A csemegepultos naplója

GERLÓCZY MÁRTON

A CSEMEGEPULTOS

NAPLÓJA

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-100-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gerlóczy Márton

1

A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik.

Ők mentettek meg, hogy újra embernek érezhessem magam. Két dolgot határoztam el. Egyedülálló leszek. Az egyedülállóak annyit kufircolnak, amennyit akarnak. Csemegepultos leszek. A piac az élet szinonimája. A csemegepultosok élnek. Emberek közt. Élő és holt szövetek, Lalikám, erről szól majd az élet. Kergetem az élőket és fogadom azokat, akiknek holt szövetet adok. Adok és veszek, csemegepultos leszek. Nappal kolbászokat, este nindzsókat fogdosok. Ennyi. Erről szól majd az egyedülálló csemegepultos élete.

*

Jolival azonnal megkedveltük egymást. Jó hangja volt. Jó tempója. Asszonyos formája. Huncut tekintete. Élet vibrált a szemében. Nem ütődött vigyor, mint a kirándulós környezetvédők vagy a krisnások szemében, nem az a „ha rámosolyogsz a világra, akkor visszamosolyog rád", hanem az élet. Tudtam, hogy jóban leszünk, mert húztuk egymást. Tudtam, hogy lehet majd vele viccelni. Pletykálni. Fúrni másokat. Szeretni másokat. Nagy igazságokról és nagy igazságtalanságokról beszélni. Nem fog átverni és én sem fogom átverni őt. Egy csapat leszünk. Joli és Lajos csemegepultja. Az új otthonom.

Elmondja, mi hogy lesz. Nem beszél feleslegesen.

– Két hétig itt leszel velem, aztán, ha már belejöttél, te fogod vinni a lovas pultot, amíg nem találunk valaki mást. Két hete zárva van a másik bolt, a főnök töke kivan. Nem találunk embert. Vagy csupa béna jön, akinek fáj a munka.

A másik bolt ugyanabból az előtérből nyílik, mint Jolié. Három méterre vannak egymástól, csak az egyik a „főútra, a másik pedig egy „mellékutcára néz. Mindkettőnek ő az üzletvezetője. Ő rendel árut, ő tölti fel, ő írja ki az árakat. Az lesz majd az én birodalmam, ha már lediplomáztam Jolinál.

Elérkezett hát a nap. Csemegepultos életem gyermekkora. Amikor még csak kérdezek.

Kapok egy frissen mosott fehér pólót és egy baseballsapkát. Mindkettőn ugyanaz az embléma díszeleg: egy délceg liba. A sapkát nem kötelező hordanom, csak ha ellenőrzés van. A pólót viszont igen. Nehezen megy rá a vastag pulóverre. Úgy nézek ki, mintha izmos lennék.

Téblábolok. Figyelek. Csodálom Jolit. Ahogy csomagol. Ahogy a pénztárgépen zongorázik. Ahogy szeletel, ahogy vág, ahogy mosolyog, ahogy nevet, ahogy káromkodik, ahogyan tisztességes. Azonnal látom, hogy az első dolog, amit hazavág, ha tisztességes vagy, az a tisztesség.

A pult végében találok egy bárszéket.

– Hé, Lalikám, nincs leülés!

– Nincs?

– Nincs, nincs. Szigorúan nincs.

– Elnézést. Fájt a lábam.

– Két hét, és megszokod.

Két hét. Kíváncsian várom, mert rohadtul fáj a lábam. Elgondolkodom, hogy vajon álltam-e már valaha hat órát egyhuzamban. Minek álltam volna? Hol? Tornáztatom a lábamat. Hol az egyikre, hol a másikra helyezem a testsúlyomat. Ez aztán tényleg hatórás állás.

– Hé, Lalikám, vedd ki a kezedet a zsebedből!

– Értettem.

– Köszcsi.

Ennyi. Tilos ülni. Tilos zsebre tett kézzel állni. Nem nagy ügy. A kösz­csi sem nagy ügy. Azt jelenti: kösz, csicska. Elmúlik majd ez is, mint a lábfájás.

A szeletelőgépnek támaszkodom, hogy kíméljem a lábamat. Joli éppen kiszolgál. A gép felett, egy falra celluxozott A4-es lapon a következő szöveg olvasható:

AMIRE ODA KELL FIGYELNI!!!

