legjellemzőbb tulajdonsága: felsorolja változatait a központi témának, forgatja őket jobbra-balra, megvilágítja őket minden oldalról, s az olvasóra még csak nem is a választást hagyja, a végítéletet, ilyen nincsen az esszével kapcsolatban, hanem rábízza, hogy tovább gondolkodjék, s élvezze magát a gondolkodást! De azért a sokféle szempont között, ha jól hallottam, mert zsúfolt és sietős volt az előadás, egy szempont mintha hiányzott volna: a különbség az igazi és az álesszé között, mert az igazi esszé az igazi esszéírónál sem mindennapos, mert az író ma „közíró", vagyis az olvasók különböző szükségletei, kívánságai, szeszélyei szerint ír, az idő sokféle parancsaira, a maga sokféle mondanivalója következéseképpen. Próbáljuk hát kibogozni, ketten együttműködve, az esszé magánvalóságát.

Először: nem esszé a tárca, a feuilleton, a mégoly szellemes újságcikk, a mégoly ragyogón megformált újdonság vagy aktualitás, az átlagos könyvismertetés, akár a becsvágyóbb színikritika sem, mégha egész drámaelméletet vagy drámatörténetet tartalmaz – s éppúgy nem esszé a tudományos értekezés, az akár jól megírt ismertetés, a mégoly izgalmas forráskutatás. Van, aki azt mondja, hogy az esszé, mint valami parazita növény, a fagyöngy vagy a futóka, egy másik, már meglevő könyvre, tárgyra, témára tapad, de így van-e? Nem kell-e az esszéírónak megválasztani témáját, mert nem mindegyik alkalmas, hogy esszéírásra inspirálja? S ha mindennek megvan, ahogy megvan, akár ember alkotta, akár természetes előzménye, akkor mire jó ez a meghatározás? A jó esszé csak oly témáról szólhat, amely csak esszévé alakulhat, még akkor is, ha, mint Thomas Mann, regényt vagy elbeszélést vél írni. Hogy milyen ez a sajátos téma, egyelőre ne bolygassuk. Az igazi esszé művelni akar, hisz tulajdonképp átmenet a természet és a kultúra között, azzal, hogy nem ismeri el a kettő különbségét vagy ellentétét, s Malraux-val tart, aki szerint a legszebb őszi költeményt éppúgy inspirálhatja egy már megírt és ismert költemény az őszről, mint maga az őszi évad vagy tájék vagy hangulat!

Az esszé nem lehet afféle mulatságos újságtárca, ahhoz képest szigorúbb, igényesebb. Az esszéíró művelt emberekhez szól, tehát feltételezi, hogy nem kell neki témáját egészen kibontani és befejezni, nem kell neki idézeteit szélten-hosszan magyarázni. Hízeleg, bár nincs szándékában, az olvasónak, akit kevés szóval és kevés argumentummal is meggyőz. Viszont sohase téved az elvontság vagy a dogmatizmus területére. Mind a kettő közlés, csevegés, mind a kettő szólót és hallgatót vagy hallgatókat tételez fel, egy bizonyos pillanatban, egy bizonyos környezetiben. Sévignéné például éppúgy pletykázott, mint a korabeli szépasszonyok, akik szalont tartottak, de okossága, tehetsége, jókedve, találékonysága vendégeit is, őt magát is magasabb beszédtémák felé vitték, amelyekből ott helyben s szóban, vagy odahaza, írásban, kisebb-nagyobb esszék születtek, levelek, arcképek, rövidre tömörített bölcs mondások formájában. A többi kortársnő szalonjának színvonala, tisztelet a kivételnek, megmaradt a napi pletykázásnál, mint ahogy pár századdal később Proust szalonjaiban látjuk, ahol maguk a társaságbeliek csodálkoznak, sőt meg is ijednek, ha valahogy kizökkent a tárgy, a hang a megszokottból.

