Goethe-breviárium: A költő élete, művei és igéi

WILDNER ÖDÖN

GOETHE-BREVIÁRIUM

A költő élete, művei és igéi

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-936-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Wildner Ödön jogutódja

ELSŐ RÉSZ

GOETHE ÉLETE

I.

GYERMEKÉVEK

(1749–1765)

1. SZÜLETÉSE, SZÁRMAZÁSA

Johann Wolfgang Goethe 1749. augusztus 28-án, délben született a Majna-melletti Frankfurtban, szüleinek a Hirschraben-en bírt házában. Apja: Johann Caspar Goethe, császári tanácsos (1710–1782), anyja Katharina Elisabeth Textor (1731–1808). Szülei 1748-ban kötöttek házasságot. A költő első gyermekük volt; a második: Cornelia, utóbb Joh. Georg Schlosser jogtudós felesége (1750–1777). Többi négy gyermekük egészen zsenge korban halt el.

Az apai ág első biztos nyomait Thüringiában találták. Derék iparosok (kovács, szabó, vendéglős) voltak ezek az ősök. A költő nagyapja: Friedr. Georg G. 1705-ben Frankfurtba költözik s házassága révén igen módos fogadóssá lesz. Fia, a költő apja különböző egyetemeken jogot végzett, sokat utazott, de nem vállalt hivatalt, sem magángyakorlatot, hanem csupán tekintélyes vagyonából élt s kedves tanulmányainak, gyűjteményeinek és gyermekei gondos és pedáns nevelésének. A Dichtung und Wahrheit, háztartáskönyve és olasz úti naplója jellemrajzának fővonásai. Komoly, hajlottabb korában egyenesen komor, takarékos – de fiával szemben éppen nem fukar – ember volt, Nagy Frigyes lelkes híve. Fia nagyobb tehetségének korai és szíves elismerője, előmozdítója, bár a fiú az apai kéznek sokszor csak keménységét érezte. Műveltsége nagy volt: tudott latinul, görögül, angolul, franciául, olaszul s egy keveset spanyolul is. Gazdag könyvtárának maradványai, disznóbőrkötésekben, ma is láthatók a frankfurti házban; szintúgy rézmetszet- és festménygyűjteményének egy része.

A költő anyja, a literátus és tisztviselői családból származó Frau Rath, Frau Aja a XVIII. századbeli német kulturvilág kimagasló, kedves alakja. Nem csupán azon a réven, hogy ilyen zsenit szült, hanem saját nagy egyéniségével is. Fia tanúságából, többször közzétett leveleiből igen eredeti képet nyerünk róla. Néhány idézet rávilágít természetére. Íme:

„Örülök életemnek, mert még izzik a lámpása, nem keresem töviseit, megragadom apró örömeit; ha az ajtó alacsony, lehajtom a fejem; ha elháríthatom a követ az útból, megteszem; de ha túl nehéz, megkerülöm, s így nap-nap mellett találok valamit, aminek örülök és a zárkő – az Istenben való hit. Másutt így beszél életelvéről: „Felcsípni minden kis örömöt, de valahogy nem boncolgatni, szóval napról-napra gyermekibb kedélyűvé lenni.

Bár panaszkodik, hogy „írni nekem annyi, mintha présbe szorítanák az ujjaim" – szívesen, kedvvel, üde művészettel – és souverain helyesírással – trécsel leveleiben. Igaz vallásossága jelentkezik leánya halálakor (1777) Lavaterhez írt soraiban, melyeket teljes eredetiségükben adunk, német stílusa és helyesírása próbájául:

„…mein Mann war den gantzen Winter kranck, das harte zuschlagen einer Nebenthüre erschröckte ihn, und dem Mann muste ich des Todes Bote seyn von seiner Tochter die er über alles liebte – mein Hertz war wie zermahlt, aber der Gedancke, ist auch kein Unglück in der Stadt, das der Herr nicht thut, hielte mich dasz ich dem Schmertz nicht erlag. Ohne den Felsenfesten Glauben an Gott – an den Gott, der die Haare zehlet dem kein Sperling fehlet – der nicht schläfft noch schlummert, der nicht verreiszt ist – der den Gedancken meines Hertzens kent ehe er noch da ist – der mich hört ohne dasz ich nöthig habe mich mit Messern und Pfriemen blutig zu ritzen, der mit einem Wort die Liebe ist – ohne Glauben an den wäre so etwas ohnmöglich auszuhalten. – Aber wir! die wir wissen dasz über den Gräbern unsterblichkeit wohnet, und dasz unser spannenlanges Leben auch gar bald am Ziel seyn kan – uns ziemt die Handt zu küssen die uns schlägt, und zu sagen zwar mit 1000 thränen der Herr hats gegeben, der Herr hats genommen, sein Nahme sey gelobet."{1}

Kitűnően, szemléltetően tud elbeszélni, beszámolni. Stílusa az alkalom s aszerint, kinek ír, hol komoly, sőt ünnepélyes, hol játszi, gyermekded, hamiskodó, de mindig méltányos, megértést, szeretetet, jóindulatot lehelő:

„Isten abban a kegyelemben részesített, hogy tőlem még egy árva emberi lélek sem ment el elkeseredve, legyen bármely rendű, korú, nemű. Nagyon szeretem az embereket, ezt érzi apraja-nagyja – nem vagyok senkinek erkölcsbírája („bemoralisiere niemand), iparkodom mindenki jó oldalát kikutatni, a rosszát pedig ráhagyom arra, aki az ember Teremtője, s aki legjobban érti a módját, hogy csiszolja le az éleit, s e mellett a módszerem mellett jól, boldognak, vidámnak érzem magam.

