Puha bosszú

ALBERT ZOLTÁN

PUHA BOSSZÚ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: szerző  tervei alapján Rimanóczy Andrea

978-963-344-176-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

1. A HÍR

Korán volt, de a Bakony déli lejtői már jól látszottak a kilencedikről, ahol Vári sietve húzta a félcipőjét; valami rendkívüli történhetett, hogy a forró vonalon riasztották. Felesége a kicsi mellett feküdt, a fia még szopott, és valahogy megkönnyebbülést is érzett, hogy bemehet a kapitányságra, bár fogalma sem volt róla, hogy mi vár rá. A távoli hegység sziluettje, ahogy rávillant a műszálas függönyön keresztül a tekintete, egy emléket csalt elő a lelke mélyéről. Ott állt a nagyapja falusi kertjének végében, ahol a nyári alma és diófák sora között még kilátott a hegyre, és rövid gatyájában arról álmodozott, hogy a távoli, néma, kékesszürke, rejtélyes tömeg nagy titkokat rejt. És ő, a leendő hős, katona vagy talán felfedező, majd utat tör az ismeretlen rengetegen át, hogy fényt derítsen a rejtélyre, és legyőzze a gonoszt. De akkor megint rászóltak, hogy kapálja csak a kukoricát, ne bámészkodjon ott. Vári Sanyika erre bosszúsan felkapta a feje fölé a kapát és könyörtelenül lesújtott vele. Most, amint szaladt lefelé a linóleummal burkolt lépcsőházban, áldotta a sorsát, hogy nem maradt a faluban, tanult és belépett a pártba is, mert így könnyebb volt minden. Most már saját, új panellakásban laktak a telepen, amiről még tíz éve álmodni sem mert volna. A világ kerek volt a számára, a dolgokat valami erőteljes rend uralta, amit még nem értett meg minden részletében, de bízott. Bízott az elvtársaiban, a fölötteseiben, a munkásőrségben, az internacionalista együttműködésben; mi mást is tehetett volna. Az eszébe sem jutott, hogy erre a napra is még nagyon sokáig emlékezni fog hátralévő életében.

„Sajnálatos családi tragédia áll a hátterében annak a lövöldözésnek, amely tegnap a templom előtti téren, a nyílt utcán zajlott. A hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadsereg-parancsnokság egy fiatal tisztje megsérült, állapota súlyos. V. S. szolgálatot teljesítő nyomozó kiemelkedő lélekjelenléttel oldotta meg a rendkívül közveszélyes helyzetet és hatástalanította mind az elkövetőt, mind a birtokában lévő emberi élet kioltására alkalmas harceszközt. Az ügy további vizsgálatát az illetékes hatóságok megkezdték. Aláírás: Fodor, szerkesztő".

Ezalatt Fodor, a hírlapíró is merengett a reggeli felhőket bámulva, szokásos kétségei között vergődve. Nem bízott a rendszerben, és nem hitt senkinek, gyanakvó volt, és nem hiába. Bizonyos volt benne, hogy eljön a nap, amikor dacolva bármivel, kiáll, és egyszerűen keresztbe tesz a kommunistáknak. De hol volt ez a bizonyosság azon a napon, amikor a helyi lap szerkesztőségében csörgött a telefon, és bekapcsolt az üzenetrögzítő. Egy erős akcentussal beszélő férfihang hadart bele a készülékbe. Bizonyos Fodor nevű szerkesztőt kereste, mégpedig csakis és személyesen őt, neki hozott üzenetet, fontos információt, amelyet neki és csakis neki hajlandó átadni, ma, a templom előtti téren, a szobor (a szökőkút kifejezést nyilvánvalóan nem ismerte nyelvünkből) és a fenyők között, délben. Fodor elszalasztotta ezt a lehetőséget. A szerkesztőségben délelőtti értekezlet zajlott, a titkárnő elmélyülten tanulmányozta egy bécsi áruházlánc csomagküldő katalógusának már rég lejárt, de nálunk, keleten így is izgalmasnak minősülő példányát. A munkatársak a napi rutin szerint jártak el, és mivel többen az eligazítás után is ráérősen cigarettáztak az irodában, majd szétszéledtek szokásos kocsmáik, kávéházaik irányába, a rögzítőt csak az hallhatta, aki maradt. Fodor még egy jó órát töltött a főnöknél, ám az üzenetet senki sem adta át neki. A szerkesztőség megbecsült tagja, aki nem Fodor volt, hanem a besúgó, a tégla, a politikai biztosíték viszont jól végezte dolgát. Rövid malmozást követően döntött, miközben bámulta a falon kattogó Szojuz típusú órát, tárcsázott, és várta, hogy kapcsolják a pártbizottságon az összekötő tisztjét. Sejtelme sem lehetett róla, hogy odaát már hajnal óta égtek a vonalak, és sürgött-forgott az apparátus apraja nagyja. Ott már értesültek róla, hogy a szovjet hadtest-parancsnokságról megszökött valaki fegyverrel, és titkos információkkal. A válságstáb a politikai felelősök mellet a városi rendőrség két tisztjéből, a honvédség szakértőjéből és több, óránként változó rendfokozatú, vérmérsékletű, és persze eltérő véralkoholszintű szovjet elvtársból állt. Útzárak telepítésének tervezése, katonai rendészeti járőrök koordinálása, rendőrségi egységek bevetésének elrendelése, tartalékos belügyi szakemberek mozgósítása várt rájuk. Naiv feljelentőnk ide telefonált be édes-bús hangon, „bocsánat, hogy élek, de mégis jelentenivalóm volna" sóhajtással. Mint napalm a szalonnasütögető vietkongokat, úgy pezsdítette fel a pártbizottság válságstábját, nevét kegyeleti okokból elhallgatni kérő besúgónk értelmetlennek tűnő híre.