A vevőnek mindig igaza van, még akkor is, ha mi tudjuk, hogy nincsen igaza.

A vevőt aranyosan, kedvesen, mosolyogva szolgáljuk ki, hogy több­ször visszatérjen hozzánk és mindig megelégedve távozzon tőlünk.

Nem a vevő van miértünk, hanem mi vagyunk a vevőért, ugyanis a mi megélhetési lehetőségünket ők nyújtják.

A vevőnek mindig éreznie kell a törődést, hogy ő fontos a boltnak és nekünk is. A vevőt mindig szép, friss áruval szolgáljuk ki.

Ha fáradtak vagy ingerültek vagyunk, a vevővel nem szabad éreztetni.

Az áruk esztétikai kinézetére figyelni kell, hogy a vevő el tudjon csábulni.

Az áru szavatossági idejére mindig figyelni kell. Lejárt termék nem kerülhet ki a vevőtérbe, pultba, spaléra!!!

Ha látom, hogy a lejárat ideje közel van, akkor azon vagyok, hogy az áru a lejárati időn belül elfogyjon. A boltban mindig rendnek, tisztaságnak kell lennie, hogy a vevő bizalommal vásároljon nálunk.

Ha ezekre oda tudunk figyelni, akkor hosszú távon jól működő bolt vagyunk. Mindig a vezető szabályaival dolgozunk és akkor probléma nem igazán lehet. A mi célunk, hogy mindig sikeresek legyünk. Ha bármilyen kérdésed van a fentiekkel kapcsolatosan, fordulj hozzám bizalommal!

Joli

Végre! Eljött az én időm. Életemben először egy sikeres team tagja lehetek. Csak be kell tartsam a szabályokat. Nem nagy ügy. „És akkor probléma nem igazán lehet." Ez tetszik.

– Ne most olvasgassál, Lalikám. Ki kell töltsük ezeket a szarokat. Hoztad a papírjaidat?

– Hoztam. – Odaadom neki a papírokat, ő hátramegy az asztalához. Én kint ügyelek a pultban. Joli elkezdi tölteni a munkavállalói tököm-tudja-micsodát.

– Neved? Lakcímed? TAJ, adó, stb...

Joli tudja, hogy mivel foglalkozom, mert a főnök mesélt neki rólam. Mégsem lepődik meg, amikor az iskolai végzettségemről kérdez.

– Nyolc általános – mondom.

Joli felnéz, csillog a szeme és úgy mosolyog rám, mintha az oltár előtt állnánk.

– Nekem is.

Egyszerű feladatokat kapok. Becsomagolok egy főzőkolbászt. Tíz deka párizsit. Húsz deka párizsit. Számokat írok fel egy cetlire. Összeadok. Kivonok. Tanulmányozom a termékeket. A mérleget. A pénztárgépet. A szemközti boltokat és a boltosokat. A zöldségest. A másik zöldségest. A szuvenírest és a szuvenírjeit. A rétesest. A réteses boltban dolgozó lányt. Tűzpiros haját. Ceruzával kihúzott szemöldökét.

Figyelem a vevőket. Várom, hogy felnézzenek. Hogy köszönjenek. Hogy beszélgessünk. Hiába! Máshogyan képzeltem én ezt a túloldalról. Amikor még csak mezei vásárló voltam. Vajon én is így viselkedtem? Mintha a pult és a felette lógó szalámik közti „ablak" olyan tükör lenne, mint az amerikai filmekben a kihallgatószoba falán. Csak mi látjuk őket. Tudják, hogy a tükör másik oldalán figyeli őket valaki, de nem tudják, hogy kicsoda. Nem is érdekli őket. Egy hang a túlvilágról. Igen. Túlvilágnak keresztelem. Aztán Folyónak. Úgy viszi rajtuk az embereket a sodrás, mint az élettelen uszadék fákat. Néha egy-két fatörzs kiválik, kisodródik és megáll előttünk, vagy köröz az öböl örvényében. Nem néz fel. Csak kér. Halkan.

– Ebből kérnék hármat.

– Tíz dekát.

– Egy ilyen oda-vissza kanyart.