Az esszé nem lehet tudományos értekezés, mert az túl komoly, többnyire hosszú, amellett pontos és gyakorlati. Minden tiszteletünk a tudósé, aki fáradhatatlanul gyűjti, vizsgálja és rendezi a téziséhez tartozó anyagot, az érveket és ellenérveket, tekintetbe vesz minden véleményt, akár cáfolják, akár erősítik nem a magáét, hanem az igazságot, s ha csak egy téglát hoz a végső, a jól alapozott egészhez (ez a klasszikus metafora), úgy érzi, megtette a magáét; ha csak egy árnyalattal is gazdagította az érvényben levő igazságot, vagy csak egy adattal is gyengítette ugyanazt az igazságot, hangtalanul gratulál önmagának (kár, hogy néha hangosan is), mindenesetre jobban becsüli önmagát, mint a sokszor léha és mindenkor kételkedő esszéíró. Viszont a hamis esszéíró (az áltudósról most nem beszélek) minden sovány írását külsőleg esszévé dagasztaná, csalóka címmel látja el, ami mindig többet mond, mint amennyit írása tartalmaz, izgalmas fejezetekre osztja, hogy elkábítsa az olvasót, meghinti a szövegét jelentős nevekkel és idézetekkel, mint mazsolával ízetlen kalácsát a háziasszony, vitatkozik, célt tűz ki, következményeket sorol és összefoglal, mert egyúttal szeretne tudós forrásnak is számítani, s éppen túlzásaival, egy bizonyos hangvétellel, egy gordonkaszerű remegéssel, mint érzelmes lírai költők, egy semmiképp sem helyénvaló magas ódai szárnyalással, egy ellenőrizhetetlen szeszéllyel önkéntelen elárulja magát: csak feuilletont írt, nem esszét.

A hamis esszé, főképp amely az igazit utánozza, valahogy bizonytalan hangú. Volt egy, különben rokonszenves ismerősöm, aki mindig enyhe gúnnyal beszélt, s amikor megkérdeztem tőle, miért beszél mindenről oly kétértelműen, azt felelte, hogy így mindig kellő időben visszavonulhat, hisz nem gondolta komolyan! Az álesszéíró ugyanígy hol tudós, hol költő módjára ír, így nem tudják, vagy nehezebben tudják rajtakapni. Ennek egyik, nem egyetlen oka a kor viszonyaiban rejlik. Nálunk még nemrég is toborozni kellett a kellő számú olvasót a lapok és könyvek számára, s így sokáig – olvassuk csak Krúdyt – az olvasók tömege vezette az írókat, s nem megfordítva, s az írók így, akarva, nem akarva, lap és kiadó kénye szerint írtak a megkövetelt, vagy legalábbis a megkívánt és megszokott hangon. Az igazi esszéíró, mint afféle holdkóros, nem törődik semmivel, csak a maga álma vagy mondanivalója foglalja le egészen, akár a lírai költőt, de azzal a különbséggel, hogy a költőt, ha már formája nem is, de érzelmi énje korlátozza, az esszéírót viszont, úgy képzelem, csak az értelme, az pedig többnyire terjedelmesebb, hogyha nem is végtelen.

Az álesszéista érzeleg, nem érez; szaval, ahelyett hogy érvelne; közhelyekkel dobálózik, ahelyett hogy a dolgok mélyét hozzájuk méltón hozná felszínre; magyaráz, amikor nem kell, a világosat félhomályban hagyja, s még jó, ha nem szándékosan borít rája felhőt és ködöt. Egyszerre akar tudósnak, szónoknak, költőnek, filozófusnak látszani, és ez, sajnos, sikerül is neki néha, de csak félművelt olvasókkal. Mondd meg, ki a kedvelt íród, s megmondom, hol állsz a műveltségeddel. Az álesszéíró ugyanannak a kulturális légkörnek terméke, mint a pusztán lexikális adatok szédítő versenye s magának a lexikonnak kedveltsége, mint az álviták, mint a „megmondom őszintén-féle féligazságok. Az álesszéista kéjeleg az adatokban: azt hiszi, ez tudós színt ad néki, holott legfeljebb pedánsat. Halmozza az idézeteket, hogy lássák az olvasottságát; de kérdés, hogy nem magát az idézetet idézi-e, az eredeti olvasmány helyett? Úgy látszik, ezzel elmélyíteni, kiterjeszteni, „helyezni igyekszik a témát, holott mindezzel csak elsekélyesíti. Nem könnyű, de lehetséges az álesszéírót leleplezni; annál nehezebb az igazi esszéista meghatározása. Annyi biztos, hogy ellensége a rendnek, a módszernek, a kész dogmának, minden rendszernek, az egyéniség, a pillanat, a spontán benyomás alapján ír, akár egy könyvről, akár egy téli tájról (például az angolok még Hamletnek a színészekhez intézett beszédét is esszégyűjteményeikben közlik).

