Vidám vasárnap

PALOTAI BORIS

VIDÁM VASÁRNAP

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-150-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

NÉPSZERŰSÉG

Egy vidéki városba hívtak meg előadást tartani az új magyar irodalomról. A levélben az állt, hogy ragaszkodnak személyemhez. Bevallom, ez mélyen meghatott.

Az előadást megelőző napon egy női hang telefonon megkérdezte, megtartom-e az előadást.

– Természetesen – feleltem.

– Akkor tudatosítom – mondta a kedves női hang, és letette a kagylót.

Másnap reggel újból felhívott, és megnyugtatott, hogy aktivizálta a tömegeket. Kezdtem izgatott lenni. Szívem a torkomban dobogott a gondolatra, hogy engem tudatosítanak, és miattam akitivizálják a tömegeket. A megbeszélt időpontban tettvágytól égő fiatalember jött értem, és ellihegte, hogy ma ugyan MHK napjuk van, de azért ne féljek, lesz hallgatóságom, kezeskedik érte! És biztatóan rám hunyorított. – Majd összetrombitálunk egypár embert.

A terembe lépve megállapítottam, hogy az aktivizált tömeg alig harminc emberből állott, beleszámítva a kultúrfelelőst is, aki üdvözlésképpen lelkesen összeroppantotta az ujjaimat, és kijelentette, hogy már nagyon vártak. Majd feltaszigált a színpadra, ahol a honvédzenekar foglalt helyet. A függöny szétlebbent, felzúgott a taps, a kultúrfelelős mellettem termett, és érces hangon bejelentette: Honvédzenekarunk első számát, a Zengő dalunkkal köszöntünk címűt – rám mutatott – a mi kedves és híres írónőnknek ajánljuk. – Gyorsan felém fordult: – Szabad a nevét?

– Palotai Boris – súgtam.

Nem értette, megrázta a fülét, mintha víz ment volna bele.

Újra súgtam. Biccentett, az arca felragyogott s harsány hangon folytatta: – …kedves és híres írónőnknek, Palotás Mariskának ajánljuk.

Trombita harsant, dob pergett, s a honvédzenekar odaadóan muzsikált Palotás Mariskának.

KISUJJ

Gyakran előfordul, hogy így kérnek tőlem kéziratot: Magának egy novella megírása igazán semmi, kirázza a kisujjából.

Nézem, nézegetem a kisujjamat. Ki hinné, hogy témák szunnyadnak benne, s csak rázni kell, mint egy almafát, s szép érett novellák pottyannak le róla.

Elgondolom, hogyan is megy végbe egy novella megírása… Az ember egy reggel arra ébred, hogy éjjel eszébe jutott, ami esztendők óta nem jutott eszébe. Csak persze, amilyen könnyelmű, nem vett magához papírt, ceruzát. Bolond fejjel azt hitte, papír nélkül is lehet aludni. Mindenesetre nekilát a munkának. Illetve nekilátna, ha nem lógna olyan csálén az a függönyszárny. Úgy látszik, kicsúszott a karikából. Odaadóan babrálgat vele mindaddig, amíg belátja, kárpitost kell hívatni. Becipeli a létrát. Mert a képek is ferdén lógnak… Mintha minden elmozdult volna a helyéről. Meg is igazítaná, de egyszerre kínzó éhséget érez. Felkutatja a kamrát, a rejtett kincsek mind előkerülnek. Csonttá keményedett kolbászdarabkák, egy zacskó dióbél, szalonnabőr és birsalmasajt. Ezt is megkóstolja, azt is, az éhsége mégsem csillapul. Tovább matat a konyhában, miközben rájön, hogy tulajdonképpen nem is éhes, s azt a nyomasztó ürességet a félelem küldte a gyomrába, hogy talán nem is olyan jó, amit meg akar írni, éjjel a sötétben jobbat mutatott. Ha főzne egy feketét?… Mindenesetre főz, s utána felhívja a szerkesztőséget, mikor van az utolsó határidő. Ha néhány nap haladékot kapna, nyugodtabban tudna dolgozni. Az írás végtére is nem hóvégi hajrá!

A szerkesztőségben egy barátságos hang megnyugtatja, hogy ráér jövő csütörtökig.