Ezt a liberalizmust senki sem tapasztalhatta jobban, mint fia édese, Christiane, aki oly sokáig volt kénytelen fonák helyzetéért Weimar álszenteskedőinek – köztük a vérig sértett Charlotte von Stein-nek – nyilait elszenvedni, holott a Frau Rath mindjárt átérezte, mi ő a fiának, s rövidesen kedves leányának szólította s szerette. Kifogyhatatlan volt mesékben, adomákban, hasonlatokban, bibliai idézetekben. Temperamentuma – egyik unokája szerint – még hajlott korában is zúgva áradó meleg életfolyam, amely mindeneket magával ragad s nem enged elhűlni s ítélni. Emellett azonban: „Rend és léleknyugalom a természetem fővonásai; ezért mindjárt megteszem, amit tennem kell, a legkellemetlenebbet legelőbb, s lenyelem az ördögöt, anélkül, hogy előbb soká ókumlálnám. Fiára örökített szerencsés tulajdonsága, hogy lehetőleg kitér minden túl heves kedélyrázkódás elől. (Tudvalévő, hogy ez a lelki prophylaxis hozta nagy fiát a rideg ember hírébe.) Fejedelmek, hercegasszonyok keresték fel személyesen, levelezésükkel, de ő soha nem alázkodott előttük, bár az illendő tiszteletet megadta nekik. De még inkább szeretetteljes hálát, ragaszkodást mutatott irántuk. S ezt olyan szellemek, mint Anna Amalie hercegasszony, vagy Karl August herceg teljesen meg is érdemelték, ahogy ő megérdemelte tőlük a „Liebe Mutter Aja titulust.{2} – Lelki derekassága még halálos ágyán sem hagyta el: ő maga fogalmazta meg a gyászjelentést, maga tervezte meg végső tisztességét, olyan pontossággal, hogy megszabta még a bor fajtáját s a perecek nagyságát is, mikkel a résztvevőket föl kell üdíteni. – Nagy fiára való büszkesége, iránta való mélységes szeretete, amely benne váltig a „gyermeket", a féltendő, óvandó gyermeket látja, soha el nem hagyja, amint nem hagyta el a derék apát sem – bár ennek a világgal szemben védekező jégkérgét ritkábban látjuk megolvadni.

Mindent összevéve: boldognak kell mondanunk a fiút, aki ilyen szülőket vallhatott magáénak. Annyival inkább, mert a zsenik igen gyakran már a szülői házban tapasztalhatják a „közeg ellenállását", amely a világban kifejlésüket béklyózza (Benvenuto Cellinitől Berliozig és Turgenyevig fölös a példája). De viszont Goethe is elismerte, mit köszönhet szüleinek és az átöröklési elmélet sok tudósának számos kötetével ér föl a Szelíd Xénia vidám rigmusa, melyben az ősök s az átöröklés szerepét és az eredetiség kérdésességét állapítja meg.{3}

2. GYERMEKI ÉLMÉNYEK

Művelődési hajlamát az apa gyermekeire is átvitte. Korán befogta – Cornelia úgy érezte: betörte – őket a tanulás igájába. A fiút már három éves korában megtanították olvasni, öt éves korában katekizmusra, hét évesen latin grammatikára oktatják. A latin tanító maga az apa s Goethe korán nagyra is vitte ezt a tudományát, míg görögtudását a filológusok még ma is többször megvörösceruzázzák. Francia – az akkori Németország uralkodó szalonnyelve – angol, olasz, héber: mindezek ott szerepeltek az órarendben, mihez a fiú nyelvszomjúsága még a frankfurti zsidó zsargon tanulmányát is csatolta, az anyanyelv hamisítatlan népies forrásain, Luther bibliafordításán s a híres frankfurti vásárok ponyvatermékein kívül. Következtek az egyéb, akkor szokásos tanulmányok: például az a vég nélküli salabakter a pápák pártatlan történetéről, melyen maga a szigorú apa is nagyokat ásított. (De azért végigolvastatta a gyermekekkel, hogy a kitartásra eddze őket.) A testi ügyességet is fejlesztették a gondos szülők: kertészkedés, lovaglás, vívás, tánc: mind szerepel a foglalkozások közt. Kedves rococo-kép, hogy a tánctanár maga a szigorú képű császári tanácsos úr, aki az ünnepélyes-kecses minét-lépéseket mutogatja, holott öt perccel előbb még Justinianus institúcióit fejtegette fiacskájának.

Goethe fausti tudásszomját még ez a sok holmi sem elégítette ki. Buzgón használja apja könyvtárán kívül a városét is. Nem egy ócska, emészthetetlen könyv meg is feküdte zsenge eszét.

A művészetek is korán vonzották. A rajzban mihamar annyira vitte, hogy Seekatz festő gyakran sajnálkozott az apa előtt, hogy nem adta fiát festőnek.

A frankfurti Goethe-ház érdekes ereklyéje a nagyanyai ajándék: a bábszínház, melynek nagy hatását a gyermeki képzeletre, a kifejező előadás technikájára Goethe a Wilhelm Meister-ben oly élénken örökítette meg. Erős gyermekkori benyomások érték még: házuk teljes átépítése, a vásárok, a lissaboni nagy földrengés híre, a hétéves háborúval járó francia beszállásolás (gróf Thoranc az ő házukban), a francia színház buzgó látogatása, a mulatozó pajtásokkal, a titokzatos Gretchen körével való kellemetlen kalandja, II. József német-római császárrá való koronáztatása, a „Römer" ünnepségei stb., mikre nézve a Dichtung und Wahrheit ad beszámolót.

Költői vénája korán nyilatkozik 10 éves korától kezdve írt alkalmi, allegorikus költeményekben, persze utánzatokban{4}. Ezek legszigorúbb bírája ő lett; utóbb igen kevés kivétellel tűzhalálra ítélte termékeit.

De bármennyire érzi is, hogy ez a szárnypróba még nem röpülés, jókor álmodozik igazi életcéljáról: a borostyánról, mely a költő homlokát fogja koszorúzni.