Félek, eltávolodok a tárgytól, és még jobban félek attól, hogy visszaélek a levélíró jogaival vagy legalábbis szokásaival. Szeretnék persze mást is kérdezni, többek közt, hogy melyik idő, milyen kor, miféle történelmi körülmények kedveznek az esszének? A virágzó irodalmak, amelyek minden írást szívesen látnak, vagy éppen a hanyatló irodalmi korszakok, amikor a jelen helyett szívesebben nézünk a múltba, s a készet jobb szemmel nézzük, mint a készülőt? Mikor bukkan fel az igazi esszéista? S milyen atmoszféra használ az álesszéírók elszaporodásának? De erről majd más alkalommal. Addig is újabb problémákat látok… Például van-e az esszének külön retorikája? Mi az esszéista véleménye az írásjelek használatáról, az idézet szerepéről, a szerkezetről vagy annak hiányáról, a nyitott vagy zárt befejezésről?

3. Arckép az esszéíróról

Milyennek látjuk az ideális esszéírót, azt, amilyen talán nincs is, de igen jól elképzelhető. Azt hiszem, közelebb van a művészhez, mint a tudóshoz: nem ellensége a tudásnak, nem is kizárólagos híve a művészetnek, előbb elsajátította a tudást, az általánosat, azonkívül valamilyen szakműveltséget, s miután mindezt megemésztette, a műérzék vagy az életérzék megakadályozta a pedantériában, a tudósgőgben, az egyoldalúságban. Legalábbis annyira életművész, mint alkotóművész; ismeri az életet, de nem mint tétlen élvezője, hanem mint tevékeny dolgozója. Elképzelem mint diplomatát, de már inkább nyugalomban; mint utazót, de nem üres turisztikából, hanem előbb gyakorlati céllal; akár mint tudóst, de nem azért, hogy tudását fitogtassa, hanem hogy megszabaduljon bizonyos lényeges korlátoktól. Jó nevelés, rövidebb-hosszabb gyakorlati foglalkozás, általános műveltség, a népek, az országok, az emberek eleven ismerete: ezeknek alapos, de láthatatlan, bizonyos ideje már felszívódott, magától értetődő birtoklása. Az esszéíró nem azért cseveg, mert unatkozik, s el akarja ütni a maga, esetleg mások idejét, nem .is valami „hasznos célból, nem magáért a beszédért, sem a beszéddel mint eszközzel bizonyos cél elérésére, hanem mert van mondanivalója, s szeretné, ha ezt másokkal is közölhetné. Látom mint Baudelaire dandyjét: nem ápolt külseje, gondos ruhája, tudatos jó modora s zsebében számlálatlan aranyai miatt, bár ezek a tulajdonságok se ártanak, hanem mert szereti a harmóniát, az életmód s a műveltség kívánalmainak összhangját, a külsőnek s a belsőnek valóságos vagy csak képzelt egyezését, és, hogy mint Buffon, friss kézelővel üljön íróasztalához, s tiszta mondatokat írjon tiszta és sima papirosára. Az esszéíró műveltségének nem kell ma már vagyontól, életjáradéktól, privilégiumoktól függnie; az általános iskolakötelezettség, az ösztöndíjak rendszere, az utazások könnyebbsége, a jó könyvek és a képzett tanárok számának növekedése és elterjedése kezdi hozni gyümölcseit, s nincs feltétlen szükség (bár nem árt) a „grand tour-ra, az örökségre, a százados hagyományokra. A műveltség, a jó ízlés, az egyéni gondolkodás ma már nem a vagyonban, a származásban, a cenzusban keresendő, mint a rómaiaknál, hanem az énben, a lélek és nem az agy, az emlékezőtehetség műveltségében, nincs sok köze a lexikális és tömeges adatismerethez, bár ez sem oly megvetendő, csak nem szabad összetéveszteni a lélek pallérozottságával, mint ahogy az igazi előkelőség sem a nyakkendőtől függ. Valery Larbaud, bár gazdag családból való, önállóan, mint egyetemi lektor, mint fordító és újságíró vált mintaszerű esszéíróvá, s Bachelard vidéki kis postásból emelkedett egy nemzedék nevelőjévé: Spiritus flat, ubi vult.{1} Viszont mit ér egymagában az ő egész műveltsége, ha olvasók, kellő számú művelt olvasók nem követhetik? Az esszéíró az esszéolvasókkal áll vagy bukik – ezt nálunk is láthatjuk.