Ez a nem remélt haladék felbolygatja. Még csak nem is nyomják, szorítják, sürgetik?! Úgy látszik, nem fontos nekik! Sértődötten fixírozza a telefonkagylót. Az a barátságos hang nem is volt barátságos, sőt, határozottan gúny csendült ki belőle. Újból feltárcsázza a szerkesztőséget, de a szám foglalt, hiába próbálgatja újra meg újra. Ettől kifárad, bágyadtan előveszi a töltőtollat. Csepeg. Ha nem csepegne… Csepegő tollal képtelenség dolgozni. A papírt már összemaszatolta. Egy teljes hete van még… Huszonnégy órás terminust tiszteletben tart az ember, de mit kezdjen egy teljes héttel? Szétfolyik az ideje, nincs, ami összetartsa. Ezzel tisztában vannak a szerkesztőségben, épp ezért eszelték ki, hogy nyugton hagyják. Amikor a novellát kérték tőle, bizonyára már ott hevert kiszedve másvalakinek a kézirata.

Vérig sértve kering a szobában, a harag meg a szalonnabőr megfekszi a gyomrát. Számba vesz minden csalódást, ami az elmúlt időkben érte. Leltárt készít a hűtlen barátokról meg a kéziratában talált sajtóhibákról. Eszébe jut, hogy X nem köszönte meg a könyvét, Y megköszönte ugyan, de rögtön a saját könyvéről kezdett el beszélni. S amikor egyszer megbántva félrevonult, senki sem vette észre.

Mindegy! Írni kell, határozza el, s a gyomra táján remegni kezd valami. Az a furcsa, hogy a mondatok sehogy sem találnak oda, ahova elindította őket: hol félreugranak, hol állva maradnak, s merev lábbal „húzatják" magukat, mint a gyerek, akit az anyja fenyegető nyájassággal nógat: gyere, bogaram, gyönyörűségem… gyere, mert nyakon váglak!

A lapok lassanként szavakkal telnek meg, mondatokkal… Gyere bogaram, gyönyörűségem, gyere… Aztán egyszerre csoszogni kezdenek, tapodtat sem mennek tovább, megmakacsolják magukat. Ide jössz vagy agyonváglak! Összegyűrt papírlapok repülnek a földre, hősök semmisülnek meg, alattomos, sunyi fickók, akik mindig mást akarnak, másra figyelnek, mást mondanak, mint amilyen sorsot szánt nekik. Hátba nekik van igazuk? – gondolja, s lerúgja a cipőjét, mert most már az is szorítja, nemcsak a kétely…

Semmit se kíván inkább, mint hogy rányisson valaki, akinek vad szemrehányást tehet, amiért megzavarta, akin végre kitöltheti bosszúját, akit kedvére szidhat, kínozhat. Hol marad a család? Miért nem zörögnek, járkálnak, hogy csendet követelve, közéjük rontson? Hát senkit sem vonhat felelősségre? Ezért küszködött a fiával, ezért nevelte olyan féltő gonddal?… Annyi gyöngédség sincs benne, hogy lármázzon, fütyüljön, csináljon valamit, amitől fel kell ugrani, kirohanni a házból? Legalább pisszegne… Az is elég, hogy az ember elkínzottan lecsapja a tollát!

Mi az, már dél van? Nem, nem ebédel, eszébe sincs. Nem éhes, nem szomjas. A szájpadlása kiszáradt, lehet, hogy láza is van. Reggel még semmi baja sem volt. Az az üresség a gyomrában, mintha reszketne… A teleírt, áthuzigált papírok egyre gyűlnek az asztalán. Ha két lapot tudna használni… egyet… már néhány sorral is beérné… Ha egyetlen olyan sor akad… egy árva sor… Kint süt a nap, ő meg idebent gyötrődik… egy árva sor… egy nyomorult sorocska…

Milyen gondtalanul járkálnak az emberek az utcán! Könnyű nekik! Egyik azon töri a fejét, hogyan ossza be a kétszáztíz forint nyugdíját, a másik azt számítgatja, hogy fél ötkor kell a vonathoz nyargalnia, hogy Rákoskeresztúrról időben érjen a munkahelyére, a harmadiknak csupán lakásgondja van… De ő! Ő jelzőkkel vesződik, amelyek azonnal elfonnyadnak, mihelyt papírt érnek, képzeletbeli alakokkal birkózik, akik fölébe kerekednek. Képzeletbeli alakok? De hiszen élnek a nyomorultak! Szívósak, erőszakosak, nem lehet bírni velük!