Csámcsogva zabálnak, vagy rázzák az ujjukat a füljáratukban, és valamiért azt hiszik, hogy nem látjuk őket, mint azok, akik az orrukat túrják az autóban a piros lámpánál. Vagy csak egyszerűen nem vesznek minket emberszámba. Az is lehet. De ezt még nem tudhatom. Még kibic vagyok. Mosogatófiú. Tony Montana. Így érzem magam, amikor záráskor törölgetem a tányérokat, miközben Joli a tízezreseket számolja össze. De egy napon majd fasza gyerek leszek. Belevaló csemegepultos. A piac történetének leggyorsabban tanuló munkaereje.

*

Zárunk. Mindenki zár. Pillanatok alatt pakolnak összee, zárnak be és tűnnek el. Mintha itt sem lettek volna. Kiürül a piac. Már csak a biztonsági őrök mászkálnak. Tony Montana hátul mosogat. Már bepakoltuk az érzékenyebb, a pultban cirkuláló levegőtől könnyen kiszáradó termékeket a ládákba, a ládákat a hűtőkamrába. A kint hagyott húsokat letakartuk csomagolópapírral. Joli számolja a pénzt, nyomkodja a pénztárgépet. Tony mosogat. A víz forró. Lefagyott, zsírtól csillogó kezem lubickol a boldogságban. A ruhám füstölthússzagú. Mindenem füstölthússzagú. A telefonom csillog a zsírtól.

– Kész vagy?

– Kész.

– Fogd ezeket a lakatokat!

Megyek. Az előtérben hentesek rámolnak. A szomszédék. Gyanakodva néznek. Köszönök nekik. A Folyón egy elektromos takarítóautó közelít. Egy kedves, autista fiú kormányozza. Minden pultnál megáll, ahol lányok dolgoznak. Úgy feszít azon a gépen, úgy markolja a kormányt, úgy használja a segge alatti jármű erejét, mintha egy Maseratit vezetne. Már éppen nyúlnék a rácsért, amikor odakanyarodik.

– Szé-szé-szép nap volt, ugye-ugye, szép na-nap lesz!

– Persze, Norbika. Álljál arrébb, jó?

– I-i-ideges vagy, Joli-li-lika?

– A kolléga éppen le akarja húzni a rácsot. Láthatod.

Norbi rám néz. Rám, a kollégára. A szemében harag.

Megpróbál mérgesen nézni. Hunyorít.

– Szevasz, Lajos vagyok.

– Vigyá-gyá-gyázz, indulok.

Lehúzom a rácsokat. Joli csörömpöl odabent. Már minden kész. Mehetünk. Leveszem a munkaruhámat, megmosom a kezemet, a pofámat, a fehér pólómat, és a vastag pulóvert a szekrénybe vágom. Átveszem azt, amiben jöttem. Magamra rántom a zakómat és megállok a tükör előtt. Nehéz látvány.

*

Fantasztikusan érzem magam. Munka után beülök egy környékbeli kis kocsmába, a Monte Carlóba, ahová mostantól mindennap beülök majd. Ebben már ma biztos vagyok.

Nyolc órája nem ültem. Nyolc órája nem hugyoztam. Nyolc órája nem ittam sört. Mindhárom tervemet kitörő örömmel viszem véghez. Elégedett vagyok magammal és a világgal. Tombol bennem az élet, amit a hosszú hónapok alatt megölt az írás. Emberekkel érintkezem. Igaz, valós, sokszínű élet ölel át. Egy székre dobom a táskámat, olyan mozdulattal, amit csak a munkából érkező emberektől láttam idáig. Most már én is meg tudom csinálni. Rohadtul fáj a lábam. Egy hét múlva már nem fog. Jéghideg csapolt Carlsberget iszom és beszélgetek a pultossal. Egy hét múlva már ő is beszélni fog. Hazamegyek. Forró vizet engedek a felmosóvödörbe, leülök a fotelbe és áztatom a lábamat. Elszívok vagy négy cigit és megiszom két sört. Kilépek a vödörből, beállítom a vekkert és alszom.

