Tündérvölgy: avagy az emberi szív rejtelmeiről

KUKORELLY ENDRE

TÜNDÉRVÖLGY

avagy

Az emberi szív rejtelmeiről

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kalligram Könyvkiadó

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-778-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Kukorelly Endre

Mit tudtok ti hamar halandó emberek,

Ha lángképzelődés nem játszik veletek?

(VÖRÖSMARTY MIHÁLY: Tündérvölgy)

Amit emlékezés itat át, az kétszeresen hat.

(SØREN KIERKEGAARD: A csábító naplója)

Ki mondja ezt, és miért?

(LEV TOLSZTOJ: Családi boldogság)

Valami csekély dolgok, amik

Mint a hó, elhangolták

A harangot, amit

Estebéd idején

Megkondítanak.

(FRIEDRICH HÖLDERLIN)

A cselezéseket pedig végképp figyelmen kívül hagyta.

(HEINRICH VON KLEIST: A marionett-színház)

I.

A

1944 1947 1951 1956 1962 1969 1977 1986 1995 BOLOND

A legkényelmesebb és a legszegényebb

valahogy mégis csak feljutottak ide, és most

erről az emelkedésről néznek le

és föl, erről a

dombocskáról néznek.

A legkényelmesebb és a legszegényebb

már igazán régóta ácsorognak itt, de

még várniuk kell egy ideig biztosan,

mert, azt hiszem,

fölrobbant a technika.

Még szerencse, hogy elég erősek, látszik

rajtuk, simán el tudnának vonszolni egy

harckocsit a határig, nem? Lehet, hogy

nem, mert túl kényelmes

lenne az egyikük ahhoz.

Most itt várnak, csak ne esne ennyire, és

lehetne valahol egy pad, vagy legalább valami

tűzhely, meg egy étterem, az jó volna, mivel

tűrhetően főznének ott

a szakácsok, és viszonylag

olcsón, legalább még az itthoni árakhoz képest.

De kilátni mindenképp lehet, tessék csak, annyira

nincs még köd, és lassanként kigyulladnak lent

a villanykörték is,

mintha épp nekik.

A városi közvilágítás. Mert a legkényelmesebb is

derék magyar ember, aki íme, hajlandó

volt fölsétálni a hazáért erre a dombra,

a legszegényebb

pedig körbemutat,

látod, ez az enyém is, mert én is csak

magyar vagyok, mint te, kedves barátom,

csak nem vagyok olyan kényelmes, ahogy

te pedig nem vagy olyan

szegény, mint én.

1

A, a. Nem az apámmal álmodom. Olyan sokszor nem is jut eszembe. Nem gondolok rá, és ha valamiért mégis eszembe jut, nem emlékszem vissza rendesen. Elfordul onnan az emlékezet, elmozdul, odébb megy, külön van. Külön nincs. Mindenféle furcsa és unalmas dolgok eszembe jutnak, más ugyanilyen furcsák és unalmasak nem, lehet, hogy ilyen egyszerű.

Egyszerű emlékezet, előbb elmesélem neki, kitalálom a részleteket, hogy legyen mire visszaemlékeznie. Legkisebb dolgok is megzavarhatják, elhangolják az egészet. Akad azért mindig, ami már jól megy, újra meg újra előbukkan, mint a télikabát bélése, ha fölfeslett a varrás. Visszatömködöd, kibújik megint. A földrengés például eléggé megy, be van rendesen gyakorolva. Egyetlen, jókora lendülés.

Ha nem csak mese, igazából volt, nem képzelet, nem azért emlékszem, mert annyiszor elmondták ugyanúgy. A csillár kilendült, mint a harang nyelve, a karácsonyfa végigkorcsolyázott a parketten, a gyerekszoba sarkától megindult visszafelé.

Csúszik, megáll, valami megfogja, tartja a levegő, vadul az ellenkező irányba rántja. Lejött a csúcsdísz, nem törött el. Az apám, ahogy kiugrott az ágyból, a lódulástól elesett, ez anyám története. Mindig ugyanazokkal a szavakkal mondja el, bemutatja, így, a bal kezére, ugyanúgy szokta elmesélni a kedvenc történeteit, a maga nemigen csodálkozós, inkább vidám mint nem, agyondohányzott hangján. Mutatja a karácsonyfa helyét a belső szoba sarkában. Szerinte azzal kezdődött ötvenhat, hogy egy tizenkettes busz a korlátot áttörve a Dunába zuhant.

Így indult az év, a Margit híd kanyarulatánál megcsúszott a jeges burkolaton egy üres autóbusz, és beleszaladt a folyóba.

Nem üres, benne volt a sofőr meg a kalauz. Aztán a földrengés, így kezdődött, ilyesmi lendületes dolgokkal, és azzal ért véget, hogy el kéne mennünk innen, de sürgősen. Lelépni ebből az országból, teljesen világos, ráadásul mások is így tudják, és tényleg le is lépnek. Mindenki elment, kivéve minket, elő volt készítve a dolog, mégse mentünk.

