Az amerikai nagynéni

THURY ZSUZSA

AZ AMERIKAI NAGYNÉNI

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-738-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Thury Zsuzsa jogutódja

1.

– Kornélia!

A fürdőszobából kilépve kiáltott, s a hang mint dallamtöredék érkezett a hallon és előszobán át a konyháig, a hang, amely gyöngéd, mint a zengő hárfa, és mély, mint a csellóbúgás – ma már mindkét hasonlat közhely, a színházi kritikákban hol hárfát, hol csellót emlegetnek, s van úgy, hogy mind a két hangszert.

Kornélia előkerült a konyhából; szikár égimeszelő, sima ősz haja a feje búbján oly szoros kontyba tekerve, hogy felrántja a homlokát, s ettől arckifejezése szigorú és álmélkodó.

– Gyermekem – Gaál Terka színművésznő könnyű pongyolájának övszalagját kötözte csinos masniba –, hozd a létrát, elrakjuk a tavaszi toaletteket.

Kornélia nevetés helyett a száját csücsöríti, mert amint megjelenik foghíjas ínye, a művésznő rászól:

– Nelli, miért nem csináltatod meg a fogadat? Az SZTK-ban ingyen fogsort kapsz.

Ha Gaál Terka elégedetlen, Nellinek szólítja, mert utálja ezt a nevet, és vénlánynak, mert a Színészlexikon szerint öt esztendővel fiatalabb Kornéliánál, a valóságban egy év a korkülönbség a háztartási alkalmazott javára; jó hangulatában Kornélia és gyermekem a fél fejjel föléje magasodó lány. „A toaletteken" nevet a trampli, idestova ötven esztendő alatt, mióta szakácsnő, szobalány és barátnő, nem tanulta meg, hogy a ruha, az ruha, de kabát, kosztüm, komplé és ruha összességében toalett.

Az előszoba falának teljes szélességében, föl a mennyezetig neves építész tervezte fehér gardróbszekrény, külsejét és beosztását tekintve remekmű. A két-két egymás fölötti, nagyméretű rekesz tartalma évente négyszer cserélődik; ezúttal föl a tavaszi s le a nyári toalettek. A meglevőkhöz néhány új darab kerül, a régi is válogatott finom és szolid holmi, a szekrény egyre zsúfoltabb, ezért az átrakodás egyben selejtezés, és hosszú időt igényel.

Kornélia hozta a létrát, a hatalmas szekrényen keresztbe futó rúdba akasztotta, s indult az évek óta ismétlődő vita. Kornélia föltette a lábát az alsó fokra.

– Maradj, majd én.

– A művésznő nem éri el. Ágaskodik.

– Ne törődj vele. Vén vagy te a létramászáshoz.

– Egyszer a fejemre pottyan.

Gaál Terka már fürgén hágott egyre följebb a létrán, a járása, a mozgása fiatal lányé, a hatvanhét évéből valóban letagadhat hatot. Pongyolája alól kivillan a csipkés, lila nadrágocska – Kornélia szemérmesen és rosszallóan félrenéz. Az asszonya úgy él, mint egy apáca, a felsőruházata előkelően mértéktartó, az alsóneműje egy hetéráé – Kornélia ezt így fejezi ki:

– Nem fél, hogy fölfázik abban a rongy kis bugyogóban?

– Mondd, gyermekem, negyven év alatt hányszor fáztam fel?

– Hiszen elég, ha egyszer…

Kornélia szája összehúzódott sajátos mosolyára: a művésznő az ő szolgálati éveiből is letagad hetet. Ezerkilencszázhatvannégyben, a negyvenedik évfordulón svájci aranyórával ajándékozta meg, s azóta is mondogatja a barátnőinek:

– Az én Kornéliám páratlan teremtés, értelmes, ügyes, negyven esztendő alatt nagyon összeszoktunk …

Gaál Terka gyengéjéről gyakran esik szó a házfelügyelőék szép kétszobás lakásának konyhájában, ahol Kornélia ebéd utáni feketekávéját fogyasztja meghitt barátnője, Kristófné Erzsi társaságában.

– Ez a raplija neki, de a színháznál így kell. Ahogy az jár meg beszél meg dalol, attól még fiatalasszonyokat játszhatna. Rosszat nem mondhatok rá, mert igazi úriasszony, színésznőben ritka az ilyen. Nemhiába szereti úgy a két fia meg a színháziak is.

