A kőkoporsó titka / Számum / Gyilkos múmia

BARSI ÖDÖN

A KŐKOPORSÓ TITKA

SZÁMUM

GYILKOS MÚMIA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-328-6

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Barsi Ödön jogutódja

A KŐKOPORSÓ TITKA

I. FEJEZET

A BETÖRŐ

Az utca csak gyéren volt megvilágítva. Sűrű, sárgás köd ereszkedett a villanegyedre, és elmosta a tárgyak határozott körvonalait. A londoniak „borsólevesnek" nevezik az ilyen ködöt, bár ez a prózai elnevezés sehogy sem illik a félelmetes páralepelhez, mely sokszor órákra is megbénítja a világváros forgalmát.

Thompson próbaidős rendőrt szemelte ki a sors arra, hogy ezen az éjszakán szemmel tartsa a milliomosok villáit.

A fiatal rendőr átkozottul rossz hangulatban volt, dacára annak, hogy két pohár hamisítatlan skót whiskyt hajtott fel, mielőtt szolgálatba lépett… Fagyos szél zörgette a sárgás lombokat a kertek díszes vasrácsai mögött. A köd megnövesztette a sötéten imbolygó fákat, és valóban nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy az ember leselkedő alakokat véljen felfedezni a fatörzsek és bokrok titokteljes félhomályában.

Thompson bátor ember volt, de ezen az éjszakán ő is félt. Valami megmagyarázhatatlan szorongás kerítette hatalmába. Erősen megmarkolta gumibotját, és aggodalmas pillantásokkal méregette a vasrácsokon keresztül a sötét bokrokat. Éppen Sir Archibald Wrenn pompás villájához ért, amikor éles csörrenésre lett figyelmes. Meglapult egy kőoszlop árnyékában…

Egy utcai lámpa fénye megvilágította a hatalmas villa frontját. Az első emeleten az egyik ablak nyitva volt, és a fiatal rendőr megdöbbenve nézte az ablakpárkányon megjelenő sötét alakot, aki a következő percben már majomügyességgel kúszott le a falat borító repkényen.

Thompson félelme egyszerre megszűnt. Az éjszaka láthatatlan fantomjai helyett most egy vérből és húsból való ellenfél közeledett feléje. A megreccsenő ágak elárulták, hogy merre tart a betörő. A fiatal rendőr előhúzta pisztolyát, és keze egy pillanatig sem remegett.

Egy másodpercig arra gondolt, hogy sípjába fúj és segítséget kér, de hamarosan elvetette ezt a gondolatot. A betörő is meghallotta volna a sípjelet, és kétségtelenül más irányba próbált volna menekülni… Thompsonnak eddig sohasem volt különösebb kalandja, és büszkeség töltötte el arra a gondolatra, hogy most talán egyedül elfoghat egy veszedelmes betörőt. A fiatal rendőr ugyanis egy pillanatig sem gondolt arra, hogy esetleg egy egészen rendkívüli ellenfél akad útjába… Talán a hírhedt félszemű Jack, az alvilág réme kerül a pisztolya elé?… Vagy talán a sokat emlegetett Brack? …Most már közvetlenül mellette zörrentek meg a bokrok… Kavics csikordult és súlyos léptek közeledtek… Alig néhány lépésnyire a leselkedő rendőrtől egy sötét alak mászott át a vaskerítésen. Még nem ért le a földre, amikor Thompson kezében pisztollyal kiugrott az oszlop mögül.

– Állj, vagy lövök!

A betörő megmerevedett. A félhomályban megcsillanó fegyver meggyőzte arról, hogy futással nem menekülhet. Thompson egy lépéssel közelebb ment az áldozatához. Most már annyira biztos volt a dolgában, hogy tréfálkozni is ráért.

– Talán jelmezbálra készül uraságod?

Az ismeretlen mozdulatlanul állt. Szeme fenyegetően parázslott a fekete selyemálarc résein keresztül.

– Sok kellemetlenségtől megkímélné magát, barátom, ha most futni engedne! – mondta vibráló hangon.

Thompson akaratlanul is felfigyelt az ismeretlen mélyen csengő, kellemes hangjára. Most már tudta, hogy nem holmi részeges csavargóval van dolga, hanem egy gentleman betörővel.

