Indiánok a Dunán

BARSI ÖDÖN

INDIÁNOK A DUNÁN

Ifjúsági regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-318-7

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Barsi Ödön jogutódja

A felejthetetlen, aranyszívű „rancher" emlékére írtam ezt a könyvet… Ő már az égi vadászmezőkön kóborol kedvenc kutyáival, vagy az örök tábortüzet nézi, amely az égi wigwam előtt lobog… Sohasem fogom őt elfelejteni, hiszen olyan pazarlón szórta szét köztünk kincseit, mint a játszadozó gyermek a színes üveggolyókat. Kedves, nagy gyermek volt egész életében, megtanította nemesen játszani és álmodni az embereket.

A szerző

1946. december 1.

 „– Nem! Én nem mehetek veled, fehér Főnök! – szólt az indián. – Nekem itt kell maradnom a Nagy-folyam partjain, ahol a rengeteg erdők lombjai tükröződnek a csöndes vízen, s a kenu gyorsan siklik a hódok nyomán. Itt egyesülnek a föld, a víz, az ég s az én lelkem."

Cooper: Vadölő

I. FEJEZET

NAGY TERVEK

A májusi szél a víz, az erdő és a mező illatát hozta magával a gimnázium tantermébe… Nógrády Béla, a IV/a osztály tanulója vágyódó pillantással fordult a nyitott ablak felé. A távolban sejtelmesen elmosódó zöld sávként derengett a Duna bal partján végighúzódó erdő, s mögötte magas dombok kéklettek az aranysárga párázatban. Verőfényes nap volt, de a Duna fölött mégis halvány, sejtelmes köd úszott s elmosta a határozott körvonalakat… Valahonnan – talán a messzeségben kéklő dombok mögül – halk harangszó foszlányai szűrődtek be a nyitott ablakon… Aztán egyszerre egy csillogó, zöld bogár tűnt fel s erős zúgással keringett a nebulók feje fölött. Amolyan közönséges rózsabogár volt, de most mégis úgy ragyogott és tündöklött, mint valami zöld smaragd…

– Talán üvegből van – gondolta Béla, s egy pillanatra sem tudta levenni szemét a bogárról.

Olyan volt ez a kis, szárnyas csoda, mintha a nyár hírnöke lett volna… Igen, a közeledő nyár bontogatta már szárnyait a méltóságteljes folyam, a virágzó rétek és zöld erdők fölött, s Nógrády Béla most egyszerre az orrában érezte a virágok, füvek s levelek illatát…

Az öreg tanár pedig a második pun háborút magyarázta, s közben bánatosan bólogatott, mintha temetésen volna és szívből sajnálná mindazokat, akik ebben a régi csatában elestek, a hangja azonban száraz és szakszerű volt:

– Egy napon követség érkezett Karthágóba, Quintus Fabius Maximus vezetésével, aki Hannibál kiadatását követelte… „Itt hozzuk a háborút s a békét! – monda Quintus Fabius Maximus.– „Válasszatok!… Így kezdődött a pun háború, amely igen hosszú és véres volt…

Nógrády Béla képtelen volt a tanárra figyelni. Újra és újra a csillogó bogarat nézte, amely most éppen a feje fölött keringett, mint egy piciny és csodálatos repülőgép.

– Ó, bizonyosan üvegből van a bogár! – gondolta és vágyakozó pillantással kísérte a kis szárnyas lény útját.

Halk koppanás… A rózsabogár az egyik ablaküvegnek ütődött, majd a párkányra esett. Milyen esetlenné vált egyszerre, amint a hátán feküdt és kétségbeesetten kapálódzott…

– Ma nem magyarázok többet – mondta Verebes tanár úr, – most egy kis kérdezés következik… Mit is tanultunk a múlt órán?

Béla megigézve bámult a kopott piros noteszre, amelynek lapjai baljóslatúan zizegtek a hirtelen beállt csöndben. Csak Németh Karcsi köhögött idegesen és kínosan. (Mindig köhögött, ha felelésre került a sor.) A sovány és szeplős Balla Guszti meredten ült helyén és görcsösen keresztbefonta karjait, mintha legalább is a római szenátus tagja lett volna a második pun háború idején, sápadt arcán a halálra szánt hősök nyugalma tükröződött. De a pirospozsgás Gádor Péter arca is halványabb volt egy árnyalattal, nyilván ő sem készült az órára. Egyedül Varga Feri – az osztály esze – ült diadalmasan, csillogó pápaszemmel az első sorban, neki egészen mindegy volt, hogy az első, második, vagy akár a harmadik pun háborúról kérdezik.