– És az egész ház. A legjobb lakóm.

– Nem mondom, pedáns, a rendet, tisztaságot megköveteli, de nehéz munkára kijön a takarító vállalat…

Így beszélget Kristófné Erzsivel, mindig az asszonyáról és a színházról, mert magánélete nincs a hajadon Kornéliának. Fellépéseire elkíséri a színésznőt, a színfalak mögött ténferegve számolja, hogy a tapsokra hányszor jelenik meg a függöny előtt, s mindenről tud, ami a színházban történik. Rádiófelvételnél a Pagodában várakozik, nyájas és együgyűnek tűnő kérdezősködéssel bizalmas vallomásokra készteti a fiatal színésznőket, fülel és figyel, és otthon beszámol arról, hogy ki kivel fut, milyen szerepre készül, hol építtet villát, s hogy gépkocsit vásárolt, ugyan miből?

– Ne mondd! – csodálkozik Gaál Terka. – Álmodod te ezeket. X. Y-nak udvarol.

– Udvarol! Két hónapig együtt éltek. A múlt héten összeköltözött Z-vel, az meg iszik, mint a kefekötő.

– Ne pletykálj!

Kornélia azután megbeszéli Kristófné Erzsivel, hogy az asszonya él bele a világba, mint a csecsemő. Azt sem látja, ami a szomszéd öltözőben történik. A házfelügyelőné, terebélyes és tekintélyes asszonyság, szomjazik a hírekre. Miért, mi történik a szomszéd öltözőben? Kortyolgatják a feketekávét, Kornélia a történeteihez némi históriai áttekintéssel is szolgál. Valamikor mágnásokkal, nagy bankárokkal barátkoztak a színésznők, hintón jártak a Stefánia úti korzóra, olyikból grófné lett vagy dúsgazdag pénzember felesége. Manapság, hogy nincsenek grófok, és a bankár is csak hivatalnok, a színháziak egymás között szerelmeskednek. Olyan ez, mint a francia négyes, cserélődnek a párok, ma ezzel, holnap azzal, s visszakerülnek egymáshoz.

– A Gaál művésznőnek is volt grófja?

– Annak soha. Húszéves korában férjhez ment, akkor kerültem hozzá mint kis szolgáló. A férjét szerette, senki mást.

– Híres író volt?

– Híres.

Hiszen erről is volna mit mesélni, de Kornélia, mint a jó házőrző, csak idegenekre vakkantgat, a gazdáihoz hűséges mindhalálig. Pető Demeter 1950-ben, huszonhat évi házasság után, lelki és testi szenvedések közepette meghalt. Ábel, az idősebbik Pető fiú, akkoriban végzett gépészmérnök, megnősült, alkalmazták a diósgyőri vasgyárban, a huszonegy éves Pető Józsit háromévi halogatás után fölvették a debreceni orvostudományi egyetemre. A magányos Gaál Terka elcserélte ötszobás Benczúr utcai lakását a jelenlegi kétszoba-hallos Báthori utcaira. Patinás úri ház, magas emeletek, a nagyszoba valóságos terem, a kisebbikben is elférne egy modern garzonlakás – ez férfiszoba, széles rekamiéval, íróasztal, mély öblű karosszékek; Ábel időnként hetekre beköltözik, amikor válni készül a feleségétől. Ábel felesége, Andrea mulatságos kicsi asszony, modern grafikáit Terka nem érti, de kiállításainak megnyitásán ott van, s örül a szép, elismerő bírálatoknak. Míg Ábel nála időzik, baráti viszonya változatlan Andreával, a menye látogatja, és csípős megjegyzéseivel, rendíthetetlen jókedvével roppant szórakoztató. Ha látogatásakor Ábel történetesen ott tartózkodik a másik szobában, Terka megkockáztatja:

– Szólok neki, édesem. Annyira szeretném, ha kibékülnétek.

Az asszony legyint.

– Hagyd. A napokban befejezem egy könyv illusztrálását, addig maradjon. – Fölemeli a hangját, valósággal ordít: – Ábel! A hét végén hazakulloghatsz!

