Naplemente szimptóma

PABLO URBÁNYI

NAPLEMENTE

SZIMPTÓMA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-846-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pablo Urbányi

MEGINT CSAK:

FELESÉGEMNEK, CATALINÁNAK,

ÉS GYEREKEIMNEK,

PABLÓNAK ÉS MAFALDÁNAK.

ELŐSZÓ

A Naplemente szimptóma szép regény egy házaspár megpróbáltatásairól és gyötrelmeiről, akiknek a gyereke komoly fejlődési rendellenességgel, súlyos meningomyelokélével született. A gyerek a modern technológia jóvoltából életben maradhat, de számtalan sebészi beavatkozásnak néz elébe, tolószékben tölti majd életét reménytelen szenvedések közepette, siketen és vakon, az önálló élet bármiféle lehetőségének legcsekélyebb reménye nélkül.

Amikor egy gyerek ilyen rendellenességgel születik, a kórház személyzete pontosan tudja, mit kell tennie: a beteget megvizsgálják, megkezdik a diagnosztikai feladatok elvégzését, és tájékoztatják a szülőket. Mi minden lehet egy ilyen beszélgetés tárgya az orvos és a szülők között? Sejthetjük, hogy egy-egy ilyen nehéz esetben hányféle (tudományos) tény, meggyőződés, hit, vallási beállítottság, ambíció és egyéb tényező játszhat közre mindkét oldalról, míg mindezek mérlegelésével meg nem születik a végső döntés. Végső soron ki dönti el, hogy az orvosi beavatkozást vagy a kezelés visszatartását válasszák-e?

Orvosként sok szülőt láttam Pedróéhoz és Anáéhoz hasonló helyzetben, sok orvossal és szülővel folytattam beszélgetéseket a fogyatékkal született csecsemőkkel kapcsolatban felmerülő komplex döntéshozó folyamatról. Sok orvos a rohamosan fejlődő új technológiák bevezetése helyett inkább azt tartja kötelességének, hogy megkímélje a beteget a szenvedéstől, különösen a hiábavaló szenvedéstől. Az orvostudomány az utóbbi évtizedben a csúcstechnológia igen sok eszközével látott el bennünket, amelyek legtöbbje örvendetes módon hasznosítható a már meglévő kezelési lehetőségek továbbfejlesztésében. Mindazonáltal, a döntés, hogy mikor és hogyan alkalmazzuk ezeket az eszközöket, gyakran az orvoscsoportra hárul. Tapasztalataink szerint, az orvosok nehezen vállalják annak a felelősségét, hogy e technikák alkalmazásának következményeiről tájékoztassák a szülőket. A szülők, a maguk részéről, soha nincsenek felkészülve, hogy szinte közvetlenül a csecsemő megszületése után szembe nézzenek azzal, milyen sötét jövőnek néz elébe gyermekük. Ez nem jelenti azt, hogy ki akarnának bújni a felelősség alól. A gyermek érdeke az elsődleges, és a szülőknek rendkívül fontos szerep jut annak meghatározásában, melyik kezelési mód szolgálja a legjobban gyermekük érdekét. Át fogják érezni a döntés felelősségét, hogy ne kényszerítsék egy életen át tartó szenvedésre gyermeküket. Éppen a gyermek iránti szeretetből.

Pablo Urbányi ebben a regényben hiteles képet ad arról, milyen gyötrelmeken mennek keresztül a szülők, míg megbirkóznak ezekkel az etikai kérdésekkel. Szó esik a könyvben a „jótét lelkek" szokásos buzgólkodásáról is, akik előbb-utóbb óhatatlanul felbukkannak, hogy megmentsék a lelkünket.

A könyv elolvasása ráébresztett, hogy a művészetnek speciális funkciója van: olyan érzelmeket kelt bennünk, amelyek segítenek e vitatott kérdések tisztázásában. Ezért tartom a könyvet a gyermek-eutanáziával kapcsolatos vita fontos irodalmi dokumentumának, mely vitában két alapvető értékrend ütközik össze: az élet szentségéé és az élet minőségéé.

Dr. Eduard Verhagen md, jd.

Groningen, Hollandia.

A 42 éves dr. Verhagen, három gyermek apja, a hollandiai Groningen Egyetem gyermekklinikájának igazgatója. A gyermek-eutanázia kérdésének szakértőjeként vált ismertté. Tevékenysége mind hazájában, mind külföldön komoly vitákat keltett.