Vári hadnagy, aki húszas évei végét taposta, és a hajnali biztonsági riasztásra ő volt az, akit berendeltek a zöldes, fonnyadt spenót színű pártszékház ötödik emeleti irodájába. Civilben volt, mint nyomozó ritkán húzott hétköznap egyenruhát. Hajának elválasztása, frissen borotvált arca, barkója, mind mintaszerűnek mondható volt, nem csupán előírásszerű. Vári mindig ügyelt a részletekre, mindig szeretett öt perccel előbb érkezni, mintsem eggyel később. Mindig fényesebb volt a cipője, mint a főnökéé, és mindig előbb bólogatott, minthogy befejezték volna a mondatot. Amikor a politikai összekötő tiszt elmondta oroszul az iménti telefonhívás tartalmát a jelenlévő szovjet elvtársnak, az izgatottan felpattant, URH adó-vevőn beszélt valakivel. Vette a sapkáját és megkérdezte Várit, hogy beszél-e oroszul. Vári igennel válaszolt. Karon ragadta és sietős léptekkel távoztak a lépcsőház felé. Míg vártak a szovjet gyártmányú, 850 kg teherbírású, 6 személyes liftre, Vári agyán megint átsuhant, hogy a szovjet elvtársak mennyire előrelátóak, hiszen egy könnyű löveget is elbírna e lift, ha úgy hozná a sors, hogy a tetőre telepítsenek egy ilyen közepesen nehéz fegyvert, persze kizárólag a dolgozó nép védelmének érdekében.

A fekete szolgálati Volga típusú személygépjármű járó motorral várt rájuk. Vári és szovjet elvtársa beszálltak, az autó a templommal ellenkező irányba indult. Egy perc múlva megálltak, mellettük egy UAZ terepjáró fékezett, Vári kiszállt és a szovjet főtiszt utasításait hallgatta. A vasalt, makulátlan egyenruha pantallóján végigfutó széles, sötétvörös csík ellenállhatatlanul vonzotta oda Vári tekintetét. Még sosem beszélt ilyen magas rangú tiszttel életében, érthető volt hát elfogódottsága.

A szökevény rendkívül veszélyes hadititkokat lopott el, hogy eladja az imperialista ügynököknek, akik már valószínűleg a városban vannak. Vári ügyességén múlik most, hogy az árulót megállítsa, ha kell, akkor használja a fegyverét.

Ekkor megmutatott a főtiszt Várinak egy igazolványképet, őt keresik. Vári megnézte a szökevényt, azután a főtisztet is magának. Majd a sávos nadrágos intett a Volga mellett álló másik tisztnek, hogy mehetnek. Vári visszaszállt a Volgába, ahol a kezébe nyomták az URH adó-vevőt és egy kézigránátot. A tiszt megismételte, hogy amint azonosította a szökevényt, hívja az adó-vevőn őket. Vári bólintott és zsebre tette mindkét holmit. Már visszakanyarodtak a főtér felé, ahol a nagy templom is állt.