Mert az apám nem akarta. Nem disszidáltunk, apád végül is nem akart, mihez kezdjen, ugye, odakinn. Igazán jobb, ha nem. A disszidálás pontos szó, maradjunk ennél. Mert mi másnál. Bepakoltak volna minket a húgommal egy ruháskosárba a cuccok közé, belénk nyomtak volna némi altatót. Elalszol, és Ausztráliában ébredsz föl.

Vagy pedig Új-Zéland. Magadhoz térsz Új-Zélandon, arra ébredsz, hogy Új-Zéland. A járda tele volt elszórt töltényhüvellyel, állítólag óvodából hazafelé az Andrássy úton üres töltényhüvelyeket rugdostam a platánfák közt, erre nem emlékszem. A Beruházási Bank óvodájába jártunk a húgommal, páternoszterrel lehetett fölmenni az ötödikre.

És ott gyorsan kipattanni. Ha nem szállsz ki a legfelső emeleten, átfordul veled a kabin, fordítva jössz le, úgy jönnél lefelé, a fejeden állva, mint az újzélandiak.

2

1977 augusztus közepén halt meg az apám. Nem voltam ott, amikor meghalt, mert nem voltam otthon. Hanem külföldön nyaraltam, egy Fekete-tengeri, csontig lerohadt szovjet üdülővárosban, és nem bírtam hazajönni. Forró nyár, jégesők, kiadós záporozás, ez ment akkoriban, meg az hozzá, hogy nem tudtam eljönni onnan, mert nem volt repülőjegyem.

Vagyis persze volt nekem repülőjegyem, csak nem akkorra érvényes, hanem másfél hónap múlva, vagy három hét, és nem írták át az oroszok. Nem írták át, mert nem.

Teli volt léggyel az iroda, zizegtek, mint a neoncső. Döglődtek ugyanis a legyek, egyfajta átható illatú, fehéres tömegpusztítóval irtotta az állományt a szovjet. Álltam az irodájuk pultjánál, az üvegfal mögött komoly műgonddal mulatságosan kifestett aeroflotos nő a papírjaimmal. Repülőjegyes, ugyanakkor katona, konkrétan elhárítótiszt, külföldiekre szakosodott. Elhárító nő, vizsgálja a jegyemet, megtekinti, visszaadja, el vagyok hárítva.

Legmogorvább ügyintézés, látszik rajta, hogy nincs esélyem, nem fogja átírni. Nincs hozzá hangulata, eleve nincs kedve, vagy nem szabad neki, ezt már soha nem fogom megtudni. Golyóálló üveg mögött ül, deréktól lefelé nem mutatkozik, nem látom a lábát meg a fenekét a kasztnitól, nem kel föl onnan, nem mocorog, lehet, hogy egész nap el se mozdul, nem szabad, hogy kedve legyen.

Lehet, hogy nincs is lejjebb, nincs folytatása, ő így hárít, eddig tart az elhárítás, legalábbis, amit látok belőle. De majdnem mindent tulajdonképpen látok, a lényeg látszik, amit kitakar, épp az látszik, és ez méghozzá a titok miatt van így. A titokzatoskodás miatt, titkolózásból látszik ez a mindenféle. Vegyifegyverbűz, olaj, cigarettafüst, rovarirtó, az üveg alatti keresztlécen, körben a linóleumon légytetem-halmocskák, ez az egész légyzizegés a szovjet, a legszorosabban ehhez a történethez tartozik. Nem lehet pontosan tudni vagy kideríteni, hogy itt igazából kinek mihez jön kedve. Vagy megy.

Mitől jön és megy, mi cseréli meg, mikor van csere és mikor nincs. Ráadásul ez mind ugyanaz, lehetetlenség és kedvetlenség, kedély és szabadság közt fölösleges különbséget tenni. Történeteket abban a nem különösképp megemelt, nyugodt és egyenletes tónusban legjobb elmondani, ahogy Lev Tolsztoj csinálta. Itt nem úgy lesz. Úgy nem lesz itt elmesélve semmi.

Mikor meghalt az apám, huszonnyolc éves (esztendős, mondaná Tolsztoj magyarul) voltam, és, azt hiszem, akkoriban nem sok közöm volt hozzá. Valami unalomféle, meg a szeretet. A szeretet igen.

Az igen, hogy egy tizenvalahány ágyas, emberi kipárolgástól bűzlő kórteremben halt meg, és úgy halt meg, hogy nem lehettem ott. Szag, test, émelygés, kopás, kocsonya. Dobogó szív. Bevitték egy terembe meghalni.

Berakták más haldoklók közé. Kezdjük ott, hogy bevisznek bárkit ilyesmi helyekre, és minden további nélkül tárolják. Mi az, hogy beviszik?

Hogy na, feküdjön le oda, öregúr, hordágyra nyomják, elszállítja egy mentőautó, mert így szól az előírás, így szokásos, ezt találták ki, mivel ilyen a rendszer. Mások közé, azért, hogy összezárják másokkal, a többitől végképp külön vegyék. Miért, ott muszáj lesz akkor meghalni?