Az eutanázia Hollandiában a felnőttek tekintetében legálisan gyakorolható, 12 év alatti gyermekek esetében azonban tiltott. Verhagen, aki jogi és orvosi egyetemet is végzett, jogászok és orvosok közreműködésével 2002-ben kidolgozta a gyermek-eutanázia eseteire alkalmazandó protokollt. Ez az úgynevezett Groningen protokoll, amely akkor lép életbe, ha a szülők, az orvosok és a szociális munkások egyetértenek abban, hogy a további kezelés hiábavaló. A holland gyermekgyógyászok 2005-ben egyhangú szavazással, nemzeti irányelvként fogadták el a Groningen protokollt.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Bár nem feledkezem meg róla, milyen sokan segítettek elviselni ezt a nyomorult életet, itt most csak Albertót, Pepét meg a Négert nevezem meg. Nem hagyhatom említés nélkül Eduardo Andújar és Patricia Campos barátaimat sem, mert sokat segítettek tanácsaikkal és stiláris korrekcióikkal. Végül köszönetet mondok a jogi szaktanácsadásért dr. Jorge Blanco ügyvédnek, aki argentin diplomataként működött Ottawában.

– Uraim, azt szeretném megtudni – fordult a Tündér a Pinokkió ágya köré gyűlt három orvoshoz – vajon ez a szerencsétlen bábu holt-e vagy eleven.

Először a Holló lépett elő, megtapogatta Pinokkió pulzusát, aztán megtapogatta az orrát meg a lába kisujját; majd miután mindezt alaposan megtapogatta, ünnepélyes képpel kijelentette:

– Szerintem halott; de ha netán mégse halt volna meg, akkor kétségkívül él.

– Biztos ön abban, amit mond? – kérdezte a Tündér.

– Holtbiztos.

– Nem szívesen mondok ellent kiváló Holló kartársamnak és barátomnak – szólt másodikul a Bagoly, de szerintem éppen ellenkezőleg, a bábu igenis él, de ha netán mégsem élne, akkor kétségkívül meghalt.

– Biztos ön abban, amit mond? – kérdezte a Tündér.

– Holtbiztos.

– Kegyelmed nem mond semmit? – fordult a Tündér a Tücsökhöz.

– Nekem az a véleményem – felelte a Tücsök –, hogy az okos orvos, ha nem tud mit mondani, inkább hallgat.

Carlo Collodi: Pinokkió kalandjai

(Rónay György fordítása)

TISZTELT DOKTOR BRAHE!

Ha nem lenne benne a születési dátum a Házassági Könyvecskénkben, nem is tudnám, hány év telt el azóta, hogy megígértem Önnek, elküldöm ezt az információt. Akkoriban (kérdés, hogy emlékszik-e még a gyerekre, hiszen tömérdek páciense volt), úgy látszott, az ön keze irányítja fiunk gyógyulásának csodáját, életét, élőhalotti létét vagy halálát az Argerich Kórházban. Volt egy pillanat, amikor – talán, hogy jobban figyelemmel tudjam követni az eseményeket, vagy önigazolásként, mert attól féltem, a dolog bűncselekménynek tűnhet majd fel (talán az is volt) –, míg arra vártunk, hogy eldőljön a gyerek sorsa, szükségét éreztem, hogy felajánljam önnek: lejegyzem érzéseimet, gondolataimat, vágyaimat, gyűlöleteimet és félelmeimet, s a feleségeméit úgyszintén, azzal a lénnyel kapcsolatban, akit becézve, vagy talán kegyetlenül, Meninjitónak neveztünk el. Ön, lelkem megnyugtatására közölte, hogy az ötlet kitűnő, s hogy feljegyzéseim igen eredeti és tudományosan hasznosítható dokumentumoknak fognak minősülni.

Azt hiszem, gyakorlatilag mindent leírtam azokra a beszámozott kartotékokra.

Sokszor eltöprengtem rajta, s most is ezen tűnődöm, miért nem tisztáztam le és küldtem el Önnek már korábban, vagy miért nem nyomtam az Ön kezébe még ott, úgy ahogy volt, az egész paksamétát? Egyetlen valamire való magyarázat sem jut az eszembe. Ellenségesek voltunk Önnel szemben, ez igaz: kétszínűsége s a kételyek és félelmek okán, amiket bennünk ébresztett, lesújtó véleménnyel voltunk a viselkedéséről. Én még inkább, mint a feleségem. Megeshet, hogy tévedtem.

