Sárga istenek, sárga emberek

LIGETI LAJOS

SÁRGA ISTENEK,

SÁRGA EMBEREK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kentaur könyvek, Budapest

Korrektor: Mendly András

Borító: Szabadi Bálint

978-963-374-828-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ligeti Lajos jogutódja

BEVEZETÉS

Ázsia felfedezése. – A rejtelmes Kelet. – Tudásszomj és hatalomvágy. – Magyarország és a Kelet-kutatás. – A turkológia fellegvára. – A csodaszarvas nyomában. – Az új magyar őstörténeti kutatás. – Az első, „pogány" évezred. – Mi közünk a mongolokhoz? – Elveszett kincsek. – Zichy Jenő gróf esete a kínai mandarinokkal. – Mi vonzott Mongóliába? – Kutatóutam eredeti terve. – Moszkva közbeszól. – Végre a helyszínen. – Kínai cseberből orosz vederbe. – A nagy étvágyú Kína. – Akinek még nagyobb az étvágya. – Egy süllyedő világ.

Amikor Európa a 18. században felfedezte Ázsiát, az első követségek, amelyek a tatár kánok udvarában megfordultak, csodálatos és hihetetlen dolgokról beszéltek. Kevésbé ismert elődök után a velencei Marco Polo, a nagy tatár kán bizalmas embere és tanácsadója volt az első híres ázsiai utazó. Szegénnyel élete végéig csúfondároskodtak, merthogy minden olyan nagy és hihetetlen volt, amit Kínáról, a tatárokról és a tatár kánokról összeírt. Váltig kérlelték, fenyegették, térjen meg, de a megátalkodott gonosz ember még halálos ágyán sem volt hajlandó visszavonni esztelen füllentések.

Ezek az esztelen füllentések ma legbecsesebb nyugati adataink a 13. századi tatárokról vagy mongolokról, hitelességüket pedig perzsa, kínai és mongol nyelvű egykorú értesítések támogatják.

Marco Polo halála után rengetegen fordultak meg Ázsiában, most már nemcsak a tatároknál, de egyéb közelebb és messzebb lakó népeknél is, s az utazók jó része levelekben, útleírásokban számolt be a látottakról, hallottakról.

Ázsia a csodálatos és hihetetlen dolgok földje maradt, míg csak a fehér ember fel nem fedezte Amerikát, s tűzzel-vassal hozzá nem látott a gyarmatosításhoz, a földkerekség meghódításához. Ettől kezdve már nem a csodálatos, sejtelmes Kelet érdekelte Európát, hanem csak a gazdag, kincses Ázsia, szunnyadó erőivel. Ezeket az új erőforrásokat akarta megszerezni, ha lehet, szépszerével, ha kell, erőszakkal. A barátságtalanul elzárkózó népektől először a gazdasági kapcsolatok felvételét erőszakolta ki, majd továbbment egy lépéssel, engedményeket, koncessziókat követelt. Végül jött a föld birtokbavétele, s ha történetesen nem sikerült a vállalkozás, nagy kegyesen beérte egy protektorátussal.

A gyarmatosító imperializmus mesterei korán rájöttek, hogy ágyúknál, hadihajóknál is szükségesebb eszköz céljuk eléréséhez az illető keleti nép nyelvének, szokásainak, történetének megismerése. Így születtek meg Európában a keleti tudományok, és fejlődtek is mindjárt hatalmas léptekben, hiszen minden külső segítséget megkaptak, amire csak szükségük volt. Pedig az orientalisztika ugyancsak költséges tudomány. Egyre jobban duzzadó könyvtárakra van szüksége, szakadatlan kapcsolatokat kell teremtenie a tanulmányozott néppel, kisebb-nagyobb expedíciókat szerveznie a keleti népekre vonatkozó földrajzi, gazdasági és egyéb mozzanatok kikutatására. De sehol sem sajnálták a költséget. Egymás után keletkeztek Angliában, Németországban, Olaszországban, Oroszországban és Amerikában a keleti nyelvek főiskolái. Az egyetemeken keleti fakultásokat szerveztek, Keleten külön intézeteket állítottak fel, és rendszeresen gondoskodtak a tudományos erők pótlásáról.

Bennünket, magyarokat sohasem bántottak gyarmatosító törekvések, jómagunknak kellett hasonló törekvések ellen küzdenünk – keleti kereskedelmi érdekeink sem voltak, hiszen elsősorban hajós népek kereskedelme került szóba. Távolálló idegen joggal hihetné, hogy a Kelet tudománya éppúgy nem érdekelt bennünket, mint akár az albánokat, a szerbeket vagy a románokat.

Pedig nem így van. Amitó a tudományos érdeklődés Európában Kelet felé fordult, mindig voltak nagy orientalistáink a legkülönbözőbb nyelvek és problémák köréből, ha másként nem, mint egy-egy magányos nagy fa a pusztaságban, elődök és utódok nélkül.

De volt és van a Kelet-kutatásnak egy olyan ága, amelyiknek nagy hagyományát nálunk nemcsak a lankadatlan érdeklődés és szakadatlan munka szentesítette, hanem az a terjedelmes és elsőrangú értékű tudományos anyag is, amelyet termeltünk: ez a turkológia, a török népek régi és mai nyelvi, történelmi, stb. állapotára vonatkozó kutatások. Itt az elsők közt vagyunk nemzetközi vonatkozásban is. Az érdekelt oszmán törököket nem számítva, csak Oroszország előz meg bennünket, de ne feledjük, hogy ezt is gazdasági, politikai és egyéb érdekei magyarázzák: a lakosságból körülbelül 20 millió beszél török nyelveket, s ez a szám jelentőségében még jobban emelkedik, ha meggondoljuk, hogy az oroszok és ukránok után számarányuknál fogva rögtön a törökök következnek. Az 1925-ben tartott bakui turkológiai kongresszuson, ahol pedig nem vettünk részt, külön kiemelték a magyar tudományosságnak ezen a téren szerzett érdemeit. Egy kiéli egyetemi tanár, Menzel meg ugyanakkor Magyarországot a turkológia fellegvárának nevezte.{1}

Honnan van nálunk ez a kitartó, lelkes érdeklődés, amellyel a külföldi tudomány elismerését is kivívtuk? Mi ösztökélte a magyar Kelet-kutatókat kevés földi jóval, de annál több önmegtagadással, sőt szenvedéssel járó pályájukon? Megmondom, de talán nem is mondok titkot: elsősorban a csodaszarvas.

A honfoglalás korának egyik legbecsesebb forrásában, a 10. században élt Konsztantinosz Porfürogennétosz görög császár De administrando imperio című történeti munkájának 38-ik fejezetében olvassuk, hogy a magyarok, akiket a császár turk néven emleget, a besenyőkkel vívott egyik csatában megveretvén, két részre szakadtak.

