Neonfény a Nílus felett

CLAIRE KENNETH

NEONFÉNY A NÍLUS FELETT

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Árkádia Budapest, 1990

978-963-374-620-2

Korrektor: Békyné Kiss Adrien

Borító: Rimanóczy Andrea

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Claire Kenneth jogutódja

Ezen mű szereplői képzelt személyek

ELSŐ RÉSZ

I.

Már közel voltak Athénhoz. Az étkezőkocsiban elviselhetetlenné vált a füst és a zsivaj.

A két férfi, akik Charles asztalához telepedtek, valami kellemetlen idegen nyelven vitatkoztak, és élénken hadonásztak kétes tisztaságú kezeikkel. Az egyik aranyláncocskát viselt bongyor fekete szőrrel benőtt csuklóján, és olyan kényelmesen könyökölt az asztalra, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy itt már ül valaki. Kövér ujjaiba beledagadtak az ízléstelen gyűrűk, s kezével élénken hadonászott Charles arca előtt.

„Balkán…" – gondolta magában ösztönös lenézéssel, és felállt, hogy a hátralevő időt a fülkéjében töltse.

Két vagonon kellett keresztülmennie. A folyosón alig lézengett valaki, a szaloniki gyorsvonat ma aránylag kevés utast vitt.

Az egyik első osztályú fülke előtt hirtelen megállt. Az ablaknál ott ült a szürke ruhás nő, aki már az étkezőkocsiban is feltűnt neki. Ha egyedül utazna, és nem ezzel az idősebb férfival, bizonyos, hogy már legalább félórája ismerné. De így csak a szomszédos asztaltól nézegette őket, helyesebben csak a nőt, a férjét lehetőleg a pokolba kívánta.

Férje vagy barátja? Ezt nehéz lett volna megállapítani. Bizalmas kapcsolat van köztük, az biztos. A nő túlzott gyengédséggel hámozta a férfi őszibarackját, és valami szelíd alázattal tett cukrot a kávéjába.

Charles ízléstelennek tartotta, amikor egy egészen fiatal nő tüntetően kedveskedik az ilyen öregedő férfival, akinek nyilván eladta magát.

Ez a szürke ruhás nő semmiképpen sem csinálhatott rossz üzletet, mert az ujján vagyont érő briliáns-kő csillogott, és amikor felkeltek az asztaltól, az öreg olyan köpenyt segített a vállára, amilyet Charles legutóbb Londonban látott egy divatrevün.

Amikor kifelé indultak, mindenki utánuk fordult. A nő feltűnően magas volt, szinte nevetségesen hatott, ahogy belekarolt a nála jóval alacsonyabb férfiba.

Most mindketten olvastak. A nő könyvet, az öreg újságot. Rajtuk kívül senki sem volt a fülkében.

Charles maga sem tudta, miért, egyszerre azon vette észre magát, hogy bement hozzájuk.

– Szabad? – kérdezte az üres helyekre mutatva. Görögül kérdezte, az utóbbi hetekben már egészen jól megtanult néhány szükséges szót.

– Tessék – mondta a férfi kelletlenül. Fel sem nézett az újságjából.

A nő is biccentett, de nem szólt semmit. A tekintetét egy pillanatra felvetette rá, és Charles meglepetve állapította meg, hogy kék szeme van. Ezt eddig nem vette észre, valahogy fel sem tételezte, hogy egy ilyen fekete hajú nőnek egyáltalán kék szeme lehet!

A férfi a Near-East News-t olvasta, és Charles majdnem elnevette magát, mert éppen az ő cikkébe merült bele. Határozottan humoros volt, ahogy itt ült mellette, és komoly arccal, összeráncolt homlokkal olvasta az egyiptomi és szovjet kereskedelmi tárgyalásokról szóló kommentárt, amit Charles tegnap reggel írt a fürdőkádban. Nem is sejtheti, hogy a mellette ülő fiatalember az a bizonyos Charles O’Hara, aki eléggé tolakodó módon jött a fülkéjébe, ahelyett hogy a sajátjába vonult volna be, két lépéssel arrébb.

Ha a nő olvasná az újságot, Charles valószínűleg nem tétovázna, és megmondaná neki, hogyha a szellemi termékeire kíváncsi, inkább beszélgessen vele! Egy ilyen szép nőt sokkal érdekesebb témákkal tudna szórakoztatni, mint ez a cikk. Mindenesetre közölné vele, hogy két napot tölt Athénban, és ennek a két napnak az estje, sőt éjszakája is szabad még…

Ezzel a kék szemű nővel egészen jól el tudott képzelni egy kétnapos, kellemes kalandot…

Sőt! Ha két hétig lenne Athénban, talán két hetet is… Ez a legtöbb volt, amit Charles egy nővel kapcsolatban feltételezett saját magáról.