Hogy később miért nem tettem, arra csak olyan ostoba és banális magyarázatom van, mint az idő múlása, meg, hogy az élet ment tovább; munka, a szokásos argentin forradalmak, a többi gyerek, a lassú és gyötrelmes feledés. Hiába érzem kényszerítő szükségét a teljes feledésnek, az sosem fog eljönni. Emlékezni sem akartam rá, hová tettem a kartotékos dobozt, ám az valami csoda folytán egyszer csak előbukkant, s kikényszerítette az ördögűzést. Végül pedig, ha az emlékezetem nem csal, akkoriban Ön már nem volt fiatalember; szavaiból, látszólag vagy ténylegesen, olyan jóság és bölcsesség áradt, amire egy neurológus és pszichiáter, a lelkek ismerője, csak bizonyos kor után tesz szert. Ahogy az évek múltak, napról napra jogosabbá vált a kérdés, amit olykor föltettünk magunknak: „Vajon meghalt már Brahe?"

Nem, Ön nem halt meg. Doktor Brahénak hosszú élet adatott. A kartotékos doboz, amely kilométerek ezrein át kísért el holmi apró urnaként, itt van mellettem, íróasztalom bal oldalán, s vár, hogy kinyissam, és beváltsam az ígéretemet. Egy argentin folyóirat támaszkodik neki, azon az oldalon van nyitva, ahol az ön fotója látható. A cikk címe: „ÜDV AZ ARGENTIN TUDOMÁNYNAK!" Apropója az a nemzetközi díj, melyet egy új betegség fölfedezéséért kapott; a díj az újságírói szózsonglőrködés eredményképp még a Nobel-díjnál is fontosabbnak tűnik. Megmosolyogtatott e nacionalista banalitás, ám még jobban mosolyogtam, némi keserű gyöngédséggel visszaugorva az időben, amikor azt olvastam, miként világítja meg az újságíró előtt, hogyan kell ejteni a nevét, akárcsak annak idején, amikor engem világosított fel erről a rendelőjében.

Ami a kartotékokat illeti... Úgy rémlik (mintegy huszonöt év is eltelhetett azóta), hogy Ön, mikor megtettem ajánlatomat, „a dolog komolysága érdekében" arra kért, adjak meg minden lehetséges adatot: adjam meg mindazok korát, nemét, vagyoni helyzetét és származását, a nagyszülőket és a rokonokat is beleértve, akiknek bármi közük volt a fiunk sorsához. Minél részletesebb a leírás, annál jobb, s talán, hogy lelkesítsen, vagy hogy megkönnyítse a feladatot, megjegyezte, ne aggasszon, ha túl hosszúra, vagy összevisszára sikeredik, Ön és az asszisztensei majd szelektálnak.

Jegyzetfüzet vagy holmi naplóféle helyett, amit könnyen elveszíthettem, vagy egy bárban felejthettem, praktikus okokból a munkahelyemen, a szőnyegüzletben használt módszerből merítettem ihletet: a kartotékszekrényben tartott kartonlapokra jegyeztük fel a kliensekről szóló információkat.

A doboz, amit vettem, ötszáz üres kartotéklapot tartalmazott; professzionális hevülettel számoztam be mindet mindkét oldalán, s mintegy 250-300-at írtam tele. Eleinte kemény, finomhegyű golyóstollakat használtam, jól megnyomtam őket, s ilyenkor segítettek kiadni a dühömet, később a papíron lágyan és gyöngéden sikló ceruzát, amitől lassan oldódott a keserűség.

Munkanaptáramban vagy még inkább zakóm belső zsebében, bárhol legyek is, mindig volt belőlük néhány, írtam a vonaton, a bárokban, bent a munkahelyemen, főként pedig otthon a hétvégeken, amikor a csönd, a félelem, a „már nincs mit tennem, se mondanom" meg a várakozás mind jobban nyomasztott, miközben egyre világosabbá vált, hogy minden reménykedés hiábavaló.

