A Krokodilfa

SZIGETHY ANDRÁS

A KROKODILFA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-604-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szigethy András

A regény egyik kötetének egy másik szerző könyve – Szilágyi Andor: A világtalan szemtanú – tekintendő. Egyik könyv sem nem előzménye, sem nem folytatása a másiknak. A kettő együtt azonban harmadik újjá válhat az olvasóban – annak függvényében, hogy ki mit tart fontosabbnak: a szabadságot vagy a szabadság utáni örök vágyakozást.

„Az igazán igaz szónak az ellenkezője is igaz, sziszegi csendesen az Infánsné, és a kígyógyűrűvel, az egymásba harapó kígyófejekkel az ujján, a kétfejű ezüstkígyóval szórakozottan megkocogtatja a pohár vastag üvegfalát. Az igazán igaz szónak az ellenkezője is igaz szó, ismételgeti szórakozottan az Infánsné, szórakozottan kocogtatva az ujjára fonódó kétfejű ezüstkígyóval a vastag üveget. Kígyó, két végén fejekkel, egymásba harapó fejekkel, egyetlen körbefonódó testtel, egyetlen ezüstgyűrűbe fonódó testtel és egymást harapó fejekkel…"

SZILÁGYI ANDOR: A világtalan szemtanú

I.

– Valahol ott – mondja Mercador –, a Krokodilfa ott van fenn, csak ti soha nem fogtok eljutni oda. Nem hisztek az istenekben, akik a fát ültették akkor, amikor megteremtették a várost.

Délután volt. Még nem esteledett. A Saint Lazar-székesegyház tetejéről lecsorgó nap tüze aláfolyt az oktaéder alakú aranylemezkéken, a forróság meglebegtette, megzizegtette a kupolát és a tornyokat borító lapokat, s ettől az egész felsőváros boltíves átjárókkal, utcák fölött átívelő szamárhátíves, zárt folyosókkal összekapaszkodó teraszait, szorosan egymásba fogódzkodó sikátorait, kígyótestként tekergő lépcsősorait olyan hang járta át, mintha méhrajok miriádjai térnének nyugovóra.

Álltak a teraszon megbabonázva. Álltak, és bámulták a délutánról délutánra mindig másként izzó, az aranylemezkék tükrén mindig másként lefolyó napot. Az izzás néha máglyaként kitört magából, a kupola és a tornyok délibábos mását lökve a székesegyház fölötti forróságba.

Álltak, és bámulták a délután tűzijátékát. Hárman voltak. Hárman, mint mindig, amióta az eszüket tudják. Középen Mezzazina, akinek a két férfi a korlátnál gyöngéden átkarolja a vállát.

Szótlanul, a pazar előadástól elnémult belső boldogsággal telve nézték a város végeláthatatlan messzeségbe nyilazó lombos sugárútjait, kastélykaréjok felfehérlő oszlopíveit, parkok elmálló zöldjeit, bennük a titokzatosan égnek meredő romokat, tetők egymásra emelkedő szövevényeit a tenger távoli páravonalával. Szemük beitta az örökre látni kívánt képet, amire önmagukat is rávetítették: állnak a terasz fakorlátjának támaszkodva, szorosan egymásba kapaszkodva, s azt kívánják, soha ne múljék el a pillanat, amelyben most tudván tudják, hogy együtt vannak, itt vannak. Vannak.

– Valahol ott van, túl a csúcsokon – mutatott fel Mercador a felsővárost, a Quarter della Libertatest lezáró, függőleges falként égnek szánkázó hegy oldalának irányába, miközben ellépett a korláttól, és kényelmesen elhelyezkedett a szőlőlugas alatti székben. Hátát nekivetette a nádfonatú támlának, térdét álla alá húzva hintázott előre-hátra. Beszéd közben néha a szék két hátsó lábán egyensúlyozott ügyesen, mint akinek a billegő lét a legtermészetesebb állapota.

Hiába, indián – gondolta Andrede, Mezzazinára figyelve, aki ujjait könnyedén átpergette a gitár húrjain, egy tangó megszakadt rohamával már az estére készülve: a színpadra, orrában az öltöző szagával, mely valóságosabb volt a délutáni nap szőlőlugason átszitáló fényporánál, a Feketetükrök utcája fölé merészen kiszökellő terasznál, ahol, mint minden áldott nap, megint együtt üldögéltek, forgatták szavaik élén át meg át a múltat és a jövőt, vetettek kockát, és itták a jeges Capodertaót, és hát persze mint mindig, most is Mercador ezerszer ezeréves indiántörténeteit hallgatták, amíg csak Andrede el nem unta, s ilyenkor idegesen szétcsapta kezével a teraszról a szobába benyíló ajtó függönyét.

Mercador nagy ritkán, ha úgy hozta kedve, a fáról mesélt, melyet emberrel kell táplálni, mert gyökerei lenyúlnak, leágaznak egészen a hegy alá, beszövik a város alatti mélységeket, táplálják a várost, de cserében a városnak kell életben tartania a fát.