A nőről nem tételezett fel semmit. Akár a felesége az öregnek, akár a barátnője, biztos, hogy nem kockáztatná meg, hogy valami ürüggyel kimenjen a folyosóra, és megvárja, míg ő utánamegy. Az ilyen nők, akiknek ekkora briliáns csillog az ujjukon és ilyen drága krokodilbőr kofferokkal utaznak, az ilyenek lehetőleg a csekk-könyvükkel bástyázzák körül a szívüket minden meglepetés ellen…

Ahogy itt ül és olvas, mintha egyáltalán észre sem venné őt. Mintha levegő lenne! Pedig sejtheti, nem azért jött be, hogy „sürgősen" megnézze az ülés feletti bekeretezett plakátot, ami Daphnét ábrázolja a bizánci templomával és az oda vezető autóbusz kedvezményes díjszabásával.

Charles kényelmesen hátradől a mély bársonyülésen, és elmerülve nézi a nőt, de nem tolakodóan. Végre is joga van az ablak felé nézni, ha a saját fülkéjében ülne, akkor is csak ezt tenné, azzal a különbséggel, hogy a tájban gyönyörködne és nem az ablaküvegre rajzolódó szép profilban.

Körülbelül. ugyanannyi értelme van ennek is. Charles most már szinte mulat magán, ha elgondolja, hogy ezt a nőt, akihez soha az életben egy szót sem fog szólni, akiről azt sem fogja megtudni soha, hogy kicsoda, ezt most jobban megnézte, mint akármelyik kedvesét. Hányan voltak, akikre így visszagondolva képtelen elmondani, hogy milyen szeme volt és milyen formájú szája?…

Ennek a nőnek a szájához semmi köze, mégis már pontosan le tudná rajzolni, emlékezetből is, akármikor. Szép száj, nem kicsi, de nagyon finom ívelésű. Furcsa, de semmi érzékiség sincsen benne.

Vajon hány éves lehet? A bőre így közelről egészen hamvasnak tűnik, nem lehet több huszonkét évesnél.

Most alaposabban megnézte a férfit. Erősen benne járhatott már az ötvenben, fekete haja őszült, a szája sarkában két mély árok fut, rendkívül keserű vonás, s ez, olvasás közben, különösen szomorú kifejezésűvé teszi az arcát. A homlokát néha ideges mozdulattal végigsimította a zsebkendőjével.

Most egy utálatos jelenet játszódott le. Igen – utálatos. Más kifejezést erre nem is tudott találni.

A férfi leejtette zsebkendőjét a földre, a nő utánakapott, és felemelte neki. A férfi magától értetődően mormogott valamit, de látszott, hogy természetesnek veszi ezt.

„Rabszolganő… – gondolta Charles –, semmivel se több. Minél közelebb vagyunk a Kelethez, a nők annál kevesebbre becsülik magukat. A fátylat már levették az arcukról, de az évezredek babonás elködösítését a lelkükről még nem. Cikktéma, elcsépelt cikk téma – gondolta. – De ennek a nőnek nem ártana néhány gúnyos szó… Csak kinyitni a szemét, csak elébe tartani egy tükröt, íme, nézzen bele, lássa meg magát, milyen lealázó a szerep, amit itt játszik, vagy talán kénytelen megjátszani…"

Már az étkezőkocsiban is nevetségesnek találta, ahogy megsimogatta, cirógatta a férfi kezét. Nyilván azt hitte, hogy senki sem veszi észre. Nos, tévedett. Mert például ő is észrevette és utálatosnak tartotta. De ez a zsebkendő-felemelés, ez egyenesen betetőz mindent.

A nő most hirtelen becsukta a könyvet. A kék szempár egy pillanatra rávillant, de aztán keresztülsiklik rajta.

– Apám! Ne kezdjek készülődni?

Az öreg a karórájára néz.

– Még húsz percünk van – válaszolja, aztán tovább olvas.

Az apja! Persze hogy az apja… De hogy erre nem gondolt rögtön, apa és leánya…

„Ostoba vagyok – állapítja meg magában. – Ha erre előbb rájövök, megismerkedhettem volna vele. De most már késő." Jó ideje ül a fülkéjében, most már furcsa lenne egy beszélgetést megindítani. Különben is mit kezdhetne az apával?… Sok úti kalandja volt, de a nők közül, akikkel vonaton ismerkedett meg, egyik sem vitt apát magával. Volt, aki gyereket vitt, volt, aki ölebet, olyan is, aki lehetetlenül sok poggyászt, aminek az elintézése az ő nyakába szakadt, de hogy ezt az apát hogy intézhetné el, arról fogalma sem volt.

A lány felállt, és a poggyásztartóról leemelt egy kis táskát. Charles felugrott, hogy segítsen, de már késett. A lány finoman megbiccentette a fejét, ugyanúgy, mint amikor bejött a fülkébe, azzal a különbséggel, hogy most nem nézett rá.

A könyvet, amit eddig olvasott, betette a táskába, majd egy tükröt vett elő, és átfésülte a haját. A mozdulat, amellyel a hajához nyúlt, mintha nem lett volna egészen természetes. A fésű meg-megrezzent a kezében, érezte, hogy a fiatalember nézi. Az arca lassan kipirult, majd hirtelen elfordította a fejét. A fogasról levette a kalapját és a fejére illesztette. A kalap világoskék volt, ugyanolyan színű, mint a szeme.