„Az egyik rész keletnek ment lakni, a perzsa részek felé, és ezeket mai napig a turkok régi nevén szabartoi aszfaloinak nevezik. A másik rész pedig nyugat felé ment lakni vajdájával és fővezérével, Lebediásszal, az Atelkuzunak (Etelköz) nevezett tartományba, ahol most a besenyők népe lakik.{2}

A csodaszarvas, amely nyugatra csalogatta új haza felé Lebediász népét, úgy látszik, meg-megfordult, és felébresztette szívükben az otthagyott keleti haza nosztalgiáját és az ellenségtől körülvett, testvértelen nép aggódó érdeklődését a Keleten maradt testvérek után. Mert a császár ugyanazon munkájának ugyanazon fejezetében még ezt is olvashatjuk:

„Ezek a nyugat felé lakó turkok mind a mai napig – a 10. század közepén, tehát már a honfoglalás után – követeket küldenek a turkoknak imént említett, keleten, Perzsia felé lakó népéhez, szemmel tartják őket, és gyakran választ is nyernek tőlök."

A régi haza és az ott maradt magyarok emléke még elevenen élt a legrégibb, latin nyelvű krónikáink idejében is, mert ezek értesítéseire hivatkozva keltek útra a magyar domonkosok: 1232-ben Ottó, 1235-ben Julianus barát és társai, hogy a Keleten maradt testvéreket felkeressék, felőlük hírt hozzanak. Újra a csodaszarvas csalogatta az őshaza-keresőket. És meg is találták, amit kerestek: Magna Hungariá-t, Nagy vagy Régi Magyarországot, nyelvüket értő és beszélő pogány magyarokat. Megtalálták azok is, akik nem keresték: a 13. századi franciskánus és dominikánus barátok, akik a pápa és a francia király megbízásából a tatár kánokhoz követségbe jártak; útleírásukban jól ismert földrajzi fogalom a Magna Hungaria, Európa Keletén, az Ethyl- vagy Bjelaja-folyó környékén. Magna Hungaria pogány magyarjait keleti történeti feljegyzések is ismerik. Az 1241-i tatárjárás előtti időre vonatkoztatva azt olvashatjuk perzsa, kínai és mongol nyelvű forrásokban, hogy a tatárok seregében sok egyéb kelet-európai néptörzs mellett pogány magyarok is harcoltak.

A tatárjárás tengere elnyelte ezeket a keleti magyarokat. Olvashatunk, hallhatunk a későbbi időkből is egy-két egészen bizonytalan híradást róluk, hitelességüket, sajnos, mi sem bizonyítja.

XXII. János pápa 1329-ben az „ázsiai magyaroknak" (Ungari Asiatici), keresztény királyuknak, Jeretomir-nak vagy Jeretanny-nak kívánságára még püspököt küld. Mi minden rejtőzhetik a pápai bulla e rövid híradása mögött, alig sejthetjük.

Lassanként köd borult Magna Hungáriára és eltűnő pogány magyarjaira. Az utolsó források róluk szólva már hol baskírt, hol magyart mondanak, nemcsak a latinok, de az arabok is. A homály és bizonytalanság nőttön-nőtt.

Majd megszületett egy színes legenda az Ázsiában maradt magyarokról. Amikor mintegy 150 esztendeje megindult a régi magyar történet nyomozása, amelynek szervesen tovább fejlődött utóda a mai őstörténet-kutatás, újra előkerültek a régi krónikák régi adatai az őshazáról és az ősmagyarokról. Egymás után vágtak neki lelkes rajongók, hogy új Julianusokként felkutassák az ázsiai ősök leszármazottait. De hiába volt minden nélkülözés, minden rajongás, senki sem talált többé semmit. Az álom szertefoszlott. Eredmény mégis volt. A józanabbak rájöttek, hogy a dél-orosz szteppéken és Ázsiában nem ősmagyarokat kell keresni, hanem az ősmagyarok és rokonaik régészeti és egyéb emlékeit, vallatóra kell fogni az őstörténet egyik legmegvesztegethetetlenebb őrét, a nyelvet, fel kell tárni azokat az írott keleti nyelvű forrásokat, amelyek a magyarokról s a velük és körülöttük élő rokonokról és ellenségekről beszélnek.

Sok szenvedélyes vita után világosság derült a magyar nemzet származására: ezt az eredetileg halászó-vadászó finnugor népet, a ma is primitív életet élő vogulok és osztyákok legközelebbi rokonát, török törzsek, állattenyésztő, harcias, lovas nomád néppé formálták át, részesévé tették egy magas, katonai államszervezeten alapuló civilizációnak, s ennek a mezében tűnt fel a 9. században a Duna-Tisza-közén.

Ezért firtatják nálunk a török népek régi történetét, ezért vagyunk mi a turkológiában az elsők között.

Voltaképpen a magyar nem is ázsiai nép, hiszen a finnugor őshaza kétségtelenül Európában volt. A finnugorok legkeletibb ágát képező népcsoport, az ugor leválva a törzsről, Kelet felé vándorolt ugyan, s valahol Európa és Ázsia határán, az Ural ázsiai oldalán, esetleg még tovább, keletebbre valamivel, az Isim- és Tobol-folyók völgyében telepedett meg. Ennek a hosszú ideig egységes ugor néptömbnek legkeletibb ágát letépte, meghódította, magával sodorta valamilyen Ázsiából előtört harcias török nép Krisztus születése táján. Ebből az ugor töredékből lett külön életében, török hatás alatt, a magyar nép.

A nem ázsiai, de európai, közelebbről finnugor eredetű magyarság önálló életének úgyszólván első pillanatában érintkezésbe került egy tipikusan ázsiai néppel, a törökkel s egy új, ázsiai civilizációval. Ennek a műveltségnek, ennek az életmódnak a kereteiben élt körülbelül ezer évig, egészen a kereszténység felvételéig.

Hogy mármost hozzáférkőzhessünk a magyarság első, „pogány" ezer évének életéhez, vizsgálnunk kell azt a műveltségi kört, amelynek részese volt, s követnünk kell ezt a civilizációt oda, ahol megszületett, s ahonnan elindult nyugat felé: tanulmányoznunk kell a régi Közép-Ázsiát, amelyről ma már tudjuk, hogy nem a barbárság pusztasága volt, de magas civilizációk gyűjtőmedencéje. Az utolsó 30-40 év tudós expedícióiból, ásatásaiból mindez a napnál világosabban áll előttünk.

Ezért nemzeti tudomány nálunk Közép-Ázsia múltjának kutatása. Ami a keresztény Európa műveltségének a régi Görögország és Róma, ugyanaz a magyarság első, kereszténység előtti évezredének Közép-Ázsia. Nem. Még több!