Ilyen az üzemmód, ez az útvonal, ez a savanykás, a bőr alól, minden emberi húsból kipréselődő szag, egy elgondolásnak, ennek a rendnek a halálszaga? Megnézi őt egy megnézésre képesített, egyfajta államilag garantált hivatali rend szerint dönt, megvizsgálja és megítéli, jól van, tessék szépen lefeküdni ide, mindjárt megkapja a vacsoráját. Hozzák a vacsorát, betolja tepsin a személyzet. Üljön fel.

Felül. Úgy, és ezt most egye meg. Ez a vacsora, de miért ez a vacsora?

A szemközti ágyról lekászálódik az egyik, leborul a tálcája. Keresztülcsoszog a termen, becsukja az ablakot, indul vissza. Bevágta az ablakszárnyakat, zörög az üveg, igyekszik az ágya felé, az arca mellett lötyög egy zacskó, ezt találom ki.

Annak az embernek az arcából, a bal pofacsontja fölött, egy sárgadinnye méretű, gömbszerű kinövés lógott lefelé. Mintha két feje volna, a rendes, meg egy csekélyebb, tartálynak, tartalékban, minden szerelvény nélkül, orr, fül, ilyesmik nélkül. Becsukta az ablakot.

Igen, de ha az apám nem akarta, hogy becsukják az ablakot? Nem szerette volna, de nem kérdezte tőle senki. Ő beteg, ezek itt betegek, tőlük nem kérdezik.

Egymástól se. Nem mondanak nekik semmit, nem kérdezik meg, hogy mit akarnak. Betegek, így, szigorúan külön elhelyezve a nem-betegektől, elkülönítve másoktól, a nőktől, más férfiaktól is, azoktól, akik felől még nem határoztak úgy, hogy meg fognak halni. Miért fekszik ott, miért nem a saját kibaszott ágyában fekszik, akiről úgy döntöttek, hogy mindjárt meghal? Kilép az udvarra, előszed a zsebéből egy Symphóniát, rágyújt.

Lement a lépcsőn, egy padra ült, elővette a köpenye zsebéből a tárcáját meg az öngyújtót, a betonkerítés felé fordult, eltakarta, ne lássák, amit csinál, nehogy észrevegyék. Úgy, mint egy hogyishívják.

Börtönben a fegyencek. Én persze nem tudom, mit kellene, fogalmam sincs, miként rendezném át, mit csinálnék ehhez képest másként. Biztos nem is lehet, ez mind egy, minden elrendezés előre megvan, jobb és rossz szándékoknál jóval előbb, nem kerülöd ki, ami ilyen nyugodt egyenletességgel mozog feléd. Nem állítod meg. Lement a lépcsőn a második emeletről a földszinti röntgenszobába egyedül, a délelőttre előírt röntgenezésre. Fél tizenegykor.

Akkorra írták ki. Elképzelem magamnak ezeket a dolgokat, mert nem voltam ott. Mert nyaraltam a tengerparton. Az elbeszélés idejére a legéletbevágóbb döntések is függőben maradnak. Felkönyökölt az ágyában, az órájára nézett, csavargatta a termosz tetejét, ivott egy korty langyos teát, hálóköpenybe bújt, kikotorta a papucsát az éjjeliszekrény alól, és úgy. És.

Na. Indult lefelé. Induljál már. Ha nem bírta a fájdalom miatt, megállt a lépcsőfordulóban, a falnak támaszkodott, belekapaszkodott a korlátba. Megállt levegőzni.

Kipihenni a fájdalmat és így tovább, ezeket gondolom el, magam elé képzelem, mert tényleg így is volt, azért, hogy mégis maradjon meg. Igazán az összes maradék erejét föl kellett használnia ilyen lemenetelekhez. Meg vissza. Fölmenni a lépcsőn a liftig. A legutolsó egynéhány nap alatt jöttek rá, akik vizsgálták, hogy rákja van.

Arra, hogy mi is, ugyebár, a helyzet. Utolsó néhány túlzottan éles, nyárközépi, istenverte nap. Tűrte a fájdalmat.

Tűrte prímán a fájdalmat, ehhez biztos van közöm, mert nem tudom, hogy csinálta, de így kell csinálni. Valami miatt nekem nem mondta meg, elfelejtette megmondani, hogy lehet ilyen jó megfelelő képet vágni, nyugodtan rápillantani másokra, a szemükbe nézni, mosolyogni is, ne sajnáljon senki, aki azért jött oda.

Hogy bámuljon, részt vegyen, hát ne vegyen részt, ne is jusson eszébe, gondoljon bármi mást, sajnáljon másvalakit. Azért jött, hogy téged nézzen, ne saját magát, mert úgy hiszi, most nem ő kerül sorra, és ez stimmel is. Nem én következem, ezek szerint még nem, és sajnállak ezért, és persze nem örülök, de mégsem én vagyok az, akit sajnálni lehet. Sajnálom a másikat, nyilván a rossz lelkiismeret miatt, mert nem olyan egyszerű, hogy akkor is kizárólag magamra gondolok.