A fiatal férfi hangja egyre messzebbről ért Mezzazinához, tengerfenékre lassan ereszkedő búvárharangon át kongott-bongott a szőlőlugas alatt, a szavak határai feloldódtak, a mondatok összefolytak: a hangok lassú, morajló áramlásban kavarogtak körülötte. Végül csend lett. Mezzazina a némaságharangból figyelte, hogy Mercador felemelkedik a székből, és Andredével együtt körbesétál, szinte lebeg a teraszon, a délutáni nap izzása a mindent beborító szőlőleveleken keresztül megcsendesült permetként hull a két férfira, aki most leül az árnyékos asztalhoz. Mezzazina szeme rajtuk, látja, amint jegek szilánkja fröccsen a bíborszínű Capodertaóba, Mercador és a férje összekoccintja a poharakat, ettől elpattan a körülötte feszülő üvegbúra; újra tisztán, világosan hallja Mercador hangját, ahogyan azt bizonygatja, hogy a Krokodilfa létezik, a selyemrét közepén áll irdatlan törzzsel a rét egyetlen óriásaként.

Sokáig őriztek a kérgéből egy darabot, amelyet a dédapjának a dédapja hozott le a helyekből. Ők még tudtak beszélgetni az istenekkel, akik felvezették őket a fához, hogy megmutassák nekik a bizonyosságot.

Mezzazina féltő gondossággal behelyezi a gitárt a fekete tokba, óvatosan előemeli a másikat, hogy azon is átsurrantson néhány futamot a tangókból, melyek majd felhangzanak este az egymáshoz préselődők, a színházat csordulásig megtöltő nézők előtt, akiknek már csak a tangók maradtak mint egyetlen aritmiás szívveréssel imbolygó függőhíd, bizonytalan út, vissza a múltba. A forradalom emlékéhez. A rég elvesztett szabadsághoz, az álomhoz.

– A fakérget körbeültük minden évben egyszer, és nagyanyám minden évben elmesélte, hogy ott, ahol a város véget ér, ösvény kezdődik, felvezet odáig, ahol már állandó felhő borítja a hegyet, átvezet a felhőkön át a sziklák között ki a rétre, amelynek közepén áll a Krokodilfa. Ehhez a fához minden félszáz esztendőben fel kell vinni a városból egy igaz férfiút, akit a fa törzséhez kötöznek, odahagyják, és a fa kérge magába emészti azt, aki a legtöbbet tette a város szabadságáért. A Krokodilfa így táplálkozik. A fának pedig életben kell maradnia, mert a város csak addig áll, amíg a fa is létezik.

Mercador a terasz korlátjához sétál, elhallgat, fejét hátravetve tárja ki arcát a ragyogó, vakító, narancsosan izzó délutáni napnak, egyenes szálú, indián ősöktől örökölt haja hátrahullik, Andrede felpattan, Mercador mellé támaszkodik, szemét hunyorgatva bámul bele a Saint Lazar-székesegyház aranykupolájáról lefolyó, lassan csituló lávatűzbe, tekintete elsiklik a kupola körül délibábot táncoltató levegő mellett, mely kettős burokként borul a kupolára, hosszasan néz le a tetők felett a régi piactérre, az alsóvárosra, majd mozdulatlanul, oda sem fordulva mondja Mercadornak:

– Ugye, te is tudod, hogy egy szó sem igaz az egészből! Legenda. Egykori törzsed legendája. Nem igaz belőle semmi.

Sebes, nyugtalan dallam fut ki Mezzazina ujjai alól, hogy lehajló ív nélkül temetkezzék vissza a némaságba.

– Ugye tudod, hogy ezek mesék? Soha meg nem történt történetek? – kérdezi Andrede most már idegesen. Mercador felé fordul, aki nem is hallja a kérdést, csak azt figyeli, ahogyan Mezzazina arcához emeli a gitárt, melyre vérdíjat tűztek ki a Kormányzósági Palota emberei, hosszasan magához szorítja, és amint a dédelgetett, féltett hangszer fölé hajlik, haja beborítja, elfedi, betemeti a gitár testét.

A hajuk. Mennyire egyforma a hajuk – mormolja csendesen maga elé Andrede a tétova mondatot, miközben átsétál a teraszon, félrelibbentve a könnyű nádfüggönyt a szobába vezető ajtón; leül az írógép elé, mozdulatlanul sokáig úgy marad, hallja Mezzazina és Mercador napsütésben lengő nevetését odakintről, tekintete a redőnnyel lecsukott szemű ablakok félhomályától hűvös szobát pásztázza, a falakat, melyek őrizik egy valamikori, áthatolhatatlan sűrűségű éjszaka súlyos, érthetetlen, mindmáig megfejthetetlen mondatait.

A falak elhangzott és elhallgatott titkok valódi ijesztő értelmét temetik magukba, mondatokat egy korból, az utolsó forradalom leverését követő időkből, hogy azok kísértetként bolyongják be Andrede álmatlan álmait. Mintha a falaktól várná a megfejtést.