A magyarok fölvehettek a kereszténységet, szakíthattak Kelettel s a régi élettel. Ez a szakítás bizony csak egyoldalú maradt. A nyugatiasodni akaró magyarságot nyugodt életében és fejlődésében szüntelenül újabb és újabb keleti hullámok zavarták meg; kunok, besenyők, tatárok, törökök. A nemzetünket ért két legnagyobb katasztrófa: Mohi-puszta és Mohács, keleti népek kezétől esett rajtunk. Még a békésen letelepedő és lassanként beolvadó besenyők, kunok, jászok is Ázsia leheletét hozták magukkal.

Közép-Ázsia, mindezen korai és kései népvándorlások kiindulópontja, egyben iráni, török, mongol, tibeti-féle népek bölcsője volt.

Ezek közül a népek közül választottam tüzetesebb vizsgálódásaim tárgyává a mongolt, mert a török mellett ezt tartottam a legfontosabbnak. Bár foglalkoztak már nálunk mongolokkal, főleg a nyelvükkel, mint a 16. századi Huszti György, a 18. századi Beregszászi Nagy Pál, még később Budenz József, Bálint Gábor s végül nyelvészmestereim, Gombocz Zoltán és Németh Gyula is, de távolról sem érdeklődtek annyian és oly mértékben e nép iránt, mint például a törökkel tették.

Külföldinek nem kellene magyarázgatni, miért érdekelnek bennünket a mongolok, maga vágná rá a feleletet, mint ezt nemegyszer hallottam, s gyakran hallhatja és olvashatja más is magyarokról szóló német, angol és francia nyelvű munkákban:

– Persze, mert önök, magyarok, mongolok.

Ebbe az ártatlan mondatba bizony valami pejoratívum is csúszik. Mindenesetre érdekes, hogy ez a hiedelem mennyire gyökeret vert nyugaton, sőt nemcsak nyugaton, hanem onnan útra kelve, messze Keleten, Kínában is. Már egy 1751-ből való földrajzi enciklopédiában, a Huang cing si kung tu-ban is megtaláljuk jezsuiták szolgáltatta adatok alapján, hogy a magyarok (uong-já-li-ja jí-zsen, szó szerint: a Uong-já-li-ja, azaz Ungária országbeli barbárok; a kínainak tudniillik mindenki barbár, csak a kínai nem), a mongolokhoz hasonlítanak.

Ezt a különös hírnevet alighanem az antropológusoknak köszönhetjük. Legalábbis részben. Az antropológusok ugyanis a mongol elnevezést, ezt a történeti s a történetben is meglehetősen későn föllépő nevet, elég helytelenül, egy kelet-ázsiai rassztípus megjelölésére foglalták le. De még így sem lehet valami nagyon a mongolosság gyanújába fogni bennünket. Hiszen az eddigi embertani vizsgálódások szerint a mai magyarságban körülbelül 50% a kelet-balti rasszelem (ez a finnugor réteg), 15% a kaukázusi vagy elő-ázsiai rasszelem (ez a törökös magyarság), s csak mintegy 4% a mongoloid elem.

Nem is ez lelkesített mongol tanulmányok folytatására.

Az egyik indító ok az a közép-ázsiai kultúrközösség, amelyről már szólottam. Sajátságos, hogy a török népek régi szokásait, hagyományait mily gyökeresen elpusztította az Iszlám. A meglehetősen gyér számú régi török emlékek egymagukban alig kárpótolhatnak e veszteségért. Ezzel szemben a mongol régiség gyönyörűen megőrződött a buddhizmus mellett, vagy kitapintható külön rétegként a buddhizmus alatt. Számos esetben, amikor őstörténetünk valamely intézményéhez, méltóságnevéhez, szokásához hasztalan keresünk török analógiát, játszva találunk megfelelő példákat a vele egy tőről fakadt mongol régiségben, sőt igen gyakran a mai mongol életben is. Íme egy példa.

Keleti kútfőkből ismeretes, hogy közvetlenül a honfoglalás előtt, a magyarok fő fejedelmét kündü-nek vagy kendé-nék hívták. A törökségben hasztalanul keresünk ilyen méltóságnevet. Forduljunk a mongolokhoz: mindenütt megvan, igaz, hogy alaposan devalválódva, mint az a címekkel ősidőktől fogva történni szokott. De megvan, s minden egyes mongol törzsben találunk belőlük néhányat. Vagy itt van a törzseknek nyilakra történt beosztása, a török régiség legjellemzőbb sajátsága. Törököknél ma teljesen ismeretlen, a mongol törzsi szervezetnek viszont ma is élő, szerves része, sőt pontosan tudjuk, melyik mongol törzs hány nyilat számlál.

Már eddig is méltányolták őstörténész nyelvészek azt a szolgálatot, amit a mongol nyelv vallomása jelent. Nyelvészeti kérdésről lévén szó, amelynek részletes taglalása a nem szakembert csak fárasztaná, bővebben ennél a pontnál nem időzünk, de talán mégis szabad lesz egyetlen népszerű példán érzékeltetni a kérdés természetét.

A magyar nyelvben az ökör szó nem tartozik az eredeti, finnugor réteghez, hanem honfoglalás előtti, igen régi kölcsönszó egy ma már elpusztult török nyelvből. Ez a szó ma minden török nyelvben (kirgizben, krímiben, baskírban, csagatájban stb.) öküz-nek hangzik, tehát z-vel a végén, csak egyetlenegy török nyelvben van -r a szó végén, mint a magyarban: a csuvasban, ahol veger-t mondanak.

A mai csuvasok száma meghaladja az egymilliót, Kelet-Oroszországban külön köztársaságot alkotnak, fővárosuk Csebokszári. A csuvasok leszármazottai a törökség egy nyugati, igen civilizált ágának, a bolgár-törököknek, akik nagyjából ugyanott éltek, ahol mai utódaik.

Ha mármost figyelembe vesszük az egykori hunok és bolgár-törökök közti történeti kapcsolatot is, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavainak őstörténetünk alapvető kérdéseiben mekkora szava van, de elképzelhetjük azt is, hogy mennyi lehetséges és mennyi képtelen feltevést építettek reájuk.

Érdekes, hogy a csuvas és a bolgár-török sajátos, többi török nyelvektől lényegesen különböző tulajdonságait megtaláljuk a – mongolban is. Így az előbbi példa mongolul üker-nek hangzik, szintén szóvégi r-rel, mint a magyarban és a csuvasban.

Csak talán azt említem még meg, hogy nyelvünk bolgár-török jövevényszavai közt számos olyan példa van, amelyiknek pontos megfelelőjét csak a mongolból tudjuk kimutatni, a törökből nem, mint: harang, ige, kölyök, ölyv, stb., anélkül hogy ezek mongol jövevényszavak lehetnének.