Senki sem hívja, senki sem törődik vele. Itt gebedhet meg az íróasztalnál. Ki zárta be ide? Ki tiltja meg, hogy könyvek között turkáljon, az utcákat rója, kirakatok előtt bámészkodjék, halsalátát egyen a falatozóban? A száját pépes íz keseríti, a feje lekonyul. Mindjárt abbahagyja, mindjárt… Máris… Villanyt kellene gyújtani. Hány óra lehet? A szorongás a torkát markolássza. Gyere, bogaram… gyere… csak még ezt az egy mondatot… minden ezen múlik. Gyere bogaram, mert széttéplek, agyonváglak! Hiszen már a végén vagyok! Nem érted? A végén vagyok!

Elcsigázva dől az asztalra… Csakugyan készen van? Valami hiányzik még… Valamiből meg több van. Amikor végiggondolta, a magasba suhant az egész, pengett, zengett! Most meg süket és néma. Ha rányitna valaki, megfojtaná! Nincs kegyelem! Neki se kegyelmeznek! El fog vérezni ezen az utolsó mondaton. Szerencsétlen flótás! Ilyen szerencsétlen nincs is! A feje, mint egy üres zsák. Egy szó hiányzik mindössze. Mért nem ment szemfelszedőnek, kalauznak, kosárlabdázónak, akárminek. Kosárlabdázónak sem mehetne, öreg már hozzá. Akkor most mi lesz? Összeszorul a szíve, hogy már kosárlabda-játékos se lehet. Egész nap a tévedésein dolgozott. Évek óta ezt csinálja. Egyszer majd kiadja összegyűjtött tévedéseit… Válogatott tévedéseit…

Megvan! megvan! megvan! Szédül, mintha influenzából tápászkodna. Megvan… Egészen tűrhető… Nem kell kosárlabdázónak mennie. Nem, hálistennek…

Most már akár meg is rázhatja a kisujját, ha éppen kedve van hozzá…

EGYSZER ELKÉSNI

A stúdió ajtaja becsukódott mögöttem, még hallottam, hogy Ürményi megkérdi: Zsóka?

– Elment a zajokért.

Csakugyan a zajokért siettem, s néhány perc múlva kerek bádogdobozban vittem a vonatkattogást, a pályaudvari forgatagot. A rendezői fülkében éppen visszafelé csavargatták a magnetofon korongját, melyből kotkodácsoló hangok törtek elő.

– Innen vesszük fel újra! – Ürményi felemelte a kezét.

Az üvegfal mögött a színésznő zokogni kezdett.

– Megállni! Ne zokogj bele a mikrofonba! Távolabb! Amikor intek, akkor…

A színésznő két lépést hátrált, s szemöldökével kérdi, zokoghat-e már. Én meg ráeresztem a vonatkattogást.

– Hatra készen leszünk? – kérdem, s Ürményi pirulát lök a szájába.

– Meg kell itt veszni – jelenti ki nyugodtan. – Sírni se tud. Úgy sír, mint egy civil. Mi az, mi bajod? – fordul hozzám türelmetlenül.

– Hatra készen leszünk? – kérdem súgva, mert Tamással találkám van a Vén Diófában, s addig még át kell öltözködni, rendbe hozatni a hajamat, oly lazára fésültetni, mintha sose jártam volna fodrásznál.

– Persze, megint vár rád valaki! – mondja Ürményi, s mielőtt még felelhetnék, odaszól a vastag Hubernak: – Mikrofont kérek.

Az igazság az, hogy engem nem vár senki. Mindig én vagyok az, aki vár, aki jóval előbb érkezem, s közönyös képet vágva hajtom fel a kávémat. S félórán belül minden elmozdul a közönyös képemen: a szájam sarka, az orrcimpám…

 S hiába vigasztalom magam, hogy voltaképpen még nem is késett, voltaképpen én jöttem túl korán, a sok ,,voltaképpen" összetorlódik bennem, még egy kávét rendelek kínomban, s mosolygok… Mosolygok, mert hisz önálló ember vagyok, önálló kenyérkereső, s ha nem jön, nem jön! De a mosoly megkeményszik az arcomon, mintha gipsszel öntötték volna le, s a könnyedség mázsás súllyal nehezedik rám, valósággal összenyom.

– Próbát tartunk! – Ürményi lecsapja a fülhallgatót, s a stúdióba rohan. Én meg azt gondolom, mi lenne, ha egyszer én késnék? Hisz ez az éppen! Mindig nekem fontosabb, hogy lássam, beszéljek vele, s ha el is határozom, hogy pár percet kések, sohase tudom megvalósítani… Utolsó pillanatban ész nélkül rohanok, hogy aztán egy kávéház sarkából lessem az ajtó nyílását.