Az esszéíró moralista, főképp Franciaországban (bár nemcsak Franciaországban), ahol maguk az esszéisták egy egész művelt rétegből emelkednek ki spontánul, nemcsak mint kis népeknél, a kíváncsi hölgyvilág és a tudni vágyó ifjak kicsiny és értékes köréből, hanem egy egész társaságból, amely egyformán szereti a nagy hagyományokat, és egyformán vonzódik mindenhez, ami merész és új. Vagyis az esszé magának a műveltségnek alapja s fokmérője, és maga az esszéista a „kiművelt emberfő" típusa. Gondoljunk Sainte-Beuve-re vagy Taine-re a franciáknál, Péterfyre vagy Fülepre nálunk, szinte mindig olvasóikkal együtt tudjuk csak elképzelni őket, s úgy érezzük, nem csupán művük, hanem egész erkölcsi légkörük, amelyet mintegy magukkal visznek, teszi őket oly vonzóvá és követendővé írásaik mögött. Vagy személye hat művére, vagy műve hat vissza személyére, az esszéistát mint afféle csoportkép részét látjuk, olvasóival körülvéve. Az esszéista nemcsak literátor, nemcsak stiliszta, nemcsak művész, inkább dandy, ha szabad még egyszer idéznem Baudelaire-t, az irodalom dandyje, a szó szellemi értelmében, s hatása ezért is jelentősebb az írótípus sokféle változatánál.

A jó esszéista: társas lény, s mint olyan, a műveltség és az erkölcsiség, kora műveltségének és erkölcsiségének képviselője, az élet és a könyv összekapcsolója. Az ily esszéista vigyáz arra, külső megjelenésében éppúgy, mint mondanivalója formájában és lényegében, hogy kerüljön minden feltűnést – l’honnête homme – mint La Rochefoucauld mondja – est celui qui ne se pique de rien, ami nálunk és ma azt jelenti, hogy nem hangsúlyoz, nem „henceg, nem ordít, nem szaval, nem „szerepel mindenütt s miniden egyes alkalommal, nem siet fényképeztetni vagy meginterjúvoltatni magát, nem búcsúztat minden halottat, nem ünnepel minden befolyásos élőt, s az egyenlőség korában iparkodik egyenlő lenni a környezettel. Moralista, de nem prédikál, nem tanácsol, nem erőszakoskodik, hanem csak megállapít, megfigyel, meditál, s a maga gondolatait és tapasztalatait iparkodik másoknak is átadni. Mindig az életből indul ki (nem annyira a kész művekből, inkább a változó dolgokból és emberekből), és mindig, akármilyen kerülővel, az élethez, annak szépítéséhez, hajlékonyabb alkalmazásához iparkodik. A tudós ismereteinket bővíti; az írók nagy része szórakoztat; az esszéista arra tanít vagy a maga példájával, vagy a maga választotta témával, hogyan harmonizáljuk különböző ismereteinket, életérzésünket és társadalmi helyünket.

Az esszéista – a többség szerint ez a leglényegesebb vonása – szubjektív, egyéni, lírikus, bár vigyázzunk… Igaz, ő ad példát arra, hogyan olvasszuk egésszé bárhol szerzett ismereteinket, hogyan elevenítsük meg, hogyan töltsük meg énünkkel a legtávolibb, akár térben és időben, akár az „élettől" legtávolibb témákat. Az esszéíró valóban mintegy a maga nevében beszél, nem mint a tudós, aki tényeket közöl, nem mint a tárcaíró, aki minden eszközével minél több olvasót akar mulattatni. De vigyázzunk: ismertem kitűnő írókat, akik minden hősüket, regény- vagy tanulmányhősüket álarcként használták szándékosan a maguk vélt jellemének s pillanatnyi érzéseinek vagy gondolatainak közlésére, s annyira azonosultak vele alkotás közben, hogy – most csak az esszéről van szó – egyrészt meghamisították hősüket, mivel csak a hozzájuk átmenetileg hasonló vonásokat domborították ki nála, másrészt pedig önmagukat, párhuzamos eljárással, a választott hőshöz idomították. Ez már nem szubjektivitás, hanem öncél, s hovatovább az olvasó jóhiszemű megtévesztése. Az esszéíró szubjektivitása önkéntelen, hangulati, céltalan és ellenállhatatlan, úgy tör rá, mint szélvihar a fára, nem tudni, hogy kitépi-e vagy pedig megtermékenyíti, úgy érzi, fölég vagy újravirágzik, nem tudja, honnan jön, meddig tart, mi a célja, de érzi, biztosabban minden észoknál, hogy ezt és csak ezt mondhatja, hogy minden mondanivalója csak függvénye, következménye ennek a kiszámíthatatlan pillanatnak, hogy az író véletlen vagy régóta készülő találkozása a témával hozta létre, és enélkül az egész írás csak tudományos értekezés volna, ami korántsem kevés, de magában nem elég az esszéíráshoz. Vannak jó hírű esszéírók, akiknek nem minden írása igazi esszé. Vannak esszék, amelyek csak részben nevezhetők esszének.