Az evangélikus gyermeket a konfirmáció avatja hivatalosan ifjúvá. Goethe ebben 1765 őszén részesült, s a 16 éves ifjú pár nap múlva oda is hagyta a szülői házat, hogy apja kívánságára jogtudóssá képezze magát a lipcsei egyetemen. Amikor távozik, mint szép és szépen fejlődő, friss és egyáltalában nem koraérett ifjú áll előttünk. Egyéni kedvessége lenyűgözött mindenkit, de ő különösen az idősebb, s tekintélyes emberekhez vonzódott, azonban ritka önállósággal, magabiztossággal. Kortársai, barátai önként hódoltak fölényének; egyenesen elismerik, hogy „mink csak lakájai voltunk" – de nem keserűség szól belőlük.

II.

AZ IFJÚ

I. LIPCSÉBEN (1765–1768)

Goethe 16 éves, amikor 1765. október elején 30 000 lakosú szülővárosából Lipcsébe került. Ez a város, a német kereskedelem{5} és szellemi élet középpontja, amelyet akkoriban széltében „kis Páris-nak hívtak, természetesen nagy hatást tett a szűkebb viszonyok közt nevelkedett ifjúra. Határozottan tetszett neki: „Egészen kedvemre valók voltak a roppantaknak rémlő épületek, mik két utcára is fordították arcukat s nagy, égnek törő udvaraikkal egy egész polgári világot fogtak körül, nagy várakhoz, sőt fél városokhoz lévén hasonlatosak. Egy ilyen központi fekvésű „vár-ban („die Feuerkugel) bérelt ki több, csinos szobát. Apja úri módon ellátta. Ed. Engel kiszámította, hogy átlag havi 100 forintot költött rá, ami a legutóbbi világháború küszöbén körülbelül 400 márkának felelt meg.

Az egyetemen jogra iratkozott be, de a meseköltő Gellértnél irodalomtörténetre, valamint másoknál logikára, fizikára is. Ám a pedáns és szószátyár előadások nem sok ujjal vonzották az ifjút, aki mindebbe már otthon belekóstolt. Így hát idővel szorgalmasan kerülte a lélekölő taposómalmot, s inkább érdeklődött a cukrászdában sült friss fánkok s a fánkokat fogyasztó gáláns világ iránt. Utóbb ezt a franciamajmoló álgalantériát igen helyesen ítélte meg: „Természetes, hogy minden galantéria, ha virágja nem fakad egy nagyszabású és tág életmód tövéről, szükségképp korlátolt, tespedő, sőt bizonyos szempontból együgyű is. De akkoriban elkapta őt is az áradat és elfogta az álszégyen saját öltözéke miatt. A gondos apa ugyan gazdag ruhatárral látta el, kitűnő erős szövetekből, ám egy otthoni mester ó-módú szabása meglehetősen nevetséges alakká bélyegezte a szép ifjút Lipcse kényeskedő szépei közt. A jövevény engedett: sok honi köntösét elcserélte divatosakkal, persze nagy anyagi kárával, s olyan szélsőséges ízlésben, hogy most viszont diáktársai nevették ki, mint piperkőcöt. A hölgyek megütköztek felnémet dialektusán, zamatos bibliai s krónika-kifejezésein, velős, népies aggszavain, szókimondásán. Ebben a tekintetben nem is engedett a szász précieuse-ök köntörfalazó, elcsavart, bombasztos nyelvszokásának, melynek irodalmi apostola, a franciás Gottsched – az egészségesebb svájciak (Bodmer és Breitiger) és erőteljesebb németek (Klopstock, Lessing) esküdt ellensége – akkoriban már erősen hanyatlóban volt. A Dichtung und Wahrheit mulatságosan festi le ezt a zöldselyem otthonkába, s papucsba bújt, hórihorgas, fagyott-képű madárijesztőt, akiről Goethe diákkorában tiszteletlen hexametert faragott. Gúnyversei persze nagyon tetszettek az Auerbach-udvarban iszogató kompániájának, de a komolyabb elemek előtt „veszedelmes diák hírébe hozták.

A jónevű ifjú belekóstolt – sokszor már szinte belemerült – a diákélet durva élvezeteibe, tivornyáiba, verekedéseibe, s gáláns kalandjaiba. A must, mely végre nemes bort volt adandó, akkortájt csakugyan „egészen abszurd" módra viselkedett. Szeszélyes, bolondos idejére jellemző ez a Riese-hez írt levele:

„Lipcse, 1765. okt. 20. reggel 6 órakor. Riese, jó napot! – 21-én este 5-kor. Riese, jó estét! Tegnap alig ültem hozzá, hogy egy órát szenteljek nektek, íme, menten levél jött Horntól, s elszakított megkezdett lapomtól. Ma sem maradok hosszasabban nálatok. A komédiába megyek. Elég szép az itteni. Mégis! Tétovázom! Maradjak? Elmenjek? Tudom is én! Nosza! Vessünk kockát! De hát nincs kockám! – Megyek! Isten veletek! – De nem! Maradok. Holnap se jutok hozzá, előadásra kell mennem és látogatóba, este meg vendégségbe. Most írok hát. – Itt úgy élek, mint – mint – magam sem tudom, hogyan. De körülbelül, mint a madár, mely csodaszép erdőben szabadságot szíván himbálódzik az ágon, háborítatlanul élvezi az enyhe levegőt, s dalolva szárnyal fáról-fára, bokorról-bokorra{6}. (Ezután kollégiumait s Gottschedot jellemzi; majd:) Mesterkedésbe kerül, hogy szorgalmas lehessek. Társaságok, hangverseny, komédia, vendégségek, vacsorák – ha az idő engedi: sétakocsikázás. Ha! Ez drága élet! De oszt drága, költséges is. Az ördögbe, érzi is a zacskóm. Fogjátok, mentsétek! Nem látod már repülni? Ott ni: 2 louisdor! Segítség! Ott is egy! Egek! Már megint egy pár. A garas itt annyi, mint nálatok künn a birodalomban a krajcár. – Mégis, lehet itt nagyon olcsón is élni. A vásárnak vége. És én jó gazda leszek, így oszt, remélem, elég lesz nekem egy évre 300 rajnai tallér, mit mondok – 200 tallér. N. B.: nem számítván, ami már pokolba ment. Pompás ebédem van. Nézd csak az étekrendünket: csibe, liba, gyöngytyúk, kacsa, fogoly, szalonka, fürj, pisztráng, nyúl, őz, szarvas, csuka, fácán, osztriga stb. Ez mindennap megjelent a színen. Híre sincs holmi közönséges húsnak ut sunt: marha, borjú, ürü – már ízüket sem ismerem. (Látni, az ifjú költő nem hiába érintkezett Zachariae-vel, a „Renommist diákköltemény szerzőjével, eltanulta, hogy kell jordaensi dőzsölések színeivel a távoli barátok nyálát folyatni.) Más levelében panaszkodik, hogy a forgatagos élet nem kedvez egészségének: „S legyen az ember bármily erős, egészséges, ebben az átkozott Lipcsében oly gyorsan leég, mint egy rossz szurokfáklya".

