Az alvilág süllyesztője - Segítség, gyilkos!

BARSI ÖDÖN

AZ ALVILÁG SÜLLYESZTŐJE

SEGÍTSÉG…! GYILKOS…

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-340-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

AZ ALVILÁG SÜLLYESZTŐJE

I. FEJEZET

A közeli templom órája éjfél után kettőt ütött, mikor Ralph Howard, a chicagói rendőrség fiatal felügyelője, gondolataiba mélyedve, lehorgasztott fejjel betért abba a kis vendéglőbe, ahol mindennap vacsorázni szokott. A helyiségben már alig tartózkodott néhány vendég; az asztalok jórészt szabadok voltak. Annál inkább meglepte a felügyelőt, hogy megszokott helye foglalt volt. Fiatal nő ült az asztalnál, és fejét kezére hajtva szorgalmasan jegyezgetett az előtte fekvő hatalmas füzetbe. A felügyelő bosszankodva megfordult, hogy másik asztalt keressen magának. A padló reccsenésére azonban a fiatal nő fel-tekintett:

– Halló, Mr. Howard! Csakhogy eljött. Már azt hittem, hogy hiába várom. No, ne vágjon olyan haragos arcot, amiért elfoglaltam a helyét, inkább üljön le. Komoly beszélnivalóm van magával.

Howard elnevette magát, bár cseppet sem volt jó hangulatban.

– Mielőtt leülnék, engedjen meg egy kérdést – mondta merev, szolgálati modorban. – Milyen minőségben kíván beszélni velem? Mint miss Dorothy, vagy mint Dorothy Budget, a „Tribune" riportere…

–…akit a többi kollégájával együtt a pokol fenekére kíván! – mosolygott a lány. – Nos hát, őszinte leszek! Mint miss Dorothy akarok magával beszélni, arról, amit Dorothy Budgetnek, a riporternek írnia kellene.

– Sejtettem – mondta kesernyésen Howard

– De nem Howard felügyelővel, hanem Ralph Howarddal, öreg pajtásommal akarok beszélni. És ígérem – tette hozzá –, hogy amit maga Dorothyval beszélni fog, azt Dorothy Budget, a riporter nem fogja meghallani és nem fogja megírni.

Howard felsóhajtott és leült a lány mellé.

– Megadom magamat. S egy szót sem kell szólnia, tudom, miről akar velem beszélni. De akár mint Ralphot, a pajtását, akár, mint Howard felügyelőt kérdez meg, sajnos, csak azt mondhatom, hogy valamennyi kollégámmal együtt tehetetlenül állunk az utóbbi idők nagyobb szabású bűnügyeinek megfejthetetlen és érthetetlen rejtélyei előtt. Mintha csak meg volnánk babonázva. Úgyszólván az orrunk előtt egyszerűen levegővé válnak a körözött gyilkosok és rablók… Őszintén szólva nem is csodálkozom, hogy a sajtó támad minket, mert valóban úgy látszik, mintha összejátszanánk velük. Ennyi balsikert nem lehet egyszerűen a véletlen számlájára írni. Ez sokkal több – ez rendszer!

– Úgy van, Ralph, helyesen mondta: ez rendszer! – mondta komolyan a lány. – Mégpedig meggyőződésem szerint egyetlen kéz által szervezett rendszer. Éppen erről akartam magával beszélni!

– Beszélni!… Drága, édes Dorothy, ha maga tudná, hogy mi mennyit beszélünk erről! – legyintett bosszúsan Howard. – Sőt, talán túl sokat is beszélünk, pedig itt nem beszélni, hanem tenni kell!

A leány elgondolkozva nézett maga elé.

– Tudom, hogy maguk szerint nem sokat értek a bűnügyekhez – mondta kezét Howard karjára téve. – Maguk logikával dolgoznak, és így talán nevetségesnek látszik, ha én, fiatal lány létemre, beleütöm az orromat a nyomozásba. De mégis arra kérem, mondjon el nekem néhány olyan részletet, amit nem hoztak a nyilvánosságra. Talán a nő ösztöne megérzi azt, amit a férfi a maga logikájával és eszével nem tud megfejteni. Bízzon bennem, én tudok hallgatni, mint a sír, ha kell… És én olyan nagyon-nagyon akarok segíteni magának, hiszen annyira szeret… szeretném… ha magának sikerülne ennek a titoknak a nyomára jönni – kérlelte a lány olyan hévvel, hogy csak amikor befejezte, kapta rajta magát, hogy mindkét karjával átkarolja Howard nyakát. Fülig elvörösödve, ijedten hajolt vissza. A mozdulat azonban csak félig sikerült; jobb kezét Howard útközben elfogta és gyengéden magához húzta.