*

Évek óta albérletek íróasztalainál seggeltem, mint egy madár a tojásán. Átlagosan nyolchavonta költöztem új albérletbe, hogy legalább valami változzon körülöttem. Négy év alatt hatszor szedegettem össze az ágaimat, gallyaimat, hogy új fészket építsek. Aztán elhagytam egy nőt, aki két éven át ott csiripelt mellettem a fészkekben. Egyedülálló lettem. Még fél évem volt hátra, hogy megszabadulhassak a munkától. A tojásomtól. Ott izzott a seggem alatt, és nem hagyhattam el, mint a nőt, viszont a lakást el kellett hagyni, hogy el tudjam hagyni a nőt. Kivettem az első lakást, amit megnéztem. Egy harminc négyzetméteres garzont.

*

Március első napja volt. A kis garzon egyetlen szobájának közepén nagy kupacban álltak a cuccaim. Tudtam, hogy két nap múlva már egy berendezett lakásban fogok ülni. A költözés nagymestere vagyok.

Leültem az egyik fotelbe. Undorító színe és szaga volt. Elképesztő, hogy az emberek milyen bútorokat képesek gyártani, venni, használni. Kiszáradt kutyaszarszínű minden bútor, az ágy, az asztal, a szőnyeg. Szemben egy hatalmas szekrény. Meg akart ölni. El akart taposni. Gyűlöltem ezt a szobát. A világoszöldre festett falat.

Kiléptem a teraszra, ahonnan látni a Dunát. Nyújtottam a kezemet, de nem értem el. Hallottam a sirályokat, akiket mindennap etettem az előző albérletem teraszáról, és hallottam, hogy vijjognak, bőgnek, mint én, mert elmentem. „Szedd össze magad és kapd szét a szekrényt. Vagy kapd szét magad és szereld össze a szekrényt. Mit szerencsétlenkedsz már?"

*

Letéptem az aranyozott karnison lógó kárminpiros függönyt. Közben nagyokat káromkodtam. „Fúúúj! Anyátokat! Én a fényt szeretem. Én akkor kelek, amikor a Nap kel. Rohadt, tetves, depressziós anyátokat! Aludjátok csak át a napot." Megszagoltam a függönyt. VÁÁÁÁ! Tudtam, hogy mi ez a szag. Tudtam. De nem mertem kimondani. Mentem inni. Mehettem. És addig maradhattam, amíg akartam, mert két napja egyedülálló voltam.

Hajnali háromkor szédelegtünk fel Jenővel. Testvérem, barátom, élettársam. Éppen csúcsformában volt. Csúcsformában ivott. Alig talált ki a liftből, pedig egy ember is nehezen fér el benne. Emeletenként háromlakás van csupán. Karcsú kis társasház. Én már a szoba közepén álltam a kukászacskók és dobozok, könyvek és ruhák mellett. Vártam, hogy belépjen és azt mondja: jó lesz ez neked, édes öcsém, menni fog a munka. Amint belépett, kikerekedett a szeme.

– Itt kurvák basztak! Háhááá!

Jenő imádja a kurvákat. Imád a nyolcadik kerületben sétálni éjszaka, imádja Kőbányát és Angyalföldet. A börtönöket, a társadalom peremét. Az olyan káoszokat, amik a maguk törvénye szerint élnek, rendben.

Leültünk a gusztustalan fotelekbe és néztük a hatalmas szekrényt. Felcsaptunk két dobozos Pilsnert, amiket a kabátunk zsebében hoztunk. Sprickoltak. Letettük magunk elé és hagytuk, hogy a hab végigfolyjon a dobozon, és meginduljon a parkettán.

– Tömjénezned kell, öregem. Hetekig. Amikor pedig nem tömjénezel, tartsd nyitva az ablakot. És szedd szét ezt az UNDORÍTÓ szekrényt.

– Szerinted hova tegyem az íróasztalomat?

– Lucskos pinaszag! Kurvajóó!

Bele kellett törődnöm. Egy kurva lakásába költöztem, ahol pinaszag volt. Olcsó parfüm, koton, testnedvek, frissen mosott törülközők, tusfürdők, cigarettafüst szagának gyomorforgató elegye. Kurvaszag. Aki egyszer szagolta, sosem feledi.