– Andorffy… Ajtay… Balla… Benedek – mormolta a tanár a neveket, s a kis notesz lapjai tovább zizegtek a borzasztó csöndben.

– Csak valami csoda történne! – gondolta magában Béla, s közben makacsul reménykedett, hogy valami váratlan esemény megzavarhatja az órát. Hátha a pedellus hirtelen megbolondul és lecsöngeti az órát… Esetleg megérkezik a tankerületi főigazgató és szünnapot rendel el…

– Cseke… Csergheő… Deák… Dömös – böngészte tovább a tanár a neveket, majd hirtelen visszalapozott az elejére és kivágta az áldozat nevét:

– Balla… Balla Gusztáv!

Balla Guszti sápadtan emelkedett fel helyéről.

– Gyere közelebb – mondta a tanár úr nyájasan –, szeretnélek már egyszer közelebbről látni!

Balla határozott léptekkel megindult, de lépései egyre bizonytalanabbakká váltak és tisztes távolban megállt a katedra előtt. A tanár jól szemügyre vette áldozatát, aztán megszólalt:

– No, Guszti… mondd meg nekem… mondd meg nekem, hogy ki volt Hannibál?… Ugye nem számítottál arra, hogy ilyen könnyű kérdést kapsz?

– Nem… valóban nem, tanár úr – hangzott a kényszeredett válasz.

– Nos, tehát ki volt Hannibál?

– Hannibál… Hannibál nagy hős volt…

– Jól van, Guszti… És miért volt hős?

– Mert… izé… nagyon bátran viselkedett.

– Mondd el részletesen Hannibál tetteit!

– Hannibál igen nagy hős volt…

– Ezt már hallottuk, fiacskám… Beszélj el mindent szépen, amit csak tudsz róla.

– Hannibál olyan nagy hős volt, hogy akkoriban mindenki róla beszélt…

– Akkoriban, ez nagyon pongyola kifejezés… Mikor született Hannibál?

– Hannibál… Hannibál a második pun háború előtt született.

– Jó, jó, de melyik évben?

– A történetírók szerint igen jelentős év volt az, mikor Hannibál megszületett… Ez érthető is, hiszen Hannibál igen nagy hős volt…

– Elég, fiam! – mondta a tanár szelíden. – Látom, már megint nem készültél… Nos, ki mondja meg neki, hogy mikor született Hannibál?

Síri csönd volt a teremben, csak Varga Feri nyújtogatta a kezét.

– Hm, tehát egyedül Varga készült – állapította meg Verebes tanár úr sajnálkozó hangon és összecsukta a kis noteszt.

Mindenki valami rettentő dolgot várt, de a tanár – aki végeredményben igen jó ember volt – egyszerre elmosolyodott. – Hiába, közeledik a nyár, s ilyenkor nehezen megy be a tudomány a kis fejetekbe… Igazság szerint büntetést érdemelnétek, de ma nem tudok rátok haragudni… Beszélgessünk egy kicsit!… Szeretném tudni, hogy milyen pályára készültök… Varga Ferit nem is kérdezem, mert tudom, hogy ő tudós professzor szeretne lenni az egyetemen… Igaz-e, Feri?

– Igen, tanár úr.

– És te, Guszti?

A szeplős Balla úgy pattant fel helyéről, mintha dróton rángatták volna.

– Én mozdonyvezető leszek.

A tanár bólintott.

– Szép mesterség… Sok-sok ember lesz majd a gondjaidra bízva: férfiak, asszonyok és gyermekek. A mozdonyvezető felel az utasok biztonságáért. Sokszor órákig kell állnia a robogó mozdony ablakánál, hogy szemmel tarthassa az éjszakában felvillanó szemaforokat… Ha piros a jelzés, azonnal fékezni kell, de ha zöldet mutat a szemafor, akkor szabad az út s a vasparipa kedvére száguldhat a végtelen síkságon keresztül a kék hegyek felé. Nincs szebb dolog az utazásnál… És te minek készülsz, Karcsi?

Németh Karcsi nem is gondolt ezúttal a köhögésre, kihúzta magát és büszkén vágta ki a választ:

– Pilótának készülök.

A tanár ismét bólintott.

– Veszélyes foglalkozás, de egyúttal gyönyörű is… Milyen szép gondolat Ikarusként lebegni a kék levegőben… Tudja valaki, hogy ki volt Ikarus?

Varga Feri máris nyújtogatta az ujját.

– Nos, fiacskám?

– Ikarus szárnyakat erősített a hátára s elrepült a földről… Gőgös elbizakodottságában a nap felé repült, de ekkor a viasz – amellyel a szárnyakat a hátára erősítette – hirtelen megolvadt s Ikarus a földre zuhant.