Charles most elkapta ennek a valószínűtlenül kék szemnek a pillantását.

Egymásra néztek. Ez volt az a perc, amikor Charles meg volt győződve arról, hogy a lány pontosan azt gondolja, amit ő…

Hogy mit is gondol tulajdonképpen, azzal ő maga sem volt tisztában. Mindenesetre a szigorú és rosszkedvű apát ő is feleslegesnek tarthatja ebben a pillanatban, az biztos!

Olyan egyszerű volna az élet, ha az ember azt tehetné, amihez kedve van és nem pontosan az ellenkezőjét… Például belekarolni ebbe a kék szemű lányba, és vele együtt kiszállni Athénban.

Vajon a lány mit szólna ehhez az ötlethez? Most mintha mosolyogna kissé, milyen szép így…

Az apa most rászól:

– Veheted a kabátod, úgy látszik, már beértünk!

Egyszerre nyúlnak a fogashoz. Charles keze a lány kezéhez ér, de megint elkésett, mint a táskánál. A lány villámgyors mozdulattal egyedül bújik bele a kabátjába.

Charles most már kénytelen átmenni a saját fülkéjébe. Távozásakor hangosan és nagyon udvariasan odaköszön nekik.

Az apa visszaköszön, a lány csak biccent, de az is lehet, hogy egészen halkan ő is szólt.

A pokoli zajban most már semmit nem hallani. Bent vannak a Lariszisz pályaudvaron. A bábeli hangzavar, hordárok, portások kiáltozása és a most induló Balkán expressz éles füttye elnyelnek minden hangot.

Charles még nem döntötte el, hol száll ki. Két nehéz bőröndje van, mindkettő teleragasztva szállodacímkékkel. Az ilyen utasra úgy rontanak rá a hordárok, mint a legjobb prédára. Kitépik a kezéből a poggyászt, fülébe ordítják:

– Hotel Koszmopolite!

– Akropole Palace!

– Hotel Xéniasz Melathron!

– Grande Bretagne!

A Grande Bretagne embere a legügyesebb, két könyökével löki félre a többieket és diadalmasan ragadja meg a bőröndöket. Már dobja is egy taxira.

Charles mielőtt beszáll, még körülnéz, de a tolongó embertömegben már nem látja a leányt.

II.

Iréné kilépett a színház kapuján, és megállt a rázúduló szikrázó napsütésben. Az utca vidám, tavaszi forgatagában egyszeribe nem érezte már olyan elkeseredettnek magát.

Néhány lépést ment, a Triti Szeptemvriu utca sarkán megállt és visszanézett. A színház épülete ott állt szürkén, csúfan, és végtelenül gyűlöletesnek tűnt.

Iréné szeme megint könnybe lábadt az elkeseredéstől. A hirdetési oszlopon a mai plakáton még ott szerepelt a neve, pedig ma este már nem játszik. Nem…

Kidobták.

Szinte kínozta magát most ezzel a szóval: – Kidobtak! Igenis, egyszerűen kidobtak…

Olyan hirtelenül jött ez az ostoba veszekedés a mindenható rendezővel és az igazgató kiállhatatlan feleségével, hogy mire magához tért, már késő volt. De milyen késő! A szerepet, ezt a nyomorult kis szerepet is elvették tőle.

Fogalma sem volt, mit csinálhat most. Lassan megindult a Patisszion utcán.

Két tengerész jött szembe, és megbámulták. Az egyik valami dicsérő megjegyzést is tett. Irénére ez az ostoba megjegyzés most úgy hatott, mint valami balzsam.

„Szép vagyok és fiatal – állapította meg magáról –, végre is mi bajom lehet? Majd csak lesz valahogy…"

Elhatározta, hogy beül a Janaky kávéházba. Ott biztosan talál ismerőst, akivel elüldögél egy ideig. Haza semmiképpen sem megy, egyenesen megőrülne, ha az öreg Mme Levidisz sopánkodásait kellene végighallgatnia.

Egy kirakat tükrében megnézte magát, és megállapította, hogy a sírás nyomai egyáltalán nem látszanak az arcán. Az új santungkosztümje is igazán jó, nyugodtan beülhet akárhová. A haját tegnap szőkíttette a színházi fodrásszal, még jó, hogy nem fizetett neki egyetlen drachmát sem, most aztán lesheti a pénzét.

Pénz…

Pénzre nem akart most gondolni. Hiszen az a legelkeserítőbb, hogy itt áll tele adóssággal, még ezt a kosztümöt sem fizette ki, a lakbérrel is tartozik, és sehonnan sem várhat most pénzt.

Az odosz Sztadiu sarkához ért. Lábatlan koldus harmonikázott a járdán, csúszkálva-könyörögve a járókelőkhöz valami alamizsnáért. Mellette a kalapja, telis-tele pénzzel.