– Rendben van, Dorothy, megbeszélek magával mindent. Eddig is megbíztam magában. S ha hallgattam, nem bizalmatlanságból nem beszéltem ezekről, hanem inkább attól féltem, hogy a saját aranyos fejecskéje után megy, és esetleg olyan veszedelembe sodorja magát, amiből nem tud kikeveredni.

– Megígérem – legyintett Dorothy –, hogy ezt magára bízom!… Csak akkor avatkozom a dolgába, ha elkerülhetetlen lesz.

– Erre nem kerül sor, darling – mosolygott a detektív.

Howard előhúzta noteszét és szórakozottan lapozgatott a kabalisztikus jelekkel és gyorsírással telefirkált lapok között.

– Hogy mindent megértsen – mondta csendesen –, két évvel ezelőtt kell kezdenem, amikor maga még az iskolapadban ült, és nem a szerkesztőségi asztal mellett.

–…de újságot olvastam – jegyezte meg a leány –, és élénken emlékszem a Timson-ügyre, amelyikkel tulajdonképpen elkezdődött a balszerencsék sorozata.

– Úgy van! Látom, nagyszerűen van informálva, darling – bólintott Howard. – Biztosan emlékezni fog arra is, hogy ezt az első pillanatban teljesen érthetetlen hármas gyilkosságot milyen bravúros gyorsasággal nyomoztuk ki, és egy szerencsés véletlen segítségével már másnap este sikerült a tettes személyazonosságát megállapítanunk…

– Ne szerénykedjen, Ralph – mosolygott a lány. – Nagyon jól emlékszem, hogy egy bizonyos Ralph Howard nevű fiatal detektívet, akinek az ügyességén múlt a „szerencsés véletlen", ugyanakkor soron kívül felügyelővé léptettek elő!

– Hát igen… De ha olyan pontosan emlékszik mindenre, akkor azt is tegye hozzá, hogy érdemtelenül ért engem ez a kitüntetés, mert „Furulyás Jack", a tettes, ma sincs a kezünk között. A jelen pillanatban is szabadon futkároz, és nevet a markába. Annak ellenére, hogy az egész világon körözzük, minden rendőrnek a zsebében van a fényképe, mégis egyszerűen eltűnt, mint a kámfor, pedig mindenki biztosra vette, hogy napok alatt elcsíphetjük. Hiszen olyan jellegzetes pisze orra van, mint egy kardhalnak; még sötét éjszaka is száz méterről felismerhető, a tett színhelyén pedig megtaláltam a jobb hüvelykjének a lenyomatát. S ráadásul még egy jellegzetes tulajdonsága volt, amiről a gúnynevét is kapta. Naphosszat fütyörészett. Állandóan vékony sétapálcával járkált, amelyet úgy billegtetett a zene ütemére, mintha furulya lenne. Ez csak elég feltűnő ismertetőjel! Nem?

– Meg is volt az eredménye! – nevetett Dorothy. – A rendőrök akkoriban minden sétapálcás férfit fülön csíptek, úgy, hogy senki sem mert botot hordani.

– Úgy van – bólintott Howard. – Természetesen sok félreértés fordult elő, úgyhogy vicclapok hetekig ezzel bosszantottak minket. Most azonban elmondok egy esetet, ami nem szivárgott ki, és ami még rejtélyesebbé tette az ügyet. Egyik este egy egészen más, kis jelentőségű bűnügy tettesét hajszolva elvetődtem a „Night Club" című, kétes hírű mulatóba. Bizonyára hallott felőle?

– Sőt riportot is írtam a lokálról és az örökifjú tulajdonosnőről. A platinaszőke Pearle White érdekes asszonytípus.