A jó esszéírót talán az különbözteti meg leginkább a rossztól vagy az egyszerű prózaírótól, hogy a legmúlóbb jelenségekben is az örök dolgokat keresi, bár abban sem egészen biztos, ő, a született kételkedő, hogy ilyen dolgok vannak-e. Ha egyszer ezen a bolygón vagyunk, s emberi társaságban élünk, iparkodjunk emberként élni, s a jó esszéíró, jó perceiben, azzal hízeleg magának, hogy ha nem is mindig és véglegesen, de formájával és mondanivalójával nem rontott, hanem javított az ember, az olvasó emberibbé, megértőbbé váló létén. Mindez persze nagyon általános, ez pedig nem a jó esszé tulajdonsága, de ezt a műfajt és íróját épp a habozás jellemzi, mivel nem érzi magát sem tévedhetetlen szaktudósnak, nem bánja, ha nincs is tekintélye, sem feltétlen mulattatónak, nem bánja, ha némelykor unalmasnak is tartják. Csak sétál az emberek közt, olykor megáll, hogy feljegyezzen egy arcot, egy észrevételt, egy gondolatot, egy képet, s idővel, ha ráakad és ha érdemesnek tartja, esszét kerekít a töredékből, vagy pedig töredéknek hagyja. Önzetlen, mint a gyümölcsfa, de nem közömbös gyümölcsei sorsa iránt, s talán ez teszi emberré…

4. Párbeszéd az esszéről

A Beszéljünk az esszé műfajáról: hova soroljuk?

B Mindenesetre a prózai művek közé, amelyeket régen „retorika" címen tanultunk egy egész évig.

A Olyan biztos? Vannak, akik az esszének éppen a lírai oldalát hangsúlyozzák. Azt mondják: bizonyos, igazi, szélsőséges változataiban olyan, mint egy hosszúra sikerük, prózában írt költemény. Gondoljunk Apollinaire „társalgásaira", vagy Claudel vég nélküli ódáira!

B Ezek végletek és külsőségek. Az esszé más – de miben?

A Talán írója tárgyához s olvasójához való viszonyában? hangjában? magatartásában? Az esszéíró – úgy mondják, ez már közhely, tehát megvizsgálandó – már meglevő, kész tárgyról, alkotásról, egyszóval műve előzményeiről ír, ahhoz kapcsolja mondanivalóját, az inspirálja, az a létalapja. Gondoljon például Montaigne-re, ő a francia esszé feltalálója, névadója, első mívelője – alapjában olvasmányairól beszél, mintegy meditál tartalmukon, hasznukon, eredetükön, s minél többet olvas és elmélkedik, annál jobban s egyre jobban hangsúlyozza saját egyéniségét. Vagyis előtte létező művekről ír.

B Eredeti, bár forrása van, mintája, elődje, mestere. Akkor ez volna az esszé lényege?

A Igen – talán. Bár némelykor, épp a legjobb esetekben, az utód felülmúlja az elődöt. Sámson, a Bírák Könyve szerint, leütött egy oroszlánt, s e haszontalan hullába telepedett méhrajnak édes mézéből táplálkozott.

B A hasonlat érdekes, de találó-e? Az esszé gyakori hibája – ezt mellesleg jegyzem meg –, hogy némelykor hatásosabb, mint eredeti forrása, de a tanítvány is némelykor többre viszi mesterénél, ez viszont inkább kivétel, nem törvény?