Voltak közvetlen kapcsolataink is a mongolokkal. Ezekben az érintkezésekben, sajnos, nem nagy örömünk telt. Példa erre a tatárjárás. A Koreától Magyarországig terjedő hatalmas mongol birodalomban ugyan csak végbeli csatározásnak tetszett a magyarországi hadakozás, s a keleti történetírók és krónikások alig tartották jelentősebbnek, mint például az Annám ellen szervezett mongol hadjáratokat, s amelyek valósággal eltörpültek a Japán elleni nagyszabású tengeri expedíciók mellett.

De még így is találunk szűkszavú jelentéseket a Mohi-pusztán, meg a csata után lejátszódott véres eseményekről a mongolok kínai, mongol és perzsa nyelvű történelmi emlékeiben.

A nagy katasztrófa után rengeteg magyar emlék szóródott szét a tágas tatár birodalomban. Nyugati követségek jelentéseiben lépten-nyomon olvashatjuk, hogy itt meg itt magyarokkal találkoztak. Rubrouck, a francia király követe, 1253-ban a tatároknál járván, arról tudósít, hogy útközben látta Batu kán sátrait, melyeket a magyar királytól zsákmányolt; a nagy kán városában, Karakorumban pedig magyarokkal, magyarországi szerecsenekkel és kunokkal találkozott. Később a pápai követek közt magyarokat is találni. Az 1338-ban Kínába útra kelő négy franciskánus közül az egyik, György, magyar volt. A híres Marignolli-féle pápai követség ajánlólevelekkel alaposan felszerelve vágott neki a kockázatos közép-ázsiai útnak, az ottani hatalmas kánhoz, Özbekhez és fiához, Tanibekhez. Az ajánlólevelek jegyzékéből látjuk, hogy e tatár kánok udvarában, az ő különös kegyeikben, egy Éliás nevű magyar franciskánus is élt. Ennek az Éliásnak a pártfogásába ajánlotta a pápa Marignollit és kísérő társait.

A kései utódok fantáziáját különösen a tatárok által Magyarországról elrabolt kincsek ragadták meg. Lassanként valóságos legenda szövődött ezek köré az elrabolt drágaságok, oklevelek és krónikák köré. Egyesek Karakorum romjai közt vagy ezek közelében akarták fellelni őket, mások Mandzsúriában, Mukdenben kutattak, sőt olyanok is akadtak, akik Pekinget akarták tűvé tenni értük, úgy okoskodván, hogy Peking volt a tulajdonképpeni főváros, a pekingieknek hát legalábbis tudniok kell róluk.

Mikor Zichy Jenő gróf 1899-ben harmadik ázsiai utazása alkalmával Pekingbe érkezett, az akkori osztrák-magyar követség útján beadvánnyal fordult a kínai császári külügyi hivatalhoz, hogy tegyék neki lehetővé Árpád-kori, Magyarországról származó oklevelek és iratok tanulmányozását, illetve jelöljék meg pontosan azt a helyet vagy azokat a helyeket, ahol ezeket őrzik.

Képzelhetjük a jámbor, mit sem sejtő kínai mandarinok és írástudók meghökkenését, akiknek akkortájban éppen eleget főtt a fejük a pekingi palotaforradalom miatt. Honnan vegyenek ők ennek a különös nyugati nagyúrnak olyan furcsa nyugati barbár írásokat, amilyeneket az nekik mutogatott? Soha színét sem látták, hírét sem hallották efféléknek. De hát a jó erkölcs és a szertartások könyve tiltja azt így kereken kimondani.

Pecsétekkel és aláírásokkal illően ellátott levélben nagy udvariasan tehát így válaszoltak:

– „Sajnos, e pillanatban nem rendelkezünk oly egyénnel, akit az efféle feladattal megbízhatnánk. Rövid idő alatt nem is könnyű ilyen embert találni, mert van ugyan a kínai birodalomban nagyon sok tudós…, de vajmi ritkán kerül olyan írástudó, aki a latin betűket és feliratokat értené. Mindazonáltal egész figyelmünket ennek az ügynek szenteljük, s keresni fogunk ilyen szakértőt. Ha aztán akár Pekingben, akár a birodalom bármely tartományában sikerül majd megfelelő egyénre akadnunk: haladéktalanul meg fogjuk bízni, hogy a pontos és alapos kutatásokat megkezdje."{3} Jó Zichy Jenő gróf nem ismerte a kínaiakat, s ha más baja-gondja lett volna, bizony élete végéig várhatta volna, hogy latin oklevél-szakértő kínai magyarországi latin oklevelekkel jelentkezzék nála; még ha történetesen akadt volna is ilyen a kínai birodalomban.

Ez egyszer azonban nem is a kínaiakban volt a hiba.

Csak azt mondhatjuk, amit a nagy francia orientalista, Pelliot Pál írt a mukdeni kincskeresőknek: a mukdeni császári palota könyvtárában nincsenek és sohasem is voltak Európából, főleg Magyarországról származó latin oklevelek vagy egyéb szövegek, ilyen emlékek csak regényírók fantáziájában élnek.

Magyar vonatkozású tatár oklevelek-et mégis ismerünk, mégpedig nem is kis számmal. Csakhogy ezek már jóval későbbiek, javarészt a 17. századból származnak. Kibocsátói Batu kán leszármazottai: a krími tatár kánok, akik annyit zaklatták Erdélyt meg az erdélyi fejedelmeket, és akik annyi magyart hurcoltak tatár rabságba.

Temérdek érdekes adatot ígér a mongol világ annak, aki belőle a magyar múlt Kelettel összefüggő viszontagságait kutatja. Csakhogy ez az anyag nem kínálkozik készen, fáradságos munkával kell kikaparnunk azt, ami a mi szemünkben igazgyöngy, s még a többire sem mondhatjuk, hogy salak. Semmi sem fölösleges, semmit sem szabad kirekesztenünk vizsgálódásunk köréből, mert különben mindjárt csonka, tökéletlen lesz a kép.

A mongolok ma csaknem mind buddhisták. Buddhizmus! Ez csak nem érdekelhet magyar kutatót? De igen!

Tegyük fel azt a ma már korántsem képtelen esetet, hogy messze Tibetből, annak is olyan részéből, ahol idegent még nem láttak, elvetődnék hozzánk egy tanulni vágyó láma, és azt kívánná tőlem, hogy az alatt az egy-két év alatt, amíg itt lesz, ismertessem meg Magyarország jelenével és múltjával, de úgy, hogy mellőzzek mindent, ami a kereszténységgel kapcsolatban áll, vagy Szent István óta kapcsolatban állott. Mert az őt nem érdekli.

Tanácstalanul állnék meg kíváncsi látogatómmal szemben, s szükségképpen tanácstalanul kellene állnia bárkinek is helyemben. És ha mégis vállalkoznék valaki e képtelen feladatra, még csak megközelítően helyes képet sem festhetne Magyarországról ilyen feltételek mellett.