Andrea arca élénk, szellemes, a haja egészen rövidre nyírt, kecses, nadrágos alakja fiús. Terka nagyon szereti a menyét. Józsi, a fiatalabb is elmúlt már negyvenéves, valójában az embert leginkább a gyerekei öregítik, agglegény, a budakeszi Korányi-szanatórium főorvosa, áldott jó fiú és meghitt barát, egyenletesen derűs kedély, míg Ábel olykor zárkózott és mogorva, máskor kamaszosan szertelen.

Volna mit mesélni a férjről, Pető Demeterről, akinek sírját pontosan minden hó elsején fölkeresik a Kerepesi temetőben. Kivonulásuk meglehetősen látványos. A Báthori utcai ház előtt taxi, a vezető türelmesen várakozik, mert mint az országban mindenki, tisztelője Gaál Terka művésznőnek. A kapuban megjelenik Terka, félgyászt visel, az évszaknak megfelelően vagy perzsabundát, a nyakában fehér selyemkendő, vagy fekete, fehérrel vékonyan csíkozott santungkosztümöt vagy más, célszerű öltözéket. A karján nagy csokor piros rózsa. Mögötte Kornélia, szatyorban a fölszerelés, kis öntözőkanna, miniatűr ásó és gereblye, csatos üvegben víz, tiszta damaszttörülköző. Kornélia mögött Kristófné Erzsi, a karján pléd vagy könnyű kendő, a művésznő lábára teríti a plédet vagy nyakára a kendőt, Kornélia bemászott már a vezető mellé.

– Becsomagoltad a virágsót?

– Minek? Múlt hónapban beszórtuk a földet.

– Mindig ellenkezel, Nelli. Eredj vissza a pétisóért.

Kornélia kikecmereg az ülésről, a vezető türelmesen várakozik, Kristófné Erzsi a kocsi nyitott ajtajában társalog a művésznővel. Végre indulnak. A temetői úton ismét Terka halad elöl, arca mozdulatlan és fehér, a szeme fénytelen, antik tragédiák némán szenvedő hitvese.

Pető Demeter sírja kicsiny, pompázatos virágoskert, a márvány mellszobor nagynevű magyar művész alkotása, a férfifej szépsége immár örök és változatlan, a szempárban kín és könyörgés. Terka a mellszobor alatt elhelyezi a hamvas, vízzel frissen permetezett rózsákat, kezét összekulcsolva, most a szempárra függeszti szuggesztív tekintetét, s magában szól a szoborhoz, ilyenformán: „Drága Demeter, ne vedd a szívedre. Bízzál az ítéletemben, nekem higgyél, ne az ellenségeidnek. A legnagyobb voltál, az idő majd igazol, édes apukám, életem…" A háttérben Kornélia topog, kicsomagol, s megkezdik a munkát ásóval, gereblyével, pétisóval; a Kerepesi temetőben nincs szebb, gondozottabb sír Pető Demeterénél. A látogatás elengedhetetlen minden hónap elsején, Kornélia szerint ha a fene fenét eszik, akkor is, lehet zegernye, süvítő szél, hófúvás, sőt, ami jóval súlyosabb, aznap este premier a színházban. Terka Kossuth-díjas kiváló művész, nagy színészegyéniség, a patinás, európai hírű együttes neveltje és utolsó képviselőinek egyike, az új színésznemzedék önkéntes, buzgó tanítója, sokakkal ellentétben lelkiismeretesen megtanulja és gondosan megformálja a szerepét. A színház minden – életformája ehhez alkalmazkodik, egyetlen kivétel az elsejei zarándokút a temetőbe.

Három nap, és kezdődik a nyári szünet. Nem jelent teljes pihenést, nyáron is van rádió, szinkron, televízió és olykor filmfelvétel, mégis bizonyos lazulás az életmód szigorában. Séta a budai hegyekben, ebéd a Vörös Csillag teraszán vagy a Hármashatár-hegyen, kellemes és kedélyes kanasztapartik, és mindez réges-régi, meghitt barátnők társaságában; majd két augusztusi hét Velencében, felejthetetlen nászútja színhelyén, s ez szintén afféle zarándoklás, emlékezés és néma párbeszédek az elhunyt férjjel – a nyári két hónap mindenestül a pihenés időszaka. Ilyenkor pótolja a lakás és a konyhafelszerelés hiányosságait, kiegészíti ruhatárát, két-három évenként velencei tartózkodása alatt Kornélia kifesteti a lakást, életének üteme változatlan, egyhangúságában is izgalmasan szép harmónia.