– Jól van, Feri… Tehát a szárnyas embernél tartottunk… Ha valóban pilóta leszel, Karcsi, akkor mindig gondolj arra, hogy közelebb kerülsz Istenhez, mint a többi ember… A repülőgép – a nagyhírű Leonardo da Vinci megvalósult álma – óránként sok száz kilométeres sebességgel suhan el a soktornyú városok, hallgatag erdők és sötétvizű tavak fölött… Sőt az újabb időkben már a tengerek és óceánok sem jelentenek akadályt a pilóta számára. Mindnyájan hallottatok már a híres óceánrepülőkről. Korunk hősei ők, bátor és derék amerikaiak, akik először repültek Amerikából a mi öreg Európánkba… A pilóta mestersége akkor szép, ha utasokat szállít, vagy postaküldeményeket, élelmiszereket a szűkölködőknek és orvosságot a betegeknek… Ez a pilóta igazi hivatása, s csak a vétkesen felidézett háború kényszerítette az embereket arra, hogy halált és pusztulást küldjenek a repülőgépek segítségével a távoli országokba és városokba… Hány szerencsétlen és ártatlan ember halt meg egy-egy ilyen légitámadásnál… Ó, biztosra veszem, hogy a nagy Leonardo nem ilyen repülőgépekről álmodott, mikor hűséges famulusával – a fáradhatatlan Astróval együtt – pergamenre vetette az első repülőmasina körvonalait… Bizony, ha „Az utolsó vacsora" halhatatlan festője látta volna azt a tűzesőt, ami az elmúlt háború alatt a megkínzott világra hullt, akkor maga tépte volna széjjel első tervezgetéseit… Tehát csak annyit mondok neked, Karcsi, hogy te a béke pilótája légy; akkor aztán előtted áll az egész világ és mindenhol szeretettel fogadnak… Hát neked milyen terveid vannak, Béla?

– Én indián leszek! – vágta ki Nógrády Béla a választ.

Többen halkan kuncogtak, az öreg tanár is elmosolyodott.

– Indián?… Talán bizony Amerikába készülsz?

– Nem, itt Magyarországon szeretnék indián életet élni.

– Itt?

– Igen… Annyi lakatlan sziget van a Dunán. Nem kell az indián élethez más, mint egy jó sátor, egy jó íj és valami fejdísz… a többi aztán magától adódik.

– Talán mégsem olyan egyszerű az egész – csóválta a fejét a tanár. – Mit szólnak a szüleid a terveidhez?

– Még nem tudják.

– Mindjárt gondoltam – mondta Verebes és jóságos kék szeme vidáman csillogott. – Hát csak beszélj előbb a szüléiddel!… De azért mégis kíváncsi vagyok az elképzelésedre. Talán olyan harcos indián akarsz lenni, mint amilyenek Cooper regényeiben szerepelnek? Esetleg skalpokat akarsz zsákmányolni?

– Nem – válaszolta Béla önérzetesen. – Skalpokról szó sincs. A törzsem nem fogja kiásni a csatabárdot a fehérbőrű testvéreim ellen. Békében fogunk a fehér emberekkel élni, halászni és vadászni akarunk a szigeten… Este aztán tábortüzet gyújtunk a „tipi" előtt…

– Tipi, mi az?

– Az indiánok így nevezik a sátrukat. A tűz mellett elszívjuk a békepipát, s a négy égtáj felé fújjuk a füstöt… Persze ez csak jelképes pipázás lesz, hiszen egyikünk sem dohányzik…

– Hát többen vagytok?

– A törzs most alakult meg.

– És kik a tagjai?

– Németh Karcsi, Balla Guszti, Gádor Péter és Varga Feri.

– Te is, Feri? – csodálkozott a tanár. – Te is indián akarsz lenni?

Az eminens tanuló kissé elpirult.

– Én tudományos alapon foglalkozom az indiánokkal. Mindig arra gondolok, hogy a nagy Winnetou is indián volt.

– Tehát Karl May könyvei keltették fel bennetek a vágyat az indián élet után?

– Csak részben – mondta Varga Feri. – Mindnyájan sokat olvastunk az indiánokról.

– És milyen nyelven akartok beszélgetni a táborban?

– Indián nyelven – válaszolta az osztály esze.– Én már két szót megtanultam: uff és howgh.

– Nagyszerű – mosolygott a tanár. – A magam részéről sok szerencsét kívánok nektek a táborozáshoz és örülnék, ha időnként értesítenétek, hogy miképpen alakulnak az előkészületek.

– Ezt megígérjük – mondta Béla, – sőt arra kérjük tanár urat, hogy látogasson meg minket a táborunkban.

– Szívesen eljövök – mondta Verebes s az