Fodor szerkesztő pedig ez alatt teljes tudatlanságban ütötte az írógépen a semmitmondó, cenzúrázott híreket. Pedig, ha az ablakig elsétált volna, ahogy cigarettázva annyiszor szokott, láthatta volna, hogy egyre több rendőrségi járőr autó húz el az épület előtt, majd az oroszok páncélozott szállítói járművei, majd dzsipek és egy teherautónyi kiskatona a ponyva árnyékából bámulva. Az egész város már a szökevényt kereste.

Várit kitették a tér sarkán, délig csupán két perc hiányozhatott. Hétköznapi ügyeiket intézték a dolgozó tömegek, sorban állás az OTP (egykori népbank) előtt, ballagási tablókon a gyerek mutogatása az irigykedő szomszédnak, fagylaltnyalogatás, ma kivételesen vanília és citrom ízekben, tegnap puncs volt és csokoládé, ahogy holnap is ugyancsak az lesz. Várinak nem volt nehéz dolga, ugyan a torka a szívében dobogott, lassan emelgette lábait a tér díszkövein, ahol május elsején már annyiszor csoszogott lépésben a dísztribün előtt, akár kisdobosként vagy úttörőként, most meg tessék, a zsebében nyeles gránát, keze a kilencmilliméteres Attila típusú szolgálati fegyverén, és ő csak megy, és mégis egyre jobban félt. Szerette ezt a várost, ezeket az otromba tízemeletes falakat, a kirakatokat, a fagyis ernyő fakón is élénk színeit. Valami elromlott itt, a fenyők zöldje előtt kirajzolódott egy drappos, hosszú kabát, a válláról hiányzott a rangjelzés. A fiatal férfi fején kicsit lengedeztek a világos hajszálak. Vári, mint a vadászó véreb átvizsgált minden részletet. A fenyők alatt, az árnyékban meglátta a katonai zsákot, egy szökevény legfontosabb kellékét.

Diáklányok suhantak át kettőjük között, a téren halk zsivajjá állt össze sok-sok apró nesz, zörej és hang. A szökevény a fák takarásában próbált maradni, majd elfordult, idegesen felnézett a toronyórára, arrébb lépett, Vári megismerte. Ő az, akinek a fényképét a szovjet főtiszt az UAZ-ban megmutatta, semmi kétsége sem volt. A fák kölcsönösen takarást nyújtottak, így Vári elővette az adó-vevőt, lenyomta az oldalán a gombot, és oroszul jelentett. A harangtoronyban ekkor megkondult a delet jelző, érces kórus. A szökevény ott állt előtte, parancsot kért. A válasz gyors volt, ugyanaz a határozott, erőteljes orgánum, mint az UAZ-ban, lője le. Azt mondta, hogy igen. És bólintott. Nézte még egy pillanatig a készüléket. Remegett a keze. Lassan lépett egyet, majd látta, hogy a célpont feléje indul. Vári előkapta a tartójából a pisztolyt, és csőre töltötte. Vári maga sem volt tisztában vele, de szemei pontosan azt sugározták, amire Alekszej várt. Egy ismerős, rátaláltam érzés villant fel benne, és ez végzetesnek bizonyult. Alekszej már majdnem lemondott arról, hogy üzenete célba ért, és eljön az újságíró a találkozóra. Amikor a fenyők mellett a tér felé indult még sehol sem látott szovjet katonai rendészeket, sem helyi egyenruhás járőröket. Hirtelen ott állt előtte egy jóképű fiatal férfi, sötét, bizalomgerjesztő szemekkel, és valami furcsa izgalom, valami ismerős fény cikázott abban a szempárban. Alekszej jobb kezével a kabátja bal belső zsebéhez nyúlt. Vári ettől rettegett legjobban, a periférián látta, hogy emberek közelednek hozzájuk, leeresztett karja megmozdult. A célra szegeződött Vári pisztolya és az egyenruhás szovjet katona keze megmarkolta a kabátjában rejtegetett tárgyat. A dörrenés, amely felnyársalta a tér bensőséges zsivaját, visszapattant a templom homlokzatáról, majd újra átgörgött a téren és a magas házak betonfelületéről harmadszor is a fülekbe csapott.