Hogyan magyarázhatnánk meg akkor egy buddhista világot a buddhizmus nélkül? Mert a buddhizmus sem csupán hittételeket és vallási gyakorlatokat jelent, hanem elsősorban egészen sajátos műveltséget, nekünk szokatlan, bizarr szemléletmódot, külön ízlést: egy idegen világot.

Íme, ezért mentem én Ázsiába, hogy ott mongol történeti, nyelvi és vallástörténeti kutatásokat végezzek.

Az után a háromévi munka után, amelyet Párizsban, kiváló francia orientalisták vezetése mellett végeztem, tisztában voltam azzal, hogy az orientalisztika nem szobatudomány, s hogy komoly eredményt e téren bizony csak a személyes élménytől, a helyszínen kipróbált nyelvtudástól várhatni. E nélkül hiábavalók a legszerencsésebb és legzseniálisabb elgondolások is. A szobatudós Kelet-kutató könnyen annak a német nyelvésznek sorsára juthat, aki nemrégiben nagy alapossággal, rengeteg idézettel magyarázott meg egy keleti nyelvi kiadványban talált különös, eddig még elő nem fordult igealakot. Alig jelent meg az alapos mű, kiderült, hogy az oly szépen megmagyarázott új igealak – sajtóhiba.

Nem lehetek eléggé hálás azért a különös szerencséért, hogy amikor tervemmel előálltam, azok, akikre a magyar tudomány őrzése és gyámolítása bízva van, a legnagyobb megértéssel és bizalommal fogadtak, és lehetővé tették, hogy, bár szerény keretek közt, szegényes anyagi eszközökkel, de megvalósítsam a nekem oly nagy és szívemhez annyira közel álló tervet: kutatóútra induljak Mongóliába.

1928 őszén végre felszedelőzködtem, hogy a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával nekivágjak a nagy útnak. Mongóliába a legrövidebben Oroszországon át lehet jutni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű dolog. Először is átutazási engedélyért és vízumért kell folyamodnia minden idegennek Moszkvába, a külügyi népbiztossághoz. Igényemet a megfelelő „konzuli költségek" lefizetése mellett bejelentettem a berlini Magyar Intézet útján még augusztus legelején, aztán várakozni kezdtem türelmesen; majd mikor kérésemet a párizsi orosz konzulátus útján is megismételtem, nagy nehezen megjött a várva várt válasz október végén, de kevés örömem telt benne: sajnálattal közölték, hogy nem áll módjukban megadni az engedélyt. Szerencsére ez nem jelentette a terv megsemmisülését. A másik megoldás, sajnos, költségesebb és hosszadalmasabb utazás elé állított; tengeren, fél Ázsia megkerülésével így előbb Kínába kellett utaznom, s onnan szárazföldön tovább Mongóliába. Európán keresztül 10-12 napi utazás után célhoz értem volna; tengeren nem kevesebb, mint 40 napot kellett szánnom csak arra, hogy Pekingbe jussak.

Anyagiakban is sokkal nagyobb áldozatot jelentett, de végül ezt az akadályt is sikerült leküzdenem.

Eredeti tervem szerint először Külső-Mongóliában töltöttem volna bizonyos időt, csak aztán tettem volna át kutatásaim színterét az aránylag kevésbé ismert Belső-Mongóliába. De röviddel Kínába való megérkezésem után láttam, hogy Külső-Mongóliában végzendő kutatásaim elé alighanem igen komoly akadályok fognak gördülni. Ez annál jobban meglepett, mert hiszen kezemben volt még Párizsban az urgai mongol Tudományos Társaság barátságos hangú invitáló levele, amelyben legmesszebbmenő támogatását helyezte kilátásba. Külső-Mongóliáról pedig Párizsban azt tudtuk, hogy független köztársaság. Közelebb kellett egy kicsit menni, hogy lássam, a dolog nem egészen van így.

A helyzet megértéséhez messzebbre kell nyúlnunk, vissza kell mennünk egészen a kínai forradalomig, amely 1912-ben elűzte a mandzsu eredetű Cing dinasztiát, és helyébe köztársaságot teremtett Kínából.

A mandzsu hódítók a 17. században kerítették hatalmukba Kínát: egy nomád lovas, végeredményben barbár északi nép egy több ezeréves múltra visszatekintő, rafinált kultúrájú népet hajtott ekkor igájába. Bizonyos fokig ma is rejtély – még akkor is, ha ismerjük a hódítás nem kevés diplomáciai ügyességgel előkészített előzményeit s a rajtaütésszerűén bekövetkező hadműveleteket –, hogyan tudott fölébe kerekedni a már akkor százmillión felüli lakosságú hatalmas Kínának az alig maroknyi, mindössze néhány törzsi szövetséget számláló idegen mandzsu nép. Kína új urainak páratlan hatalmi étvágya volt. A tulajdonképpeni Kína után birtokba vették, most már kínai lobogó alatt, Tibetet, Kínai Turkesztánt és végül több részletben Mongóliát.

Közvetlenül a kínai forradalom előtt az Oroszország, Kínai Turkesztán, Kína és Mandzsúria közt terpeszkedő óriási kiterjedésű, de igen gyéren lakott földterület jelentette Mongóliát. Politikailag ebben az időben két részre oszlott. A két Mongóliát egymástól a nagyjában nyugat-északkeleti irányban vonuló homoksivatag, a Góbi választotta el meglehetősen bizonytalan határként. A sivatagból délre elterülő rész hivatalos neve Belső-Mongólia volt. Ennek Kína közvetlen szomszédságában fekvő termékenyebb földjére lassan-lassan kínai gyarmatosok szivárogtak be. Nyomukban a dús legelők szántóföldekké változtak, a hol itt, hol ott feltünedező sátrak helyén házak nőttek a földből; a nomádok nyájaikkal hátrább szorultak, akik pedig maradtak, azok kénytelenek voltak régi életmódjukat feladni, s idomulni az új honfoglalókhoz. Végül is a szívós, erőszakos, mindent magába olvasztó kínai faj martalékává lettek. A sivatagtól északra elterülő részt Külső-Mongólia néven ismertük. Ez a távolabbi országrész ellenállóbbnak bizonyult, földjén a kínaiak, minden igyekezetük dacára, a közel kétszáz éves uralom után is idegenek maradtak.