Ám csalódik, aki csak ezt a Bursch-szerű bumliéletet látja, s nem néz a kulisszák mögé. Ha figyelmesebben nézzük, koronként ott látjuk a magát és zsenijét, magasabb hivatását teljesen soha nem felejtő ifjút az éjszaka csendjében, lámpása világánál komoly stúdiumban, Rousseau, Dodd Shakespeare-anthológiája, Lessing és Winckelmann esztétikai nagy művei vagy a doktori promóciók vitairata fölé hajolva, magányosan, bár sokszor a fausti monológ („Habe nun ach Philosophie" stb.) keserűségével, sőt elkeseredésével, amint ezt a hangulatát nővéréhez írt angol verse kifejezi:

„But ah! a cruel enemy

Destroies all that bless;

In moments of melancholy

Flies all my happiness.

Then fogs of doubt do fill my mind

With deep obscurity;

I search my self, and cannot find

A spark of worth in me." {7}

De ezek csak múló felhők s éppúgy eloszlanak, mint közönséges mulatozásainak, röpke viszonyainak színes szappanbuborékai. Szegezzük le komolyabb benyomásait: a korai erős természettudományi hatást, melyet rá Ludwig orvostanár és botanikus gyakorolt, a kritikait, melyet Lessing műveinek, s Behrisch grófi nevelőnek köszönhetett – persze keserű lehetett Behrisch ítéletét lenyelni, hogy lipcsei költeményei még nem értek meg a nyomdafestékre, inkább csodaszépen leírja maga –, végül a képzőművészetit, amelyet Oeser rajzakadémiájában és Stock rézmetsző műhelyében gyakorlati munkálkodással, s a drezdai képtár hosszabb tanulmányozásával szerzett. Hozzájárul a sok színházlátogatás, Shakespeare, Lessing, Voltaire, Lillo hatásai, s dilettáns színészkedése. Végül, s éppen nem legkevésbé: a nemes nők baráti s szerelmi hatása.

Álljunk itt meg egy percre s tartsunk futólagos szemlét az ifjú szerelmi ébredésén, első fellobbanásain, annyival is inkább, mert ezek – bár halványan –, későbbi tüzei jellemző jelenségeit mutatják. A Dichtung und Wahrheit még a frankfurti koronázás idejéből, a költő 14 éves korából elénk varázsolja – több mint négy évtized távlatából – az első szerelem, a „Gretchen alakját, akinek nézésével a templomban nem tud betelni, akinek társaságában, majd a koronázási ünnepségek tudákos cicerone-jeként, majd könnyelmű pajtások verselő-eszközeként is, első szabadabb napjait, sőt éjjeleit is éli. A leányka homloka a fiú első s egyetlen szűzi csókjának oltára, de viszonyuk kellemetlen posványba fúl. A társaság férfitagjai aljas, sőt bűnös cselekmények gyanújába keverednek, sőt Goethének is – a gyanú s önvád miatt – pár napig szorongania kellett, de ennél sokkal nagyobb bánat is éri: misztikus szerelme lelepleződik, sőt korai dértől dermed meg: a nagy leány kijelenti, hogy Goethében mindig csak a kedves gyermeket látta. „Gyermeket! – sebzőbb kijelentést nem is tehetett volna és sokáig tartott, míg az ifjú Goethe sebe behegedt.

Lipcsében Goethe idősebb és fiatalabb nők nevelő hatása alá került, s nevezetes, hogy ezt a női nevelő, nemesítő hatást egész életében kereste; most öntudatlanul, később tudatosan – mint ennek Tassojában olyan nemes kifejezést is ad. Böhme professzor felesége, az Oeser festő Friederikéje, az Obermann, Stock, Breitkopf stb. családok hölgyei voltak rá baráti hatással, de ennél sokkal többel Anna Katherina Schönkopf (Kätchen), egy borkereskedő, s Goethe kosztadójának csinos, jószívű és jókedvű, hamiskás leánykája. 1766. április végén a nem egészen 17 éves ifjú már csupa láng a 3 évvel idősebb leányka iránt, az igazi szerelem minden tünetét mutatja, kivéve – s ez végig jellemző marad a költő szerelmi életére – a házasodás komoly elhatározásáét. Szeret és szeretik, győzelmét növeli egy vetélytárs megjelenése és sikertelen udvarlása{8}, de önbizalma és Kätchenbe vetett bizalma olykor mégis meg-meginog s a féltékenység és önvád pokoltüzét szenvedi, hogy később, a félreértések felderültével, annál tisztább fényben lássa ragyogni ártatlan és hű édese alakját. „Sie ist ein Engel und ich ein Narrl" – ez a refrén, s Eridon pásztor boldog zokogással borul Amine-je lábához. (Die Laune des Verliebten.)