Nem magamat sajnálom, hanem őt, azt a nyomorult barmot, a másikat, és ez így is van, olyankor igazán az érdekel, akivel, ugye, előfordul a dolog. És nem velem.

Mert nem velem fordul elő, hanem vele, milyen különös, a rossz lelkiismeret mégis csak képes érdekessé tenni az életet. Gondosan zárt ablakok, leeresztett redőny, bámulok egy filmet, saját film, hibátlanul slampos rendezés, átnézek oda, és nem megyek át. A temetésre nem emlékszem.

Ott voltam egyáltalán a temetésen? Felöltöztem, és kimentem az 59-es villamossal? Mégis átírták a repülőjegyet a szovjetek?

3

Én semennyit sem látok magamból. Nem látom, nincs meg, nem találom. Néhány tovább már nem alakuló, rendes vagy nem rendes magyar nyelvű mondat, ennyi látszik, ebből látszik, hogy van az Én. Mogyoró

van az Én

tetején. Mindenféle adatok, feljegyzések, hivatalos iratok, összefirkált papírlapok, fénykép, levelek, ahogy véletlenül megmaradtak, aztán ezekre vagy emlékszem, vagy nem. Ő a mamám, így, oldalról nézve egy nagy B, két mindennél csinosabb lábszárral, a szalámigyárban dolgozik, ekkor meg ekkor épp terhes volt velem.

Előbb még sertésvágóhíd, aztán szalámigyár. És ez itt az apukám. Kék szemű, mint egy moziszínész valami túlszínezett amerikai filmben. Vagy pedig amikor kiabálok, és a kiabálástól visszhangzik a lakás, hallom a másik szobából vissza a hangomat, ilyenkor hallatszik is, hogy én vagyok.

Én persze, hogy vagyok. Van az én. Feláll, leül, lefekszik, vél tudni ezt-azt. Elenyészni a valóságból. Tud meglepetést okozni nekem, ilyenkor mindig külön érzek is valamiféle rendes-vad, valóságos ént. Akármeddig belenézek a tükörbe minden további nélkül, mert ott meg is jelenik ugyanaz, ilyenkor látszik rajtam, mivel megfelel nekem, látszik a hatás, és ez elég. Eleget láttam az apámat.

A kék szemét, valószínűtlenül szabályos profilját. Sápadtfehérre festett felhő a sublót fölötti festményen, a középső szobánk falán. Felhő oldalról, egyhelyben rohanó alak, profilból látszik az arca, orr, félig elnyílt száj, fogak, nem mély szemüreg. Felleg, facsoportok, egy tisztáson néhány figura mészfehér ruhában, négy-öt ember, valahogy a fejük nélkül, mintha elválna, elemelkedett volna a fejük, ezt nézegettem. Lehagyják a fejüket. Állok a kép előtt, nem tudok eljönni onnan. Nem sokáig, de sokszor.

Sokáig és sokszor. Nem látom, hogy mi van, mit csinálnak, összeesküvők menekülnek a sötétbe borult, sötétre mázolt erdőn keresztül, egy réten át, ilyesmi lehet, széles, feketébe hajló zöld olaj, kevés égszínkék, az összeesküvők fehér ruhája, arany keretezés. Viharos táj, megkopott arany, a képkeret sarkai letörve. Ez a kép leszakadt.

Kizuhant a tokjából, a felhőfej széjjelrepedt. Ha belekapaszkodom a keretbe, kijönnek a falból a szögek. Eleget láttalak, öregem.

Ehhez a könyvhöz egy Berlin melletti kastélyban kezdtem hozzá. Igazából Berlinben, a Café Hardenbergben határoztam el, és rögtön beszélni is akartam róla C.-vel, aki a mű központi alakja, és akit valóban C.-nek hívtak. Meg akartam beszélni vele a nem is tudom, mit. Nálam volt az a két könyv, amit azon a nyáron olvastam egy Fekete-tengeri üdülőhelyen, mikor apám meghalt. Ahogy kiraktam magam elé a köteteket, a lapok közül a kávéház asztalára pergett pár szem tengeri homok. Esti zajok, emeletes autóbusz mormolása, vörös és sárga fényfoltok, az utcán suhanók árnyai, a hideg márványlap erezetén kávéskanálnyi homokszem. Én a szovjet rendszerben éltem, nagyjából egész életemben. Ha szigorúan veszed.

És vedd szigorúan. 1977 után jártam is néhányszor azon a helyen, amit Szovjetuniónak neveztek. Nemigen emlékszem, nyaraltam, utazgattam, nincs történet. Nincs semmiféle történet, és ne gondold, hogy olyan fontos odamenni.

