Barátok és ellenfelek

THURY ZSUZSA

BARÁTOK ÉS ELLENFELEK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-748-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

1

Öt és fél esztendőt, 1930-tól 1936-ig Kolozsváron töltöttem, mint az Ellenzék című déli lap belső munkatársa, s erről a közel hat évről van mondanivalóm. Elkerülhetetlen, hogy a visszaemlékezés középpontjába magamat helyezzem, mint tanúját a kornak, ismerőjét hajdani embereknek. Nem vagyok történész, sem politikus, az esztendők alatt bizonyára sok fontos, közérdekű esemény úgy zajlott le, hogy én tudomást sem vettem róluk – a lapnál „színes" cikkeket írtam –, s ha talán túlontúl nagy fontosságot is tulajdonítottam akkor még fiatal személyemnek, nyitott, figyelő szemmel éltem. Nem írok önéletrajzot, isten őrizz! Az átlagos életkornál hosszabb már az időm, a sok évtized dús volt eseményben, meddő korszakot fölváltott élményben és munkában gazdag; több kötet elmondására nincs sem időm, sem papír, sem nyomdai kapacitás; úgy hallom, nagy a papírhiány, és a nyomdákat túlterhelik a propagandaírások és az önéletrajzok.

Az író találkozik az olvasóval, az író beszél, az olvasó kérdez, többnyire ugyanazt: Hogyan lett író? S valóban, ez fontos, erre felelni kell: Hogyan lett valaki pont író, s nő létére nem óvó néni, fodrász, kávéfőző vagy egyéb, sorolhatnám a végtelenségig. A női egyenjogúság századát éljük, szabad a pálya, nem zárja el semmiféle szemafor elölünk – így mondják. A gyakorlatban változik a kép. Pontosan nem ide tartozik, csupán megemlítem:

A világirodalmi kisenciklopédiában most kerestem valamit, írás közben. A magyar irodalmat tárgyaló rész feltünteti százötvennégy magyar író nevét. Közöttük kettő a női név. S a százötvenkét férfinév közül jó néhányat, ha történetesen én szerkesztem az enciklopédiát, mellőzök. Nem a magam nevét hiányolom, de nőírókét, akik tudnak írni.

Felelek az olvasó kérdésére, s mint az imént is, megint csak mellékútra tévedek – kezdem az ábécénél.

Többször írtam az apámról, Thury Zoltánról. Író volt, harminchat éves korában meghalt, négy gyerek maradt utána. Ötesztendős koromban már olvastam, írtam, noha nem árultam el semmiféle különös szellemi képességet. Három testvérem iskolába járt, nővérem a Rácz-féle magán elemi iskolába, s hogy én otthon, egyedül, ne kövessek el valami jóvátehetetlent – felgyújtom a függönyt, a bedugaszolt kádba folyatom a vizet, az ablakon kihajolva fejjel lefelé érek földet, effajta ténykedésre fogékony voltam –, a Rácz nővérek roppant liberálisan kezelt elemi iskolája második osztályába ötévesen naponta elkísértem a nővéremet. Eredendő szellemi lomhaságom ellenére megtanultam írni, olvasni, számolni, s elértem, hogy életem első iskolai évét tiszta kitűnő bizonyítvánnyal fejeztem be. Először és utoljára fordult elő, bekövetkezett a fokozatos hanyatlás.