Két évig tartott benső viszonyuk, de Goethe sem akkor, sem későbbi, érettebb határidőre nem tette megfontolás tárgyává a házassági frigyet. (Később majd megpróbáljuk, hogy állandó házasság-iszonyának némi okát adjuk.)

Gretchen után Kätchen; múló gyermekifjú lángok, de – bár szerényen – hozzájárultak a kohó tüzéhez, amely Goethe költészetének aranyát volt olvasztandó…

Természet és élet, tudomány, irodalom és művészet ezer csatornán öntözi a lelke talaját, s hordja rá a termékenyítő anyagot. Mi kél ki ebből a talajból?

2. LÍRAI ZSENGÉK

ELSŐ DRÁMAI KÍSÉRLETEK

A lipcsei évek kezdetén a jövendő nagy költőből jobbára csak a poétaság öntudatát látjuk, a nagy képesség közvetlen bizonyítékai nélkül. Goethe érzi, hogy költőnek született, de egyelőre nem fejlődött még addig, hogy megnyissa halhatatlan műveinek sorozatát. Még nem találta meg önmagát, még azt hiszi, a költészet napi penzum, mint a kollégium; még mindig igyekszik frankfurti pedáns szokását betartani, hogy évenként egy-egy vastag, szépen írt kvartkötetnyi verssel adózzék úratyjának, aki a szorgalmat és kitartást becsüli első polgári kötelességnek. Ez a „polgári fölfogás a különben sokszor bohém-módra élő fiára is átmegy, s mintha koronként hajlandó lenne azt hinni, hogy poéta non solum nascitur, sed etiam fit, mert, íme, azt írja Corneliának: „Hitelt adhatok legbensőbb meggyőződésemnek, amely azt mondja: megvan bennem néhány tulajdonság, amely a poétától megkívántatik, s hogy szorgalom által valamikor azzá is lehetek. Egy bizonyos: az önmagába vetett hit, a költés kedve erősebb benne, semhogy bármivel el lehetne fojtani. Nem szegi alkotókedvét sem a legnagyobb zsenikkel való könyvismeretség, sem a szigorú kritika, mellyel illetékesek és illetéktelenek, Behrisch, Böhme professzorné stb. s önmaga kimondják a „tűzbe felét…"

Pedáns és terjengős alexandrinusok, nehezen lendülő ódák, divatos Anakreon-döngicsélés, francia rococo-enyelgés német hígításban{9}: Íme ezek jellemzik az úgynevezett Büchlein Annette című verseskötetet, melyet Behrisch kalligrafikus másolatában (1767) az utókor fölfedezett, s melynek egy része, Goethe neve nélkül, ez alatt a cím alatt nyomtatásban is megjelent: Neue Lieder, in Melodien gesetzt von Bernh. Theod. Breitkopf, 1770. (A zenésítő a kiadó fia volt.)

Drámai játékok. A pásztorköltés rococo-kosztümös utánzata első drámai műve is: Die Laune des Verliebten. Eridon pásztor alaptalan féltékenykedése Amine pásztorleány iránt, bűnbánó megismerése a tárgya. Műkedvelő-színház számára való könnyed időtöltés. Ennek nézhette később Weimarban ő maga is, amikor az ettersbergi udvari dilettáns-színen maga játszotta benne Eridon szerepét. De kiderítették, hogy bármennyire francia utánzat, mégis nyilatkozik már benne a tizenkilenc éves költő alapelve, melyhez később egész életében hű maradt, hogy tudniillik minden művét életgyónása töredékévé tegye, amennyiben mindazt, ami megörvendeztette, vagy meggyötörte, vagy egyébként foglalkoztatta, képpé, költeménnyé változtassa, s ezzel leszámoljon magával, hogy a külső dolgokról való fogalmait helyreigazítsa, s egyben bensőjében megnyugodjék az illető dolog felől. Itt még csak egy flirt pillanatnyi elborulása, könnyzápora és felderülő szivárványa látszik: Kätchen Schönkopf-fal való viszonyának tükrözése.