Annál jobb! – gondolta és keményen megmarkolta pisztolyát.

– Fel a kezekkel! – vezényelte ellentmondást nem tűrő hangon. Figyelmeztetem, hogy a pisztolyom igen könnyen elsül. Makrancos jószág, és alig bírok vele… Háromig számolok. Egy… kettő…

Az álarcos karja a magasba lendült.

Thompson elégedetten nevetett.

– Így sokkal kellemesebben diskurálhatunk. Álljon uraságod a lámpa alá.

Az ismeretlen ugyan engedelmeskedett, de a rendőr megbotránkozva látta, hogy a szája, melyet nem fedett el a fekete selyemálarc, mosolyra húzódott.

– Majd én elveszem a kedvét a nevetéstől – mondta mérgesen. – Mit keresett a villában?

Az álarcos vállat vont.

– Ha azt mondanám, hogy egy elsárgult fényképet, akkor aligha hinné el…

– Ne beszéljen ostobaságot! – mondta a rendőr mérgesen. – Figyelmeztetem, hogy a Scotland Yard urai nem ismerik a tréfát. A rendőrségen majd ellátják a baját, ha ilyen mesékkel akarja megtéveszteni a hatóságot.

Az ismeretlen még mindig mosolygott.

– És ha azt mondanám, hogy az említett képet megtaláltam és a zsebemben van? Megengedi, hogy elővegyem?

– Ne mozduljon! – recsegte a rendőr. – Majd inkábbén megnézem, hogy mit rejteget a kabátjában…

Az ismeretlen halkan nevetett.

– Erre aligha fog most már sor kerülni, barátom! Húzz a fejére egyet, Joe!

Thompson villámgyorsan hátrafordult. Már későn eszmélt arra, hogy ellenfele becsapta, és nincs senki a háta mögött. Egy rettentő ütés az állát találta, mikor újra az álarcos felé akart fordulni.

A rendőr maga is gyakran bokszolt, de nem emlékezett, hogy valaha is hasonló ütés érte volna. A szürke ködtakarón keresztül is látni vélte a csillagokat, mielőtt elterült a földön.

*

Thompson néhány perc múlva arra eszmélt, hogy egy magas termetű férfi áll előtte. A fiatal rendőr nagy nehezen feltápászkodott.

– Hughes felügyelő úr! – mondta megdöbbenve.

A markáns arcú, karcsú férfi elmosolyodott.

– Csinos ütést kaphatott, barátom. Alaposan megdagadt az arca.

Thompson végighúzta kezét dagadt arcán, és elkeseredetten gondolt vissza ostobaságára, hogy nem sípolt idejében segítségért, amikor az álarcos már a keze között volt. Néhány szóval elmondta különös kalandját az álarcossal. Hughes figyelmesen végighallgatta a rendőr beszámolóját, azután a magas vaskapuhoz lépett, amelyen egy kis réztábla csillogott.

– Archibald Wrenn egyiptológus – betűzte ki a felügyelő a táblába vésett szavakat. – Tehát ebből a házból jött ki az álarcos férfi?

Thompson a még mindig nyitott ablakra mutatott:

– Igen, felügyelő úr! Ott mászott le. Már azt hittem, hogy elcsípem a fickót, amikor leütött.

Hughes kesztyűs keze a csengőre tapadt. Háromszor is csengetett, de a villában senki sem mozdult.

– Nincs más hátra, átmászunk a kerítésen – mondta a felügyelő, és elhatározását máris tett követte.

Thompson elégedetten állapította meg, hogy a felügyelő bámulatosan ért a mászáshoz. Szempillantás alatt felkapaszkodott a magas kapu tetejére, és gyors mozdulattal átvetette magát a hegyes, lándzsaszerű vasrudakon, melyek a kapu tetejét díszítették. Thompson követte feljebbvalóját, és ő is csakhamar leküzdötte az akadályokat.

Hughes magával húzta a rendőrt a bokrok közé, melyek a kavicsos utat szegélyezték.

– Pszt! …Jön valaki!