A betűk ismeretében tüstént verset írtam. Anyánk délelőtt a Mester utcai ipariskolában tanított, délután az otthoni varróiskolájában. Vacsora után kérés, fenyegetés, sírás árán ágyba fektetett minket, s hogy kipihenje magát, némi szellemi táplálékban is részesüljön – nagynénéméknél élénk volt a társas élet, neves írók, festők látogatták nagy Lipót körúti lakásukat, szemközt a házzal, ahol mi laktunk –, egyszóval anyánk a nővéréhez menekült, s mi azon nyomban megtáltosodtunk. Kizárólag a magunk kitalálta játékokat játszottuk, s ezek falat és padlót rengető zajjal jártak. Anyánk nehéz munkával kereste meg a létünk fenntartásához szükséges összeget. Apa könnyelműsége, a mód, ahogy keservesen megdolgozott jövedelmét két kézzel szórta, s ezzel sok gondot okozott anyánknak s könnyet is, mert noha erős lélek volt, kötelességtudó és lelkiismeretes, könnyen, semmiségekért is rendezett sírós, hisztériás jeleneteket, egyszóval apa nagyvonalú pénzkezelése arra késztette anyánkat, hogy a krajcárt is megbecsülje. Takarékosan, fillérre beosztottan étkeztünk. Ha jól emlékszem, ebédre hetenként kétszer volt hús, máskor leves és főtt tészta. Vasárnap főtt marhahús, krumpli és mártás, ismét főtt tészta. Minden vasárnap azonos étrend, mert anyai nagyapánk ekkor örvendeztetett meg látogatásával. Azt hiszem, a hét minden napján főtt marhahúst ebédelt: háromszor a fiánál, dr. Márton Miksánál, háromszor a nagynénémnél, Horváth Gézánénál, ő volt a mi szeretett Paula nénink, s vasárnap nálunk. Nagypapa szép arcú, fehér hajú és fehér bajszú öregúr volt, házsártos, önző, gunyoros és kellemetlenkedő. Nagynénéméknél lakott, és éppen eléggé megkeserítette az életüket. Bűzösítette a lakást örökégő pipájával, beült vele a szalonba, ahol a két fiatal lány fogadta lovagjait, szarkasztikus megjegyzéseitől a beszélgetés akadozott, megtorpant, a gavallérok elmaradtak. Mi ki nem állhattuk a vasárnapi marhahúst, s hogy míg nagyapánk anya díványán ebéd utáni álmát alussza, szomszédos szobánkban mukkanni sem lehet. Nővérem könyvvel a kezében az ablaknál ült, pisszenés nélkül. Ha jól kialudta magát, megjelent nagypapa, és nővéremre mordult:

– Mindig a te hangodat hallom!

A Lipót körút 12-es számú ház sarkán volt Dubovetz hentes és mészáros üzlete. Itt vásárolt anyánk könyvre, havonként fizetett a Pick csemegeüzletben és Dubovetznél is. A könyvbe írta, hogy mit hozzon Róza, kis púpos mindeneslányunk, ilyenformán: 75 deka felsálszelet; 65 deka oldalas; 60 deka sertéskaraj – s Dubovetznél kimérték pontosan a 75 vagy 65 dekát. Vacsorára mindennap kakaót és vajas kenyeret kaptunk, a kenyeret, a vajat is kiszámított adagban, mert fél kiló kenyér vagy öt deka vaj többlet már számított, s anya kínosan ügyelt kis jövedelmének beosztására. Ritka alkalmakkor süteményt készített Púpos Róza. Egyszer nagy tál csörögefánkot. Anyánktól megkaptuk az adagunkat, a többit, mondta, elteszi az esti családi összejövetelre. Kielégítetlenül, sóváran néztük a tálat, egyszerre Dezső bátyám kikapott egy süteményt, beleharapott s visszatette a csonka darabot – ebből már nem esznek a vendégek. S nekivadultan mind a négyen a tálra rontottunk, egymás után megcsúfítva a csörögefánkokat. Anyánk szokása szerint sírt, s legyintett: Most már pusztítsátok el az egészet.

Keresztapám, jómódú gavallér agglegény, nagy tálca minyont hozott ajándékba. Megkaptuk az adagunkat, a maradékot anya a kredenc egyik rekeszébe zárta, és átment a nővéréhez. A sütemény nem hagyott nyugodni bennünket, valamelyikünk minduntalan visszatért a bezárt minyonokra, s hogy milyen fölséges volna még egy-egy darab a tálcáról. Addig tárgyaltuk a dolgot, míg Dezső, ezermester bátyám hálóingben, mezítláb, szerszámaival könnyedén felnyitotta a kredencajtót. A tálcával járt ágyról ágyra, lovagias meghajlással kínálta a süteményt egészen az utolsó darabig.