Nézzük az esszé eredetét, hogy a legelején kezdjük. Montaigne-ről azt hangsúlyozzák elsősorban, hogy meditációit a régiek műveihez kapcsolta. De kevésbé mondják, hogy milyen régi művekhez, s még kevésbé, ahogy maga mondja, énje ismerete érdekli főleg, mivel az önismeret írása célja, s a régiekből főképpen azokat olvassa és idézi, amelyek ebben a céljában segíthetik: vagyis önmagáról ír. Bacon, a másik ősforrás, mindenről ír, amit lát vagy ami eszébe jut: egy falevélről, egy téli tájról, egy kunyhóról, egy jellegzetes arcról, mintha olykor a nagy Rembrandt rajzaival versenyezne, s az angolok mindezt csak röviden essay-nek nevezik, bár más értelemben. Azt akarom mondani, hogy a francia és az angol egyben hasonlítanak: a maguk énjét, a maguk szemléletét, a maguk érzését vagy gondolatát akarják kifejezésre juttatni.

A Egyszóval egyéniek elsősorban, s témájuknál egyéniségüket sokkal fontosabbnak érzik: Vagyis az esszé egyéni tanulmány, s szubjektív, sokszor lírai módon ismerteti az objektív tartalmat?

B Ez igaz, de ez még nem minden. Ki írja az esszét? Kinek? És miről? Mert az író személyisége, az olvasó minéműsége és a téma választása egyaránt fontos, s ne felejtsük, hogy mind a három külső tényezőktől is függ, nemcsak a belső akarattól.

A Itt mindjárt egy előítéletet kell megemlítenem. Sokan abban a hitben vannak, hogy mivel az esszéíró művész is, nem csupán tudós, szereti a szép dolgokat, a jó modort, a műveltséget, csakis előkelő ember lehet, afféle gazdag műkedvelő, aki szép tárgyakat gyűjt, szép tájakon utazik, néha elmélkedik is, még ritkábban leírja gondolatait – s ezért csak egy bizonyos légkörben található, igaz-e?

B Ez talán igaz lehetett a versailles-i vagy a weimari korban, amikor a műveltség, a kultúra csak egy szűk rétegé volt. Ebből annyi maradt meg, hogy a német klasszikusok követelte szépség, mérték és méltóság a mai esszéírónak sem ártanak, s nehéz például elképzelnünk, bár sajnos nagyon is létezik, az arcképes, az interjúadó, a magánéletét is kitáró esszéírót, de hát ha ez ma az olvasó kívánsága? – De ma? A kultúra közkincs lett, s az esszéíró legföljebb magához emeli olvasóját, míg a közírók nagy része lehajol hozzá, sőt hízeleg néki. Ezt az esszéíró nem teszi. Ő a hozzá hasonló, külsőleg-belsőleg egyensúlyozott, „kiművelt emberfőkhöz" fordul. Ez természetesen mindenhol kis réteg, de nyílt réteg, bárki beléphet.

A Egy másik babonát is meg kell említenem: némelyek meg vannak győződve, hogy az esszéíró tudatosabb, s azért „nem megy" tudósnak, mert unja a kutatást, s a kisujjából akarja kiszopni minden ismeretét?

B Ellenkezőleg! Az esszéíró nem éri be a tudással, pláne a részletek tudásával, hanem mindig az egész ismeretére vágyódik. Az esszéíró korántsem „tudatosabb" a szaktudósnál, hanem ambiciózusabb!

A S az olvasó műveltsége?

B Esszét csak az olvasson, aki túl van a szaktudományon; aki szeretné hallani egy másiknak a véleményét; aki vitatkozni akar egy ideális vitázóval; aki e vita segítségével szeretné tudását, ismeretét, nézetét beilleszteni abba a nagy egészbe, amelyet, jobb kifejezés híján, műveltségnek, világnézetnek vagy kultúrának hívunk. De, mielőtt elfelejteném, ha már babonákról szóltunk az esszével kapcsolatban, vannak naiv olvasók és írók, akik azt hiszik, hogy az esszé jellegzetes stílusa a pompázó, szimbolikus, képekben zsúfolt, sőt nyakatekert nyelv, csak azért, mert bizonyos korokban, bizonyos stiliszták így fogalmaztak. Ez inkább az egyes szerzőkre, mint magára a műfajra jellemző, s egyes, kissé sznob olvasókra. Az esszé legtöbbször mindennapos nyelven, mindennapos stílusban íródik, s írója temperamentumától függ, és a kor külön kifejezésmódjától, hogyan mondja el mondanivalóját – ez a fontos! – mint esszéíró.