Ha most valaki ránéz, aki divatos, tűsarkú szandáljában elsiet a koldus előtt, nem hinné el, hogy megközelítőleg sincs annyi pénze, mint ennek a szerencsétlen csúszómászó roncsnak.

Körülbelül annyija van, hogy beülhet egy fagylaltra, és esetleg marad egy villamosjegyre való.

Lassan sétálva kiért az odosz Hermouba. Szerette ezt az utcát a pompás párizsi árukkal teli kirakataival.

Egy kalapüzlet előtt megállt, és ismét megcsodálta azt a széles karimájú, fekete csipkekalapot, amelybe már tegnap is szinte beleszeretett.

Sohasem lesz ennyi pénze egy kalapra, soha! Három hónapi lakbérnél is többe kerülne!

És vannak nők, persze hogy vannak, akik könnyedén kifizetnek ilyen összegeket, akiknek nem probléma egy kalap, egy ruha, semmi!…

Továbbsétált, és elhatározta, hogy nem áll meg több kirakat előtt, nem fájdítja feleslegesen a szívét. Lassan a Grande Bretagne elé ért. Athén legnagyobb szállodája előtt rengeteg autó parkírozott, nagyobbrészt külföldi rendszámú kocsik, amelyeknek boldog tulajdonosai szórakozni jöttek ide, gyönyörködni Attika évezredes szépségeiben.

„Velem szórakoznának, bennem gyönyörködnének már egyszer" – gondolta Iréné, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer sikerül itt, a Grande Bretagne környékén olyan ismeretségre szert tenni, ami végképp kiráncigálná a szegénységből.

Néha bement az ötórai teára is, de mindig csalódottan távozott. Akik táncra kérték, egészen jelentéktelen alakok voltak. Turisták, akik valamelyik olcsóbb szállodában laktak, és idejöttek, hogy egy tea árából élvezhessék a nagyvilági légkört.

Persze ez első pillantásra nem látszott meg rajtuk. Sőt, akik a negyedrangú társasutazással jöttek, és képesek voltak vitatkozni azon is, hogy az Akropolisz megtekintése benne foglaltatik-e a díjban, azok tökéletesen kiöltöztek, kínos pontossággal ragaszkodva az áruházak nyári divatplakátjaihoz.

Ugyanakkor egy chicagói gyáros fia olyan gyűrött golfnadrágban ült be a hallba, hogy amikor táncra kérte Irénét, visszautasította azzal, hogy fáradt, fáj a lába.

Másnap, amikor meglátta pompás Cadillacjén száguldozni, akkor tudta meg, hogy ez a leggazdagabb itt időző milliomos csemete.

Persze, akkor már késő volt. Mr. Humpton többé rá sem hederített, és röviddel utána eltűnt Athénból.

Iréné ezt soha életében nem tudta megbocsátani magának. A színházban a lányoknak egyébről sem beszélt. Eltúlozta, kiszínezte az esetet, napról napra többet tett hozzá, végül már komoly szerelmi vallomássá terebélyesedett az egyszerű táncra kérés.

A lányok, négyen voltak egy közös öltözőben, még jobban belelovalták Irénét a dologba. A végén már önmaga is elhitte, hogy elmulasztotta nagy szerencséjét. A csodálatos lehetőséget, amely egyszer jelenik meg mindenkinek az életében.

Most már ő volt az, aki kacéran bemosolygott a külföldi rendszámú kocsik volánja mellett ülő férfiakra. De még egy Humpton nem akadt.

Kudarc és csalódás annál inkább.

Egy angol zászlócskával futó, vajszínű Rolls-Royce-ból vidám fiatalember integetett felé. Minden gátlás nélkül beült hozzá, aznap nem volt próba a színházban, szabad volt a délelőttje.

Kirándultak Glyphadába. Az erdőben leterítettek egy plédet, és a fiatalembernek sem voltak gátlásai…

Kicsit durván és közönségesen viselkedett, ami eléggé szokatlan egy angol milliomostól, de Iréné a Humpton-ügyre gondolt, és nem akarta a ridegségével elriasztani.

A második kirándulás után derült ki, hogy a fiatalember nem az autó tulajdonosa, hanem csak a sofőrje.

Kisegítő sofőrje.

Iréné szerette volna falba verni a fejét, hogy ennyire ostoba volt… Még sohasem bántotta semmi úgy, mint ez a kudarc. Pedig éppen elég csalódásban volt része már eddig is a férfiakkal kapcsolatban. Kezdve a színiiskolától, ahol elsősorban azt tanulta meg, hogy mi az ára egypár szavas szerepnek…

Megadta az árát igazgatónak, rendezőnek, újságíróknak – mégsem sikerült semmi.

Huszonegy éves volt csak, de néha már úgy érezte, hogy belefárad ebbe a folytonos sikertelenségbe.

„Mibe kerül egy fagylalt a Janaky teraszán? Vajon van-e összesen annyi pénzem?" – gondolta Iréné, miközben végigment a zsúfolt asztalok között.