Na, hát ekkor lettem én költő. Anya nemsokára megjön Paula nénitől, a helyzet rendkívül kínos. Váratlanul ágyam fölé hajolt a múzsa, és csókot lehelt a homlokomra. Egy füzetlapra verset írtam, a történelmi hűséghez ragaszkodva négysoros szakaszokban vázolva az eseményt. Sok strófa volt, néhány sorára emlékszem, idézni nem merem, de mentségemre: hétéves voltam. A verset anya ebédlői díványára tettem. Dolgunk jól végzetten elaludtunk, s anya halk, majd egyre csengőbb nevetésére ébredtünk. A szobánkba nyitott, sírt, nevetett, sorra csókolt minket, s mikor Dezső előadta, miféle fortéllyal nyitotta ki a zárat, azt mondta:

– Ügyes vagy…

Maradtam a költészetnél. Gyermeknapra írt versem a következőképpen kezdődött:

Zászlók lengnek a házakon Hirdetik falragaszok, Megérkezett a gyermeknap, Fiúk, lányok adjatok...

Szintén sokszakaszos költemény volt. Nem tudom, miféle meggondolásból szólítottam fel szegény fiúkat és szegény leánykákat, hogy adakozzanak, hiszen nekik gyűjtöttek az előkelő hölgyek. A verset elküldtem Az Én Újságom-nak, ha jól emlékszem, Altai Margit szerkesztette. Választ is kaptam rá a szerkesztői üzenetekben. Ez az írásom még nem üti meg a mértéket, de a jelek szerint ,,az alma nem esett messze a fájától", jóindulatú utalás apámra.

Tizenegy éves koromban néhány hétig apai nagybátyám vendége voltam a kaposvári cukorgyár tisztviselőtelepén. Nagybátyámék önellátók voltak. Kertjükben zöldségféle bőségesen termett, három disznót hizlaltak, volt csirke, liba s a kápolna mellett, fönt a szőlőhegyen gyümölcsös. A kerítés körül ribizlibokrok, a gyümölcséből készült bort ittuk étkezéshez, s öt unokatestvéremmel ezzel itattuk a rucákat, amelyek a hasukon csúszkáltak, részegen. Tehát a háztartást mindennel bőségesen ellátta a tisztviselőtelepi kert és a szőlő, csupán fűszerért mentünk a „konzumba". Ε bevásárlásokra én lelkesen jelentkeztem, mert szerelmes voltam a Laufer nevű segédbe, keresztnevét nem sikerült kinyomoznom. De a hangzása így is gyönyörűséges volt: Laufer! Piszkos köpenyt viselt, fakó haja gyér volt, s a szeme kancsal. Nem afféle hamiskás tekintet: erősen, komolyan kancsalított. Engem észre sem vett. Annyit talán tudott, hogy a Köpe úrék vendége vagyok, semmi többet, s hogy engem mi vonzott a siralmas külsejű legényhez, bizony pszichoanalitikai magyarázatra szorul. Laufert besorozták, s én tüstént verset írtam, gyászos hangulatút.

Mintha újra látnám, ott állott előttem, Búcsúzni jött, aztán elvitték őt tőlem...

Nem állt előttem, s nem is búcsúzott. Én pedig megkönnyebbültem, mint mindig, azóta is, ha elbeszélem vagy leírom, ami nyomaszt. Érthetetlen, hogy még mindig emlékszem a nevére: Laufer!

Ezzel a borús hangulatú költeménnyel zárult a gyerekkorom, amiről írtam már másutt bőven, részletesen. Lehet, hogy ismétlésekbe tévedek, de nekem a tárgy oly vonzó, a rég múlt idők után, amikor még együtt voltunk szülők, testvérek, olyan heves a nosztalgia, hogy nehezen válok meg tőle. Verset sokáig nem írtam, de mint középiskolás, rendszeresen vezettem naplót. Család, barátság, szerelem töméntelen kockás füzetben, mindig a teljes dátum, egy vékony és egy vastag vonallal aláhúzva. Így tanultam a debreceni kereskedelmi iskolában; nővérem keresztapja az összes magyarországi kereskedelmi iskola főigazgatója, s nekünk gyámunk, mind a hármunkat tandíjmentesként kereskedelmibe járatott – én Debrecenbe kerültem. Szerettem az iskolát, a tanárokat, az internátust, de a tantárgyak kereskedelmi jellegű része arabusul hangzott a fülemnek, s e tudományok összességéből annyit tettem magamévá, hogy a dátum alá vonalzóval egy vastag és egy vékony vonalat húzunk.