Komolyabb tükörkép volna – ha Goethe a tragikus feldolgozás elől nem menekült volna, mint annyiszor –: Die Mitschuldigen c. alexandrinus-színműve. Terve úgy indult, hogy betekintést engedjen a polgári társadalom hamis máza alatt lappangó s burjánzó különböző bűnökbe. „A pompás házak szegélyezte utcákat tisztán tartják és mindenki eléggé tisztességesen viselkedik; ám bensőleg gyakran annál sivárabb a dolog, s a sima külső – gyenge vakolatként s meszelésként – nem egy rozoga falat fed el, amely egy szép éjjel összeomlik s annál borzasztóbb hatást gyakorol, mivelhogy békés állapot közepette szakad az emberekre. A darab tartalma röviden ez: Sophie, egy vendéglős leánya, aki előbb Alcest szerelmese volt, egy Söller nevű korhely, kártyás, züllött fráter felesége lett. Alcest visszatér, fogadójukba száll. A két volt szerelmes új szenvedélyre gyulladva, éjszakai találkát beszél meg. A találka alatt Söller meg akarja lopni Alcestet, a fogadós egy levelet akar feltörni, s mindannyian egymás útjába vetődnek, mindannyiuk bűnös szándéka kiderül, mire kölcsönösen megbocsátanak egymásnak. – A kritika joggal vetette Goethe szemére, s később ő maga is elismerte, hogy visszataszító tárgyat léha és burleszk módon oldott meg. Persze, ha tragikus módon oldja meg, ez sem segített volna sokat az alantas tárgyon. De az esetet nemcsak Goethe fiatalságának rovására kell írni, hanem arra a végzetes hajlandóságára, hogy az igazán tragikus tárgyaknak szigorúan tragikus feldolgozásától, s megoldásától is óvakodott, annak élét vette, katasztrófáját megakadályozta valami kibékülés, engesztelékenység érzékeny jeleneteivel. Ez az eljárása viszont emberi jelleméből fakad, melynek olyan uralkodó vonása a legtágabb látás, megértés, lelki liberalizmus, a nil humani a me alienum puto. Ilyen elvek és érzések mellett az ember nem lehet sem szigorú bíró – sem olyan tragikus író, aki a bűn és bűnhődés mérlegét tartja kezében. (Ilyen értelemben Goethe nem írt soha tragédiát; a legmegrázóbb tragédiája: a Faust is más természetű, mint a maga helyén meglátjuk.) De eljárására nagy hatással volt a korszellem, a „polgári dráma, a comédie larmoyante oly szívesen síró közönsége is, amely oly örömest megbocsátott, mert maga is mindig rászorult a bocsánatra. Továbbá: a rococo általában illetlenségként kerülte a komor szenvedélyt, a játék határán túlmenőt, az erőteljeset a szalonéletben, s éppígy a színházban, amelyben az emberek úgy adtak egymásnak találkát, mint egy tágasabb szalonban. A színpadot akkortájt – mint előbb és később is annyiszor – csupán szórakoztató játéknak tekintették s korántsem a „világ ítélőszéké-nek, „erkölcsi intézet-nek, amivé Schiller akarta eszményíteni. Nagy az út Diderot és Marivaux érzékeny játékaitól Ibsen, Tolsztoj, Zola és Hauptmann keserű és elevenbe vágó társadalmi kritikájáig. A „Bűntársak-féle jétékocskáktól százegynéhány év alatt a „Társadalom oszlopai, „Nóra, „A vadkacsa felé vezetett a fejlődés, bár bizonyos, hogy a közönség ma sem szereti az olyan tükröt, mely nem mutat szépet, hanem csak igazat.

A lipcsei évek vége. 1758 augusztusában Goethe egy reggel heves vérömlésre ébred; úgy látszik, ifjú szervezete nem bírta a minden irányban való erős igénybevételét. Szeretettel ápolják, de azért nincs maradása, szeptember 2-án hazatér Frankfurtba.

3. A FRANKFURTI RÉVBEN (1768–1770)

Képzelhető – de a Dichtung und Wahrheit maga is őszintén bevallja –, hogy a szigorú apa eleinte nem valami szívesen látta a beteg „hajótöröttet. Hisz szerető gondoskodásának kicirkalmazott tervét látta meghiúsulva, vagy legalább is erősen megzavarva, messzire elodázva. A mama egész diplomáciájára volt szükség, hogy a fiú idegessége s melankóliája ne súlyosbodjék az apa jogosnak vélt kitöréseitől. Eleinte tüdő-, majd gyomorbajra gyanakodtak. Az év végén az ifjú állapotát úgyszólván reménytelennek tartották, de anyja sziklaszilárd reménységet merített hitéből s bibliájából: orákulumként megkérdezte, s íme Jeremiás próféta helye (31, 5) vigasztalta meg: „Ültess újból szőlőt Samaria hegyein, ültetni fognak sípolva-dalolva.

Az apa és fiú kölcsönös idegessége olykor sajnálatosan heves és méltatlan jelenetekre vezetett, különösen midőn az ifjú – az apa szemében egyelőre „mihaszna és „magát összeszedni nem akaró ifjú – kritizálni merte a szülői ház építésmódját, kínai tapétáit, cikornyás tükörkereteit s a Corneliával követett pedáns és zsarnoki pedagógiát.

A legtöbb nagy ember jellemző vonása, hogy a sors minden behatását a maga továbbépítésére használja föl. Még a bajokat is. Ekképpen kiegészíti a maga munkájával a Gondviselés művét. Így tett Goethe betegsége kényszerű pihenője alatt is. „A balszerencse is jó. Én itt, betegségem alatt, megtanultam olyan dolgokat, miket sehol világéletemben nem tanultam volna meg – írja Kätchennek Lipcsébe. Nemcsak Tacitus, Shakespeare, Molière, Rousseau, a régi és új német irodalom elmélyített tanulmányára vonatkozik ez, sőt elsősorban nem is erre, hanem a lelki tisztítótűzre, gyógyulási folyamatra. Mert Goethét a lipcsei élet lelkileg is elernyesztette, magasabb fejlődése szemszögéből nézve: egy kicsit be is szennyezte. Orvos és orvosság kellett neki ebben a tekintetben is, s íme, elénk tűnik a doctrix seraphica: a „Schöne Seele: Klettenberg Zsuzsanna Katalin képe, s orvossága: a lélek igazi kegyes együgyűsége, gyermeki megnyugvása a Megváltó ölén, őszinte kinyiladozása egy önzetlen baráti lélek előtt.{10} Hogy ebben áll annak a hatásnak lényege és haszna, amelyet nemes nőisége Goethére gyakorolt, ez kétségtelen; hiába gúnyolódnak az epizódon cinikus fölvilágosodottak, akik a lelki kúra akkori divatos sallangjaiba kapaszkodnak, hogy az egészet nevetségessé tegyék. Baj is az, hogy Klettenberg kisasszony és környezete mindenféle alkimista és kabbalista hókuszpókuszba is beavatta tanítványát? Hisz ez volt a Swedenborg, a misztikus természetfilozófia kora, amely minden eltévelyedése mellett is láncszem a fejlődésben, s a káoszból pozitívabb megismerésekre vezetett. Hogy a merő materialisták is megnyugodjanak, említsük föl, hogy Böttger a bölcsek titokzatos kövét kereste olvasztó tégelyeiben s megtalálta – a porcelánt; Swedenborg ásványtani miszticizmusának a bányászat és kémia látta hasznát.