Alekszej talán tíz lépésre állt Váritól, a lövés ereje akkorát ütött a mellén, hogy azonnal hanyatt esett. Vári kivárt, majd óvatosan odament mellé, leguggolt és Alekszej kabátjára bámult. A nagy résen át egy vastag papírboríték látszott. Alekszej élettelennek látszott, Vári eltette a pisztolyt, majd megint jelentett. Lelőtte a szökevényt. Az utasítás az volt, hogy motozza meg, mi volt nála. Vári motozott. És jelentette, hogy csak iratokat talált egy nagy borítékban, és egy levéltárcát. Az utasítás az volt, hogy akkor tegye a gránátot a boríték mellé. Vári megtette.

Közben a járókelők mutogatva, egyre izgatottabban közeledtek. Vári felállt és az URH készülékkel hadonászott, rendőr vagyok, küldjék ide a mentőket. Megszólalt az adó-vevő. Az utasítás az volt, hogy civil mentősök nem láthatják el a sérültet, meg kell várniuk a szovjet katonai mentőket. Vári megértette a parancsot. Most azon izgult, hogy vajon az imperialista ügynökök nem őt figyelik-e valamelyik emeleti ablakból, lehet, hogy éppen egy távcsöves puska célkeresztjében a megfelelő pillanatra várnak. Percek teltek el, hosszú, kínos percek mire megérkezett az erősítés, majd mentő szirénázása közeledett. A katonai rendészet UAZ terepjárója hajtott oda elsőként, géppisztolyos, fehér sisakos katonák vették körül. A mentőnek a térre érve már nem volt szüksége útbaigazításra. A meglőtt fiatalember alatt nagy vértócsa gyűlt, szája sarkából véres buborékok nőttek, majd elpattantak, még lélegzett. A civil mentőorvos hiába próbált a sérülthez jutni, az idegen egyenruha magáért beszélt. A várakozás azonban egyre kínosabb volt. Újabb UAZ-ok érkeztek, újabb szovjet tisztekkel és katonákkal. A városi rendőrség autói nem is hajtottak be a térre, csupán Vári állt ott kínosan, magányosan. Végre megérkezett a katonai mentő, a kordon olyan tökéletes volt, hogy egyedül Vári látta, amint a hordágyra helyezik Alekszejt, vizsgálat és elsősegély nélkül. Feje szinte koppant, amint sietve betolták a furgon hátuljába. A kövezeten maradt már alvadó, barnás vérfoltok örökre beégtek Vári emlékezetébe. Egy katona szaladt vízért a közeli szökőkúthoz egy vödörrel, majd egy gépronggyal elkezdte sikálni a nyomokat. Vári csodálkozásának nem mert hangot adni, hiszen az ő fegyverhasználatának jogosságát nyomok, tanúk nélkül vajon ki fogja majd helyesen elbírálni? A járókelőket már rég elküldték, azok csak lopva, félve pillantgattak a fenyők irányába. Vári rendőr kollégái a tér széléről nézték az eseményeket és láthatóan nem bánták, hogy feladatuk a passzív megfigyelés hatáskörére korlátozódott. Vári várt volna valami méltó befejezést, valami lezárását ezen rendkívül komoly akciónak. A katonai mentő elhajtott a tetthelyről, az UAZ-ba beszálltak a rendészet fegyveresei, és lassan a felmosással is végzett a közlegény. Az utolsó terepjárós tiszt akkor Várihoz lépett, és átvette tőle az orosz adó-vevőt, majd röviden tisztelgett és elhajtottak.

Vári bizonytalan léptekkel visszaindult a pártbizottság épülete felé. Elvégre munkaidőben van, és jelentkeznie kellene a főnökénél. Meg aztán, ahogy mozgott újra érzékelni kezdte a testét, a gyomra megkordult, a fejébe hasított az ismerős kis jel, hogy egy presszókávé bizony jól jönne.

2. KABUL

Hatalmas neonfelirat hirdeti a szórakozóhelyet: Kabul. Dübörgő basszus hangok rezgetik a belépő közönség rekeszizmait. Az átjárót az utcai bejárat és a hely központi tere között fekete-fehér fotók díszítik. Kietlen hegyvidék sziluettje látszik, a kőből rakott igénytelen és végtelenül egyszerű földszintes épületek a vidéki településeket mutatják meg, közöttük néha egy-egy tetőtől talpig bebugyolált férfi. Azután füstölgő romok, szétlőtt városrészek, majd a szovjet hadsereg tankjai, és a magasban, kötelékben elhúzó lökhajtásos vadászbombázók képei. A padlón elkopott afgán szőnyegeken koppannak a táncra éhes lábbelik sarkai, és belépve a villódzó fények közé Kabul város fotóival találják szembe magukat.