A kérdésre, hogyan lettem író, pontos válasszal szolgálhatok, megjelölve az évet, a hónapot, s ha a napra nem is, a napszakra emlékszem. Délelőtt történt, egy visegrádi kert fekvőszékében, 1920 egy júliusi napján. Áttetszően sovány, rossz idegzetű fiatal lány voltam. Egy öreg, Visegrádon élő orvoshoz vitt el anyám. Úgy mondták, nyugalmazott egyetemi tanár, Visegrádra visszavonulva valamiféle kutatómunkát végzett, s ingyen gyógyította a betegeket, akikkel nap mint nap tele volt a kert. Az öreg orvos napi egy liter kecsketejet rendelt nekem, fél litert reggel, felet este, úgy frissiben, melegen, ahogy feji a háziasszonyunk. Utáltam a kecsketej ízét, szagát, de nővérem addig állt mellettem, míg utolsó cseppig kiürítettem a csuprot. A cigarettától is eltiltott az orvos, és nővérem rajtam tartotta vigyázó szemét. Dohányt és cigarettapapírt rejtettem a matracom alá. Este lefektettük nővérem kisfiát, azután szélvédős gyertya mellett üldögéltünk a verandán, olykor ketten, máskor anyám, vendégek, azután mi is lefeküdtünk. Szobám két ablakán behúztam a zsalut, gyertya mellett olvastam. Távoli hajósíp, kutyaugatás, a közelben semmi nesz, alvó világ; vagy egy óra elteltével matracom alól előszedtem a dohányt, papírt, gyufát, s buzgón sodortam a cigarettámat. Az ablak alatt megszólalt a nővérem:

– Látlak!

Képes volt óra hosszat mozdulatlanul állni a sötétben, engem vigyázva. Az én nővérem páratlan ember volt, senkihez sem hasonlítható.

Hozta a kecsketejet, én vértanúarccal megittam, s tulajdonképpen tetszelegtem a lábadozó beteg szerepében. A fekvőszék föltámasztva, ölemben a naplóm, s bennem világfájdalom. Nem sejtem, hogyan jutott eszembe, hogy azon a júliusi napon harmadik személyben írjak. Kialakult az elbeszélés: Hárman vagyunk otthon testvérek. Bátyám rosszkedvű, mogorva, mi ingereljük, végül elönti a düh, alaposan elver minket, nővérem arca vérzik. Ülünk a földön, megvertem Bátyám a másik szobába menet az ajtót becsapja maga után. Egyszerre halljuk a sírását, majd zokog, fuldokolva. Besompolygunk, riadtan. Ő átnyalábol minket, dadog: – Senkink sincs ezen a világon, csak mi hárman, hát miért bántjuk egymást!

Határtalan izgalmat ereztem. A naplóból lemásoltam az írást, elolvasta a nővérem, anya sírt. Másnap meglátogatott minket a bátyám, Az Est munkatársa. Írásomat neki is megmutattuk. Zsebre tette, s másnap átadta Mikes Lajosnak. Talán három nap múlva megjelent a Pesti Napló-ban: Miért bántjuk egymást! Írta: Thury Zsuzsa.

Hitem szerint ez a legnagyobb, a sorsdöntő pillanat az író pályáján – először látni nyomtatásban a nevét. Ez a pillanat olyan, mint az örökmécses, soha ki nem alszik, szabályos egyformasággal világít egy életen át. Száz felsorolt név között elsőnek veszem észre a magamét. S ez a név olyan rendkívüli jelentőségű, hogy enyhén, barátságosan mellbe vág, évtizedek során semmit sem veszít varázsából.

Író voltam, hosszú ideig „egynovellás" író. A nyár végén hazatértünk Pestre, kettesben éltem anyámmal Pozsonyi úti sötét és hideg, barátságtalan lakásunkban. Anya dolgozott, én naphosszat hevertem a díványon. Keservesen vágyódtam Debrecen és intézeti barátnőim után. A délelőtt nagy része azzal telt, hogy a folyosón lestem a postást. Barátnőimmel sűrűn leveleztem, fiúismerőseim lapokat írtak, legkitartóbb lovagom levelet. Erre nem feleltem, tiltotta anyám illemkódexe. A fiú 1919-től a prágai egyetemen tanult, s onnan valakivel – ínséges időket éltünk – egy üveg kölnivizet, egy doboz szappant és cigarettát küldött nekem. Ekkor írtam neki az első, felháborodott levelet: ajándékot nem fogadhatok el, egyszer és mindenkorra vegye tudomásul. Postafordultával jött a válasz, sűrű, kétségbeesett bocsánatkérés. Röviddel ezután New York-i nagybátyjához utazott, s mint orvos, végleg Amerikában telepedett le. Néhány év után találkoztam vele, akkor már idegen akcentussal beszélt magyarul.