Hajladozik a létrán, egyenként, tüzetesen átvizsgálja a nyári ruhákat, ezt még egyszer-kétszer felveheti, emezzel csinálj, amit akarsz.

– Majd én elhordom – mondja Kornélia.

– Rövid neked.

– Van benne felhajtás.

– Szűk!

– A művésznő kövérebb, mint én.

Odafönt dallamos, gunyoros nevetés.

– Bolond vagy te, Nelli! Ötvenkét kiló vagyok, mióta az eszemet tudom.

A munka hosszadalmas, mert alapos, és élvezi is a finom, gyűrhetetlen anyagok tapintását, s mindegyik felidéz egy képet: ezt a santungot viselte Ábelek lakásavatásán, mikor a Nárcisz utcába költöztek, a kis fulárdruhát a Lídón, s egy angol hölgy megszólította, hogy hol csináltatta ezt a költeményt. Ilyenkor az ember restelkedik, amiért tolmácsra szorul, ámbár az angol hölgy csöppet sem restellte, hogy nem értette az ő olasz válaszát, márpedig az olasz is világnyelv.

– Kész! – jelentette, és lejött a létráról.

– Megyek vásárolni – mondta Kornélia.

– Helyes. Visszajövet hozd fel a postámat.

Szobája egybenyílik a hallal, s így valóságos tükörfényes parkettája táncterem. Az erkélyajtó tárva, könnyű szél lebegteti a zöld növények leveleit, napfoltok kergetőznek a szőnyegen s a bútorokon, a régi nagy lakás válogatott darabjai. Három különböző garnitúra fér el a hatalmas helyiségben, s komódok, faliszekrénykék, Demeter íróasztala és karosszéke az erkélyajtó előtt, széles rekamié, tükrös asztal, a hallban a régi ebédlő kicsinyített mása. Nem szűnő jóleső érzés belépni a szobába, a bútorok egy része még a szülői házra emlékezteti, a többi boldog-gyötrelmes asszonyi életére, s fényképek, érmék, emléktárgyak a színházra, felejthetetlen kollégákra és szerzőkre, a régmúltra és a jelenre.

Átnézett a szomszéd szobába, itt is rend, makulátlan tisztaság – remélhetőleg Ábel nem készül elfoglalni a szobát, igazán érthetetlen, hogy nem él békességben a bájos Andreával; de mit lehet tudni, talán összeveszés és kibékülés adja meg a savát-borsát házasságuknak.

Terka a tükrös asztal elé ült. Vékony krémréteggel enyhe masszázs, bekrémezett arccal megy az utcára is, sem rúzs, sem púder, a bőrt, amit a színpadi kikészítés erősen igénybe vesz, kímélni kell. Az arca sima, édes mélykék szeme körül finom szarkalábak, sötétszőke haja sima, sűrű, eredeti színére festi kéthetenként Loncika, sok év óta kedves fodrásznője.

Szíve szerint meghagyná fehérségét, de a színház! S néhány szerepe szerint még középkorú, hódító asszony. Vékony, kissé csontos kezét is bekrémezi, s ezzel be is fejezi a reggeli kozmetikát. Kornélia csörtet befelé.

– Külföldi levél!

– Nekem? Honnan?

Keskeny, hosszú boríték, piros-fehér-kék szegéllyel. USA. Ó, a drága Mili!

2.

Mrs. Emilia Bebrics, Trenton, New Yersey, USA… Mili!

Kornélia várakozott egy ideig, de mert Terka még mindig a címzést, a feladót és a bélyeget nézegette, kiment; majd megtudja, mit ír Mili nagysága.

Takáts Mili, az elveszett, legdrágább barátnő, az ifjúság! Gaál Terkát a színiakadémiai vizsgaelőadás után szerződéssel kínálta a debreceni Csokonai Színház igazgatója. Pesti szerződést szeretett volna, mert az apja, Gaál Simon, a Váci utcai leánygimnázium természetrajztanára, súlyos szívrohamából akkor lábadozott. „Menj, kislányom – mondta a tanár –, indulj el a csillagok felé…" Személyvonat második osztályán indult a csillagok felé, szerény ruhatárral, tizennyolc évesen. Két napig a debreceni Aranybika szálló egy negyedik emeleti szobájában lakott, azután albérletben Takáts Béla Szent Anna utcai földszintes házában.

Ha immáron hosszú életére visszatekint, legszebb emléke a Takátséknál töltött