Tamás és Ádám még nem is éltek akkor, amikor az oroszok, bocsánat: a szovjet tankok bevonultak Afganisztánba rendet csinálni. Mintha ez ismerős lenne itt Kelet-Európában is, 1956. Budapest, 1968. Prága, a Német Demokratikus Köztársaságról a berlini falról nem is beszélve. Tamás és Ádám asszociációiban Kabul és Afganisztán, az USA és Oszama Bin Laden, 2001/09/11, Sivatagi vihar hadművelet, Iraki háború, Perzsa öböl, olaj szavakkal együtt bukkant fel. Ki a fene emlékszik arra, hogy mi volt húsz-huszonöt évvel ezelőtt? Tamás és Ádám szórakozni indultak este. Tamás nem vett ki szabadnapot, ezért még egy sört sem volt hajlandó kérni, Ádám azonban másképp tervezte az éjszakát. Sör, vodka, zene, tánc, csajok, buli!

– Szerinted, értette? – kérdezte Ádám a barátjától.

– Utálom az alkoholmentes sört!

– Bocs, haver! Azt mondtad szoliban nem iszol!

– Alkoholt nem!

– És alkoholmentes sört sem! Mától ezt is megjegyeztem. – Ádám hátradőlt és még mindig nem akart hinni a szemének.

– Szerintem is ízléstelen az egész hely! – mondta ki Tamás Ádám gondolatát.

– Finoman fogalmaztál. Beteges!

– Ez se húzza fél évig!

– Mi is volt itt előtte?

– Ahová nem jártunk?

– Az, a Kolumbusz tojása! – vágta rá Ádám. Mindketten röhögni kezdtek.

Végre feltűnt egy karcsú miniszoknyás női alak, amint egy tálcával egyensúlyozva kígyózott a pulttól hozzájuk, a mosdó felé imbolygó vendégek között.

– Ez? – harsogott Ádám a lány felé, aki épp az asztalukra helyezte a két sört és Ádám vodkáját. A zene nem könnyítette meg a kommunikációt, de a lány készségesen válaszolt.

– Edj alkohólmendes, edj pilcner es edj vódká!

– Megértette! – fordult diadalmasan Tamáshoz Ádám, a lány máris megfordult és suhant a következő asztal felé.

– Sose láttam még! – mondta Tamás.

– Ja, aranyos, nekem bejön!

– Én a sörre gondoltam! – Tamás belekortyolt és elfintorította az arcát.

– Utálom! – morogta.

– Meghívtalak! – mondta Ádám és elégedetten nyelte le egyetlen hajtásra a vodkát, majd belehúzott a sörbe.

– Nem afgánnak tűnt! – mondta Tamás.

– Oroszok vagy ukránok.

– Szerintem lépned kéne, itt úgysem ihatsz sokáig!

Nem vagyok hülye, pajtás, csak tegyél meg nekem egy szívességet. Tetszik az a lány!

– A mendezs? – vigyorodott el Tamás.

– Nem tud az mást, csak amit itt kell használni, te meg beszélsz oroszul.

– A tolmácsolás nem megy ilyen szarral, majd ha én is ihatok pilznert!

– Ne már, most kérd el a telefonszámát!

– De sürgős lett hirtelen!

– Eccerélünk! – és kiitta Ádám a maradékot a söröskorsóból. Szemei a termet pásztázták, a felszolgáló lányt kereste. Esze ágában sem volt Tamás kifogását komolyan venni. Tamás is megpróbált az alkoholmenteséből inni, de még mindig nem esett jól neki.

– El kéne húznod, szerinted mit szól a főnök, ha itt találkoztok?

– Csak ne aggódj miattam! Nézd milyen tündér, nem is mosolyog, de mégis! Halló, kisasszony! – Ádám próbálta átüvölteni a zenét, és karjaival hadonászott, hátha úgy magára tudja vonni a tekintetét. Végre feléjük hozott egy tálcányi italt. És Ádám gesztusai magukért beszéltek.