Hely egyáltalán nem volt. Úgy látszik, egész Athén kötelezőnek tartotta, hogy pontosan délben tizenkettőkor itt üljön a szűk, kis asztalok köré préselve.

A nők, persze, új tavaszi kalapokban pompáztak, amelyeken párizsi divat szerint nemcsak virágok, tollak, madarak, de egész csendéletre való műgyümölcsök is virultak. A kalapok alól egyformán halványzöldre festett szemhéjakkal nézegették a külföldieket férjes asszonyok – akik örültek, ha kokottoknak tartották őket –, és a kiérdemesült kokottok egyaránt, akik már szívesen lettek volna férjes asszonyok, mert belefáradtak a mesterségükbe.

Néhány kopaszodó, jól táplált családapa is megjelent ilyenkor, a társaságukban levő siheder legényke szorgalmasan kanalazta a fagylaltot. A felületes szemlélő persze tévedett, ha azt hitte, hogy ezek az apák fiacskájukat fagylaltoztatják itt. A kapcsolat egyáltalán nem atyai volt, a sihederek hosszú hullámos hajat viseltek és parfümözték magukat, és a csípőmozgásuk olyan volt, hogy attól minden normális embernek felfordult a gyomra…

A legérdekesebb, hogy ezen senki sem botránkozott meg, sőt ógörög mitológiai példákat hoztak elő, ha valaki csodálkozni próbált…

A külföldiek mindebből nem láttak semmit. Élvezték, hogy itt vannak, hogy az utazási irodák prospektusai nem csapták be őket, Hellász ege valóban azúrkék, mint a plakátokon, az Akropolisz is megvan, se a nácik, se a kommunisták nem rabolták el az ezeréves romokat, a nap is süt és a Grande Bretagne és a King George árai dollárra és fontra átszámítva kibírhatóak. Mert főleg amerikaiak és angolok voltak itt. Persze, Európa más részeiből is jöttek turisták, és ezek közül szeretett volna már valakit felcsípni Iréné. Mert ha már beül ide, és elkölti az utolsó néhány drachmáját, legalább legyen értelme!

De sehol egyetlen üres asztal. A pincér mogorván vállat von, ha véletlenül akad hely, inkább egy jó pénzű külföldit vezet oda, és nem ilyen kis helybeli senkit.

Egy sarokasztalnál most észreveszi a fizetőpincért, egy férfi éppen fizet, úgy látszik, menni készül.

Iréné sietve odatolakszik, hogy idejében lecsaphasson a megüresedett asztalra.

– Szabad?

A férfi megfordul. Micsoda meglepetés! O’Hara az, a jóképű angol újságíró.

A fiatalember is mintha megörülne a váratlan találkozásnak.

– Hello, Iréné! Örülök, hogy látom! Foglaljon helyet!

A lány leül. Máris felvette azt a mosolyát, amelyet a zsöllye első soraiban ülő férfiak kapnak tőle.

– Mióta van Athénban?

– Két napja! És még körülbelül két percig maradok. De a maga kedvéért meghosszabbítom az itt tartózkodásomat öt perccel…

– Ez kedves magától! De miért marad csak ilyen rövid ideig?

– Sajnos, az időmmel felsőbb hatalmak rendelkeznek. Pireuszban már vár a hajó, és holnap ilyenkor már az afrikai partok közelében gondolok magára, feltéve, ha eszembe fog jutni…

– Nem fogok eszébe jutni, az biztos! Most sem gondolt rám, különben benézett volna a színházhoz.

– Megígérem, hogy amikor legközelebb Athénba jövök, benézek!

– Ne tegye! Már nem vagyok a színháznál, ott hagytam az egészet…

– Ugyan! Mindig azt hittem, magának nagy kedve van a színészi pályához.

– Ahhoz van is. De az utálatosan kövér igazgatóhoz kevésbé!

– Olyan helyre kell szerződni, ahol az igazgató nem kövér!

– Miért? Maga is úgy képzeli, hogy enélkül nem lehet érvényesülni?

– De lehet. De ehhez az kell, hogy maga legyen nagyon tehetséges mint színésznő, vagy az igazgató nagyon tehetségtelen mint férfi…

– Könnyű magának tréfálni! Utazik, jön-megy a világban… Szörnyen irigylem! Most tulajdonképpen hová megy?

– Egyiptom, Szíria, Izrael… Összevissza csatangolom a Közel-Keletet.

– Elvihetne magával – mosolygott a leány. Tréfából mondta, ha a fiatalember a legkisebb hajlandóságot is mutatta volna, hogy elviszi, boldogan vele ment volna.

– Nem fosztom meg magától az itteni hódolóit. Magamat meg nem fosztom meg attól a jó érzéstől, hogy szabad vagyok! Még sohasem utaztam nővel, és azt hiszem, nem is fogok…

– Csak tréfáltam… – mondta Iréné, könnyű sóhajjal. – Még ha hívna, sem mennék, hiszen alig ismerem magát…

– Nem sokat vesztett vele. Nem vagyok valami különös egyéniség. Annyit tud rólam, amennyi szükséges ahhoz, hogy kellemesen eltöltsünk egy-két estét. Megígérem magának, ha visszajövök Athénba, felkeresem. A címét felírom.