*

Aznap éjjel kezdődött tehát az új életem. Mindenki úgy éli meg ezeket a változásokat, mintha olyat még a világ nem látott volna. Pedig csak volt egy nő, akit szerettem, akivel csillagszóróztunk két éven át, és akkor hirtelen újra egyedül kell boldogulni. Kivel nem történik ez meg? És ki tud mégis arra gondolni, hogy nincs ebben semmi különös, hogy ezek képletek, amikben fel kell ismerni a szerepedet? Hát én. Ha kettőből kettő az nulla, akkor én vagyok az egyik kettes. Sima ügy.

Lekísértem Jenőt, mert a lakók zárják a kaput. Én ugyan be nem zárom. Nem elég, hogy évek óta lakásokba zárom be magamat, még a kapura is fordítsam rá a zárat. Francokat! „Fiatalember, tegnap megint nyitva hagyta a kaput." Tudom, csókolom. Úgyis csak az tud bejönni, akinek kulcsa van. Ha nincs bezárva, akkor is zárva van. Érti?

Ahogy sétáltunk lefelé, az egyik lépcsőfordulóban ott állt egy néni. Hetven és nyolcvan közt, csontsovány arc, izzadtan kócos ősz haj, rózsaszín köntös és fehér hálóing. Úgy kapaszkodott a korlátba, mint egy ázott veréb.

– Jóóóó estééét!

– Csókolom.

– Maga költözött a 3/2-be?

– Én.

– Én a 3/3-as vagyok.

– Ez csodálatos, asszonyom. Engedje meg, engem Márczy Lajosnak. – nyújtottam a kezemet, mire a néni hátat fordított és elsuhant, mint egy szellem. Hajnali három volt és ő ott állt a lépcsőfordulóban. Az új szomszédom, Köntös.

*

Belépek a pinaszagba. Hallom, ahogy Köntös megereszti a vizet. Lemérem az ablak alatti radiátor és a fal közti terület hosszát, ahová majd holnap új íróasztalt veszek. Köntös elzárja a vizet. Feltépek egy zsákot, kihúzok belőle egy takarót, egy párnát és a kurva ágyára hajítom őket. Lefekszem. Sötét van, csend és büdös. Nem hallom a Dunát, a sirályokat, semmit. Egy-két kukászacskó, amiben a cuccaimat hoztam, még nem helyezkedett el kényelmesen. Susognak, ahogy a bennük lévő tárgyak mozgatják őket. „Süüü-SSSS-üüüSSS." Köntös megereszti, majd újra elzárja a vizet. Jajgatnak a csövek a falban. Pont a fülem mellett. Felkelek és elszívok egy cigit a vécén. Visszafekszem, reszketek még egy kicsit, aztán elalszom.

*

Másnap reggel kiabálásra ébredek.

– Móóóórzsi!

Ismerem már ezt a kiáltást a környékről, de most máshogyan szól. Közelebbről. Mélyebben. Mintha az agyvelőmben szólna. A Pozsonyi útnak két őslakos bolondja van. Az egyik csendesen beszél magában, nem iszik, télen-nyáron kabátban van. A másik üvölt, iszik és télen-nyáron klapfogós strandpapucsban járkál. Egy kutyával.

– Móóórzsi!

Kiugrom az ágyból. A bejárati ajtómhoz lépek és kinyitom. Morzsi lefelé igyekszik a lépcsőn. Megáll előttem, aztán kikerül, benéz a lakásomba, körbeszaglászik. Eközben a lift sárga fénnyel elhalad előttem. Zeng az akna.

– Móóórzsi!

Morzsi elindul a földszint felé. Ó, bazd meg, Lajos. Ez itt lakik. Köntös ajtaja résre nyílik. Ősz hajszálakat táncoltat a huzat a keskeny nyílás sötétjében.

– Csókolom – köszönök határozottan. Villámgyorsan becsapja az ajtót.

Felöltözöm és lemegyek tejért. Látom, hogy Móóórzsi és gazdája a Jászai felé csoszog. „Jaaaj, hát az csak a Józsi. Teljesen ártalmatlan." Ezt a főbérlőm mondta később. Elhittem. Visszafelé egy testes hölgy vár a liftnél. Kaiser’s szatyor, virágmintás egyrészes nylonruha, vastag szemüveg. Orrán hatalmas bibircsók. Hangosan szuszog.