Csakhamar kiderült, hogy a felügyelő ezúttal tévedett. Csak az utcán járt valaki… A léptek zaja elenyészett… Mély csend borult a ködös kertre… Az utcai lámpa gyér fénye sárgásán szűrődött át a szürke párán. Hughes megborzongott. A villa, amely az utcáról barátságosnak látszott, a kertből nézve inkább óriási kriptához hasonlított. A sárga falakra folytonosan váltakozó árnyakat rajzoltak a szél borzolta fák lombjai. A sötét ablakok úgy meredtek a néma kertre, mint az üreges szemgödrök… Különös titokzatosság lengte körül a hatalmas, sárga épületet, és Hughest most ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint röviddel ezelőtt Thompsont… Valami rejtett fenyegetés áradt a szürkéllő épületből, és a felügyelő szinte odaképzelte a ház kapuja fölé a felírást: Eddig és nem tovább!

Hughes azonban nem lett volna igazi detektív, ha csak egy pillanatig is tétovázott volna a kapu előtt… Ezúttal nem is próbálkozott a csengetéssel, hanem egy álkulcsot húzott elő zsebéből, és a zárba illesztette. Halk csattanás hallatszott és a hatalmas kapu feltárult. A felügyelő belépett a sötét lépcsőházba, és csakhamar megtalálta a villanykapcsolót. Éles fény árasztotta el a lépcsőt, mely az emeletre vezetett.

A detektív és hű csatlósa megindultak a lépcsőn…

II. FEJEZET

A KŐKOPORSÓ TITKA

Hughes elfogódottan állt meg a hatalmas terem küszöbén, ahová kisebb-nagyobb szobák labirintusán keresztül jutottak el. A detektív álmában sem gondolta volna, hogy a British Múzeumot kivéve, hasonló helyiség létezik Londonban. Hughes valamikor igen sokat foglalkozott archeológiával, és így az első perc ámulata után lassan-lassan értékelni kezdte a teremben felhalmozott ritkaságokat. Minden, amit Egyiptom évezredes kultúrája kitermelt, képviselve volt ebben a teremben.

A levegő telítve volt a múmiák különös, nehéz szagával. A teremben felállított üvegszekrényekben megfeketedett tetemek feküdtek. Az egyik üvegszekrényben a detektív megpillantotta Secostris híres múmiáját, melyet azért kellett eltávolítani a berlini múzeumból, mert legalább fél tucat ember halálát okozta. Hughes nagyon jól emlékezett még azokra a sorozatos szerencsétlenségekre, amelyek évekig lázban tartották fél Európa sajtóját. A legendás múmiát annak idején a múzeum igazgatósága a pincébe vitette, de ott is szerencsétlenség történt, mert a pince váratlanul beomlott, és a romok két embert maguk alá temettek. A múmia azonban épen és sértetlenül került ki a beomlott pincéből, és az árverésen egy angol műgyűjtő birtokába került.

Hughes most már tudta, hogy a kérdéses műgyűjtő azonos Archibald Wrenn-nel, a neves egyiptológussal. A detektív sokat hallott már beszélni Wrenn villájáról, de a valóság minden elképzelést felülmúlt.

A tágas helyiségben miden talpalatnyi helyet betöltöttek a múmiák, gránitszarkofágok, különféle alabástrom edények és szobrok. Közvetlenül az ajtónál Egyiptom régi istenei: a sakálfejű Anubis és az oroszlán koponyájú Sekhmet bámultak meredt szemükkel a belépőre… Egy hatalmas kőkoporsón a kiterített szárnyú Ba madár körvonalai látszottak, míg alatta a koronás Ureus kígyó finom vonala rajzolódott ki. A falakon körös-körül polcok sorakoztak egymás mellett, és rajtuk furcsa szobrocskák, emblémák, amulettek és szkarabeuszok.

Hughes annyira elmerült a csodálatos kiállítás szemlélésében, hogy észre sem vette azt a sovány férfit, aki egy mellékajtón lépett be a terembe.

– Kezeket fel!

A detektív és Thompson a hang irányába fordultak és csodálkozva meredtek a kísérteties alakra, aki kezében revolverrel lassan közeledett feléjük.