Én tehát itt senyvedtem és szenvedtem Pesten barátnők és az egyetlen „komoly imádóm nélkül. Nehezen alkalmazkodom változott helyzethez, s oly búskomor voltam, hogy meg sem kíséreltem felújítani régi kapcsolatokat. Tépelődtem, mit kezdjek a napjaimmal és magammal, hiszen már nem is napokról, egész évről volt szó. Anyám dolgozott, én tengtem és lengtem, majdnem légüres térben – majdnem, mondom, mert ott volt értem örökké aggódó és gondoskodó nővérem. Mint az egyik evezősklub tagjai, nagy társas életet éltek, csónaktúrák, tenisz, közös vacsorák Duna-parti éttermekben, s nővérem hurcolta magával az én terhes személyemet. Magasabb beosztású hivatalnokok, nagykereskedők, néhány orvos, jómódú emberek, elegáns feleségek – hát én csak tébláboltam közöttük. Senkivel sem szövődött baráti kapcsolatom, közömbösen megtűrtek maguk között, mint nővérem kissé érthetetlen szeszélyét. A távolabbi családtagok méltatlankodtak: húszéves, és tűri, hogy az anyja dolgozzon érte. Igazuk volt. Szégyelltem magam, s maradt minden a régiben. Ekkor azért már írtam novellákat, de olykor hónapok teltek el semmittevéssel. Közben megismerkedtem Mikes Lajossal, óra hosszat is üldögéltem nála. Kedvelt engem, bemutatta a kis udvari szobáját látogató írókat, munkatársakat – némelyikről azt állította, csupán azért keresi fel őt, mert hallott ottlétemről. Ha volt is ebben csipetnyi igazság, hiszen mint Sári, intézeti barátnőm mondta, időközben „kikupálódtam – az illető hiába kezdeményezett velem beszélgetést, vad voltam, félszegségemben megközelíthetetlen. Egy pocakos lipótvárosi arisztokrata-politikus úriember vacsorázni hívott, mereven visszautasítottam, a már középkorú, elegáns költő vacsorameghívását is. Az én anyám annyi következetességgel, olyan mélységbe plántálta belénk a maga puritán életszemléletét, hogy ennek reakciója kétféle volt. Részint nővéremnek tizenkilenc éves korában történt esküvőjéig kézfogáson kívül nem volt kapcsolata fiatal férfival, másrészt az én gúzsba kötött lényem bombaként robbant.

A Pesti Napló szerkesztőségében mégis szert tettem barátra, a nálam fiatalabb, szemüveges, sovány Bálint György személyében. Mennyiben volt ez barátság, ma már képfoszlányokból állítom össze. Találkoztunk a szerkesztőségben, s onnan együtt távoztunk. Van kedvem szigeti sétához? Hogyne, szívesen sétálok a szigeten. Lassan végigjártuk, oda és vissza. Bálint György beszélt, bizonyára számtalan témáról, amihez nem értettem, s csupán, mint hallgatóság voltam jelen. Különbözött az érdeklődési körünk, az olvasmányaink, elhelyezkedésünk a társadalomban, világszemléleti másféleségről nem beszélek, mert nekem nem volt semmiféle világszemléletem. Jó volt és tanulságos a lassú séta a szép és akkoriban még belépődíjas, kevéssé látogatott Margitszigeten. Máskor főpróbára vagy bemutatóra vitt. Előadás után kávéházi telefonfülkében mögötte szorongtam, míg a gépírónőnek diktálta a kritikát; az esti bemutatókról a másnap reggeli lapokban már megjelent a bírálat. Csodáltam, megilletődtem, s kissé összezsugorodtam ott mögötte, hiszen hozzám képest olyan sokat tudott! Soha nem látogatott meg, előre nem beszéltünk meg programot, telefonom sem volt, véletlenül adódtak a találkozásaink.