Ahhoz, hogy végképp ott legyél. Szórakozásból utaztam oda, nézelődtem a tengerparton, néztem a magnóliabokrokat, néztem a nőket, olvastam másmilyen könyveket. Lesöpörtem a lepedőmet, ha ráment a homok. És az ráment. Kiütögetem a homokot a lapok közül, lerázom a lepedőt, már majdnem rendben is van, így telnek a napok. Fekszem a lepedőn, ha sok lesz rajta a homok, fölkelek, lerázom, egyszer csak megint sok lesz. Valószínűleg jó lehetett, jól éreztem magam, egy író ugye, a tengernél nyaral, olvasgat, nem kell csinálnia semmit, nem is csinál.

Nem foglalkoztam semmivel, ez ment, nem unatkoztam, és nem fogtam hozzá, pedig író voltam véleményem szerint, az íráshoz. Azért abban nyilván nem lehettem olyan biztos. Biztos és nem. Hova-hova, így a veréb, hová, merre, Sas úr. Érdeklődik Veréb, verdes a veréb, kapaszkodik a sas szárnya alatt.

Sas úr szárnya alól kérdezget egy veréb. Sas pedig, kis idő múltán, foga közt szűrve a szót: faszom tudja. Üldögéltem mindenesetre a napon, néztem, ami elém került, amikor melegem kezdett lenni, begyalogoltam a vízbe, és nem sok elképzelésem volt arról, mi lesz velem. Mihez kezdjek majd.

Mikor kezdődik el ez a majd. A csábító naplója, Családi boldogság, egy strand, ahol ezeket a könyveket olvastam, külön külföldiek számára fenntartott, dróthálóval elkerített partszakasz. Vehetsz, de ne vegyél másfél dollárért kis üveg hazai kiszerelésű langyos Coca-Colát az Inturiszt büfében. Ha egyedül vagy, az néz vissza rád. Reggel eltroliztam a piacig bevásárolni, beszereztem tojást, tejet, tejfölt, uborkát, bármit, ami volt.

Ha kapható, akkor paradicsomot, csak annyi a nehézség a piaccal, hogy gyakorlatilag nem kapható. Az a bármi. Ingyen van, de az pont nincs, ez van gyakorlatilag, hogy nincs paradicsom.

Szinte sosincs, vagy lehet, hogy kora hajnalban még lett volna, mire kiértem, elfogyott. Ha mégis van, nem kerül semmibe, ha viszont nincs, bármennyiért nincs, akár ingyen is odaadják neked, ami nincs. Igyekeztem minél korábban felébredni a paradicsom miatt. Reggel igazi Paradicsom, fölkelek, nulla felhőzet, ragyog az egész, kisétálok a piacra, vagy kitrolizok a piacra, hogy le ne maradjak, mégis lemaradok. Még nincs forróság, és már nincs produkt. Vettem tejfölt és uborkát.

Zeller, fehérrépa, gyökérfélék, lehet, hogy torma, ezeket látom, sétálgatok, nézelődöm a rothadó zöldségszagban, indulok visszafelé, úgyis minden elfogyott, a tejföl is elfogyott, esetleg nem is hoztak tejfölt. Nem csinálok semmit, 1977 augusztus eleje, csattogtattam a golyóstollamat, nem írtam, úgy gondoltam, hogy ahhoz valamit még nem tudok, és tényleg nem is tudtam.

Azt a nem tudom mit. Annyit tudtam, hogy kéne tudnom. 1995 februárjában kezdtem hozzá ehhez a könyvhöz egy Berlin melletti kastélyban, amit ilyesmi dolgok miatt tartanak fönn a németek. A háború alatt hadikórháznak használták. 1947 elején került haza apám Németországból, hadifogságból, egy ilyesféle hadikórházból. Nagyjából akkor már felgyógyult a sebesüléséből, nem amputálták a lábát, hazajutott, és még abban az évben megnősült. Megkereste anyámat, kinyomozta a lakásuk címét, mert közben átköltöztek Pestre, némileg regényes körülmények között megtalálta, és lánykérés. Épp a Lánchídon sétáltak volna, amikor szokásos körülményeskedések és torokköszörülgetés után megkérte a kezét, mire jött nyomban a nem oly meglepő beleegyező válasz, hogy jó.

Vagy igen, ugyanis nem sokat vacakolnak ezekkel a dolgokkal, állítólag, a nők. De hogy helyreállították-e akkorra már a Lánchidat? Egyszer átgyalogoltunk Budára anyámmal, akkor hallottam a históriát, hogymint volt, arra is emlékszem, hol mesélte.

A Margit-híd felőli oldalon, az egyik pillérnél. Nem is voltak még egyébként hidak, ez inkább a szakításuk lehetett még kilencszáznegyvennégy legelején, amikor heves szóváltás után faképnél hagyták egymást a Lánchíd közepén.

Úgy van konstruálva a híd, hogy a pilléreknél kerül egyet a gyalogjárda, négyszögletes, rumbalépés-szerű kitérőt tesz, ezekben a kiugrókban remekül el lehet bújni csókolózáshoz. Amíg nem jönnek arra járókelők. Nem sűrűn jönnek. Néha pislogj ki azért.

