A tenger meséi

BARSI ÖDÖN

A TENGER MESÉI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-316-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

Az író a tengerparti sziklán ült és a hullámok morajlását hallgatta. Olyan volt a tenger zúgása, mint valami különös muzsika, melynek ritmusa időtlen idők óta egyforma. A  hullámok a végtelenből jöttek és fehéren porlódtak szét a tengerből kimeredő, sárkányfogakhoz hasonló, fekete szirteken…

A fehér habok jó és gonosz tengerészekről, félszemű kalózokról, gyöngyhalászokról, sellőkről, félelmetes polipokról, meredtszemű rájákról és cápákról meséltek.

Az író a tenger muzsikáját hallgatta, de ugyanakkor színes, örökké változó képeket is látott. Mert a tenger színe folytonosan változott: néha kék volt, máskor haragos zöld, de olykor – ha a nap hanyatlani kezdett az égen – pereme bíborszínt öltött. Este azután elsötétedett a tenger és csillagok tükröződtek felszínén, míg a mélyben világító halak cikáztak…

Az író értette a szellő suttogását, a hullámok morajlását, az óriás tengeri kagylók zúgását, és néha-néha hallani vélte a tengerbe süllyedt városok harangjait is… A  köznapi emberek aligha látták a hínárral borított tritonokat, a fehértestű sellőket, a pikkelyes sziréneket és csodálatos virágállatokat, melyek a sziklára is felkapaszkodtak… Az író azonban látta őket, és hallotta a hangjukat is.

Örökös volt a hullámverés a szikla körül, a szél és a víz zenéje százféle hangon mesélt, és az író feljegyezte ezeket a történeteket.

A GYÖNGYHALÁSZ

A legjobb gyöngyhalász volt az egész környéken. A  legtöbb társa megbetegedett, idő előtt megrokkant, de neki semmi sem ártott. Vonzotta a mélység és a veszély. Sokszor órákig ült a parton és úgy bámulta a tengert, melynek kék derengésében aranyhalak cikáztak a piros korallok között. De legtöbbször mégis a fehér kagylókat nézte a tenger fenekén. Csalhatatlanul megérezte, hogy melyikben találhat gyöngyöt. Felragadott egy nagy követ, és a tengerbe vetette magát. Úgy süllyedt le a kék mélységbe, mint valami meteor; a kis halak ijedt rebbenéssel tértek ki útjából…

A gyöngyhalász mindig nyitott szemmel úszott a víz alatt, hiszen látnia kellett a kagylókat, melyeket el akart érni… De másit is látott: félelmetes mélységeket, fehéren fodrozó örvényeket, csillag alakú állatokat, színpompás vízinövényeket és meredt szemű polipokat, amint a víz alatti szirtekre tekerték hosszú karjaikat… Nemegyszer találkozott a tenger rémével: a cápával. Sohasem tért ki a küzdelem elől, egyetlen tőrrel támadt a félelmetes halra, és mindig ő lett a győztes.

A gyöngyhalász egy napon szokatlanul nagy gyöngyöt talált a tengerben – talán a mesebeli szultán turbánján csilloghatott hasonló ékszer. Hamarosan megtudta mindenki, hogy milyen ritka zsákmányra tett szert. A  világ minden tájáról érkeztek kereskedők, valamennyien a gyöngyöt akarták. Egy barna bőrű kalmár – aki abból az országból jött, ahol a lomha elefántok hátán utaznak az uralkodók – száz aranyat kínált a gyöngyért; egy sárga arcú férfi – akinek hazájában magas facipőkön topognak a nők – megduplázta az összeget; a szerecsen király követe gyémántot kínált cserébe; az arab kereskedő – aki teveháton érkezett – egy fiatal leányt ajánlott fel a gyöngyért.

A halászt egy pillanatra megigézte az arany csörgése, a gyémánt a szemét kápráztatta, de mégis mindent elfelejtett, mikor a lányra nézett.

– Tiéd a gyöngy – mondta az arabnak – a lányt pedig feleségül veszem, mert hozzá hasonló szépséget még sohasem láttam.

Így került a lány a halász kunyhójába… Egy ideig boldogan éltek, de azután a fiatalasszony megkívánta a tenger gyöngyeit.

– Csak akkor maradok melletted, ha feldíszítesz a tenger kincseivel – mondta. – Nem egy gyöngyöt akarok, hanem sokat, egész gyöngysort, és azt kívánom, hogy mindegyik gyöngyszem hasonló legyen ahhoz, amelyért engem megvásároltál.

Elszomorodott a gyöngyhalász, de szerette az asszonyt, és teljesíteni akarta a kívánságát. Egy nap tízszer is lebukott a tenger mélyébe, hogy felkutassa a kagylókat az iszapban, a zöld tengeri moha között és a sziklák hasadékaiban. Nemegyszer teljesen kifulladva érkezett vissza a mélyből, a melle fájt, és a szeme véres volt a sós víztől.