– Tehát, amint mondtam, eszembe sem volt a „Furulyás Jack, amikor szmokingba öltözve három társammal együtt egyszerű vendégként bevonultunk a mulató egyik intim páholyába, hogy szemügyre vegyük a közönséget. Valami ismeretlen telefonáló ugyanis beárulta, hogy Gotthard Henderson, akit akkor kerestünk, és aki azóta szintén nyomtalanul eltűnt, abban a lokálban tartózkodik. Hendersont azonban nem találtuk meg és már éppen távozni akartunk, mikor az egyik páholyban egy felénk háttal ülő alakra lettem figyelmes. Arcát nem láthattam, de az alakja nagyon ismerős volt. Elhatároztam, hogy közelebbről is megnézem, ki az, aki a tulajdonosnővel beszélget. Áthajoltam a páholy korlátján, s az örömtől majdnem felkiáltottam. A tulajdonosnő páholyában ülő ismeretlen alak ugyanis egy szalmaszálat tartott a kezében, és úgy billegtette rajta taktusra az ujjait, akárcsak a „Furulyás Jack.

– És mire odaértek, hűlt helyét találták – jegyezte meg Dorothy izgatottan.

– Ha elszalasztottuk volna, akkor nem lett volna rejtélyes az eset – felelte elgondolkozva Howard. – Mire leértünk, a páholy valóban üres volt. A csirkefogó észrevett bennünket és menekülni akart. A szmokingom ráfizetett a hajszára, de negyedóra alatt mégis csak elcsíptük. Közben engem leütöttek, úgyhogy csak másnap, a rendőrség cellájában láttam viszont az elfogott embert. Mikor a zárkájába beléptem, ismét háttal ült felém, és így rögtön felismertem, hogy „Furulyás Jack". Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor megfordult. Soha nem látott, idegen arcú ember meredt felém.

– Biztos, hogy ugyanaz a férfi volt, altit maga a mulatóban látott? Hátha mást fogtak el a kollégái?

– Nem, Dorothy! Az ember ugyanaz volt, akit a mulatóban láttam, hiszen mondom, a cellájában is rögtön felismertem! És, hogy ez az ember a „Furulyás Jack" volt, arra még ma is leteszem az esküt! Ha babonás lennék, azt mondanám, hogy az ördög kicserélte a fejét…

– Miért nem vizsgálták meg az ujjlenyomatát? – kérdezte izgatottan a lány.

.– Az első dolgunk volt! – legyintett bosszúsan Howard. – Mint tudja, a tett színhelyén csak a jobb kéz hüvelykujjának a lenyomatát találtuk meg, tehát csak azzal hasonlíthattuk volna össze. Azonnal a cellába hívattam a daktiloszkópusokat és levetettem velük a fogoly ujjlenyomatát…

– A hüvelykujjak egyeztek?

– Nem lehetett összehasonlítani, mert nem volt mivel. A fogoly jobb hüvelykujjának a lenyomata csak egy tömör fekete folt volt.

– Nem értem?!

– Én sem értettem! Újra levettük e lenyomatot, és újra csak sima fekete folt volt. Amikor megvizsgáltuk a nyugodtan mosolygó fogoly ujját, megoldódott a rejtély. Orvosi bizonyítvánnyal igazolta, hogy az ujján – harmadfokú égési sebeket szenvedett. Mire kénytelenek voltunk sűrű bocsánatkérések között szabadon bocsájtani, sőt még kártérítést is fizetni neki, hogy ne csináljon botrányt! – fejezte be dühösen Howard.

– Különös! – tűnődött Dorothy. – Egészen különös!… És a többi eset?

– A többi!?… Más szereplőkkel, más bűnügyek voltak, de lényegileg teljesen azonosak. A tetteseket kinyomoztuk, de elfogni nem tudtuk őket. Azok is úgy eltűntek, mint a kámfor. De nem! Nem jól fejezem ki magam, csak láthatatlanok lettek, mert a kezük nyomával azután is találkoztunk.

– Hogy érti ezt, Ralph?

– Ismeri például a Central Bank esetét? Csak egy ember tudta megfúrni a kasszát: a kanadai Ben Kayton. Az egész munka, a szerszámok, az előkészületek, a kivitel és a könyörtelenség, amivel az éjjeli őrt halálra sebezte, mind tipikusan az ő kezére vallottak…

– Ralph, maga kísérteteket lát! – csóválta a fejét Dorothy. – Hiszen az éjjeliőr, mielőtt meghalt, egészen pontos személyleírást adott a sasorrú, szőke tettesről, ezzel szemben, ha jól tudom, Kaytonnak fekete haja és egyenes orra volt.

– Az arc idegen volt, de a kéz, az Kayton keze volt – mondta emelt hangon