És pár lépés után következnek az oroszlánok. És az alagút. Egész história, ezt anyám hangján hallom, hát, meglepően sok minden szól azon a hangon. Mikor sétáltam át én csupa szórakozásból utoljára, de őszintén, a folyó fölött?

4

Az első dolog, amire emlékszem, egy kopottas, varrott mintás, kék-fehér bársonyhuzatú kanapé. Hozzá két súlyos fotel, azokon mászkálok, ez az elpiszkolódott kék-szürke minta áll a sorban legelöl. Egyedül hagytak, azt nem szerettem. Emlékszem rá, hogy egyedül vagyok, és hogy túl izgalmas egyedül lenni. Rossz eleinte, amikor belefelejtkezem, kicsivel jobb, lassan megszokom a szoba hangjait, direkt hozzászokom a padlórecsegéshez. Por, poríz, nincs ott senki, nem recsegtetik a parkettet, állok a szekrény előtt, nem mozdulok, heves izgalmi helyzet a fütyülőm körül.

Nem mocorgok, így maradok, várok, amíg bejön az egyik, mindegy, kicsoda, bárki azok közül, akik ide tartoznak, belép és észrevesz. Észreveszel? Felmászok az ágyra, picit nyikorgós, a fotelt nagy nehezen a kanapéhoz lökdösöm, ugrálok rajtuk, míg rám nem szólnak. Azért ugrálok, hogy vegyenek észre, neked ugrálok, vegyél már észre, kiabáljál rám te, aki ott vagy. Akkor hagyom abba, amikor látom rajta.

Azt, hogy lát. Rám szóltak, abbahagytam az ugrálást. Lobogott a tűz a kályhában, ez biztos megvan. Mélyzöld cserépkályha a középső szobában, a vasajtó félig nyitva, a szellőzőrács cirádáin át néztem a tüzet. A dolgaim. A kanapé meg a fotel nem a miénk.

Hanem apám nagynénjének az itt maradt bútorai. Kitelepítették őket egy Boconád nevű faluba, még 1951 elején teherautóra pakolták Werneréket, a bútorok egy része, minden, amit nem vihettek magukkal, nálunk maradt. Minket nem telepítettek ki, a lakásban amúgy is megfelelő a népsűrűség, vagy miért, jelentéktelenek voltunk.

Kiszortíroztak, úgy látszik, ki lettünk selejtezve. Sok és jelentéktelen, ezeket mind elfelejtették, kifelejtettek minket a számításból. Mindig bejön valaki a szobába, nem hagynak egyedül, a nagyszüleim, anyám nővérének a családja, rokonság plusz Julcsa, kilenc vagy tíz ember. Tumultus a mellékhelyiségek előtt, valahogy nyilván be kellett osztaniuk a fürdőszobát. Lehet, hogy nincsenek itthon, mindenki elment, bevágták az előszobaajtót, dolgoznak, engem itthagytak.

Vagy kint nyüzsögnek a konyhában. Hallom a hangjukat, főznek valamit, keresztülszivárog a fahéjillat az ajtónyíláson. Játszani legjobb egyedül, legjobb, ha nem jönnek be, ne is mászkáljanak, ne legyenek ott. A szomszéd szobában járkál az egyik, kivágta az ajtót, ropog a parketta, hallom, ahogy jön végig az előszobán, most benyit ide. Ha belép, gyorsan eltakarom, amit csinálok, a fal felé fordulva igyekszem a testemmel kitakarni, arra figyelek, mikor megy már végre el. Menjél ki.

Nem megy ki, matat a szekrényben, keresgél, mormog maga elé, csapkod, huzigálja a sublót fiókjait, engem nem vesz észre. Mi az, nem vesznek észre? Úgy csinál, mintha nem, biztos észrevett, nem törődik velem. Szerencsére bejött, most végre abbahagytam, otthagyhatom miatta, amit csinálok.

Játékból abbahagyom. Ha kimegy, az inkább mégis rossz, a vége a legrosszabb, a vége felé mindig elromlik. Részletek egy filmből, apámmal néztük, szörnyű rossz, színes és ijesztő, szétesik a levegőben egy lovas. Egy milyen tolvaj? Tolvaj, vágtat az égen, fölrepül a gonosszal az égboltra a ló, de az a ló igaziból gép, megbillen, darabokra hullik, a lába, a feje külön, nyereg, szablya, szétesik a gépezet, erre emlékszem.

Pörög a levegőben egy ember, piros kaftánban, kunkori orrú papucsban, leválik a feje, külön forog, zuhan. Elromlik egy dolog, bedöglött, lejön a feje, csak mese, nem félek, játékból csinálják így, ettől ne félj, tudom, hogy nem, mégis annyira ijesztő.

