Veszélyes idősík

TŐKE PÉTER MIKLÓS

VESZÉLYES IDŐSÍK

Tudományos-fantasztikus regény

[FPK:TRANSACTION_NOTICE]

[FPK:TRANSACTION_QRCODE]

[FPK:TRANSACTION_CUSTOMER_NAME]

[FPK:TRANSACTION_DATE]

[FPK:TRANSACTION_ID]

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Fedélterv:

Tőke Péter Miklós

ISBN 978-963-344-129-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Tőke Péter Miklós, 1988, 2013

I.

AZ ELSŐ SZÁMÚ LEVÉL

„Thomas J. Ferguson kapitánynak, az Európai Űrflotta Europe nevű hajója parancsnokának. Azonnal felbontandó, ha olyan bolygóhoz érkeznek, amelyen az élet jeleit észlelik."

Ferguson másodszor is gondosan elolvasta az utasítást, még egy pillantást vetett a képernyőre, ahol élesen rajzolódtak ki az alattuk levő dzsungel növényei s a távolabb elszórtan fekvő vízfelületek.

– A parancs egyértelmű – dünnyögte az ötvenéves öreg, derékig érő, dús szakállát simogatva, és határozott mozdulattal feltépte az aranyszínű pecséttel ellátott borítékot. Aztán leült a hajlékony űrhajós székre, és olvasni kezdte a finom papírra nyomtatott sorokat:

„Kedves Ferguson Kapitány!

A világ szeme ugyan nincsen most Önökön, eltérően az ígéretünktől, de biztosíthatom róla, hogy ez magasabb érdekekből van így. Jelenlegi tartózkodási helyük úgyszólván minden földi megfigyelőállomás számára éppen olyan rejtély, mint Önöknek, de ezzel a ténnyel most nem kívánunk bővebben foglalkozni. Csupán annyit jegyzünk meg, hogy ha Ön mindenben követte a Földön kapott utasításokat – amihez részünkről a legcsekélyebb kétség sem fér –, akkor pár perccel ezelőtt, váratlan eseménysorozat következtében letértek a pályájukról, s a világűr ismeretlen helyén találták magukat – csekély magasságban vesztegelve egy bolygó felszínétől. Mindez valószínűleg meglepte, sőt talán aggodalommal töltötte el Önöket, mivel azt hihették, hogy baleset következtében tértek le a követett útirányról, s így nem kerülhet sor annak a nagy jelentőségű feladatnak a végrehajtására, amiért elindultak. Megnyugtatásukra sietve közöljük: pontosan ott vannak, ahol lenniük kell, s a feladat elvégzése továbbra is magukra vár. A tét azonban jóval nagyobb annál, mint korábban állítottuk. Az emberiség veszélyben van, és a Föld sorsa függ attól, hogy elvégzik-e az előttük álló feladatot, aminek mibenlétét, sajnos, nem tudjuk, de a körülmények várhatóan fényt derítenek rá. Az ügy sikeréhez elengedhetetlenül szükséges, hogy Ön mindenben parancsunk szerint járjon el, s a kapott utasításokhoz a legapróbb részletekig ragaszkodjon.

Figyelem! Nagyon fontos! A parancsunk szerint növesztett szakálla hossza most már elérheti a negyven centit, ezért sor kerülhet a fazon kialakítására a mellékelt ábra szerint! (A mellékelt fénykép szögletes szakállú szoborfejet, Assur-ban-apli ókori uralkodó képmását mutatta.) A szakáll nyírását a levél olvasása után haladéktalanul el kell végeznie, hogy ápolt, asszír fazonú szőrzettel lépjen a bolygóra!"

Ferguson döbbenten hagyta abba az olvasást.

Való igaz, már az első pillanattól fogva rejtély volt számára, miért kell útjuk minden napján háromszor arcába dörzsölnie a büdös szagú Szuper-Pálfi-hajszeszt – melynek haj- és szőrképző hatása világszerte ismert! –, és ily módon dús szakállt nevelnie. Felettesei azt mondták, egyszerű kísérletről van szó – annak kiderítéséről, miként viselkedik a szer űrviszonyok között –, de ő már akkor gyanította, hogy egészen más húzódik meg a dolog hátterében, s lám, neki lett igaza… Csupán azt volt nehéz elképzelni, mi szüksége lehet gondosan ápolt asszír szakállra egy ismeretlen bolygón, miközben az emberiséget veszély fenyegeti…

„Talán asszír istenek akarják a Földet megtámadni, és velük kell tárgyalnom? – elmélkedett. – No persze, ők tudnák értékelni ezt a szakállgesztust, és bizonyára el is állnának a fenyegető szándékuktól!"

Kesernyés mosolyra húzódtak ajkai, és nyomban elhatározta, hogy nem enged bolondot csinálni magából: a szakállát azért sem vágja asszír fazonúra, haladéktalanul a levél elolvasása után, hanem vár még néhány percet; és akkor sem ő vágja le, hanem megkér valakit a művelet elvégzésére…

„Ha a levelet befejezte – olvasta tovább a sorokat –, és gondoskodott szakálla fazonjának kialakításáról, hívja össze embereit a vezérlőterembe, és közölje velük, hogy céljukhoz érkeztek. Figyelem! Rendkívül fontos! Kivétel nélkül mindenki legyen a vezérlőben június 27-én 10 óra 7 perctől, és egy rövid tájékoztatás után 10 óra 17 perc 40 másodperckor, közölje valamennyi – ismétlem: VALAMENNYI – emberével, hogy az állán viselt szőrzet neve: asszír szakáll!"

– Ezeknek teljesen elment az eszük ott a vezérkarnál! – dühöngött az öreg, és már előre rettegett, micsoda nevetés támad majd, ha meglátják emberei asszírszakállasan. Hiszen már ezen a torzonborz, burleszkfilmekbe való szőrzeten is halálra röhögik magukat a háta mögött; hát még ha azt látják, hogy csinosítja is!

„Ferguson kapitány! – intette a levél. – A földi eligazításon kapott költeményt bizonyára megtanulta már kívülről, és akkor is hibátlanul el tudja szavalni, ha álmából keltik fel. Ezért tüstént semmisítse meg a felvételt, ha eddig még nem tette!"

Szótlanul lépett a lézeres lejátszóhoz, rátette a kezét az azonosítóra, és még egyszer utoljára meghallgatta a verset. Aztán megnyomta a 0 jelű gombot, s a parányi hanglemez semmivé lett. Majd folytatta a levél olvasását:

„Eligazítás végeztével nyomban megkezdhetik a terep felderítését… Abban a reményben, hogy megállják helyüket, és elhárítják a Földet fenyegető veszélyt, sok szerencsét kívánunk… stb… stb… Genf, 2058. június…"

Miután elolvasta és előírásszerűen megsemmisítette a levelet, az órájára nézett: június 27-ét és 9 óra 7 percet mutatott.

– Figyelem! – mondta a hajómikrofonba. – Pontosan egy óra múlva, tíz óra hét perckor mindenki legyen a vezérlőben. Ismétlem: mindenki!

Aztán végigfeküdt az ágyán, és mozdulatlanul nézte a plafont ötvennyolc percen át. Akkor felállt és átment a vezérlőbe, ahol ismertette embereivel a kialakult helyzetet.

– Az idő sürget – fejezte be a beszédet a hajóórára pillantva –, ezért nyomban dologhoz kell látnunk. Nielsen és Delgado üljenek be a kopterba, és derítsék fel a terepet, elsősorban alkalmas leszállóhely után… Előbb azonban még egy fontos és közérdekű bejelentést kell tennem a parancs értelmében…

Ismét az órára nézett, majd pulykavörösre gyúlt ábrázattal kezdett ordítani:

– Ha van köztetek olyan, aki jól tud szakállt nyírni, az jelentkezzen nálam, és vágja a szakállam asszír fazonúra!

Eget verő hahota harsant fel a kijelentés nyomán; többen a hasukat fogva kétrét görnyedtek a nevetéstől, Van Meyden, a kövér holland szakács pedig a földön fetrengve nyerített, mint egy ló.

– Ne vesztegessük az időt! – karolt a hahotázó Miguelbe a dán Erik Nielsen, akiből, úgy látszik, hiányzott a humorérzék, és nem értette, min derülnek a többiek annyira.

A kis négyszemélyes koptert – a Papillont – közvetlenül a vezérlőteremből lehetett elérni egy alacsony ajtón át, s a két pilóta pár lépéssel az ajtóhoz ért.

– Várjatok meg, fiúk! Én is jövök! – kiáltott Miss Duval, a rövidre nyírt hajú, szőke szépség, aki valójában nem is Miss, hanem Mademoiselle volt, francia állampolgárságára való tekintettel; a hajón azonban angolt használtak szolgálati nyelvként, s az emberek Missnek szólították a lányt. Sőt, néhányan a keresztnevén, Viviane-nak…

Mint például Kálnoki Bendegúz, a Nagy-Budapesti Hírek főmunkatársa, akinek pont ekkor jutott az eszébe, hogy valami fontosat elfelejtett megtudni a lánytól, és mert ez volt első riportja az ismeretlen bolygó ege alatt, az expedíció egyetlen nőtagjával, gyorsan utánaszaladt a zsilipbe.

– Mi van, Bendi? – kérdezte a lány, pajtáskodón, helyet foglalva a pilóták mögötti ülésen.

A lófogú Nielsen már a külső ajtó távirányítású nyitószerkezetén nyugtatta a kezét, és türelmetlenül kiáltott Kálnokinak, hogy siessen azzal a kérdéssel, mert rögtön elindulnak.

A vezérlőben levő óra számlapján e pillanatban jelent meg a tíz óra tizenhetedik percének negyvenedik másodperce, és Ferguson valamiféle gyerekes önelégültséggel állapította meg, hogy lám, nem lett vége a világnak pusztán amiatt, hogy a parancsban közölt időpontnál néhány másodperccel előbb jelentette be az asszír szakállt.

A kapitány öröme azonban rövid életű volt – csupán néhány tizedmásodpercig tartott –, mert a hajó hirtelen felrobbant, és darabokra törve zuhant le a mélybe…

II.

ÉLETRE-HALÁLRA

Telepátiával az emberek többsége találkozik a hétköznapok során. Ilyen például az a jelenség, amikor az ember nagyon szeretne összefutni valakivel – aki mellesleg ugyanabban a helységben lakik, ahol ő –, s egyszerre csak megpillantja a hőn áhítottat. Ilyenkor tudatalatti telekommunikáció révén a két személy úgy formálta útját, hogy azok a tér bizonyos pontján egymáshoz közel kerüljenek… Még gyakoribb az a telepatikus jelenség, amikor az ember egy személyben ismerősét véli felfedezni; csak jobban odanézve derül ki, hogy nem az, esetleg nem is hasonlít rá. Az ilyen általálkozást azonban rendszerint az ismerőssel való igazi találkozás szokta követni. Ekkor a biokommunikáció figyelemfelkeltő szerepet játszott; az ismerős akarta ily módon tudatni a jöttét, akár tudatosan, akár a tudatalattijából akaratlanul történő információszivárgás révén… Az úgynevezett gondolatolvasás, egymás gondolatainak eltalálása sem ritka, különösen egymáshoz érzelmileg közel álló személyek esetén… Az emberek többsége pedig megérzi, ha valaki nézi őt, helyesebben, ha valaki intenzíven rágondol, miközben a pillantását rászegezi…

Így hát nem tekinthető csodálatosnak, hogy a vízinövény óriás levelén hasaló embert hatodik érzéke figyelmeztette a közelgő veszélyre, s hirtelen felpattant… Két lábon álló, majomszerű lényre esett a pillantása, melynek kutyafején kajla malacfülek nőttek, s a testét narancssárga, rövid szálú szőrzet fedte.

A férfi ösztönszerűleg kapott az övéhez, ahol a lézerfegyvernek kellett volna lapulnia, de csak az üres tokot érték az ujjai. A fegyvert a hajóút folyamán állandóan viselniük kellett, mintha szüntelenül attól tartanának, szükségük lehet rá; most viszont, amikor igen kapóra jött volna, sehol sem volt: a zuhanás közben elveszítette, és hasztalanul kereste, a földet érése környékén…

Amikor a szörnyeteg karjait széttárva, rettentő bőgéssel rárohant, Kálnoki fegyvertelen harcmodorhoz folyamodott, és egy jól irányzott ushiro-mawashi-gerivel megállította a támadót.

Ember talán megölt volna, vagy legalábbis harcképtelenné tesz a gyomrát érő iszonyatos rúgás, a szörnyet azonban keményebb fából faragták. Sárgászöld szemeiből hihetetlen vadság lövellt ellenfelére, s bár a pofája szenvedően megvonaglott, máris újabb támadásba lendült, amit Kálnoki kakato-gerivel, az egyik leghatásosabb karate-rúgással fogadott.

A szeme alatt eltalált lény üvöltve tántorodott hátra, a riporter pedig rekedt kiáltással ugrott a magasba, és mindkét lábával egyszerre rúgva meg a szörnyet, parádés mae-tobi-gerivel döntötte a vízbe.

Most talán elmenekülhetett volna, ha a szárazföldre ugrik, és őrülten futni kezd, de úgy vélte, a fenevad bizonyára utolérné; közelebb lépett hát a levélszélhez, s amikor a majomszerű lény prüszkölve ki akart mászni, gondosan célozva, teljes erővel ismét belerúgott… Ezúttal orrhegyét találta el a könnyű, ám rendkívül kemény űrhajóscsizmával, s az állat a fájdalomtól bőgve zuhant be a vízbe.

A csobbanást vad örvénylés, csobogás követte – egy pillanatra pikkelyes hát villant fel, hatalmas fogakon csillant meg a napfény, majd a vadul csapkodó szörnyeteg eltűnt a víz alatt.