A kínai forradalom győzelmi mámorára nagy kiábrándulások következtek. A meghódított részek: Tibet, Kínai Turkesztán egymás után jelentették ki, hogy többé hallani sem akarnak Kínáról, miután az egyetlen kapcsot, mely a mandzsu dinasztia jelentett, maguk a kínaiak tépték szét erőszakos kézzel. Igazában egy új, feszítő erő, a nacionalizmus kezdte meg munkáját Ázsiában. Az 1912-es kínai forradalom a nacionalizmus jegyében folyt le, a nacionalizmus forró gyűlölete űzte el az idegen, mandzsu uralkodóházat, amelynek szerinte legfőbb bűne az volt, hogy gyengeségében az európai nagyhatalmakkal paktált, igazában: csak igen megalázó feltételek mellett tudott békét szerezni Kína számára az erőszakoskodó idegenektől. A nemzeti érzés fellángolását az ifjú kínai hazafiasság azonban nem tudta megérteni a szomszéd tibetieknél, mongoloknál. Sőt tűrni sem volt hajlandó. Türelmetlenségében még csak valami elfogadható, tessék-lássék nemzetközi jogi vagy egyéb formulát sem gondolt ki – mint azt ilyen esetben nyugaton múlhatatlanul megteszik –, hanem, mint azt Pekingben egy ismert egyetemi tanártól ismételten hallottam, nyersen kijelentette: hogy adná Kína Tibetet az angoloknak, vagy egyáltalában hogyan engedné, hogy akár önálló országgá is alakuljon, mikor Tibet oly régidő óta adófizető vazallus állama Kínának, és mikor – annyi kibányászatlan aranya van. Az emberiesség nevében követelték a nacionalizmus új és szentnek hirdetett jogait Kínának, ugyanakkor azonban hallani sem akartak szomszédjaik ugyanezen jogairól!

Pedig Turkesztán és Tibet példáját csakhamar követte Mongólia is. Ám nem maradtak a következő események csak Kína és a környező népek maguk közti ügyei. Sóváran lestek ezt a pillanatot a nyugati imperialista nagyhatalmak, mint Anglia, Oroszország és – Japán. A mongolok és tibetiek nacionalizmusának ifjonti hevét mindegyikük a maga hasznára igyekezett értékesíteni, egymás után avatkoztak be, legtöbbször csak titokzatos, földalatti erők módjára, a nagy ázsiai torzsalkodás koncertjébe.

A két Mongólia útjai mindjárt az első pillanatokban meglehetősen elváltak.

Külső-Mongólia a kínai forradalom kezdetén elszakadt Kínától, és kikiáltotta függetlenségét. Ezt az eseményt még 1912-ben – a pekingi orosz követ, Korosztovec hozta a pekingi kormány tudomására, hozzátévén azt is, hogy az urgai Élő Buddhával történt megállapodás szerint Oroszország veszi védelmébe Külső-Mongólia függetlenségét, és hogy következésképpen a mongol érdekeket Kínában ezentúl az orosz követ fogja képviselni. A polgárháború hullámai közt vergődő Kína belátta, hogy egyelőre nem tehet okosabbat, mint hogy belenyugszik a változtathatatlanba. Megállapodásukról szerződést kötöttek Urgában.

Külső-Mongólia tehát csak gazdát cserélt, a kínai gyámkodást az orosz váltotta fel.

Ez az orosz függés nem sokáig tartott. Alighogy kitört a világháború, Kína kapott az alkalmon, hogy Oroszország másfelé volt elfoglalva, Külső-Mongóliát egyszerűen visszavette. A foglalást szentesítő kjachtai szerződésben azonban elismerte és biztosította Külső-Mongólia autonómiáját. Ez 1915-ben történt. Az orosz összeomláskor Kína ezt a papiros-autonómiát formailag is megszüntette, és már tervbe vette, hogy tartományokra felosztva a kínai birodalomba bekebelezi Külső-Mongóliát. Urgában azonban nem nyugodtak bele egykönnyen az efféle tervezgetésekbe. Az ottani Élő Buddha szövetségeseként 1919-ben báró Ungern-Sternberg és a pánmongol burját hetman, Szemjonov ostrom alá vette Urga kínai helyőrségét. A lázas tervek hátterében a régi hatalmas mongol birodalom feltámasztása lappangott. Közben, 1920-ban, megalakult a Távolkeleti Szovjet-Köztársaság előbb Verchneudinszk, majd Csita fővárossal. Ezek a szovjet csapatok leverték Szemjonovot. A nagy terv összeomlott, báró Ungern-Sternberg is kénytelen volt elhagyni Urgát. Vérszomjas, vadállatias kegyetlenségéről valósággal legendákat beszéltek, de végül is ellenfelei kezébe került, akik aztán szintén nem valami kesztyűs kézzel bántak el vele.

A Távolkeleti Szovjet-Köztársaság csapatai 1921 júliusában bevonultak Urgába, nem sokkal ezután elismerve a moszkvai központi hatalmat, közölték a kínai kormánnyal, hogy a jövőben minden Külső-Mongóliát érintő dologban közvetlenül Moszkvával kell tárgyalni. A következő év tavaszán orosz csapatok segédlete mellett Urgában kikiáltották Külső-Mongólia függetlenségét.

A moszkvai kormány az 1924-ben kötött kínai–szovjet szerződésben mégis elismerte – nagyobb célok érdekében –, hogy „Külső-Mongólia a Kínai Köztársaság szerves része", s ott mindenben tiszteletben tartja Kína szuverén jogait. Ugyanakkor lemondott a cári rendszernek Kínában élvezett összes kapitalista előjogairól: a konzuli bíráskodásról, a nagy kikötőkben, fontos kereskedelmi gócpontokban élvezett koncessziókról, az 1900-as boxer-lázadás után járó s még mindig hatalmas összeget jelentő jóvátételről. Egyedül a mandzsúriai Kínai Keleti Vasúthoz ragaszkodott, de itt is nagymértékben szóhoz juttatta a kínai érdekeket.

Amikor ez után a fennkölt szellemű szerződés után Kína nagyvonalúan megindított bolsevizálása Sanghaj környékén véres kudarcba fúlt, Moszkva minden továbbiak nélkül, mint „szövetséges köztársaságot Szovjet-Oroszországhoz csatolta Külső-Mongóliát, a kínai köztársaság e „szerves részét.

Ez az állapot máig sem változott, csupán néhány elnevezés ment ki a divatból. Külső-Mongólia helyett most Mongol Népköztársaságot kell mondani. Urga helyett pedig Ulan bator hot-ot, ami mongolul azt jelenti, hogy Vörös hős városa. És még valami. Ebbe a független Mongol Népköztársaságba csak az teheti be a lábát ma is, akinek erre Moszkva engedélyt ad. Ezért nem volt elég nekem az urgai mongolok szíves invitálása!