Felkapcsolták a lámpákat, fogtam apám kezét, sétáltunk hazafelé a moziból, keresztül az Erzsébet téren, végig az Andrássy úti platánfák között, a körút felé. Fölálltam, a támlásszékek visszacsapódnak, itt legalább nem kell köszöngetni, nem szólnak rám, hogy köszönjek, megyünk lefelé a lépcsőn. A ló piros színű, arany és piros. Fehér fej. Nem az apámról álmodom, hanem a nagymamámról.

5

Az anyai nagyanyámmal szoktam álmodni. Apám anyját nem ismertem, még az ostrom alatti egyik szőnyegbombázáskor meghalt a Lipótmezőn. Bombázták a Lipótmezőt. Bombázták tehát az amerikaiak a Lipótmezőt.

Nagyapám azonnal, még az első világháború legelején elesett. Azzal kezdte, úgy indít, kikerül az orosz frontra, és standa pé, a legelső adandó alkalommal. C. szerint, aki a mű központi alakja, nem eléggé világos, melyik nagyapámról van szó, hát az egyikről. C., ez talán nem elég világos, a feleségem. Feleségül vehettem volna C.-t, de hát nincs sok különbség, nagyon is konkrét nők, alig szétválaszthatók. Vedd feleségül, mondta az apám, és én rögtön válaszoltam is.

Még be se fejezte a mondatot. Jól van, nyugi, feleltem, hallom, milyen hangon. Standa pé, ez anyám fordulata. Azonnal. Összeházasodtak a nagyszüleim, esküvő meg minden, sárgára fakult képen húzza a cigánybanda, sárgás cigányok, vidám, sárga-fehér ruhás nők, frakkos urak mulatoznak a bögötei kúria kertjében, aztán következett a bevonulás. És az elesés.

Önkéntes volt, az urak ugyanis önkéntesek, önként kellett menniük, és igaz, hogy ha nem kellene, akkor is mentek volna lelkesen, merő hazafiságból. Elesni lelkesedésből a hazáért. Apám később mindenféle kollégiumokban bentlakásos, nagymama pedig egy bizonyos módon, nem tudni, hogyan, de nem élte túl a férjét. Legyen az a változat, hogy szoptatáskor tejlázat kapott, ezért gyakran kezelték a Lipótmezőn. Erről nem beszéltünk otthon, nem téma. Nem a gyerek előtt.

Előttem nem beszéltek róla, és talán egymással sem. Azért nem, mert nem, ez itt nem valamiféle beszélgetős játék, jobb, ha csendben maradsz, nem kotyogsz bele.

Semmibe. Csinálod, ami kell. Különösen szép asszony a nagyanyám. Az apja Berlin környékéről való, egy zavaros és titokzatos ügy miatt kellett onnan eljönnie. El is jött, csak az első háború előtt került vissza, valahogy sikerült neki, sikerült azon a helyen meghalnia, ahonnan el akart szakadni, amit annyira el akart felejteni. Csomó kibeszéletlen, nem megbeszélni, hanem elfelejteni való ügy, ha addig jutna mégis, inkább elhallgatnak, más témába fognak.

Nem juthat addig. Nem is jutott, valami befékez, hibátlanul működik, majdnem a legjobban, hallgatni, az jól megy, amíg hallgatsz, nincs az a dolog. Nincs róla szó és nincs, ha beszélsz róla, azzal állítod elő, a beszéd legyártja, ne beszélj összevissza. Nem ismertem a nagyanyámat, nem tudok róla sokat. Tudom, hogy szép volt, és hogy az apja és a férje is meghaltak a háborúban.

Azonnal, rögtön az elején, hősi halált haltak, ahogy szokás mondani, ezzel nyitottak. Különlegesen szép nő, hosszú, földig érő, fehér csipkeruhában, fején széles karimájú kalappal, galambokat etet a Szent Márk téren, a galambok, ahogy szokás, ellepik a karját és a vállát, nekem ez a kép van meg.

1914, Velence, Nellike. Készültek más fotográfiák is, számomra ez a galambos fiatalasszony a nagymama, a fehér ruhájában. Nem tudom, ilyenkor hogy oldják meg egyébként, odarögzítik a galambokat csirizzel, bemorzsázzák az illetőt, akit le akarnak filmezni. Egy olajképen kártyavető cigánylány-jelmezben ül a szőnyegen, bal karjára támaszkodik, lábát maga alá húzza, hosszú, barna haja leeresztve. A fiát alig látta, nyaranként rövid időre a birtokukon. Néha veszélyesen agresszív rohamokat kapott, olyankor, ha egyedül hagyták vagy elszökött, elszabadult, följutott a várba, keresett magának a Bástyasétányon egy ágyútalpat, azon szónokolt.

Rámászott az ágyúra, hadonászott, franciául kiabált. Végigszaladt a Fasoron, keresztül a Vérmezőn, egy lépcsőn fel, franciául és angolul háborúzott. Mindenféle nyelven tudott háborúzni a nagyanyám, volt nörsz és mademoiselle, meg két csontvékony, szárazocska, feketekávé-illatú osztrák vénkisasszony társalkodónő, a Pikki néni, és ikertestvére, a nem tudom milyen néni.