– Tedd ki a táblát, hogy „NŐT AKAROK! De azonnal!"

– Most mi van? Csak egy telefonszámot! Itt van, legyen szíves!

A lány velük egykorú lehetett, a smink és a felszolgáló ruha miatt azonban idősebbnek látszott, arca, tekintete komoly volt, szemei világosak, hajának színét viszont a villódzó tarkabarka fénycsíkok miatt lehetetlen volt így megállapítani. Ádám nem volt válogatós, és ki nem hagyott volna egyetlen lehetőséget sem arra, hogy egy újabb ismeretséget kössön, ha csak futó kalandot ígért is az.

– Én Ádám vagyok, a barátom Tamás! Szia! – a lány kissé előrehajolt, hogy valamit hallhasson Ádám szavaiból. Tamás pillantása az arca után a nyakára esett, és a dekoltázs hangsúlyozta melleire, tényleg szép volt. Ádámnak jó a szeme. A rövid szoknya engedte Tamásnak a lány lábait, a vádliját is tanulmányozni, és formás, erős volt, amit látott.

– A barátomnak nem jött be ez az alkoholmentes sör, és arra gondoltam, hogy…

– Meg edj mendezs sört kersz?

– Nem, nem! – hadonászott nevetve Ádám.

– A neved! Hogy hívnak? – a lány most Tamásra nézett, majd újra Ádámra. Nem tudta, hogy mit akarnak tőle.

– Anna!

– Anna? Figyelj csak, borzasztóan tetszel a barátomnak, de nem meri elkérni a telefonszámodat! – folytatta Ádám. A lány semmit sem reagált erre!

– Érted, amit mondok? – sóhajtotta Ádám. Anna pedig megrázta a fejét. Ádám széttárta a karjait, ezzel jelezve Tamás számára, hogy az övé a terep. Anna pedig tovább sietett az asztaluktól.

– Hozz nekem még egy vodkát, légyszi! – kiabált Ádám a lány hátának, és bosszúsnak látszott.

Tamás belekortyolt a sörébe, és Ádámra vigyorgott.

– Így már ez is jobban esik, szeretem, amikor hülyét csinálsz magadból!

– Egészségedre! Addig nem megyek innen, amíg meg nem kapom, amit akarok! – erőlködött Ádám. Tamás Ádámot utánozva folytatta.

– Macsó Ádám vagyok személyesen, a kisasszonyt, pázsálusztá, hoty híjják?

– Ha szívatsz, és jobban szórakozol, mint én, akkor te fizetsz! – Még ma hazacipelem és megdöntöm Anna Karenina kisasszonyt! – Ádám is röhögött már, néha az ember saját magán tud a legjobban derülni.

– Nekem megéri! – kuncogott Tamás, és ő is Annát kereste a lassan tömeggé sűrűsödő vendégseregben.

Mikor előkerült a lány, a szomszédos asztalhoz vitte az italokat, majd feléjük kanyarodott, és Ádám elé tette az újabb vodkát. Tamás megelőzte a barátját, oroszul szólította meg Annát.

– A barátom nagyon félénk, ezért nem merte elkérni tőled a telefonszámodat!

– Pont az látszik rajta! – mondta Anna.

– Szerintem ne add meg neki, mert akkor nem fogod lerázni! Kitartó, ismerem!

Ádám gyanakodva pillantott, hol Tamásra, hol Annára, vajon most róla dumálnak? Felhajtotta a vodkát.

– Nem ismerkedem vendégekkel, van elég barátom! – mosolyodott el Anna.

– Biztosan! Kérjük a számlát, a barátom már úgyis menni készül! – zárta le a beszélgetést Tamás mosolyogva.

A lány távozott az asztaltól, Ádám pedig okkal aggódott, hogy nem pont az hangzott el Tamás részéről, amire ő kérte. Ádám figyelte Tamás arckifejezését és nem kerülte el a figyelmét az az árnyék, amit ritkán fedezett fel barátja vonásain. Egyvelege volt ez az izgalomnak, érdeklődésnek és egy fajta belső lángnak.

– Látom rajtad, Tamás! Ne is tagadd!

– Nem tagadom!

– Akkor? Mit löktél neki?

– Kértem a számlát. – válaszolta egykedvűen Tamás.

– Három mondatban, mi?

– Mondtam, hogy ne kezdjen veled!

– Aha, és rajta lesz a számlán a száma vagy sem! Ez a tét!