Belső-Mongólia sorsa a kínai forradalom óta jóval egyszerűbb volt. Függetlenségi mozgalmait 1912-ben és 1913-ban a kínaiak véresen elnyomták. A bukáshoz nagyban hozzájárult Belső-Mongólia sajátos földrajzi helyzete s ezzel félig-meddig összefüggő politikai szervezetlensége. Érdekes, hogy ennek az ütköző államnak szánt, tisztára politikai célból teremtett Belső-Mongóliának mennyire nincsen meg a legcsekélyebb földrajzi egysége sem. Homokpuszták, kisebb hegyláncok, patakok, folyók észak-délkeleti irányú vonulása, ami alól véletlenül sincs kivétel, szinte teljességgel lehetetlenné teszi a nyugat-keleti irányban való közlekedést. Egyes részei így valósággal el vannak vágva egymástól, s csak kínai vagy külső-mongóliai területeken át érintkezhetnének egymással. A valóságban ennek nem is igen érezték szükségét. Belső-Mongóliának sohasem volt fővárosa, de találni sem volna könnyű erre a szerepre alkalmas fekvésű várost. De meg nem kis szerepet játszott ebben a gyors és gyászos bukásban az is, hogy nem egy mongol főember a válságos pillanatban a kínaiak mellé állt, s maguk a félig-meddig elkínaiasodott itteni mongolok is kevesebb érdeklődéssel viseltettek Belső-Mongólia politikai jövője iránt, mint más, a kínai környezettől távolabb élő testvéreik.

Kína tehát nehézségek, sőt pillanatnyilag úgy látszott, vetélytársak nélkül is megvalósította hódító terveit, amelyek alól Külső-Mongóliának sikerült megmenekülnie.

Legelébb is megszüntették Belső-Mongólia politikai egységét. Területét az újonnan alakított tartományok közt felosztották, mégpedig a nemzetiségi többséget kisebbé átalakító, Ázsiában sem ismeretlen, kiváló recept szerint. A színmongol területhez mindenütt jelentős kínai sávokat kapcsoltak. Az egészet kínai tartományi kormányzók fennhatósága alá helyezve, Kínához csatolták.

Íme, hogyan darabolták fel Belső-Mongóliát.

A legnyugatibb részhez hozzácsapták a régi kínai tartománynak, Kanszun-nak egy darabját. Ez lett az új Kukunor tartomány, kínaiul Cinghai; fővárosa a Sárga-folyam közelében fekvő kis, vidéki kínai város, Ninghszia. Tőle keletre találjuk a Szuijüan tartományt, ez magába foglalja a tumut- és az urat-mongolok földjét, a hét mongol törzset számláló Ordosz jókora részét és egy régi kínai tartománynak, a Sanhszi-nak északi szegélyét. Fővárosa a régi mongol életnek egykoron híres, ma már csaknem teljesen elkínaiasodott empóriuma, Kuiszui, Keletről szomszédos Szuijüannal a Csahar tartomány. Maga a név egy híres mongol törzsé, mely még ma is ezen a területen lakik, más kisebb mongol törzsekkel együtt. A kínai területek itt sem hiányoznak: a régi Pecsili és Sanhszi tartományok egy-egy darabja. Fővárosa Kalgán, a Külső-Mongólia felé irányuló igen élénk kereskedelem legfontosabb vásárhelye és közvetítője, ahonnan a forgalom más irányban Pekingen át Tiencinbe és a tengerpartra torkollik. Tovább keletebbre haladva az új Zsehol tartományba jutunk, ez is javarészt mongol területekből áll, melyeket a régi Pecsili egy részének kínai lakosságával igyekeztek semlegesíteni. Székhelye egy Csengte nevű kínai város, melyet Zsehol-nak is neveznek. Mai napig állnak még a régi nyári paloták pompás épületei, a mandzsu császároknak e jó ideig kedvenc tartózkodási helyén. A Belső-Mongólia legkeletibb szögletében lakó Dzserimut mongol törzsi szövetséget pedig, mind a négy törzsével, a mandzsúriai Liaoning tartományhoz csatolták, és sorsát a tartomány régi fővárosából, Mukdenből irányítják.

Említettük, hogy Belső-Mongóliának nem volt központi szerve. Igazgatását közvetlenül a mandzsu–kínai császár tartotta kezében. De volt hat nagy törzsi szövetsége, abba több mint harminc törzs s azon belül számos kisebb egység, nyíl tartozott. Mindezek élén fejedelmek, s kisebb-nagyobb törzsfők állottak. Az ő kezükben összpontosult valamikor a közigazgatás, bíráskodás s általában mindenfajta hatalom, amit különben nem tartott fenn magának a pekingi császári udvar.

Amint a kínai köztársaság uralma megkezdődött, ennek a régi jó világnak egyszeriben vége lett. A fejedelmi udvarok szomszédságában először nagy óvatosan kínai rendőrség telepedett le. Majd mikor látták, hogy a helyzet nem is olyan veszedelmes, lassan nekifogtak a közigazgatási s egyéb hivatalos kínai épületek, jámenek építéséhez. Csakhamar megérkeztek az új lakók, a kínai mandarinok, nyomukban adószedők és katonaság. A vidék képe máról holnapra megváltozott. Eddig törvény tiltotta, hogy a mongolok földjeiket eladják vagy elzálogosítsák. Így akarta védeni a mandzsu császár saját népét és a testvérnek tartott mongolokat a furfangos, sőt erőszakos kínaiaktól, és így akarta megakadályozni, hogy ki ne forgassák vagyonukból az élhetetlen, sokszor bizony könnyelmű nomád nemeseket. Most ez a törvény nemcsak hogy megszűnt, de kényszerítették a mongolokat földjeik átadására, nevetségesen csekély ellenszolgáltatás fejében. Természetesen mai napig adósak a vételárral az új földesurak. Ez volt a híres kínai földreform.

Miután így apránként kivettek minden hatalmat a mongol fejedelmek és törzsfők kezéből, megtiltották az eddigi mongol katonaság tartását is. „Védelmükre" kínai katonaságot telepítettek be. Hamarosan megtudták a mongolok, hogy mit jelent a kínai katonaság. Zsoldot nem kaptak ezek a toprongyos hadfiak, ezért eleinte a nomádok nyakán éltek, később kezdték megunni a sovány életmódot, egymás után szökdöstek meg, és önállósították magukat: rablóbandákba verődtek. Az eddig oly nyugodt és biztonságos vidék élete pokollá változott. A rabló világ nyomában megjelent az éhínség meg a pestis, és nélküle is teljes erővel dühöngött a tavaszonként szabályosan meg-megjelenő kiütéses tífusz. De ki törődött itt ilyen kicsiségekkel? A kínaiak a legkevésbé.

A mandzsu császárok idejében, a világi hatalom mellett, még egy másik hatalommal is kellett számolni Mongóliában: a buddhista egyházzal, melynek kimondottan teokratikus jellege volt; minden a papság és minden a papságé. A számos kisebb-nagyobb Élő Buddhá-nak, hubilgán-nak, hutuktu-nak és egyéb kolostorfőnöknek pontosan megvolt a világi fejedelmekével egybevetett rangfokozata. A legkisebb Elő isten méltósága is fölért egy mongol fejedelmével, s gondoskodtak arról is, hogy ez az egyenrangúság a hatalomban, külsőségekben és nem utolsósorban az anyagiakban is, kifejezésre jusson.