Kinyitotta a tárcáját, és noteszt vett elő.

– Odosz Ipokratusz hét… – mondta a lány, miközben szinte hipnotizáltan bámult a férfi tárcájába, ahol egy bontatlan köteg angol fontot látott.

Ennek ennyi pénze van?…

Ez igazán meglepte, erre nem is gondolt volna! Semmiféle fantáziát nem látott ebben a fiatalemberben, legfeljebb egy csinos fiút, akivel kellemesen telne az idő egy night-clubban is és egy ágyban is…

O’Hara felírta a címet.

– Tehát legközelebb, ha Athénba jövök, magának fogok udvarolni, Iréné! Egy ilyen bájos szőke lányt, mint maga, könnyelműség lenne kihagyni az életemből!

– Miért! Eddig még nem hagyott ki senkit, aki tetszett magának?

– Ritkán fordult elő… Tegnapelőtt például a vonaton, a szaloniki gyorson, nagyon tetszett egy nő, rendkívül tetszett, mégis leszálltam anélkül, hogy megismerkedtem volna vele. Az apjával utazott ugyanis…

– Hallja, Mr. O’Hara, ne dicsérjen itt más nőket! Dicsérjen engem! Hajlandó vagyok letenni a kalapomat, hogy gyönyörködjön Athén legszőkébb fürtjeiben.

– Felesleges! Így is megállapítom, hogy a fodrászának remek színérzéke és jó minőségű hidrogénje van.

Iréné elmosolyodott.

– Kedves fiú maga, Mr. O’Hara! Azt hiszem, egészen jól össze tudnék barátkozni magával… Hogy ezt azonnal be is bizonyítsam, kikísérem Pireuszba, és integetek, ha indul a hajója.

– Sajnos, ez lehetetlen! Egy úrral kell találkoznom, még az indulás előtt, ő kísér ki, még néhány fontos dolgot kell megbeszélnem vele. De legközelebb, jó?

– Jó…

– Most pedig sietek, mert elkésem a hajómat.

O’Hara elment, és Iréné elgondolkozva nézett utána. Átvág a téren, és bemegy a Grande Bretagne-ba. Tehát ott lakik. Ezek szerint tehát rengeteg pénze lehet!

Vajon ha azt mondta volna neki: „Kedves Mr. O’Hara, otthon felejtettem az erszényemet, segítsen ki" – mit szólt volna?… Bizonyára a legnagyobb készséggel átadott volna egy fontot.

Most ki lenne segítve. Micsoda őrültség, hogy ez nem jutott eszébe!

De talán jobb így, esetleg elrontotta volna ezzel a dolgát, és O’Hara, amikor visszajön Athénba, nem jelentkezne nála. De hátha így sem jelentkezik többé?…

Csupa udvariasságból feljegyezte a címét a rengeteg más nő címe közé. Mennyi nő közül válogathat egy ilyen férfi, utazik, jön-megy, tele van pénzzel.

Amikor megismerkedtek, néhány hete az Ionian Palace-ban, akkor örült, hogy inkább Helgiával foglalkozik, ő maga többre értékelte a másik angolt. Később kiderült, hogy unalmas fráter, és a tetejébe nős is.

Helgia viszont másnap behozta az öltözőbe O’Harát, aki ott egyszeribe meghódította az összes lányokat. Hát még ha tudták volna, hogy ennyi pénze van…

Elmerülten kanalazta a fagylaltot, és közben egészen elfelejtkezett arról, hogy voltaképpen azért ült be, hogy valami ismeretséget kössön.

Ez az O’Hara egészen kizökkentette. Kivette a táskából kis tükrét, hogy átrúzsozza az ajkát. Közben észrevétlenül megnézte, mennyi pénze van.

Kevés!

Nem elég a fagylaltra.

Hirtelen eszébe jutott, hogy elszámította magát, nem gondolt arra, hogy a színházban már vett egy sonkás zsemlét. És ez most hiányzik!

Rettenetes! Most itt ül és nem fogja tudni kifizetni ezt a nyomorult harminc drachmát!

Ilyen szégyen! Mit mondjon a pincérnek?… Még ha ismernék itt, más lenne, de így? Nem mondhatja, hogy kérem, otthon felejtettem az erszényemet… Mit csinálhat?

Úgy érezte magát, mintha tűkön ülne. Segélykérően nézett körül. Ha látna egy ismerőst! Akárkit! De csupa idegen arc mered rá, emberek, akik nyugodtan ehetik fagylaltjaikat, mert a tízszerese és ezerszerese is ott van a zsebükben. Csak ő ilyen szerencsétlen, hogy beül ide pénz nélkül!

Közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon. Ilyen buta helyzetben még életében nem volt.

Mint valami mentőangyalt, úgy fedezte fel a bejáratnál Cynthia Doanidészt. Most jött be, jobbra-balra nézegetve üres asztalt keresett. Nem volt egyedül, az öreg angol nő volt vele, akivel legutóbb is látta.