– Állom!

– Ha rajta van, fizetek. Ha nincs… – vigyorgott Ádám egészen közel hajolva Tamáshoz.

– Akkor az enyém! Nem kell túlragozni!

– Ez a beszéd!

Hátradőltek és elégedetten bámultak a pult felé. Anna eltűnt a szemük elől, a környező asztaloknál sem látták most. Teltek a percek, a zenét már megszokták, a közönség átlagéletkora nem érte el a húsz évet, fogyott a sok színes koktél, és a tálcákon villogtak a feles poharakban kimért vodkák, brandyk, whiskyk, konyakok. A hely szellemét egy sajátos letűnt kor varázsolta szokatlanná. A belsőépítész sok ipari fémet és betont használt, hangsúlyozottan erős és kopott színekkel dobta fel a designt. A neonok pedig a huszonegyedik század csillogásával kápráztatták el őket. A falakon régi szimbólumok sorakoztak a hidegháború és a Szovjetunió diadalmas idejéből. Plakátok és fotók, tankátkelő helyre figyelmeztető piros-fehér táblától a sugárveszélyt jelző, fekete-sárga jelzőszalagig. És volt egy vitrin tele szedett-vedettnek látszó kitüntetésekkel, összegraffitizett betondarabokkal a berlini falból, gázálarccal, gyakorlógránáttal, katonai rohamsisakkal, afféle rögtönzött múzeumnak is megfelelt volna. Volt egy nomád afgán sarok is, ami egyáltalán nem illett bele a hely atmoszférájába. Alacsony, szőttesekkel letakart padok vettek körül egy asztalt. Alatta régi afgán szőnyegek, a falnak ezen a részén pedig nem plakátok, hanem nomád tevenyeregből készült falvédő díszelgett. Néhány óriás párna egészítette ki a berendezést, és akik ideültek gyakran kértek vízipipát is az asztalukhoz.

Tamás a mobilja kijelzőjére sandított, és mutatta Ádámnak, hogy idő van. Nem tudták, hogy mikor kezdődik ugyan a razzia, mert az eligazításon a Kabul nevű bár előtt egy raktár is szerepelt a listán, ám most lehettek a legtöbben itt. Végre feltűnt Anna, italokat vitt ki, majd letette a számlát kettőjük közé az asztalra. Ádám könnyedén felmérte, hogy kézzel nem írtak semmit a gépi blokkra, Tamásra nézett, és mozdulatával jelezte, hogy Tamás a nyertes, Tamásé a számla, ő befejezte a mai estét. Hirtelen elhallgatott a zene és a rettenetes zaj még tovább dübörgött a dobhártyákban, az agyakban. Anna a pult felé fordult, a fényeket szabályozó rendszer is mintha megmerevedett volna. Tamás a kezében tartotta a számlájukat fedező összeget, Anna felé nyújtotta. Ő és Ádám gyorsan kapcsoltak, hogy mi következik. A kellemes homályt a sorban felvillanó erős lámpák fehér fénye fagyasztotta meg. Anna csodálkozva indult egy másik asztalhoz az üres poharakért, amikor a hangszórókból határozott, rövid utasítások záporoztak.

– Rendőrség! Igazoltatás! Senki ne mozduljon! Maradjanak a helyükön!

– Odanézz, mögötted! – kiáltott Tamás Ádámnak, aki a bejáraton beözönlő egyenruhás kollégáit nézte. Tamás közben a barátja mögött még lassan meg-megmozduló vendégeket látta. Azonnal feltűnt neki a többieket félrelökdöső, nagyon is rohanó alak.

– Készítsék elő személyazonosító okmányaikat! Maradjanak a helyükön! – dörögtek a hangafalakból az utasítások.

Ádám volt ugyanis közelebb a mellékhelyiséghez és az odarohanó férfihez, akit Tamás észrevett. Ádám szinte feldöntve az asztalukat ugrott fel, majd máris a menekülő nyomában rohant volna, ha Anna a tálcájával nem lép pontosan elé. Ádám keresztülesett Annán, mindketten a padlóra zuhantak. A fiatal rendőr nem késlekedett, még látta, ahogy a női vécé ajtaja becsapódik a fickó mögött. Felpattant és hasonló energiával lökdöste félre útjából a lecövekelt fiatalokat, mint a rossz fiú.

Tamás gyorsan Annához ment