Nem lesz túl nehéz feladat: kinyitom a tíz-tizenöt éve bezárt dobozt, rendezem a kartotékokat, amennyiben nincsenek sorba rakva, és írógéppel letisztázom a szöveget. Emlékszem, némelyik lap piszkos és foltos; szívesen mondanám, hogy a fájdalom könnyei hagytak nyomot rajtuk, ám csak a mate tea vagy a kávé. Tény, hogy már a doboz kinyitásának puszta gondolatára visszatér a régi remegés; a felejtés reménye valóságos droggá vált, gyógyulást csak a homeopátiás módszertől várhatok. Mind kevésbé hiszek az illúzióban, hogy egyszer végleg elűzöm az évtizedek óta kísértő rémálmot, Meninjito éjszakai látogatásait. Muszáj bevallanom, hogy mindennek ellenére, várom ezeket a látogatásokat?

Hogy hol írom mindezt? Azt hiszem, nincs különösebb jelentősége. Ebben az országban hosszú a tél és rövid a nyár, de a gyep mindig zöld és alaposan nyírt, sok virággal és számozott fákkal. Maga az Eldorádó, ahol megvalósult az utópia: rend és tisztaság minden évszakban. Télen kezdek neki az írásnak egy házban, az ablak mellett; odakint havas mező, melyen néhány fenyőfa magaslik elszórtan, anélkül, hogy ösvényt szegélyezne. A napfény hevesen tűz az ablaküvegre, de épp csak meglangyosítja a levegőt.

Végül, nem kérek elnézést jelentésem stílusáért. Ha volt is idő, amikor író akartam lenni (a feleségem mindmáig egy nagy papírdobozt hurcol utánam tele „alapanyaggal a „nagy regény-hez, ahogy még ma is nevezi), az csak afféle tavaszi bizsergés volt, olyan, mint a tizennyolc éves szerelmeseké, akik költők akarnak lenni, hogy szavakba öntsék a szerelmüket.

Egy évig tartott az út, doktor úr. S mivel jó részét együtt jártuk be, jobb, ha a végére hagyjuk a búcsút.

1. KARTOTÉK

Az eredet vagy az ősök, a szüleim

Argentínát a bevándorlók alkották, akik azt az Eldorádót keresték, amit már a spanyolok sem találtak meg évszázadokkal azelőtt. Legtöbbjük a diadalmas civilizáció zászlaját lengetve, valamiféle kultúrával igyekezett feltölteni az indiánok kiirtása hagyta űrt.

Szüleim is bevándorlók voltak, s ezt a bizonyos tölteléket a maguk európai kulturális páncélzatával egyetemben, történetesen Magyarországról hozták. A kultúrájukon kívül minket is magukkal hoztak, engem meg a húgomat.

Apám nem lett sikeres ember Amerikában. Apró fajáték-műhelye sosem vált hatalmas gyárrá, mely égre meredő kéményekkel magasztalja az Urat. Épp csak egy szerény házat sikerült vennie a pampa szélén, nagy konyhával, nyáron tárva-nyitva álló ajtóval és ablakokkal. Télen, a műhelye forgácsaival táplált, fafűtésű tűzhely szüntelen duruzsolása közepette, a mesés európai kultúra dicsőségéről és kifinomult voltáról beszélt, ezekkel magyarázván csődjét: – Én az európai iparosok normáihoz, a becsületességhez és a méltányos árhoz tartom magam. Banditák között élek egy olyan páncélzatban, olyan morális és etikai kényszerzubbonyban, amivel nem sokra mentem. Semmi kétség, fiam (ha a húgom is ott volt, „gyerekeim"), hogy nagyon nagy hibát követtem el: ahelyett, hogy harácsoltam és fosztogattam volna, dolgoztam. – Sóhajtott. – Lehet, hogy csak nem volt elég bátorságom a fosztogatáshoz. Szóval, nem alkottam maradandót, és senki sem fogja megírni az élettörténetemet, hogy példálóddzék velem: lám, harmadosztályon érkezett, mégis megcsinálta a szerencséjét.

Addig éldegélt kultúrája páncélzatának védelmében, míg csak az idő meg a történelem rozsdája ki nem marta azt. Enyhén baloldali volt, nagy olvasó, függetlenségére büszke, az illuminizmus és a felvilágosodás híve, aki olykor az unalomig fárasztotta az embert, amikor előadta utópisztikus nézeteit a jövőről, arról a paradicsomról, amit a tudomány és a haladás hoz majd el nekünk.