Erna néni. Emlékszem jól Frulein Pikkire, néha elmentünk hozzájuk, egyformácska öregasszonyok, olyasmi eleve öreg típus, nem tanultak meg rendesen magyarul. Két magyarul recsegő, vénséges papagáj, mintha viccből csinálnák, mégsem vicc, mert nem volt szabad nevetni rajtuk.

Azért nem vicc, mert nem nevetsz. Olyan apró lakásban laktak, nem fértünk be, inkább levonult az egész társaság az utcára sétálni. Elvillamosoztunk az Auguszt cukrászdáig, kaptam Rigó Jancsit meg vaníliás minyont. Sétálósak voltak.

De csak iszonyú lassan lehetett sétálni velük, gyakorlatilag egyhelyben állva sétáltunk. Sétálni utáltam. A vaníliát utáltam.

A Rigó Jancsit imádtam. Külön adag tejszínhab, egy szem kávéba mártott kockacukor. Előbb legyűrtem a minyont. Sebesen szívja fel a cukor a kávét, alulról fölfelé terjed a barnaság. Rhigo Jántsit té khérsz, sipítja Pikki néni, rhigo és jántsi, ezt nem lehet utánozni. Nem költöztek vissza Bécsbe, nem tanultak meg magyarul, épp csak valamennyit. Arra a kis időre, ugyebár. Amennyi egy egész élethez szükséges.

Totyorog az öreg Pikki a Németvölgyi úti házuk előtt, a kapuhoz támaszkodik, lehajol, ilyen közel az arcomhoz, kattog benne a műfogsor. Effektív kattogott a Pikki néni, mint a varrógép. Fél mászot ász ápát nekket mintik á fárá. Mintik fél mászot. Jo, mintig, abbahagyja, levegőt vesz, az nehezen megy. Leveszi a szemüvegét, közel az arca az orromhoz, kávészagú a lehelete. Kávé cigivel.

Mintik ámikhor thánulni kelet, ákhor thánulás hejet fél mászot á dio fárá. Gyhéré lé Phándiká, kiápháltám néki, ászonál gyhéré lé árol a dio fárol, ászompán sosé ném jöt lé. Té ném fél mászál thánulás hejet, jol fan, mondja nekem. Hozzám beszél, de nem engem lát, hanem az apámat.

Itt ragadtak a Monarchiából, mert biztos létezik egy határ, azon viszonylag még átcsúszol, és onnan nem találsz vissza többet. Elsárgult fénykép, kisfiú sárga lovon, ká-und-ká-sárga mező, sárga égbolttal, azt a fiúcskát nézi. Pepuska nagybácsi versenylovakat tenyésztett, apám lovak között cseperedett föl, gyerekkorától lovagolt. Nem mesélt a nagyanyámról. Azt, hogy szép.

Erről se beszélt, viszont legalább maradtak fényképek. Talán beteg, talán megháborodott, nem tudok semmit, nem maradt semmi, annyi maradt, amennyi ezeken a régi fotográfiákon látszik, mert apám túl szemérmes volt, nem beszélt az anyjáról.

Egy egész élet, semmit nem tudsz róla. Földig érő csipkeruhában, széles karimájú szalmakalapban áll egy fiatal nő a Szent Márk tér galambjai közt, haja körben a kalapja alá tűzve. Némiképp megadóan, egy raj mindörökre a ruhájára csavarozott galambbal.

Mellette a férje, félszegen belekarol, nem feléje hajol, inkább kissé elfordul a vállával, mintha zavarban lenne. Mert zavarban van. Aztán meghal. A háború mindig is tiszteletre méltó intézmény lesz, bár megvan az az unalmas vonzása, hogy. Viszonylag sok minden látszik, majdnem elég. Az látszik, hogy na, most mihez fogjak. Mihez fogjon, mármint a nagyapám, mert odáig rendben, hogy ez az asszony itt az övé, jó, de aztán mi lesz. Vele. Aztán az lesz vele, hogy néhány hét múlva elesik. Álmodom, de nem róluk.

Apám hazajött a hadifogságból, Pepuska nagybácsi likőrgyárában dolgozott, árut szállított italboltokba, szervezte az üzletet, amíg nem államosították a likőrgyárat. Különböző zűrös, számomra követhetetlen családi sztorik a likőrüzem körüli ügyekről, féltékenykedés, sértődések és gyűlölködés, életre szóló, halálos összeveszések, ezeket nem annyira tudtam megjegyezni. Miért nem állt szóba soha többé ebben az életben a kedvenc unokaöccsével.

Akivel, úgymond, elválaszthatatlanok voltak. Nőügy, jelentős kavarások, nem tudni pontosan, minden amúgy is nőügy. Szerintem. Legalábbis ebben a könyvben.

Legalábbis az életben, mert mi nem az, mondj egyet. Mondjuk, megkúrta az unokatestvére feleségét, legyen ez a nem szép változat. A rokoni viszonylatokat se bírtam igazából átlátni, azonnal