A kínai köztársasági kormány kezdettől fogva rossz szemmel nézte a mongol kolostorokat, mert a kínaiellenes izgatás fészkének tartotta őket. Belső-Mongólia felkelésekor a kínai katonák nem egy Élő Buddhát megöltek, s számtalan kolostort felperzseltek, hogy a mandzsu császári udvar által a kolostoroknak s a papságnak juttatott szubvencióval mi lett, azt könnyű elképzelni. A pekingi nagy mongol lámakolostor, a Junghokung 1925-ben minden egyes láma részére napi egy fillér állami támogatást kapott. Úgy látszik, a kínaiak ezt az összeget is sokallták, mert a következő esztendőtől fogva többé egy rézfityinget sem fizettek.

Pekingben s a nagyobb városokban, ahol nem kellett tartani a mongol lakosság felzúdulásától, ha a lámakolostorokat és templomokat nem gyújtották fel s nem dúlták szét, akkor kaszárnyákká, hivatalokká, legjobb esetben pedig kínai iskolává alakították át.

Nagyobb mongol központokban, mint Kuihuacsengben, Csaojangban, Cicikárban vagy Mergenben iskolát is kaptak a mongolok, de azokban mindent tanítanak, csak mongolt és mongolul nem. A cicikári nagy mongol iskolában egy kínai tanító még angolra is tanítja a mongol apróságokat, de mongol szót még itt sem hallhatnak.

Ez volt a helyzet Belső-Mongóliában, mikor ott jártam. Kína ezt a földet minden zaj és feltűnés nélkül egyszerűen annektálta, s úgy látszott, hogy legalábbis évszázadokra rendezkedhetik be Dzsingisz kán le-származottainak örökségén. Közben pedig éveken át kiváló sikerrel játszotta a nagyvilág előtt a kisemmizett mártírt, akivel imperialista nagyhatalmak erőszakoskodnak.

A történelemnek azonban csodálatos meglepetései vannak. A megbúvó, alattomosan terjeszkedő kínai imperializmusnak kemény ellenfele támadt egészen váratlanul. A mindennél veszedelmesebb, nagy ázsiai rivális: Japán. A veszedelem igazi nagyságát csak maga a kínai érzi a maga valójában. Japánnak a kínai ázsiai lelkülete nem talány, mint a fehér embernek. Japán nemcsak erőszakos, de hatalmas, erős, gazdag, könyörtelen, kíméletlen, mint ő maga szokott lenni, és volna most is, ha nem hiányoznék hozzá az ereje.

Jóformán még ki sem tettem a lábam Belső-Mongóliából, mikor elkezdődtek azok a japán–kínai ellentétek, amelyeknek következményeképpen szinte filmszerű gyorsasággal alakult át Mandzsúria és Belső-Mongólia külpolitikai képe. Először Mandzsúriát tépte ki Japán teljesen a kínai befolyás alól, majd soron következett Zsehol tartomány és legújabban Csahar meg Szuijüan. Pontosan az a terület, melyet kutatóutam alatt bejártam, ahol három esztendőt töltöttem, hogy a tudomány számára megkíséreljem megmenteni ebből a süllyedő világból azt, ami menthető, s ami erőmtől telik. Ha a jelek nem csalnak, ennek a világnak vége, az erőszakos, szipolyozó kínai gazda kénytelen átadni helyét, talán örökre, egy fürgébb, életrevalóbb népnek, a japánnak.

Talán utolsónak jártam ebben a régóta kínaiasított Belső-Mongóliában, melynek népét sikerült Kínának annyira legyengítenie, hogy hódító törekvéseinek többé nem volt ereje sikeresen ellenállni, ám a sorsnak furcsa tragikomédiája, hogy éppen akkor kellett elvesztenie ezt a különben nem nagy vitézséggel szerzett földet, amikor teljesen magáénak hitte.

Az 1928-tól 1931-ig Belső-Mongóliában és Észak-Mandzsúriában eltöltött három év közül egynek, a másodiknak a történetét beszélem el ebben az útleírásban, azét az évét, amelyet Belső-Mongólia lámakolostoraiban töltöttem el. Nem vadászkalandok után vágytam, s nem is egzotikus élmények vonzottak erre az útra, hanem szigorúan tudományos problémák. Ezekkel azonban most nem foglalkozom, más helyen már beszámoltam kutatásaim főbb eredményeiről.{4} De van valami, miről ott hallgattam, és amiről, úgy érzem, érdemes beszélni. Egyetlen szolgával utaztam Mongóliában, valósággal vándoroltam, kolostorról kolostorra, mindenütt együtt éltem a kolostorok népével. Olyasvalamit láttam, amit nagy expedíciók nem láthatnak: zavartalan mindennapi életüket. Tanúja voltam bajuknak, örömüknek, s láttam a szürke hétköznapok egyhangúsága mögött egy vallás pusztulását és egy valamikor féktelen, erős nép sorvadását. Erről fogok beszélni. Mielőtt azonban belekezdenék utazásom elbeszélésébe, röviden be kell számolnom az első Kelet-Ázsiában töltött esztendő megdöbbentő élményeiről, mert e nélkül érthetetlen volna sok minden. Magam sem képzeltem el, amikor nem is rokonszenvvel, szeretettel, de rajongással eltelve, dobogó szívvel végre a nagy óceánjáró hajó hídjára léptem, hogy az a világ, amelyről sosem gondoltam, hogy valami rózsás, valami eszményien tökéletes, de amiről mégis tudtam, hogy a világ egyik legrégibb kultúrájának bölcsője: Kína, ennyire groteszk, torz arccal fogadhassa a messziről érkező idegent. De nem akarok írni sem apológiát a mongolok mellett, sem vádbeszédet a kínaiak ellen. Azt akarom elmondani, amit láttam és hallottam, nagyítás és lekicsinylés nélkül.

ISMERKEDÉS KÍNÁVAL.

AZ ELSŐ ÉV KELET-ÁZSIÁBAN

Egy követség követ nélkül. – Az Athos II. – Búcsú Európától. – Világrészek végvárai. – Ceyloni tapasztalatok. Távol-Kelet kapujában. – Mikor a tájfun már csak játszik. -A moi Annam! – Kína és mégsem Kína. – A felemás város. – Miből él a kínai tisztviselő? – A forradalom vívmányai. – Csang Kaj-sek „rendet teremt. – Egy régi felirat nyomában. – Amíg az ember eljut Pekingbe. – Egy kis vasúti üzemzavar. – Pénzváltók paradicsoma. – Egy láda névjegy. – A „sárga szél. – Emberfej kalitkában. – Embervásár a 20. században. – Sárga istenek alkonya.

A mai világban, ha az ember valahová