Pedrónak hívták, akárcsak engem, amit az évek során a szomszédok egy Don-nal fejeltek meg. A fiam születése után nagyapa lett a titulusa.

Mai jegyzet: látom, hogy anyámról, aki viszont a maga részéről nagymamává vált, nem írtam semmit. Szükségtelen volt. Elég annyi, hogy az európai kultúrát most félretéve, túlzó és olykor elviselhetetlen túldramatizáló hajlama dacára, nagyon is két lábbal áll a földön. Sok mindenkit eltemetett, s most nyolcvankét évesen, az orvosok tanácsai ellenére is elszívja napi doboz cigarettáját, megeszi a szokásos marhasültjét, megissza a pohárka borát. Maríának hívják, és ma már neki is kijár a Doña titulus. A húgomról sem beszéltem. Nálam hét évvel fiatalabb, és a történtek szerencsére nemigen viselték meg.

Egy megjegyzés: a remegés rögtön megszűnt, amint kinyitottam a dobozt. Csak annyi változott, hogy a lapok kissé megsárgultak.

2. KARTOTÉK

Feleségem szülei

Azok között, akiket a nagy bevándorló áradat magával sodort, nem kevés bűnbánó bandita és tolvaj akadt, akik megígérték Istennek, hogy ha diadalra segíti őket, életük végéig jól fognak viselkedni, sőt adományokat juttatnak az egyháznak és a szegényeknek. Nem tudom, pontosan ez volt-e apósom története is. Holland volt (vagy dán), aki fiatalon Skóciába költözött. Ott valami számomra homályos kalandba keveredett egy helyi potentát lányával. A jelek szerint a lány félrelépett, az apa pedig becsületbeli ügynek tekintette a dolgot, és elvetette vele a lányát. Minthogy a Skócia kínálta lehetőségeket már kimerítette, Argentínába jött a kislányával, aki később a sógornőm lett. A legenda így szól: jó puritánként éjt nappallá téve, fáradhatatlanul dolgozott, hittel és reménnyel küzdött, mígnem összehozta nem túl nagy, ám jól megérdemelt vagyonkáját. A valóság pedig a következő: ő nem viselt erkölcsi kényszerzubbonyt a banditák között, adott-vett, és széltében-hosszában fosztogatta Argentínát. Bármi legyen is azonban az igazság, apósom talán csakugyan megérdemelte volna, hogy élettörténete a győztesek példájául szolgáljon.

Természetesen neki is megvolt a maga európai kulturális páncélja, melyet skót whiskyvel és kubai vagy holland szivarokkal töltött tele. Mind saját felsőbbrendűségének, mind családjáénak legfőbb bizonyítéka az volt, hogy angolul beszéltek. Én, tizenkilenc évesen, csak egy ágról szakadt cigány voltam a szemében. Akadt rá bizonyítéka bőven: magyarnak születtem és nagyon hosszú hajat viseltem, következésképpen méltatlan voltam második lányára, akinek mindazonáltal megkértem a kezét. Az öreget csak egyszer láttam életemben, egy nyári estén, amikor a szerelemtől, a hőségtől meg a vágytól hajtva elmentem a házába a menyasszonyomért, Anáért. A szép villa tornácán üldögélt, szivarozott és whiskyt nyakalt. Amikor köszöntöttem, s Ana után érdeklődtem, megtisztelt azzal, hogy feltápászkodott. Felém imbolygott, hogy a skót vendéglátás szabályai szerint üdvözöljön. Erős akcentussal, parancsoló hangon, szivarjával hadonászva ordított rám: „Én magát nem ismer. Kifelé! Tünés!" Emlékszem, hogy kopasz volt.

Ana külsőleg nagyon angol családja szemében én mindig úgy léteztem, mintha a világon sem volnék. Ha a villa tornácának oszlopán szeretkezem Anával, akkor is ugyanígy lett volna. Az övéké aztán csakugyan kemény kulturális páncél volt!

Nem akarom csepülni az apósomat. Bár soha többé nem akart látni, a lelke mélyén nem volt rossz ember. Még valami emberi is volt benne. Hála az argentin törvényeknek, nem tehette meg, hogy – mint azzal többször fenyegetőzött – kitagadja a lányát, ha hozzám, egy cigányhoz megy feleségül. Ana öröksége volt az a pillér, melyre saját fészkünket építettük, hogy ott éljünk örök boldogságban.