„Okvetlenül szereznem kell fegyvert! – szögezte le magában a férfi, a partra ugorva. – Fegyver nélkül előbb-utóbb végez velem itt egy fenevad; akkor aztán szó sem lehet róla, hogy ezt a hajmeresztő kalandot valaha megírjam!"

Kálnoki ízig-vérig újságíró volt, s a világon zajló eseményeket két csoportra osztotta: a megírnivalók és a nem-megírnivalók csoportjára… Kollégái emiatt érzéketlenséggel vádolták, amihez hozzájárult a tény, hogy elmúlt harminchárom éves, de még mindig agglegényként járta a világot, noha egyáltalán nem vetette meg a női nemet. A tartós kapcsolattól azonban irtózott, mondván, hogy az túlzottan igénybe venné az energiáit, lefogná alkotó lendületét, és nem biztosítaná számára azt a szárnyaló szabadságot, ami egy alkotó embernek – szerinte – létkérdés.

Ám egyszerre csak ott találta magát a tartós kapcsolat küszöbén, bizonyos Jutka nevű lánnyal, így hát gyorsan jelentkezett a világűrbe készülő Europe-ra, ahová szokatlan módon, hirdetések útján toborozták a személyzet egy részét, furfangos tesztek alapján döntve az alkalmasság felől. A jelenlegi körülmények aztán végképp pontot tettek a Jutkával fenntartott kapcsolatra, és Kálnoki elszomorodva döbbent rá, hogy lemaradt valamiről…

Hatalmas fák álltak körülötte, meg páfrányszerű bokrok, óriás levelek; a nap oly melegen sütött, mint a mérsékelt övi, nyári kánikulában, a dús növényzettől párás levegőben viszont kellemetlenebb volt a légzés, mint szárazabb vidéken. Arról nem is szólva, hogy az ezüst színű skytex ruha, mely a hajóúton remeknek bizonyult, dzsungelviszonyok közt korántsem volt tökéletes. Kálnoki valósággal fürdött a verejtékben, de mégsem akarta levetni a kezeslábast, mert az szívós anyagával eredményesen védhette meg kisebb veszedelmek ellen.

Halk roppanás hallatszott bal felől.

Minden eshetőségre készen leguggolt egy levélbokor mögé, s miközben tekintetével megpróbált áthatolni a valószínűtlenül zöld növényszövevényen, fülei igyekeztek minden neszt felfogni.

Végül azonban orrával érezte meg a közeledőt.

III.

TÚLÉLŐK

Nina Ricci parfüm illata szállt az idegen bolygó növényei között, és Kálnoki nagyot kiáltott örömteli meglepetésében:

– Viviane!

A bokor mögül kilépve, tárt karokkal fordult a lány felé, aki jobb kezében görcsösen szorított egy lézerpisztolyt, és elkerekült szemekkel torpant meg.

– Bendi! – rebegte alig hallhatóan. – Te élsz?

– Amint a mellékelt ábra mutatja! – felelt a riporter nekividámodva. – A többiek hol vannak?

– Ó… Bendi…! – lehelte a lány; túláradó örömében a férfi nyakába ugrott, majd fejét a vállára hajtva, keserves zokogásban tört ki. – Meghaltak… Mindenkinek… vége… De te… hogyan… maradtál… életben?

– Úgy, hogy utánad mentem a zsilipbe. Ha ugyanis nem megyek be, akkor a robbanás ereje nem taszít ki a zsilipajtón, és nem zuhanok vagy száz métert olyan szerencsével, hogy a ruganyos leveleken csaknem sérülés nélkül értem le a földre; eltekintve néhány karcolástól – simogatta meg az arcát, melyről csúnyán lemorzsolódott a bőr tenyérnyi darabon. – Na és mi lett a két pilótával?

– A röpcsit a robbanás kilökte a hajóból… – mesélte Viviane szipogva. – Az üvegen át tisztán láttam, hogy a hajó darabokra szakad, és hatalmas lángfelhő vesz körül mindent. Aztán pörögve zuhantunk lefelé, majd iszonyú reccsenést hallottam, valami borzasztóan fejbe ütött, és elsötétült a világ. Amikor magamhoz tértem, egy fa ágai között feküdtem; minden porcikám fájt és lüktetett. A röpcsi lenn a földön, csúnyán összeroncsolódva, Nielsent és Delgadót azonban nem láttam semerre, csak vérfoltokat a padlón és az üléseken…

– Ha nem vagy túl fáradt, menjünk vissza a kopterhez – mondta a riporter. – A pisztolyt azonban jobb, ha én viszem.

A Papillon környékét átvizsgálva, találtak egy sugárvetőt meg rengeteg lábnyomot: nagy, hosszúkás talpak lenyomatát. Kálnoki úgy vélte, azoktól a majomszerű lényektől származnak, amelyek egyike