A Az esszéírók talán nem is sejtik, hogy ez okozza éppen vesztüket: minél finomabban írnak, azaz miinél érthetetlenebbül, annál kevesebb ideig találnak egyre kevesebb olvasóra; az olvasó, igaz, gyönyörködni akar, de érteni még inkább.

B A francia esszéírók seregében, a folytonosság és a változatosság ebben a csodálatos világában, mindenre akad példa. Sehol sem tükröződik a kor olyan hűséggel az esszében, mint a franciáknál, talán azért, mert társas lények, s magukat is másokban keresik. Amellett élni akarnak, a legjobban, a legtudatosabban, a legbensőségesebben, és ennek titkát vagy „szempontját" főképp komoly esszéírótól várják. Montaigne, mindig őrá térünk vissza, a 16. századnak, a polgár- és a vallásháborúknak gyermeke, nemcsak azt kérdezi, hogy ki ő, hanem azt is, hogy ily körülmények között hogyan találja meg magát, hogyan őrizze meg emberlétét. A 17. században, mikor a társaság a Napkirály egyelőre biztonságos árnyában húzódik meg, az esszé afféle társasjátékká vékonyodik, igaz, La Bruyère arcképeiben, La Rochefoucauld maximáiban, hogy csak a legismertebbeket említsem. A 18. században, legalábbis a forradalom előtt, minden tudományossá vagy legalább akadémikussá válik, az író csak akkor érez jogot a nagy létkérdések megvitatásához, ha valami tudományos alapot vagy színezetet adhat neki (mint ma is?). A romantika idején, s talán Sainte-Beuve hatására, minden irodalommá válik, és – legalább Franciaországban s legalább egy századig – az esszé majdnem azonosul az irodalmi kritikával, anélkül hogy veszítene eredetileg morális jellegéből. Ma mintegy habozni látszunk, egyelőre még nem döntöttünk, a tudomány és a művészet, az értelem és az intuíció, a tény és a vágy között… Mindez megtalálható az esszéírók sorában…

A S mindegyikben – most kezdem látni – valahogy több van, mint amit ígér, irodalmi, erkölcsi, történeti tényekből indul ki, s valami végtelen perspektívára nyílik, sosem marad, mint a szigorú tudós vagy mint a könnyed tárcaíró, a kezdeti ténynél vagy témánál. A németek ezt úgy mondanák: ein Zug zur Ewigkeit{2} van az esszé lendületében vagy tónusában?

B Mint Baudelaire mondja a szonettről, körülbelül úgy idézem, ahogy a fejemben maradt, vagyis ahogy hatott rám: a tág végtelen – egy szűk ablakon át ha nézzük –, ilyennek képzelem a jó esszét is. Más szóval, több szóval, ez azt jelenti az esszével kapcsolatban, az igazi esszé lendülete tágabb, szárnyalóbb, mint az értekezésé, olyan, mint egy töredék, egy romantikus töredék, amely többet sejtet, mint amit adhat, mert hozzáképzeljük a magunkét, akár egy törött oszlophoz, amely a zöld növényzetben elmúlt korok hőseiről s alkotóiról beszél, vagy mint egy romantikus útleírás, amely a tájakon és az emlékeken túl valamit a mi egész csillagrendszerünkről éreztet, s a sorsról amellyel szemben az ember oly egyedül áll – s alapjában az esszé is a megmagyarázhatatlan szépséggel szemben a sors, a lét, az emberélet korlátait és végtelenségét érezteti?

A Igen, igen, de mi van az esszé meghatározásával? Ha jól tudom, ebből indultunk ki.

B Nem elég, ha körülhajókáztuk? Még térképet is vegyünk fel róla?

A Alapjában minden: esszé. Hamlet monológja a színészetről, Joubert „égi" gondolatai, Taine elmélkedése az angol irodalomról, Baudelaire egy Szalonja, Du Bos egy elemzése, és még többet idézhetnék, mind egy-egy próba, a végest a végtelennel, a tárgyat a gondolattal, az embert a világgal összekapcsolni, s olyankor, ha ez sikerül, mindig valóságos esszét írunk.

B Ez szép, de ez még nem meghatározás.

A Ragaszkodunk a meghatározáshoz?