A falakon árnyékok, a múlt fénysebességgel távolodó, zsugorodó foltjai. Még emlékszik rá, még visszavibrál egy-egy szakadozó, foszladozó kép, ahogyan apja járkál az éjszaka sötétjéből hirtelen kinőtt két kalaposok között a szobában; emlékezik, mielőtt végleg, örökre elhalványodna, elmerülne, eltűnne minden az emléklemezen.

Egy gyűrű.

Egy kígyógyűrű valakinek a kezén. Egymásba harapó fejekkel. Egy kígyógyűrű villanása, az árnyékokkal kaleidoszkópos, félelmetes estében. És még: egy szó. Egy szó lebeg a valóság és nem valóság határán, amit hall is meg nem is; nem tudni, kinek a száján szaladt ki, egyáltalán mondta-e valaki valamikor, vagy csak visszaképzeli, belehallja a múltbéli titkokkal bemohásodott éjszakába: Infánsné.

Andrede ül az írógép előtt, keze valami jelre vár, hogy végre meg tudja írni annak az egyetlen éjszakának a történetét, az apja és az anyja történetét, a saját történetét, a szabadság kihunyásának történetét, de a nádfüggönyön keresztül átszövődő hangok elragadják, cibálják vissza a valóságba, a mába. A múlt pislogni kezd, kialszik benne.

Kígyógyűrű. Krokodilfa.

A Krokodilfa, melyet szabadsághősökkel kell táplálni félszáz évenként, mert a város érdeke így kívánja, s hogy csak addig marad fenn maga a város is, amíg a Krokodilfa életben van – bosszankodik Andrede némán, és maga is furcsállja, hogy egyre elhatalmasodó ingerültséggel ismételgeti Mercador történetét.

Mercador. A pék fia a szomszédból. Szemből. Mezzazina. És egy időtlen, valamikori éjszaka képei a semmi falán.

Az ajtó nádfüggönyén túli világot hirtelen mint állólámpára vetett vastag paplan borítja be, szállja meg lenge könyörtelenséggel a meleg este. Hosszú árnyak borulnak a teraszra. Hirtelen csend lesz.

Az aranylemezkék elnémulnak.

II.

Az igazán igaz szónak az ellenkezője is igaz, sziszegi csendesen az Infánsné és a kígyógyűrűvel, az egymásba harapó kígyófejekkel az ujján, a kétfejű ezüstkígyóval szórakozottan megkocogtatja a pohár vastag üvegfalát. Az igazán igaz szónak az ellenkezője is igaz szó, ismételgeti szórakozottan az Infánsné, szórakozottan kocogtatva az ujjára fonódó kétfejű ezüstkígyóval a vastag üveget. Kígyó, két végén fejekkel, egymásba harapó fejekkel, egyetlen körbefonódó testtel, egyetlen ezüstgyűrűbe fonódó testtel és egymást harapó fejekkel…

Csak a gyűrűt látja, és egy hozzá tartozó nagyon keskeny, karcsú ujjat. Éjszaka van, a falon a két kalaposok árnyéka, apja az árnyékok előtt sétál, mint aki súlyos elszámolásban, hatalmas gondban van magával.

A szoba sötét. Az állólámpa körötti derengő félszigetből egy gyűrű villanása. Kié lehet a gyűrűs kéz? Kié?

Andrede kinyitja a szemét. A múlt elhomályosodik. Árnyak süppedős hínárja a falakon. Odakint most is, mint akkor, esteledik.

Igen. Minden úgy van, ahogy leírta, ahogy a papírlapokon áll, ahogy megálmodta, ahogy most már örökre, a visszavonhatatlanság véglegességével történt, ami megtörtént.

Minden szó igaz. És az az igaz. És úgy igaz, ahogyan leírta.

A legenda igazabb a valóságnál. És fontosabb. A mítosz maga lesz a múlt igazsága.

Az a valóság. A többi lényegtelen.

Andrede behunyja a szemét.

III.

És akkor meglátta a Krokodilfát.

Világosodott. Először csak vékony csík jelent meg az ég alján, egyetlen fénylő, éles csík, mint izzó pengeél végighasítva a hegy fölött, hogy a suhintás nyomában maradó, megdermedt lendület elválassza a világosságot a sötétségtől, mely súlyosan a vékonyka, égő vonalra telepszik, de lassan húzódni kezd fölfelé. A pengehasadék nő, növekszik, szélesedik, vastagszik, tágul, egyre feljebb az égbolton, elszakad a szikla peremétől, a hasadék szélei kirojtosodnak, foszladoznak, tajtékosan fodrozódnak; a sötétség fakul, mállik, elbizonytalanodik, meggyengül, elillan fölfelé a végtelen magasságba, menekül az utána törő, vöröslően vörhenyes, zsarátnokos, lassan fakuló, fehéredő izzás elől. A fény elborítja az eget, és első hosszú, vékony, éles, keskeny kardjai föntről ledöfnek az eddig rejtve maradt szűk szoros hajnaltól megsűrűsödött szurokjába, miközben a Nap valószerűtlenül nehéz, hatalmas korongja beemelkedik a ragyogás közepébe, és egyetlen csapással fénnyel teríti be a hegytetőt, ahol a fa áll: