Karinthy Frigyesről

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ

KARINTHY FRIGYESRŐL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-708-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona jogutódja

ELSŐ TALÁLKOZÁSUNK

Szokásomhoz híven, cukros mandulát ropogtatva, nappali álmodozásaimba révülve, magamban mosolyogva lépegetem. Éppen a Dohány utcából fordultam az Erzsébet körútra, amikor a sarkon, a New York kávéház ajtajából kijött egy ismeretlen fiatalember és egyenesen elém állt. Ijedten felneszeltem, hirtelenül nagy körben elkerültem, már futni akartam és azzal a mindig készenlétben lévő, dühösen sértődött arccal pillantottam felé, amely szavak nélkül mondja, hogy takarodják, mert mindjárt rendőrt hívok, meg hogy mit képzel rólam? Abban az időben, 1908-ban ugyanis annyi aszfaltbetyár szaladgált Budapest utcáin, akik „molesztálták" nőket, hogy utóbb szigorú rendeletet is hoztak ellenük.

Az ismeretlen fiatalember nyugodtan mosolygott, majd játékos-kérő hangon mondta:

– Ne féljen tőlem, kedves Harmos Ilonka. Ne szaladjon el, nem akarom én magát bántani.

Megálltam.

– Ismer, tudja a nevem. Talán a Barcsay Gimnázium jégpályájáról. Lehet, hogy valamelyik bátyámnak osztálytársa. Még olyan, mintha ő maga is nyolcadikos lenne, vagy gólya az Egyetemen. Kinőtt ujjú, barna színű kiskabátja nyitva lobogott, látni lehetett, hogy piros-fehér csíkos trikóinget visel, nem kikeményített inget és gallért, mint a felnőttek.

Kiderült, hogy színpadon látott játszani, már akadémiai vizsgáimon is, tetszett neki a játékom. Ragyogó szóáradattal kezdte magyarázni, hogy miért tetszett. Egy-kettőre sikerült leszerelnie idegenkedésemet, feloldani gyanakvásomat.

– Írtam róla, megdicsértem – mondta. Ezúttal az Éjjeli menedékhely Nasztya szerepéről volt szó. Én a Színművészeti Akadémiát a tavaszon végeztem, megkaptam a diplomát, s az akkor éppen újra indult Magyar Színháznak voltam szerződtetett tagja.

Szóval ismer. Újságíró vagy író. Nemigen tudtam a kettő közti különbséget, akkoriban talán még maga Karinthy Frigyes sem. Huszonegy éves volt.

Közben az elé a ház elé értünk, ahol laktam. A második ház volt ez a New York kávéháztól. Erzsébet körút 5-ös szám.

Kezemet nyújtottam.

– Hazamegyek. Itt lakunk. A második emeleten. Az ott a mi erkélyünk.

– Ugye fölmehetek magukhoz? Ugye nem dobnak ki? Ne dobjanak ki – kéricsélt.

– Jöjjön, ha akar! – vonogattam a vállam.

Feljött hozzánk és máris, abban a percben otthon volt. És én is azt éreztem, hogy mindig ismertem őt, olyan magától értetődően viselkedett. Csodálkoztam volna, ha valaki azt mondja, hogy ez a fiú néhány perccel ezelőtt, az utcán szólított meg.

A zongora elé állt, elpötyögtette rajta – egy ujjal – Schumannak „Die Zwei Grenadiere" című dalát, a Heine versre. Erős, nagy hangon, minden szót érthetően hangsúlyozva és megjátszva énekelte:

Nach Frankreich zegen zwei Grenadier

Die waren in Russland gefangen

Und als Sie kamen ins deutsche Kwartier

Sie liessen die Köpfe hangen…

Végigénekelte valamennyi strófát, majd körüljárta a szobákat, megfogott, megnézegetett minden apró tárgyat, kiment a konyhába, kenyeret kért, sót, paprikát. Kínáltam, hogy kenek vajas kenyeret, bontok befőttet vagy valami mást. Nem kellett neki, csak kenyér, só meg paprika. A kenyeret megsózta, majd telis-tele szórta pirospaprikával, jóízűen megette. Újra bement a szobába, ismét a zongorához állt, megint csak a Die Zwei Grenadiere-t énekelte, azután elszavalta Goethe Erlkönig című versét s a Kewlari búcsút magyarul. Részleteket mondott az Ember Tragédiájából.

Amikor anyám este hazajött, vacsora közben egyik bátyám gúnyolódva megemlítette előtte:

– Ilka – mármint én – felhozott ide valami lehetetlen alakot, valami ligeti hintáslegény-félét.

– Az nagyon művelt fiatalember, ha tudni akarod, újságíró – védekeztem.

– Ha olyan nagyon művelt, legalább tudnia kellett volna, hogy mi az illem. Se szó, se beszéd, bejött a szobába és még csak be se mutatkozott.

Ez igaz is volt. Én kérdeztem meg tőle, hogy hívják, de meg azután is elfelejtettem a nevét, szokatlan név volt, azt hittem, hogy talán csak írói név. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelt a neve, ilyen fiatalember amúgy se híres még, az arcáról meg amúgy is ráismerek – gondoltam.

– És paprikás kenyeret evett – kuncogott a húgom.

Másnap megint eljött. Két könyvet hozott nekem ajándékba. Egyik: Az Ember Tragédiája volt, piros vászonkötéses kis könyvecske, még ma is megvan, a másik vaskos, tömpe, barna keményfedelű, irkalapokból összeállított kötet, benne szép, gyöngybetűkkel írva vagy negyven Heine vers magyarra fordítva, saját fordításában. Ezt az idők során valaki elemelte. Nem lehetetlen, hogy sokkal-sokkal később rátalált a könyvtárunkban és ő maga vitte el.

Ez a két író, Madách és Heine kísérő társai végig, egész írói pályáján, egész életében, nyomot hagytak egész magatartásában. Olykor szerényebben a háttérbe vonulnak, hogy helyet adjanak másoknak is, Heine lassacskán le-lemarad, de Madáchot és főként Ádámját az Ember Tragédiájából, már-már azonosulásig magáénak érzi. Egyik érettségi tétele is Heine vers volt.

Sokat sétálgattunk együtt, többnyire kifelé a Városligetbe és ő séta közben is mindig verseket szavalt. Az Ember Tragédiájának minden sorát már kívülről tudtam, annyiszor hallottam tőle, ma is ott tudom folytatni, ahol valaki abbahagyja. De kívülről tudta az egész családja, valamennyi testvére. Ekkor írta Martinovics című versét, ezt is hangosan szavalgatta, gesztikulálva az utcán. Legtöbbször azt a versszakot, amely így kezdődött: „Először Sigrayt vezették köztük el…"

Csupa lelkesség volt és lobogás.

Dúdoló című költeményét is utcán jártunkban hallottam tőle. Közben a Dúdoló dalát énekelgette, érzéssel: „Kár volna még meghalni, szeretőmet itthagyni…". Nem zavarta, hogy az utcán vagyunk (igaz, engem sem zavart ez). Otthon volt ő az utcán is.

Időnként én is elmentem hozzájuk. A Thököly úton laktak, kétszobás, meglehetősen rendetlen lakásban, nem messze a Keleti pályaudvartól. Sokat emlegette, hogy ezelőtt a Haas palotában laktak, öt ablakuk nyílt a Vörösmarty térre – amelyet akkoriban még Gizella térnek hívtak. Haas palotabeli otthonuk elveszését módfelett fájlalhatta, mert többször beszélt erről. Azt is elmondta, hogy azért mentek tökre, mert apja kezességet vállalt a sógoráért, az öngyilkos lett, s apja fizetésének jó részét hosszú éveken keresztül ebből a kezességből származó tartozás nyelte el. Az efféle kezességből adódó tönkremenések napirenden voltak abban a korban.