– Néhány napig pihennem kell, asszony – mondta csüggedten.

Az asszony nevetett.

– Akkor elmegyek ahhoz, aki megvásárolja nekem a világ legszebb gyöngyeit.

A gyöngyhalásznak összeszorult a szíve arra a gondolatra, hogy az asszony elhagyhatja őt, és újra lebukott a tenger mélyébe… Hetek, hónapok is elteltek, míg megint egy olyan nagy gyöngyöt talált, amilyen az első volt… A  gyöngyhalász már korántsem volt olyan erős, mint régen: két ízben is csak csodával határos módon menekülhetett el a falánk cápa elől, és egy alkalommal ernyedt testén érezte a polip szívókorongokkal borított karjait.

– Nem bírom soká – mondta egy napon az asszonynak. – Meglátod, egyszer nem jövök fel többé a tengerből.

– A  gyöngyöket akarom! – makacskodott az asszony.

És a gyöngyhalász újra és újra leszállt a tenger mélyébe, hogy felszínre hozza a kívánt gyöngyöket.

Az asszony minden nap megszámolta a gyöngyszemeket.

– Még három hiányzik, hogy teljes legyen a gyöngysor.

A gyöngyhalásznak már jártányi ereje sem volt. Búsan ült a parton, és nézte a vizet.

– Más ember egész életén át nem talál ennyi gyöngyöt, mint amennyit én összehordtam neked. Kérlek, elégedj meg ennyivel!

– Még három gyöngy hiányzik! – mondta könyörtelenül az asszony.

A halász egy teljes évig kereste az első gyöngyöt… Nem törődött azzal, hogy nyugodt-e a tenger, vagy hullámok nyargalnak felszínén, minden nap leszállt a mélybe… Tüskés halak suhantak el mellette, ollós rákok és kocsonyás medúzák, ő azonban csak a kagylókat nézte a tenger fenekén. Százat és százat felnyitott, és mindig hiába. A  környéken már nem talált kagylókat. Bárkájába ült, és bejárta a messzi tengereket, hogy a hiányzó gyöngyöket megszerezze. Eljutott messze északra, ahol a bálnák fehér párát lövellnek a magasba, és délre, ahol pálmák hajladoznak a szélben… Mindenütt leszállt a tengerbe, és eszelősen kutatott, keresett az ismeretlen mélységekben. Olyan mélyre szállt le, ahol ember még nem járt előtte. Két év eltelte után két gyöngyöt hozott, melyek hasonlóak voltak a régiekhez.

– Mindent megtettem, amit csak tehettem… Kérlek, ne kívánj többet! Engedd el nekem az utolsó gyöngyöt!

– Nem! – mondta az asszony keményen. – Az utolsó gyöngyöt is akarom!

Éppen vihar dühöngött a tengeren. Alacsonyan szálltak a felhők, és tarajos hullámok kergették egymást a korallsziklás part felé. A  delfinek kiugráltak a vízből, és a sirályok olyan alacsonyan szálltak, hogy fehér szárnyaikkal a hullámokat érintették. A  szél vadul süvöltött a parti sziklák között, és a csenevész fák recsegve-ropogva hajladoztak.

– Hozd el nekem a harmadik gyöngyöt! – mondta az asszony.

– A  bárkám nem tud megbirkózni az elemekkel – sóhajtotta a gyöngyhalász. – Azt akarod, hogy nyomorultan elpusztuljak?

– A  gyöngyöt akarom! – ismételte makacsul az asszony.

A gyöngyhalász nehéz szívvel vonta fel a tépett vitorlát, és nekivágott a háborgó tengernek. Nem jutott messzire: a hullámok egyszerre megrohanták a bárkát, és fehér taréjukat összezúdították felette. Talán nem is hullámok voltak, hanem élőlények: szánakozó sellők, akik fehér karjaikba vették a fáradt, beteg halászt… Annyi bizonyos, hogy ő már nem érzett semmit, amint aléltan alámerült a mélybe, melynek titkait annyi éven át kutatta.

A kis bárka is elmerült, csak a tépett vitorla – mint valami fáradt, rőt színű denevér – röpködött még egy ideig a magasban, aztán az is eltűnt.

Az asszony mindent látott a partról, de nem érzett semmi szánalmat.

– Legalább megszabadultam tőle – mondta, és megsimogatta a nyakában függő gyöngysort. – Olyan emberhez megyek feleségül, akitől megkapom a hiányzó utolsó gyöngyöt… Talán még a török szultán is megkéri a kezemet, ha meglát a gyöngysorral a nyakamon…

Így beszélt a szívtelen asszony, de ekkor egy hatalmas hullám letépte nyakáról a gyöngysort. Ijedten kapott a széthulló gyöngyök után, de egyetlenegyet