Már egészen közel voltak hozzá, még egy pillanat, és ideérnek. Furcsa lesz, ha megszólítja, és felajánlja neki, hogy üljenek ide, ő úgyis megy már!

Jó pár éve, hogy nem beszéltek egymással, csak köszöntek, ha találkoztak véletlenül az utcán. A gazdag és előkelő Cynthiát mérhetetlen távolság választotta el tőle már az iskolapadban is, hát még most…

Lehet, hogy tolakodásnak veszi, ha megszólítja, de az is lehet, hogy kedvességnek tekinti. Végtére is átadja nekik az asztalt.

Egy ideig még itt ül ő is, aztán mikor fizetésre kerül a sor, megjátssza, mintha nem volna aprópénz nála.

– Cynthia! Itt van hely!

A lány éppen most ért oda. A mosolya barátságosnak látszott, de mintha az angol nőre egy pillantást vetett volna, vajon helyesli-e, hogy ideüljenek?

Miss Taylor olyan fáradt volt, és annyira vágyott valami jeges italt lehörpinteni, hogy mindegy volt neki, bárkihez ülnek.

– Nagyon köszönöm – mondta Cynthia Doanidész, és bemutatta Irénét az angol nőnek, aki máris letelepedett, és türelmetlenül szólongatta a pincért.

A két lány szorosán egymás mellé került a szűk helyen, másképp nem fértek el.

– Mondd, hány éve, hogy így egymás mellett ültünk az iskolában? – kérdezte Iréné, hogy megindítsa a beszélgetést.

– Nyolc éve. Éppen tizenhárom éves voltam, amikor apám kivett az iskolából, és azontúl otthon taníttatott.

– Én még három évig jártam, aztán szintén kimaradtam. Színiiskolába iratkoztam. Színésznő vagyok.

– Igazán? És hol lépsz fel? Okvetlenül meg fogunk nézni! Miss Taylor nagyon szeret színházba járni, főleg Shakespeare-drámákért rajong.

Az angol nő eddig nem szólt bele a beszélgetésbe, holott elég jól értett már görögül, hiszen legalább tíz éve élt már itt. De ahogy színházról került szó, érdeklődve felfigyelt.

– Hogyne, hogyne! Akár ma este is elmehetünk, ha van kedve, Cynthia!

– Ma, éppen ma, nem játszom… Illetve ebben a darabban nem…

– Igazán sajnáljuk – mondta Cynthia kedvesen. –Nem is tudtam, hogy az iskolatársaim közül valakiből híres színésznő lett!

– Sajnos, a hírestől még messze vagyok! Még nem vagyok kimondottan sztár…

– Majd leszel, Iréné! Az iskolában is mindig az voltál, te szavaltál minden ünnepélyen.

Lassan felelevenítették a közös iskolai emlékeket,

Miss Taylor nem szólt közbe, lassan kortyolgatta az italát, majd hirtelen felkelt az asztaltól.

– Vissza kell mennem a bőröndöshöz. Elfelejtettem megmagyarázni, hogy az egyik táskámba milyen rekeszeket csináljon. Majd sietek vissza…

– Aranyos teremtés! – jegyezte meg Iréné, amikor a miss elment. Mindenkit dicsért, bármilyen visszataszítónak is talált, mert sohasem tudhatni, kit mire lehet felhasználni.

– Igen. Nagyon szeretem! Már hosszú évek óta van nálunk, eredetileg nevelőnőnek jött, aztán olyan öreg barátnőféle lett. ő vezeti a házat nálunk. Csak ketten vagyunk apámmal… Miss Taylor visszamegy Angliába, mert örökölt egy rokonától. Nagyon fog nekünk hiányozni, mi olyan visszavonultan élünk, egyetlen barátnőm sincs, mondhatom, ő azt is pótolta…

– Ugyan! El sem tudom képzelni, hogy akad közös témátok, hisz ez a miss legalább hatvanéves!

– Annyi. De ez nem fontos! Végtelenül művelt, esténként néha órákig vitatkozunk irodalmi kérdésekről.

Iréné csodálkozott. Ez a Cynthia nem tud jobb esti programot magának, mint a vén nevelőnőjével vitatkozni. Egy ilyen szép és gazdag lány! Az ujján micsoda briliánskő. Úristen, mit érhet ez?…

– És táncolni nem jársz? Estélyekre, mulatókba?

– Nem. Mondom, teljesen visszavonultan élünk.

– De miért?

– Apám így rendezte be az életünket. Nem szeretnék ellenkezni vele, de különben is, nem vonz a zajos, úgynevezett nagyvilági élet. Néha elutazunk, most is apám elvitt egy üzleti útjára Szalonikibe. Tegnapelőtt jöttünk vissza. Szeretek apámmal utazgatni, remekül megértjük egymást.

Iréné ránézett. Ebben a pillanatban meg mert volna esküdni rá, hogy Cynthia volt az a bizonyos nő, akivel O’Hara együtt utazott.