– Maga költözött a 3/2-be?

– Én.

Elmosolyodik.

– Akkor magáé az az elefánt a teraszon.

Van pár elefántom. Kifelé kell nézzenek az ablakon, ezt tanultam. Nem merek másként tenni, ezért aztán mindig ezeket a tárgyakat pakolom ki először az új lakásokban. Babonás vagyok. De csak otthon.

– Igen, az enyém.

– Nekem huszonhat van, de hamarosan huszonhét lesz.

– Igazán? Remek.

Megiszom a kávét és elindulok kávézni. Gyalog megyek le, a lépcsőn. A földszinten egy úr éppen a postaládáját bütyköli. Vézna. Hegyes az orra. Görbe a háta. A szeme olyan, úgy hunyorít, mintha állandóan a Napba nézne. Kárókockás mellényben van. Az a típus, aki hatalmasakat lép és a nadrágját egy hózentróger segítségével húzza fel az álláig.

– Hohóóó! Új lakó!!!

– Jó napot. Márczy Lajos.

– Hohóóó! Millisits Ignác, szíííínész vagyok, a félrőőől.

Délután kinyomtatok és a kapucsengőmre ragasztok egy képet Jack Nicholsonról. Azt a kukássapkásat a Száll a kakukk fészkéréből. Otthonra találtam.

*

A meteorológiai nyár augusztusig tartó időszaka alatt mindössze háromszor mozdulok ki a városból. Kétszer a Balatonra és egyszer Szombathelyre. Ülök a szobában. Hétkor jajgat a telefon. Lenyomom és bekapcsolom a tévét. Nézem a reggeli műsorokat. Évek óta. Legalább hét éve, minden reggel. Egyrészt azért, hogy halljam azt a nyelvet, amin beszélek, és úgy érezzem, hogy valami kapcsolatom van a külvilággal. Másrészt, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Úgy felbasznak, hogy beindul az anyagcserém. Reklámszünet. 7:21 vagy 7:51. Ez attól függ, mikor értem haza és mennyire nincs kedvem élni. Kimegyek és felteszem a vizet. Kinyitom a teraszajtót és kikukkantok. Felveszek valamit. Otthonka jelleggel. Jégeralsót, rövidnadrágot, alvótrikót. Belelépek a mamuszba. Kimosom a szememet, hideg vizet paskolok a tarkómra és a fülem mögé. Közel hajolok a tükörhöz, és azt mondom: de jól nézel ki. Vagy ezt: de szarul nézel ki. Vagy: le vagy te szarva. Elkészül a kávé. Útban a terasz felé felnyitom a laptopot és bekapcsolom. Rettegek tőle, de próbálok másra koncentrálni. Rágyújtok és elszívok kint egy cigit. Szarul esik, de a következő már jobb lesz. A tévé előtt. Majd újabb reklámszünet. 7:49 vagy 8:29. A vécén. Az ajtót nyitva hagyom, mert nem tudom, meddig ülök majd ott. Közben elkezdődhet a következő beszélgetés. Aztán leülök. Bekapcsolom a kislámpát. A billentyűzetet világítja meg. Pedig világos van. 8:51. Kikapcsolom a tévét.

*

Dolgozom, iszom, alszom, dolgozom, iszom, alszom. Hallgatom Józsi or­dibálását nappal, és Köntös szöszmötölését éjszakánként.

Garzonszáműzetésem öt hónapig tart. Aznap délután, amikor befejezem a kétéves munkát, elmegyek egy barátommal a piacra kóstolgatni.

Akkor látom Jolikát és a csemegepultomat először. Utóbbit belülről is. Bevezetnek. Hátra. A padlón két raklap. Ez a hajóhíd. Szeletelők, pénz­tárgépek, kések. Izgatott és rutinos vevők. Hangzavar. Tömeg. És hús, hús, hús. Amerre a szem ellát.

– Na, hát így néz ki egy csemegepult belülről. Joli, gyere, mutatkozzál be az uraknak.

Fogalmam se volt, hogy itt fogok dolgozni. Csak kóstolgatni mentünk. Szeptemberben jutott eszembe, hogy megkérdezem. Hirtelen elmondhatatlan vágyat éreztem arra, hogy feltehessem ezt a kérdést: nincs