B „Gondolatok felhőfutása" – ahogy egy kedves kamaszkori könyvem, Oláh Gáboré, mondaná…

A Csak a gondolatoké? s a mélyebb érzés? s a mélyebb benyomások?

B Félek, megint elkalandozunk…

A Az esszé: kaland, a lélek kalandja…

[1974]

ÖRÖK BARÁTAINK: A KÖNYVEK

Madarat tolláról, embert barátjáról – és talán még legjobban olvasmányairól lehet megismerni. Az olvasmány a legjobb barát, s könyveink rangsora párhuzamos barátaink egy bizonyos rangsorával. Így például vannak hétköznapi barátaink, szomszédok, hivatali társak, úti vagy nyári ismeretségek, akikkel üres perceinkben s futólagosan érintkezünk s akikkel csak gépies és felületes társalgásba, jobban mondva elszundító duruzsolásba bocsátkozunk, hogy elüssük valahogy az emésztés, az álmatlanság vagy a tétlenség unalmát. Ezeknek – könnyű kitalálni – azok a rossz papirosú, legtöbbször fűzött könyvek felelnek meg, amelyeket olvasás után nyugodtan a vonatban vagy a szállóban hagyunk, s amelyeket minden igény és gondolat nélkül olvasunk, mert eleve tudjuk róluk, hogy mulandók, átmenetiek, a pillanat tünékeny kegyencei és rabszolgái egyben, s íróikat, bevallhatjuk, éppoly kevésre becsüljük, mint ugyanakkor, olvasás közben, magunkat, rosszabbik énünket.

Vannak aztán látszólag választékosabb ismerőseink – nevezzük őket vasárnapiaknak –, akik miatt sem magunk, sem mások előtt nem restelkedünk, mivel külsőleg megfelelnek a jó társaság követelményeinek, s mivel legtöbb esetben kellemesek, frissek, vonzók, nemegyszer mulatságosak és csillogók is, szinte sosem fárasztók, még kevésbé tapintatlanok, s talán legjobb tulajdonságuk, hogy teljesen egyenrangúak velünk. Idővel, igaz, némileg mégiscsak megunjuk őket; észjárásuk egyszerre kissé sekélyesnek tetszik, modoruk nagyon is egyformának, eredetiségük határoltnak, külső-belső mivoltuk túlságosan titoktalannak. Holott lehet, hogy mi vagyunk hibásak: nem jobbak, se rosszabbak nálunk, s minden bűnük és erényük az, hogy egy szinten maradnak velünk, a köznapinál talán mélyebb, de nem lényeges énünkkel… Az ily barátok megfelelőit a kor könyvei közt találhatjuk, divatos, népszerű és nemritkán értékes írók műveiben. Ezekben, tudjuk, főképp azt szeretjük, hogy maiak, nekünk valók, meséjükben, problémáikban s még hangjukban is korszerűek, s hogy az életet – vagy amit úgy hívnak – közvetlenül, színesen, legújabb oldaláról ábrázolják. E könyvek legjavából lesznek a minden időt kiálló remekművek: legtöbbjük viszont annyira benne gyökerezik napjainkban, hogy ne csodáljuk, ha velük együtt virágzanak s tűmnek el a feledésben.

És végül, ha megérdemeljük vagy ha éppen szerencsénk van, esetleg, ritkán, nem mindig, oly barátokra is akadhatunk, akiket csak ünnepibb, nevezetesebb óráinkban keresünk fel, hogy tanácsot, tisztulást, lelki megújhodást kapjunk tőlük, tágabb horizontokat, teljesebb emberiességet. Néha fel se keressük, olykor meg se találjuk őket – lélekben találkozunk velük, vagy csak elképzeljük e találkozást: ezért nevezhetjük őket eszményi barátainknak. Az ily barátok legtöbbször egy mesterünk, egy gyóntatónk, egy idősebb sorstársunk alakjában jelentkezik, s bölcsességük, derűjük, szívükből sugárzó okosságuk mellett talán az évekkel dacoló, rejtélyes fiatalságuk a fő erejük. Úgy érezzük, ha velük vagyunk, valóságosan vagy csak gondolatban, hogy ismernek, megértenek s emberekké tesznek bennünket: mindent tudnak, mindenen túl vannak, s hangjuk éppúgy, mint tekintetük rég átélt és rég elsimult viharokon tisztult és erősödött. Jóllehet nem vagyunk velük annyit, mint köznapi vagy vasárnapi barátainkkal, egy percre sem