Már azon volt, hogy megkérdezi, nem tűnt-e fel neki a vonaton egy magas, nagyon jóképű angol fiatalember. De nem szólt. Minek? Valami ösztönös női rafinéria vagy talán egy furcsa érzés meggátolta, hogy egyáltalán megemlítse O’Harát. Felesleges…

– Szépen le vagy sülve! Én képtelen vagyok ezt a szép bronzszínt magamra szedni, akármennyit napozok is.

– Ez semmi! Majd jövő héten leszek csak igazán barna. Kimegyek Glyphadába, ott van a nyaralónk. Egészen a tengerparton van, egész nap csak fürdőruhában járkálok, nagyokat úszom…

– Remek lehet! Legutóbb kirándultam oda autóval, de akkor még nem lehetett fürödni.

– Most már lehet! Tavaly is májusban már kiköltöztünk. Akkor persze Miss Taylor is velem jött, nem unatkoztam. De az idén… Egészen egyedül leszek, apám csak estefelé jön ki. Egész napját lefoglalja a gyár.

– Apád milyen? Már öreg?

– Ötvenöt éves. De hogy érted, hogy milyen?… Nem tudnám megkritizálni, hiszen az apám! Az én szememben a legtökéletesebb ember a világon!

– Nem így gondoltam. Hanem, hogy mit szólna például ahhoz, ha én meglátogatnálak Glyphadában. Kimennék egyszer víkendre. Nem dobna ki?

– Ugyan! Hogy mondhatsz ilyet! Nyilván örülne, hogy nem vagyok egyedül.

– Erre gondoltam én is, ha olyan egyedül érzed magad, szívesen kimennék hozzád! Most éppen nem vagyok szerződésben, van időm bőven…

Cynthia nem gondolkozott egy pillanatig sem. Az a lehetőség, hogy nem kell egyedül lennie egész nap, hanem lesz valakije, méghozzá egy vele egykorú leány – egészen felvillanyozta.

– Már kedden ki kell jönnöd! Remélem, jól fogod érezni magad! És nem egy-két napra, de akár egy egész nyárra is szívesen látlak, ameddig nem unod meg…

– Köszönöm, igazán nagyszerű lesz! Imádom a tengert és a napot, mindig ez volt a vágyam… Szóval, kedden!

– Igen. Legjobb, ha autóbusszal jössz. A végállomáson leszállsz, balra a negyedik nyaraló, a tengerparton. Piros tetejű, kis tornyos, az van kiírva a homlokzatára: CYNTHIA-LAK.

III.

Athén legszebb villanegyedében, a Leofórosz Kifisszián volt Konsztantin Doanidész villája.

Magas kőkerítés védte a kíváncsi tekintetek elől a nagyon ápolt kertet, ellentétben a környező villák sodrony kerítéseitől, amelyeken át mindenki szabadon nézelődhetett be a kertekbe és a teraszokra, ahol színes vászonernyők alatt vidám, hangos élet folyt.

Gyakran gramofonszó hangzott ki az utcára, táncoló és nevetgélő fiatalokat lehetett látni.

Mikor Cynthia még gyermek volt, sokszor gondolta, hogy ő valami elvarázsolt mesebirodalomban él, elátkozott kastélyban, az igazi világ odaát, a magas kőfalon túl kezdődik…

A kapu mindig zárva volt, vendégek sohasem jöttek. A személyzet a hátsó kis kertajtót használta, zajtalanul, csendben.

Csendnek kellett lenni mindig. Rossz volt ez a csend, néha úgy ránehezedett Cynthiára, hogy sírni kezdett, de ilyenkor elbújt a könnyeivel, nehogy apa meglássa.

– Apádat kímélni kell – mondta a nevelőnő, és a szobalány is ezt mondta, mindig ezt mondták neki.

És kacagni sem szabadott hangosan, vagy sikongani, amikor a kis kerti hinta magasra lendült, és olyan jó lett volna kiáltozni: „Hurrá! Fent vagyok, egészen magasan vagyok, átlátok a kőkerítésen!"

Mikor még anyu itt volt, milyen más volt minden…

Cynthia homályosan emlékezett csak, hiszen egészen kicsi volt még, talán négyéves vagy öt?

… Lampionok világítottak a kertben, a szökőkútban is színes víz folyt, piros és kék sugarak kergetőztek. És zene szólt, gyönyörű zene.

Cynthia hálóingben az ablakhoz surrant, és sokáig hallgatódzott ilyenkor, nézte a vendégeket. Sok vendég jött mindig, autók álltak meg a kapu előtt.

– Gardenparti van – mondta a kisasszony, és felöltöztette őt is nagyon szép ruhába, a haját csigákba sütötték, és levezették a szalonba megmutatni.

Ilyenkor illedelmesen köszönt a vendégeknek, de aztán hamarosan vissza kellett mennie az emeletre. Mire megkezdődött a zene, neki már az ágyban kellett lennie.

Mikor aztán a kisasszony