Mai jegyzet: látom, hogy az anyósomról és a sógornőmről is elfeledkeztem. Mivel a történetben még lényeges szerepük lesz, most csak pár szót szólok róluk. Mindketten alkoholisták voltak, ám a páncélnak hála, eleganciával és jólneveltséggel leplezték. A fentieken kívül, sógornőm még elfuserált orvostanhallgató is volt. Hogy miként lopták el Ana örökségének egy részét, s hogy miként terelték vakvágányra és döntötték el fiunk sorsát sógornőm ügyködései, azt a későbbiekben leszek kénytelen elbeszélni.

3. KARTOTÉK

Ladies first: a feleségem

Ana, aki később a feleségem lesz, bár argentin földön született, azt hiszem, négy vagy öt évvel később érkezett az országba, mint én. Tizenegy vagy tizenkét éves koráig a nagy páncélban, az angol ketrecben élt: a család, az angol negyed, a protestáns egyház az angol tiszteletessel, a tenisz klub, az iskola. Nem beszélt spanyolul, csak pár szót tudott, azt is összezagyválta, míg gimnáziumba nem került, ahol aztán megtanulta a nyelvet. Ott ismertem meg az ötödik évben, amikor hála a haladásnak, fölemelték a nemeket elválasztó sorompókat. Ezt szakszóval „koedukáció-nak nevezték. Ahogy ez már ilyen esetekben történni szokott, ha a későbbi romantikus beszélgetések során a sorsról meg a kiválasztottságról esik is szó, puszta véletlenségből találkoztunk. Vezetékneve és dús, szőke haja miatt, ami szinte eltakarta egyik nagy, kék szemét, „a szöszi, vagy „az angol lány" néven emlegették. Az osztályban alig beszélt, szinte meg sem szólalt. Jó tanuló volt, figyelmes, csendes, meglehetősen magas, enyhén ringó, lankadt járással, mintha minden pillanatban hátra akarná hagyni teste egy részét, mely késlekedve csatlakozott az előre lendülő részhez. Ijesztően szép volt.

4. KARTOTÉK

Én magam

Ahogy apám öregedett, s tervei egyre-másra füstbe mentek, úgy cseperedtem én egyre inkább. Amikor a legelőkön meg a nagy, csupasz térségeken, ahol focizni szoktunk, megkérdezték a többiek, hogy hívnak, s én azt feleltem „Pedro, egyből rávágták, „Pedro? szóval lengyel vagy, mert egész tömeg lengyelt, ukránt vagy oroszt hívtak így. Tisztáztam: „Nem, magyar. „Á, szóval hegedülsz, mert a magyarokat a cigányokkal azonosították. Azután is mindig „Lengyelkének hívtak. Mivel híján voltam az európai kultúrpáncélnak, vagy mert egy gyereknek nincs semmiféle páncélja, Argentína a maga pampájával és csillagos egével könnyen a hatalmába kerített. Ott töltöttem első éveimet, az elemi iskolai éveket, s minden nap elgyalogoltam a suliba. Néha lekiabált valaki egy tejeskocsiról, „Hé, Lengyelke, elvigyelek?, én pedig felkapaszkodtam Sartori vagy Mansilla teherautójára. Longchamps, mert így hívták azt a kis községet, ahol a gyerekkoromat töltöttem (térképe igen könnyen megrajzolható: az ivó, a régi országúton, ahogy nevezik „a királyi úton Bocha bárja, a gallego Manuel boltja, a Bácsi patikája, egy kovácsműhely, egy, az országútra merőleges utcában a templom, egy vaskereskedés, a vasútállomás a totóárus kioszkjával meg a hozzá tartozó restivel, az állomás túloldalán pedig az iskola, egy vegyesbolt, még egy bár meg egy pékség), szóval Longchamps volt az én világom: a tejárus gaucsók hona. Hazugság nélkül állíthatom, hogy rodeók, nyársonsültek, lovas ügyességi versenyek, kakasviadalok és illegális lóversenyek közepette, olykor elnéptelenedett kis tanyákon bolyongva, meg holmi kricsmikben, ahol „a legények gint vedeltek, a gaucsók közt