Hughes agyában lassan derengeni kezdett egy kép, amelyet valamikor egy szakfolyóiratban látott néhány héttel ezelőtt. A kép Archibald Wrennt, a híres egyiptológust ábrázolta. A detektív most már nem kételkedett abban, hogy a ház urával áll szemben.

Sir Archibald Wrennt aligha felejtette el az, aki valaha is látta. Vékony alakján földig érő házikabát lötyögött, keskeny karvalyarca hihetetlenül vékony nyakon himbálózott. Haja vörösessárga volt, mint a sivatag homokja, ahol valamikor Egyiptom kényurai éltek. Boltozatos homloka alól nyugtalan, fürkésző szempár csillogott. Wrenn életkorát nehéz volt megállapítani. Bőrét ezer apró ránc szántotta végig. Olyan volt ez az arc, mintha finom pókháló borította volna.

– Remélem, nem akar lelőni bennünket, Sir – kérdezte a detektív tréfásan. – Mi az ön védelmére jöttünk ide. Ugyanis a rendőr egy betörőt látott kimászni a villa egyik ablakán.

A pisztolyt tartó kéz megremegett.

– Egy betörőt?

Hughes bólintott.

– Yes. Egy szabályszerű betörőt, aki ezt a derék rendőrt leütötte és elmenekült.

– Ön is rendőr? – kérdezte Wrenn vékony és határozottan kellemetlen hangon.

– Igen… A Scotland Yard kötelékébe tartozom –, válaszolta a felügyelő.

– Jó volna megállapítani, hogy a betörő mit vitt el innen, bár alig hiszem, hogy ez lehetséges volna.

Wrenn csak most vágta zsebre fegyverét, de még mindig gyanakodva pislogott a detektívekre.

– Alig hiszem, hogy hiányoznék valami, de ha mégis így lenne, akkor majd értesítem a Scotland Yardot… Ha megengedik, kikísérem önöket…

– Bocsánat, Sir – vetette közbe a detektív –, de mielőtt távoznánk, néhány hivatalos kérdésem volna.

– Talán holnap folytathatnánk a diskurzust – vélekedett az egyiptológus.

Hughes a félreérthetetlen célzást elengedte a füle mellett.

– Az ügy érdekében most kell megtárgyalnunk a dolgokat…

– Ahogy parancsolják – mondta Wrenn kelletlenül. – Mit óhajtanak tudni az urak?

– Egyrészt arra volnék kíváncsi, hogy hány cseléd tartózkodik az épületben? Ismételt csengetésemre ugyanis senki sem nyitott ajtót.

– A cselédségnek felmondtam – hangzott a gyors válasz. – Egyedül vagyok az épületben. Úgy látszik, mélyen aludtam, mert nem hallottam a csengetést.

– Így a betörőt sem hallotta, Sir?

Wrenn energikusan rázta a fejét.

– Nem! – mondta határozottan. – Semmit sem hallottam, fogalmam sem volt arról, hogy rajtam kívül van még valaki az épületben. Most is csak arra ébredtem fel, hogy fény szűrődik a szobámba… A világosságra ugyanis rendkívül gyorsan reagálok, csak teljes sötétségben tudok aludni.

– Értem – mormogta a detektív. – Ha megengedi, körülnézek egy kicsit a teremben. Hátha valami nyomot találok, amiből a betörő személyére esetleg következtetni lehet.

– Talán azt hiszi, hogy az állítólagos betörő itt hagyta a fényképét? – kérdezte a ház ura ironikusan.

Hughes elmosolyodott.

– Ezt éppen nem gondolom, de gyakran előfordult praxisomban, hogy egy eldobott cigarettavég vagy más hasonló csekélység később nagyon fontos szerepet játszott a nyomozásban… A brixtoni bank betörőit például egyetlen elmosódott ujjlenyomat juttatta a rendőrség kezére… Tehát, ha megengedi, Sir…

Wrenn türelmetlenül intett:

– Kutassanak az urak, amíg kedvük tartja. Én azonban visszavonulok a szobámba, miután aludni már úgysem tudok, legalább a könyvemen fogok dolgozni. Ha valami fontosat találnak, kérem, értesítsenek. Egyébként nem zavarom az urakat, és úgy gondolom, hogy távozásukkal sem lesz baj, hiszen a bejáratot