S vajon merő időpazarlás volt-e ez a mágiás-korszak, holott benne kavargott, főtt, gőzölgött az a misztikum, amely a Faust olyan lényeges költői alkotórésze?

Közben a Természet is megtette a magáét; a nyugalom a révben, a gondos anyai ápolás, kedélyének elterülés és munka révén való felfrissülése meghozta gyógyulását. Reményektől dagadó vitorlákkal száll megint az Élet tengerére. A derék apa is újra remélt, s örömmel hozta meg a költségek áldozatát.

4. STRASSBURGBAN (1770–1771)

Goethe útja francia földre vezetett: Strassburgba. Elsassért évszázadokig folyt és folyik a francia-német versengés; akkoriban mintegy 100 év óta francia kézben volt, s így fővárosa, Strassburg is, francia mázat kapott; francia hivatalnokok s katonasereg uralkodott rajta, de a polgárság és alsóbb nép erősen ragaszkodott német voltához. Ez az irredentizmus Goethét is megragadta. Azzal a szándékkal kereste föl Strassburgot, hogy egyetemén befejezi félbeszakadt jogi tanulmányait, s tökéletesíti magát a francia nyelvben. Ki tudja, nem azzal a titkos célzattal-e, hogy utóbb, mint francia író is próbálkozzék? Ám Strassburg, a végvár hatása épp az ellenkező lett. A dóm, Erwin von Steinbach remeke, mint az akkor tévesen tipikus-németnek tartott gótikus művészet egyik legkiválóbb terméke; a kis német asztaltársaság, melynek jelesebb tagjai a pedagógus Salzmann, a vad zseni-drámaíró Lenz, H. L. Wagner és az autobiográfus Jung Stilling voltak; a félévig ott élő Herder hatása; a sűrű érintkezés a német vidékkel, s különösen a sesenheimi papcsaláddal; a nép költészetével való megismerkedés; emellett a zamatos régi német irodalom (Hans Sachs, Luther) elmélyített tanulmánya; Lessing erős francia kritikája: mindez szerepel az elemek között, amelyek Goethét a németség iránt való hűségben megtartották. Nem szabad azonban korlátolt vagy éppen gyűlölködő sovinizmusra gondolnunk; ilyesmi Goethét még akkor sem bántotta, mikor körülötte mindenki lángolt tőle, vagy legalább lángolni látszott, s az ő hűvösséget egyenesen hazaárulásnak bélyegezte.

Nem is annyira németségét találta meg Goethe Strassburgban, hanem inkább emberi természetességét, s írói eredetiségét. A tanulmányok, de ezerszerte inkább az eleven élet kohójában forrt és formálódott s erős, sőt megrázó élmények hatása alatt kezdett férfivé érni, kezdett önmagára eszmélni, egyéniséggé nőni.

Kezdte levetni a divatos franciamajmoló maskarát szelleméről is, valamint a túlságos pietizmus önkínzó szőrcsuháját. Nem, mintha a lélek legmélyebb vallásosságát küszöbölte volna ki énjéből, hanem csak azt, amit egészséges természete abban merő formalizmusnak, hókuszpókusznak, vagy üres és beteges rajongásnak tartott. Így kell értenünk Klettenberg kisasszonyhoz írt sorait: „Nem közlekedem túl sokat az itteni jámbor emberekkel; eleinte nagyon erősen hozzájuk csatlakoztam, de mintha az lenne a rendelés, hogy ez ne lett légyen. Ezek az emberek fölötte unalmasak, ha rákezdik, s ezt élénkségem nem bírta ki. De éppúgy „nem bírta ki a másik végletet: a hitetlen, üres materializmust, ahogy a franciává lett német: báró Holbach természeti rendszerében eléje tálalta.

Az élet követeli jogait a meggyógyult ifjútól. Elkezdődik „a pompás és csilingelő szánkózás, száguldás, röpülés az élet sima jegén" – hogy Goethe kedvenc képével éljünk. De ez az élése most sokkal egészségesebb és természetesebb ebben, az akkori Frankfurtnál is kisebb, s Lipcséhez mérten egészen kicsi városban, mint volt a Pleisse-parti Kis-Párizsban. Kevesebb része van benne az észnélküli, testet-lelket ölő rohanásnak, léha élvezésnek, nyegleségnek, ellenben több a természetes, mélyebben járó örömöknek, amilyenek: egy-egy igazán megértett s átérzett szép könyv, élénk eszmecsere baráti körben, egy-egy lovaskirándulás a bájos környékre, Saarbrücken bányáiba vagy Niederbronnen római ásatásaihoz, de kivált: bájos és üde leánymosolygás, természetes, naiv hangok, a szívek szerelmes összedobbanása. A sesenheimi idill, amelyet az élet csaknem tragédiává fokozott. De utóhatása: a bűntudat, a félelem és szánalom katarzisa ugyancsak egyik alkotó eleme Goethe fejlődésének.

5. FRIEDERIKE VON SESENHEIM

E vázlatos Goethe-breviárium, szerkesztőjének tolla habozik, amikor ehhez a névhez ér. Szinte kegyelethiánynak érzem, ha a rá vonatkozó kutatások eredményét akarom sommázni, rideg és vaskos kritikai realizmussal, ahelyett, hogy a Goethe önéletrajzának évtizedek távlatából írt, s mégis üde, bájos lapjaira, a Dichtung und Wahrheit X. és XI. könyvére utalnék. Sőt kegyeletsértésnek érzem – ideális szempontból – magát a túlságoskodó német kutatást is, azt a szimatolást, amely mintegy a kárpit vagy lugas mögül lesi meg a szerelmesek meghitt együttlétét, poros aktákban nyomoz, hogy a tettenérés bizonyítékait szolgáltassa s szinte perrendszerűen folytassa le az eljárást a szerelmes „tettesek s kivált a „felbujtó Goethe ellen. S az ember gondolkodóba esik, mi fontosabb és üdvösebb: annak a rideg tudása-e – de hisz nem is tudása, csak sejtései – vajon mily fokig mentek el szerelmükben{11}, hogy mi a Friederike igazi s prózai története, avagy az, hogy sértetlenül megőrződjék a lelkekben a Goethe halhatatlan költői képe, hímporos szépségében? A néhai való Friederike Brion (1752–1813) hamvai rég elporladtak, ám a kápolnavirág, mely sírhantjából, emlékéből kivirult, örök gyönyörűsége minden fogékony szívnek…

A földi sorsában éppoly boldog, mint boldogtalan leányka, az ifjú szerelmi láz tüzétől elperzselt, elfonnyadt szerény kis virág nem múló epizód egy nagyra törő, váltig forrongó költőéletben, amelynek nem adatott meg az egyetlen, sírig tartó szerelem hűségének képessége, erénye. Bár Friederike nem volt öncél s még kevésbé végcél, bár csak eszköz volt a sors kezében: de olyan tartós és termékenyítő eszköz, mely Goethe egész életműve létrehozásában közrehatott.

A sesenheimi paplak miliőjét Goethe a Wakefieldi lelkész párhuzama alapján festette meg. Ebből a falusi és idilli környezetből kedvesen, emelkedik ki mindjárt Goethe első látogatásakor, Friederike, aki nővérével a szobába lép:

„Ebben a percben csakugyan megjelent az ajtóban s ekkor valóban gyönyörűséges csillag tűnt föl ezen a falusi égen. Mindkét leány még német viseletben volt, s ez a már-már kiszorított nemzeti ruha Friederikének különösen jól illett. Rövid, fehér, kerek rokolya egy falbalassal (volant-dísszel); nem hosszabb, semhogy a legcsinosabb lábacskákat bokáig ne láttassa; feszülő fehér vállfűző, fekete tafotakötény – így a parasztleány és városi leány határmezsgyéjén állott. Karcsún és könnyedén, mintha mit sem kellene magán teherként hordania, lépked, s nyaka a kedves fejecske hatalmas szőke copfja számára szinte túl finomnak (gyöngének) látszott. Derűs, kék szemeivel nagyon jelentősen tekintgetett körül, s csinos fitos orrocskája szabadon fürkészett a levegőben, mintha széles e világon nem volna gond és bánat; szalmakalapja karján csüngött; így abban a gyönyörűségben részesültem, hogy első pillantásra egész bájában s kedvességében láthattam, s ismerhettem meg."{12}

Ez az első látogatás 1770. október első felében történt, s egypár kerti séta, a jázmin-lugasban lefolyt nyájas beszélgetés után rövid pár nap alatt szerelemre gyúlnak egymás iránt, bár még csak barátságnak nevezik érzelmüket.{13} Mindenesetre az ártatlan, gyermeki örömök stádiumát élik; erre utal Goethe, karácsonyra tervezett újabb látogatásának naiv, verses bejelentésében.{14} A húsvéti viszontlátás öröme már hatalmasabban megihleti a Willkommen und Abschied című forrón lüktető versére, s arra a finom pasztellképre, melyet a Dichtung und Wahrheitben folytatólag fest egy reggeli séta alkalmából:

„…Lénye, alakja sohasem tűnt elő kellemesebben, mint amikor egy magasabb gyalogösvényen lépkedett; maga, viseletének bájossága szinte versengett a virágtól hímes földdel és arcának elpusztíthatatlan derűje a kék éggel. Az őt környező üdítő étert magával hozta haza is, s mihamar kiviláglott, mennyire tud ahhoz, mint kell bonyodalmakat kibogozni, s mint kell apró kellemetlen véletlenek benyomásait könnyedén kitörölni. – Friederike viselkedése a társaságban mindenekre jótékonyan hatott. Sétákon mint elevenítő szellem lebegett majd ide, majd oda, s tudta, mint kell betölteni az itt-ott keletkezett hézagokat. Mozdulatai könnyedségét már magasztaltuk és legdrágább volt, ha futott. Miként az őz betölteni látszik rendeltetését, ha könnyen elröpül a csirázó vetések fölött, ő is szemlátomást akkor fejezte ki legvilágosabban a lényét, ha valami elfeledett dolgot elhozni, valami elveszettet megkeresni, egy elkalandozott párocskát visszahívni, valami szükségeset megrendelni mezsgyék, mezők fölött könnyű iramlással sietett tova."

Ez az üde természetesség tüntette ki lelki életét is. Nem volt az akkor divatos, ál-kulturális précieuse. „Keveset olvasott; derűs, erkölcsös életörömben nőtt föl s lelke műveltsége eszerint alakult ki. Levélstílusa Goethe szerint „természetes, szeretetteljes, bensőből kifolyó volt. – „Bármi újságot beszélt el, avagy ismert eseményekre célzott, ha valamit könnyedén vázolt, valamin futólag elmélkedett, mindig olyannak tűnt, mintha rugón járna-kelne, futna, ugrana s éppoly könnyedén lépne fel, mint biztosan." Csak későbbi korból maradtak levelei; ezek mind elevenek, bensők, ügyesek, szívesen egyszerűek.

A kikeleti boldogság pacsirtadala csattog Goethének ez idő tájt keletkezett Mailied-jében; egy másik lírai kis remek a festett szalag ajándékát kísérő vers: (Mit einem bemalten Bande. „Kleine Blumen, Kleine Blätter.")

Következik a kölcsönös vallomás, a szerelem teljességre…

Pünkösd táján azonban elborul a látóhatár. Friederike lázas beteg lesz – tüdőbajosnak tartják. – A költő ocsúdik mámorából, számot vet magával és a szakítás szükségének érzésével kapcsolatban keserű önvádat érez. Vergődését látjuk a Salzmannhoz írt leveleiben:

„…Körülöttem nem nagyon derűs a világ, a kicsike még egyre szomorúan beteg s ez