Valamiféle pajtási viszonyba kerültem Pap Károllyal is. Pénztelen – nálam is szegényebb – kopott legény volt, gondozatlan külsejű. Barátságom vele is sétákra korlátozódott. Összeakadtunk Mikes bácsinál, s indultunk együtt, gyalog a Rákóczi útról a Pozsonyi útig. Érdekes ember volt, néha meghökkentő. Egyszer elmondta egy darabtémáját. Kis vidéki színtársulat előadja a Rómeó és ]úliá-t. A hősnő terhességének kilencedik hónapjában alakítja Júliát, s a koporsóban megszüli gyermekét. Gondolom, Pap Károly félretette ezt a témát, előadása komoly technikai akadályokba ütközött volna.

Egyszer villamosmegállóban találkoztam vele. A külsején szembetűnő változás: jó télikabát, kalap, pamutkesztyű, az arca borotvált. Elmondta, hogy néhány hét előtt megnősült.

Azután többé nem láttam, mert 1927 őszén Az Est ösztöndíjával Párizsba mentem. Másfél éves párizsi tartózkodásom egy teljes regényt eredményezett. Keresem a Hemingway-kötetekben a néhány mondatot, amivel párizsi ifjúságát summázza, s sehogy sem sikerül megtalálnom. A lényege, amennyire emlékszem: ha az ember Párizsban töltötte fiatal éveit, másutt már nem lehet maradéktalanul boldog – bennem így maradtak meg a Hemingway-sorok, és így érzek én is. Párizs levegőjét, ami a messzi tenger felől jön, a hangulatát soha semmi nem pótolja. A szabadság érzetéhez, amit Párizs ébreszt, minden más csak a szabadság látszata.

Ezt is mondja Hemingway, akit tisztelek, csodálok: „Ha elkezdtem finomkodva írni, bevezetni és tálalni a mondanivalómat, mindig rá kellett jönnöm, hogy az efféle cikornyát vagy sallangot nyugodtan kihagyhatom és eldobhatom, és az elbeszélést a legelső leírt egyszerű, kijelentő mondattal kezdhetem." Hemingway professzor, én méltatlan tanítvány. Rövidesen visszatérek az első, egyszerű kijelentő mondatra, most még csak ennyit:

Bizonyos körülmények miatt egyre kevesebbet dolgoztam Párizsban, abbahagytam a Pesti Napló tudósítását, a pénzem elfogyott, haza kellett jönnöm. Ember nyomorultabbul már nem érezhette magát, mint én, ismét a Pozsonyi út sivárságában. A jó ég tudja, mi késztethetett annyi év után újra versírásra. Az ágyban írtam, éjszaka, egy füzetbe. A címe: Anyám, s hosszú, döcögő sorokban vádolom magam anyám ellen elkövetett bűneimért. Másnap lemásoltam, anya elolvasta, lelkendezve sietett át vele a nővéréhez. Ott hideg zuhany érte. Paula nénink férje, derék, korlátolt üzletember, elhárította magától a kéziratot, s gunyorosan mondta: – Nyomtatásban majd elolvasom. – S hosszú huzavona után része lehetett a műélvezetben. Körülbelül egy esztendeig vitázott Mikes bácsi Földi Mihállyal a versem fölött. Földi szerint a vers rossz, Mikes bácsi szerint szép. S győzött a hozzám változatlanul, 1930-ban bekövetkezett haláláig végtelenül jóindulatú, okos, szellemes, cinikus Mikes Lajos. Ezután még egyszer s utoljára vetemedtem versírásra. A címére nem emlékszem (az írásaim között megtalálnám, de nem érdemes), a kesergő szerelem költeménye volt. Elvittem a Színházi Élet Lukács nevű szerkesztőjéhez. Beléptem az ajtón, s a teremszerű szoba túlsó végén álló íróasztalától rám üvöltött: – Mit hozott? – Verset hoztam. – Bármily különös, az álcinikus, álérzelmes költemény megjelent a Színházi Élet következő számában. Versfaragó pályafutásomat ezzel befejeztem.