– Zsóka, csinos vagy ma, becsületemre. Ha nem lennék házas ember… – mondja a vastag Huber, és zsebkendőjével törölgeti fénylő feje búbját, miközben a magnetofon fölé hajol, a nevetségesen kotyogó hangokat figyelve.

Vannak napjaim, amikor csakugyan csinos vagyok. Mit érek vele? Annyi önbizalmam sincs, hogy néhány percig megvárakoztassak valakit. A legártatlanabb találkozóra is akkora szorgalommal, vasakarattal készülődök, mintha ott dőlne el a sorsom… S egész idő alatt olyan fárasztóan lelkes vagyok, magam is sokallom, de nem tudok semmit tenni ellene, a szorongás elragad… A szorongás, hogy sem elég művelt, sem elég mély nem vagyok, de még csak elég felületes és elég buta se… Ez a középszerűség megzavar, ez a „majdnem és „éppen csak… No, persze, ha fiatal lennék nem lenne semmi baj! Egy fiatal lány a derekával is bölcseket mond, s nincs megértőbb társ két feszes karnál! De én tizennyolc éves koromban sem voltam elég fiatal, mert akkor épp tizenhat évesnek kellett volna lennem.

– Zsóka, alszol? Zenét! – mordul rám Ürményi, és szemrehányóan: – Hatra végzünk!

Ettől megijedek. Hatra végzünk, s ez azt jelenti, hogy bőven marad időm mindenre. Arra is, hogy pontos legyek, sőt arra is, hogy előbb érkezzem, s óhatatlanul Lenke nővéremre gondoljak, akit harmincnyolc éves korára apa visz el vasárnaponként cukrászdába. Még néhány esztendő, és én is arra fanyalodom, hogy apa francia krémessel rakja tele a tányéromat. Igaz, hogy Lenke csúnyácska, olyan, mint a roston felejtett pirítós, száraz és fekete, és ráadásul a Tükertelepen dolgozik, ahol csak tüzelősürgetés céljából udvarolnak neki. Én azonban olyan emberekkel kerülök itt össze, akiknek köze van a művészethez, akik állandóan szerelmesek, és időnként meg is nősülnek. Engem mégse akar senki Legalábbis nem úgy, ahogyan én szeretném. Eleinte adagoltam a szerelmet, minden alkalommal előre elgondoltam, mit engedek meg aznap. Aztán felborult a tervem, a szorongásom bőkezűségre nógatott, nem a szenvedély, a szorongás!

A stúdióban a színésznő két lépést hátrál a mikrofontól, hogy tompítottabban hallatsszon vágyakozó hangja. Nekem is hátrálnom kellene, talán akkor…

Egyszer elkésni! Egyetlenegyszer! Még sohasem mertem megkockáztatni… Pedig semmire sem vágyom jobban, minthogy szemrehányó, türelmetlen pillantással fogadjanak, és sértődött mozdulatokon keresztül jussak el oda, ahová el kell jutnom.

Amint hazaérek, a díványra vetem magam. Aludni fogok, határozom el. Átalszom a nekikeseredett készülődést, amikor a tükörből egy idegen arc mered rám, akiért nem vállalok felelősséget.

Senkire sem szorulok, mondom a tükörbeli arcomnak, akinek szemében elviselhetetlen odaadás fénylik.

Magamra húzom a takarót. S elszántan, keményen elalszom. Kinyitom a fél szemem, az órára pislogok, öt perc múlva hét. Még öt perc! Milyen hosszú ez az öt perc! Milyen rövid! Ezen az öt percen múlik minden. Ha most felugrom, még időben érkezem. Időben, vagyis előbb. Ha nem mozdulok… Lecsukom a szemem. Elengedem magam… Most már mindegy. Ha akarnék se érnék oda. De nem is akarok. Mért mindig én? Egyenjogúak vagyunk, mondom és sírás szurkálja a torkom, mert mit ér az a híres egyenjogúság, ha alig bírom kivárni, hogy anyakönyvvezető elé cipeljen!

A nagymutató átugrik az öt perc szakadékán… Mert valóságos szakadék ez az öt perc, s Éliás, a dramaturgunk, azt mondaná: itt egyen meg a fene, ha nem ebben van a konfliktus!

Persze, öt perc nem a világ, legalább egy negyedóra kell ahhoz, hogy Tamás végigcsinálja a várakozás minden változatát. Milyen furcsa, hogy sok évi kiszolgáltatottságom belefér egy negyedórába. Fodrászhoz sem megyek! Szokja meg a mindennapi arcomat! Ha egyszer elkések, megengedhetem magamnak, hogy olyannak mutatkozzak, amilyen valóban vagyok. Mert pedáns vagyok, aggályosan rendszerető, a kócosra fésült frizura fáradságos munka eredménye, s jópofa-modorom olyan erőfeszítést igényel, hogy ennyi energiával kínaiul is megtanulhatnék.