Sokat beszélt arról, hogy ők otthon Comte naptár szerint éltek. Ezt némi fanyar gúnnyal emlegette, mint az, aki már túl van efféle hóbortokon. Elmondta, hogy a Comte naptárban a szentek helyét híres emberek neve helyettesíti és hogy az év tizenhárom egyenlő hónapra van osztva, a vasárnapok és a változó ünnepek pedig nem változnak, hanem mindig ugyanarra a dátumra esnek. Nevetve mesélte, hogy mennyi kalamajka származott ebből, hogy ők, gyerekek sohase tudták, hogy milyen nap is van voltaképpen, megesett, hogy nem ment iskolába, mert azt hitte, vasárnap van, de az is megtörtént, hogy reggel korán felkelt, összeszíjazta a könyveit és elindult az iskola felé, az iskolát pedig zárva találta.

Ez a naptári bizonytalanság egyébként egész életére rányomta bélyegét. Híres volt arról, hogy sem a megbeszélt napokat, sem a megállapított időpontot nem tartja be soha.

Kosztolányi Dezsőtől származik az a híressé vált mondás: „Sietek haza, mert Karinthy megígérte, hogy eljön hozzánk, és hátha megfeledkezett róla, hogy megígérte, és csakugyan eljön."

Egy ízben Kárpáthy Auréllal találkozott Karinthy a Rákóczi út és József körút sarkán. – Régen láttalak, Aurélkám – kezdte Karinthy. – Most ritkán járok a Baross kávéházba – mondta Kárpáthy Aurél. (Ekkoriban a Baross kávéház volt a tanyájuk.) – No jó, akkor majd én is ritkán fogok odajárni, hogy találkozzunk. – Így mókázott.

Érdekes, hogy saját életkorában is tévedett egy kerek esztendővel. Önéletrajzaiban következetesen azt vallotta, hogy 1888-ban született, s csak a halálakor derült ki, he egy évvel állandóan fiatalabbnak mondta magát. Vajon miért lett volna erre szüksége? Nem hinném, hogy éveinek számából le akart volna tagadni egy esztendőt. Lehetséges, hogy egyszer, szórakozottságból elvétette az évszámot, s utána aztán ragaszkodott ehhez a tévedéséhez, de az sem lehetetlen, hogy tetszett neki ez a három, egymást követő nyolcas: 1888.

Két évvel volt fiatalabb Kosztolányinál és két évvel későbben halt meg. 51 évesek voltak mind a ketten.

Enyhe gúnnyal beszélt arról is Karinthy, hogy édesapja – aki Kneipp Sebestyénnek, az akkoriban nagy hírű egészségapostolnak volt a híve – kicsi korukban minden reggel benyomta őket – valamennyiöket – a kád jéghideg vizébe, télen-nyáron egyképpen, otthon többnyire mezítláb kellett járniok, falun pedig – nyaranta – állandóan nedves fűben sétáltatta őket. Dicsekedett, hogy ettől olyan egészséges, kifeszítette a mellkasát, mutatta a bicepszét, hogy tapintsam meg, de azért a hidegvíz gondolatára, még visszaemlékezve is, megborzongott. Evvel kapcsolatban hallottam tőle a megfejelt mondást: „Mindenütt jó, de legrosszabb otthon."

Amikor először mentem hozzájuk, már csaknem este volt és én mentegetőztem, amiért ilyen későn jövök.

– A napnak huszonnégy órája van és nincs későn és nincs korán – mondta a bácsi, Karinthy édesapja.

Jól emlékszem, ez nagyon tetszett nekem, sokszor eszembe jutott. Felszabadulásnak éreztem a szokások rabsága alól.

Egyébként Karinthy Frigyes édesapja, Karinthy József egyáltalán nem volt köznapi jelenség. Nyilvánvalóan különc is volt, de ezenfelül nyelveket értő, művelt, minden iránt érdeklődő, gondolkozni tudó ember. Jó barátai Kiss József a költő, Nordau Miksa, a későbbi jó nevű […]. Akkoriban mindhárman szomszédos Szabolcs megyei birtokon nevelősködtek. Karinthy apja később a Ganz Hajógyárnak volt sok éven át alkalmazottja, de emellett – például – lefordította magyarra a Grillparzer Médeáját és már hatvanéves múlt, amikor szerkesztett egy kalóz szótárt, még későbben pedig egy olasz nyelvtant. Hetvenhat évet élt. Parkinson kórban halt meg. (Az agynak egyfajta megbetegedése ez, amely különös járásban is megnyilvánul.)

Furcsa otthon volt Karinthyék otthona. Egy ízben meglepődve láttam, hogy egyik nénje, már nagylány, a falnak fordulva térdepel a szobában. Akkor sem állt fel, amikor beléptem, térdepelt tovább, mereven, szinte katatóniásan, szemét a csupasz falra függesztve. Máig sem tudom, komédiázott-e, játszott-e vagy imádkozott? A többiek ügyet sem vetettek rá. Frici se szólt, sóhajtott egyet, szokott mozdulattal válla közé húzta a nyakát, mintha valami ellen védekezne, és aprón felnevetett. Később is mindig így tett, amikor egyik vagy másik testvére furcsaságairól volt szó.

Nyolcan voltak testvérek. Ketten, két kislány, Mariska és Katica, már kicsi korukban elhaltak. Édesanyjuk valami májbajban halt meg, amikor kilencedik gyermekét várta. Karinthy Frigyes hat éves volt ekkor, öccse, Jóska, mindössze kettő. A négy lány – valamennyi – idősebb Fricinél. Hatan maradtak árván, anya nélkül.

Elza, a legidősebb lány lett az anyahelyettes, Frici a család mulattatója, szórakoztatója, költője. Már egészen kisfiú korában értett a nevettetéshez. Állathangokat utánzott, de olyanformán, hogy a ló miképpen kukorékol, hogyan gágog az oroszlán, hogyan ugat a veréb, vagy hogyan nyerít a béka.

Gyerekkorában mindenáron tengerész szeretett volna lenni. Jelentkezett is később, de nem vették fel. Tizenhárom éves korában írt egy verset, ezt egyik barátja megzenésítette és az egész gyerekszoba együtt énekelte:

Bontsd ki lenge szárnyad

Tarka képzelet

Ábrándok honába

Röppenek veled

Óceán szívének

Dobogása hív

Oda vágy a lélek

Oda vágy a szív.

A szabadság napja

Vár amott reánk

Teljesül mit ifjú

Szívvel álmodánk.

AZ ELSŐ REGÉNY

Tizenhárom éves korában írta első regényét is. „A legrövidebb út volt a címe. Egy év múlva aztán ez a „regény „Nászutazás a föld középpontján keresztül címet kapta, és hamarosan meg is jelent a Magyar Képes Világ első évfolyamának 12–13 és 14-es számában, 1902. decemberi hónaptól kezdve. A regény szerzőjeként Csoór Gáspár és Karinthy Frigyes neve van feltüntetve. Ennek az újságnak, amelyiknek 14. száma az előző kettőnél jóval kisebb formátumban jelent meg, a 15. számát pedig már sehol sem sikerült megtalálnom (nyilván megszűnt az újság). Csoór Gáspár volt a szerkesztője, akinek e „mű körüli szerepe abban merülhetett ki, hogy kijavította a – valószínűen – nagyszámú helyesírási hibákat. A kiadó sem fizetett nyilván egyetlen fillér tiszteletdíjat sem az írónak, mivel úgy tudom, hogy Karinthy Frigyes legelső tiszteletdíját – 20 koronát – A vak csibe című elbeszéléséért kapta Az Újságtól. A vak csibéről szóló elbeszélésének élménye egy szentendrei nyaralás idején foglalkoztatta. Később verset is írt a vak kiscsibéről, akit a többiek elmartak maguk közül.

A fent említett, Verne és Jókai hatására íródott, naiv és fantasztikus