Elmentem Miklós Andorhoz, Az Est-lapok nagy hatalmú főszerkesztőjéhez, aki családomnak jó embere volt, anyámmal figyelmes, bátyám hét évig dolgozott a lapjánál, s vele is, velem is nagylelkűen viselkedett, egyszóval színe elé járultam a kérelemmel, hogy alkalmazzon, mint a Pesti Napló belső munkatársát. Azt felelte:

– Maga túlságosan szép, zavarná a munkát. Annyit ír a lapjaimba, amennyit akar, de nem veszem ide.

Ilyesmit ismételni szemérmetlenül szerénytelen, de az én koromban talán már megengedhető. A visszautasítás részint megmámorosított, tehát szép vagyok, valóban szép, amit én soha nem hittem, részint porig sújtott. Tudtam, hogy csak a rendszeres munka teremthet rendet összekuszált idegeimben, nekem az íráshoz nem elég a hangulat, kötelességet is kell teljesítenem.

Ekkor már huszonnyolc éves voltam. Egy alkalommal Mikes bácsi, aki mindig türelemmel végighallgatta sirámaimat, megkérdezte, volna-e kedvem Kolozsvárra menni.

Az én bensőm tengere viharosan hullámzott a bedobott kavicstól. Kolozsvár sokat, rengeteg sokat jelentett nekünk. Apa Kolozsváron született. Nagyapánk halála után a kolozsvári református kollégium konviktusában töltött négy évet. Itt szövődött egész rövid életére szóló mély barátsága Kovács Dezsővel, hozzá intézett kötetnyi levelét a kolozsvári múzeum őrzi, s nagyanyámnak néhány levelét. Újságírópályáját a Kolozsvár című lapnál kezdte. Ide menekült tizennyolc éves Lajos bátyám. Súlyos tévedés volt őt kereskedelmi iskolába járatni, s még nagyobb érettségije után kényszeríteni, hogy lépjen be gyakornokként az Angol – Magyar Bankba. Három napig tartó hivatalnokoskodás után Kolozsvárra szökött, s azon nyomban talán éppen apánk hajdani íróasztalánál kapott helyet. Kolozsváron telepedett le hároméves külföldi tanulmányútja után az orvos, akit szerettem. Igen, szívesen megyek Kolozsvárra, feleltem.

Pesten tartózkodott Kuncz Aladár, hogy az Ellenzék című déli laptól kivált Hunyady Sándor helyébe levigyen valakit. Mikes bácsi megbeszélte vele, hogy délután négy órakor találkozunk a Hungária Szálló halljában.

Hajszolt a nyugtalanság, négy óra előtt a hallban várakoztam. Két beszélgető férfi jött lefelé a lépcsőn, roppant frissen, szaladva, noha egyikük kövér fiatal férfi volt – ő volna Kuncz Aladár? A másik volt; a kövér barát gróf Teleki Ádám. Megállapodtunk, hogy néhány bemutatkozó cikket küldök az Ellenzék-nek, pusztán formaság, ő, Kuncz Aladár ismeri az írásaimat, a szerződtetésem biztos, a feltételekről értesítenek.

Vagy négy cikkem jelent meg az Ellenzék-ben, s megjött a várt szerződés is. Olyan kis fizetést ajánlottak fel, hogy azonnal elküldtem a lemondó levelet. Ismét hónapok teltek el, reménytelen hónapok, majd 1930 nyarán az a bizonyos orvos meghívatott engem a húgával néhány napos kolozsvári tartózkodásra, mert mint írta, a nyugodt munkája rovására megy, ha nem láthat mielőbb. A húga – írta – szerény, okos, kellemes teremtés, bizonyára megszeretjük egymást. Szenka nevű húga írt meghívólevelet, eléggé merev hangon, ez nem nyugtalanított, hiszen nem ismer, majd összemelegszünk.

Vili, későbbi férjem, elküldte az útiköltséget. Ezt még aznap elkártyáztam a siófoki kaszinóban.

Ismétlem, nem írok önéletrajzot, csakis a kolozsvári esztendők lehetőségig hiteles történetét. S ehhez már szorosan kapcsolódik a siófoki nyár. Ha magamról írok, első vagy harmadik személyben – s mikor nem írok magamról? –, soha nem törekszem esetleges pozitív tulajdonságaim hangsúlyozására, s azt sem hallgatom el, amiben hibázom, vétkezem önmagam és környezetem ellen. Ez utóbbit példázza a siófoki nyár, nem árt felidézni, hogy ne feledjem: ilyen is voltam.

Nővéremék a nyári hónapokra villát béreltek Siófokon, s beköltöztünk: nővérem, a három gyerek, szakácsnő és Stefi, a német nevelőnő, ősrégi alkalmazott a család különböző generációi mellett, és én. Hamarosan fölfedeztem a siófoki kaszinó smen-szobáját, s mert erősen kártyás természet vagyok, naponta ellátogattam ide, nővéremtől elkunyerált tíz-tizenöt pengővel. Egyszer hétvégre odalátogató férje otthagyta a havi kosztpénzt, s én az egészet aznap este elvesztettem a kaszinóban. Nem tartozom a nyerők kategóriájába, réges-régen tudom, hogy totó, lottó és egyebek nekem kidobott pénzt jelentenek, s nem is kísérletezem effélével. Nővérem táviratozott a férjének, megjött az újabb pénzküldemény, de nővéremhez többé nem fordultam.

Tehát elúszott a kolozsvári útiköltség. Későbbi férjem azonnal újra átutalta a szükséges összeget, aznap este azt is elnyelte a pinka. Az orvos, aki akkoriban kezdte meg kolozsvári praxisát, s ámbár az hamarosan beindult – hároméves tanulmányútján rengeteg tudást halmozott fel Bécsben, Párizsban, Berlinben, Münchenben és Kölnben –, akkor még nem volt bővében a pénznek, de annyira kívánta a találkozást, hogy az utazásomra előirányzott összeg harmadszor is megjött.

Úgy volt, hogy másnap indulok Siófokról Pestre és még aznap este Kolozsvárra. Délelőtt a strandon nővérem találkozott egy pesti ismerősével, s az bemutatta nekünk a társaságában levő úriembert. Kellemes órákat töltöttünk velük, helyesebben, ami engem illet, a „kellemes" nem fedezi a hangulatomat. Nővérem ismerősének barátja szemmel látható hódolattal foglalkozott velem, s én enyhén megmámorosodtam. Estére meghívtak minket vacsorázni Balatonföldvárra. Kocsival jöttek értünk, szép júliusi este volt. Mit ittam és mennyit Balatonföldváron, nem tudom, bizonyára sokat, mert erősen sűrűsödött a légkör a férfi és közöttem. Késő éjszaka kocsin vissza Siófokra. Új ismerősöm engem a kertbe irányított, s talán egy órát töltöttünk bokrok között bolyongva, összefonódva.

Nővérem sírt. Holnap utazok a szerelmemhez, hát hogyan lehetséges ilyesmit elkövetni? Ezt bizony, kijózanodva, magam sem tudtam. Később, amikor öt nap múlva visszatértem Kolozsvárról, a férfi többször keresett engem, de kitértem az újabb találkozó elől.

A harmadik útiköltséggel másnap elutaztam. S végre kezdem az első, egyszerű, kijelentő mondatnál.

2

Öt és fél esztendőt, 1930-tól 1936-ig Kolozsváron töltöttem, mint az Ellenzék című déli lap belső munkatársa.

Ebben az írásban a lehetőségig kerülöm első házasságom részletezését, több okból. Első és legfontosabb, hogy célom újságíró-élményeimen keresztül képét adni a harmincas évek Kolozsvárának – azt a képét, amit én láttam, s mert korántsem vagyok politikus, nem készülök hatalmas freskó festésére, csupán apró mozaikdarabkák egymáshoz illesztésére. Nem szívesen beszélek a házasságomról azért sem, mert elhibázott lépés volt mindkettőnk részéről, s negyven év távlata sem hoz enyhülést, sem elnézést, sem megbánást. Azonkívül harmadik személyben, regény formájában írtam már erről a kapcsolatról, s ha nem is ragaszkodtam mindenben a valósághoz, a lényeget elmondtam. A kolozsvári időszak az ő meghívásával kezdődik. A meghívást levelezés előzte meg.

Azt írta: kétszobás lakást