Már tíz percet sikerült késnem. Tíz perc már valami… A szívem vadul dobog, pont úgy, mintha nekem kellene várakozni. Ezen át kell esni… Látom Tamás ideges arcrándulását, olvasni próbál, de nem megy, a noteszében lapozgat elfoglalt képpel, de nem tudja, hogy mit keres… Engem keres!

A negyedóra is eltelik. Ilyen nehéz elkésni? Ilyen fárasztó? Ilyen gyötrelmes?

Két lépést kell távolodni a mikrofontól, mert különben túl harsányan hangzik a vágyódás. Ez a két lépés az én negyedórám. Már nyugodt vagyok…

Tamás az asztalnál ül, sertéskarajt eszik káposztával, fröccsöt iszik hozzá. Ismerem ezt a közönyös arcot. Ilyen arccal kevergetem a második duplát. Mintha mi sem történt volna.

– Tamáskám – mondom, és belül ujjongok, hogy hiányoztam neki, annyira hiányoztam, hogy sertéskarajjal kárpótolta magát, holott máskor zónapörkölttel is beéri. Nem, nem fogok mentegetőzni… Legfeljebb annyit mondok: dolgom volt, alig tudtam szabadulni. Szokja meg, az én munkám is van olyan fontos, mint az övé. Szokja meg…

– Itt a pincér – mondja Tamás, s hangjában nyoma sincs szemrehányásnak. – Van pirított borjúmáj is. Azt rendeld.

Megszorítom a kezét. Mert biztos, hogy nyugtalankodott, csak valami buta férfiszemérem tartja vissza, hogy tudtomra adja.

– Drágám, már fél nyolc – jegyzem meg bátorítóan.

– Csakugyan? Olyan késő lenne? Azért voltam olyan éhes!

– Két autóbuszt kellett megvárnom – mondom merőben értelmetlenül, mert eszem ágában sincs mentegetőzni. De azért várom, hogy bólintson, tagadólag rázza a fejét, csináljon valamit!

– Kicsit elkéstem – hallom a hangomat, s gyanakodva figyelem milyen görcsösen könnyed. S az idegen arc, az a tükörbeli, mellyel feleselni szoktam, szinte könyörögve néz rá, hogy vegye tudomásul: elkéstem el-kés-tem!

– Annyi baj legyen! Úgyis itt ültem egész délután. Azt se tudtam, hány óra. Találkoztam egy régi barátommal, öt éve nem láttuk már egymást. Jól kibeszéltük magunkat… Itt az italos. Még egy fröccsöt! Vagy inkább sört? Végre elintéztem a postámat… De még nem vagyok készen. Vacsora után lefirkantok még néhány levelet, ha egyszer nekifogtam… Nem tart soká. Legfeljebb tíz perc. Egyezzünk ki tíz percben – mondja, és lepöcköl egy morzsát a kabátjáról.

– Várok – mondom szűk torokkal. – Persze, hogy várok. – S bársonyszemeket meresztek rá.

ÖRÖKLAKÁS

– Mikor jössz haza?

– Igyekszem… igyekszem, fiam. Te csak feküdj le nyugodtan. – Tomori Gedeon egyetemi tanár már az előszobában állt. A felesége papírszalvétába csomagolt kétszersültet dugott a zsebébe.

– Ne, fiam… – Tomorit idegesítette ez az állandó gondoskodás. Edit úgy látszik, nem hajlandó lemondani az ő gyomorbajáról. Becsinálttal eteti, felfújtakkal, pürékkel, csupa ízetlen semmivel.

– Külföldi kollégákkal tárgyalunk. Elhúzódhat késő éjszakáig.

– Ne igyál bort. Ha már éjszakáznod kell, legalább vigyázz magadra.

– Jól van, fiam – mondta Tomori, s nem emlékezett rá, megcsókolta-e a feleségét, vagy csak akarta. Nyújtotta a nyakát, hogy megcsókolja, amikor megzizzent a kétszersült a zsebében. Bosszúsan behúzta maga mögött az ajtót, lesietett a lépcsőn. A túlfűtött lakás elbágyasztotta, azon kapta magát rajta, hogy csoszog, valósággal csoszog. Kiegyenesedett, meglazította a sálat a nyakán.

Szikár, magas férfi volt, kissé hajlott háttal, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez.