A jó fiú I. rész

THURY ZSUZSA

A JÓ FIÚ

Regény

ELSŐ KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963

Korrektor: Bene Edina

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-744-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Thury Zsuzsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

TERA

Terát, a kis cselédlányt hajnali fél hatkor „Ugorj, totocska" riadóval ébresztette az asszony legmélyebb álmából. Tera a réklije fölé húzta a szoknyáját, s míg elöl a hasán a madzagot kötözte, szaporán rebbent gyerekesen hosszú, szőke szempillája. Mikor a szoknyával elkészült, immár éberen és sebbel-lobbal indult volna a konyha felé a takarítóeszközökért, de az asszony elkapta lebbenő szőke varkocsánál.

– Rakd össze az ágyadat!

– Igenis.

– Hallod, elég koszosan fekszel itt. Szellőztetni szoktad-e az ágyneműt?

– Szoktam, ha ráérek. – A lány felvonta a vállát, s most, hogy éber volt, riadtsága is nyomtalanul eltűnt. A három lapos matracot egymásra fektette, fölébe az ugyancsak lapos, csíkos huzatú párnát és takarót, majd jókora csattanással, kerék-nyikorgással összecsukta, s az ajtó mögé a sarokba gurította a vaságyat.

– Ha készen vagy a nagyszobával, itt is összesepersz, szellőztetsz. Tegnap a szemem sült ki miattad.

– Ne tessék már ilyet mondani!

Megint vállat vont, és rövid szőke hajfonata fickándozott a nyaka körül. A választ nem várta meg, filcpapucsos lába cuppogó hangokat hallatott a csukott tornác kőkockáin. Nagy lendülettel nyitotta a konyhába vezető keskeny folyosó ajtaját, s készült becsapni maga után, azután meggondolta, és félig nyitva hagyta.

Csönd volt, késő őszi sötétség. Tera villanyt gyújtott; hosszú zsinóron lógott az égő, szomorkás fényt vetített a konyhaasztalra. A fal melletti ágyában mocorgott Anna, a szakácsné, dünnyögött is valami bosszúsat. Az ágynak se lábtól, se fejtől nem volt támlája, négy barna deszkalap közötti mélyedésben feküdt Anna, mint valami hatalmas teknőben elomló kenyértészta, tekintélyes hasa felpúpozta a takarót. A dünnyögés és mocorgás bőszítőn hatott Terára, s míg nagy zajjal rámolta ki a szekrény keskeny, oldalsó rekeszéből a takarítóeszközöket, mormolt magában: – Döglik még!

A konyha nagy, sötét hodály volt, fullasztó levegőjében a tűzhely állott melege, ételszag s Anna éjszakai verejtéke, cipő- és padlópaszta bűze s a kormos falaké keveredett szilárd, szinte tapintható egységgé. Tera nem volt érzékeny effélére, annál inkább az asszony. Örökösen szellőztetett, de mindhiába; reggelre az utált szagok visszasompolyogtak, s üldözöttségük tudata kölcsönzött közösségüknek hatalmas erőt. Az asszony nemegyszer panaszolta:

– Szeretném tudni, miféle idétlen tervek alapján készül egy ilyen szolgálati lakás? Hiszen nem a hellyel takarékoskodnak – négy nagy szoba, csukott tornác bejáratnak, folyosó meg kamra, a konyha akár egy táncterem, ó, mit beszélek, inkább egy elsőosztályú ravatalozó, ami a világítást illeti, meg a falakat – de hogy ennyi fölöslegből valami szobafélét leválasztottak volna a cselédlányoknak, ahhoz nem volt eszük. Ha egyszer még az életben magam választhatnám a lakásomat! – S egy mélyről fakadó sóhajtással szokta befejezni az asszony.

Tera szerette hallgatni az asszonyát, ha nem is értette mindig, jókat kuncogott, egy-egy mondását megjegyezte, és ismételgette magának. Az volt a véleménye, hogy az asszony mindenkinél ügyesebben rakja egymás mellé a szavakat, pedig járnak ide elegen, gyáriak meg olykor a városból is vendégek, de azokat nem olyan érdekes hallgatni. Mostanában persze nyughatatlan, kapkod ide-oda, mindig kitalál valamit, mint ezzel a hajnali ugrasztóval, meg a rendcsinálással, rá kell hagyni – s Tera összenyalábolta a takarítóeszközöket, vonult a nagyszobába.

Ugyanis előző reggel az történt, hogy nyolc órakor toppant be az első látogató, a kövér Toperczerné. Sűrűn kérte a bocsánatot, de megy fel a szőlőbe takarítani, este lesz, mire visszaérkezik, hát tudni akarta, hogyan töltötte a beteg az éjszakát. A vizitszobában meg felhajtva a nagyszőnyeg, összeszedve a terítők, az asztallapja szürke a portól, az ebédlő díványán nagyot rúgott a fiatalúr, hogy őt hagyják aludni, Toperczerné menjen a pokolba, azzal a fal felé fordult, a hálóban a szegény tekintetes úr, a kisasszonynál tárva az ablak, kirakva az ágynemű, így nem volt hova vezetni a kövér Toperczernét. A tornácon állva beszélgetett az asszonnyal, s pislogott a nyitott vaságyra a koszlott huzatokkal – hát ezen mérgelődött fel az asszony, és csapta a nagy patáliát. Terát végighajszolta a lakáson, s csupán akkor csillapodott le, mikor az ebédlő cserépkályhájában lobogott a tűz, szép tisztaság volt, s reggeliztek hármasban. Akkor már azt beszélte a gyerekeinek, hogyan volt öltözve Toperczerné a takarításhoz. A magasszárú cipőben két zongoraláb, a barna szoknyába pakolva egy ötvenliteres boroshordó. Toperczer Feri ócska városi bundája alatt két túlérett sárgadinnye – ezen azután elvitatkoztak. A kisasszony azt kérdezte, ananász volt-e, a fiatalúr turkesztánt mondott, szemére vetették az anyjuknak, hogy nem pontos a beszámolója, s járjon utána, ananászdinnyét visel-e Toperczerné a férje ócska bundája alatt vagy turkesztánt, nevetgéltek, azután az asszony a Toperczerné zsíros hangján beszámolt a látogatásról:

– Ki gondolná, hogy nyolc órakor, el is múlt már, ágyban az egész família, mikor nagybeteg van a háznál? Az a rendetlenség, hát arról nem lehet fogalmat alkotni! Egy szék nem volt, ahová leültessenek, úgy vedd, ahogy mondom, nem volt egy szék! Nyolc órakor! Nálam, mielőtt útnak indultam, rend volt, tisztaság, fűtött lakás, igaz, hogy csak három szobám van, ámbár, ha meggondolom, egy vegyészmérnök semmivel sem alábbvaló az irodafőnöknél, és ami azt illeti nálam is van két leányka, meg személyzet, de hát persze Zudor Gyula, az más, az első mindenben Zudor Gyula…

Ezen is nevettek, halkan, hogy ne zavarják a beteget a szomszédos hálószobában, de a vidámságukban nem volt semmi rossz, hiszen az orvos azzal ment el este, hogy jobban van a tekintetes úr. Az éjszakát is nyugodalmasan átaludta, a kisasszony volt mellette, s az is úgy ébredt, frissen, pihenten. Estefelé kezdődött a nagy jövés-menés, riadalom. Terát az orvosért szalasztották meg a patikába, majd a vasúti vendéglőbe jégért. A kisasszony kijött a konyhába, s a falnak támaszkodva sírt keservesen, az asszony is egészen a fejét vesztette. Arról is szó volt, hogy mentőkocsival Budapestre szállítják a beteget, kórházba, de a mentőállomás telefonja nem is felelt, végül az orvos azt mondta, hagyják, nem kell bolygatni szegényt, amúgy sincs segítség.

A nagyszoba három ablaka a két sor fával szegélyezett országútra nézett – szemközt, a tisztviselőtelep alatt, mint valami völgykatlanban s a lakóházaktól vagy fél mérföld távolságban a cukorgyár vörös téglás, ormótlan épülete – a három ablak tárva-nyitva, s zúdult befelé a novemberi hajnal csípős hidege. Tera meztelen lábszárán a feszülő bőr mintha vörössel lett volna kipontozva. Fázott, álmos volt, és kedve ellenére mérsékelnie kellett a mozdulatait, óvatosan bánni seprővel, székekkel, az ide-oda tologatással, ablakcsukással. Leoltotta a villanyt, a kinti szürkületben lassacskán kirajzolódtak a bútorok körvonalai, a nagy szőnyeg sötét s a függönyök világos foltja. Szép a nagyszoba, méltán büszke rá az asszony, s hangoztatja is, hogy az a néhány értékes bútordarabja van, amit otthonról hozott, a szülői házból. Azt mondja, azért nagyértékűek a karosszékek, a kacskaringós lábú hosszúkás asztal, a fiókosszekrény, meg a sarokban a kis kerek asztal a négy vékony lábú székkel, a nagy keretes tükör, az üveges szekrény roskadásig porcelán- meg üvegtárggyal, mert minden darab „korabeli". A többi szoba bútorzatát azért nem szereti, mert úgy vásárolták készen az ebédlőt is, meg a hálót, a kisasszony szobáját, pedig arra semmit sem lehet mondani: a székek, a dívány zöld ripszhuzatos és fehér porcelán szögekkel van kiverve. Az asszony sok furcsaságot összebeszél, Tera, különösen az első időben sokat nevette, s egyszerű bolondériának minősítette, hogy az ócskát szereti valaki, ha van szép új bútora. Mindennél furcsább azonban, hogy ma, két esztendő után Terát is megszédítette az asszony, s míg a többi szoba berendezését meglehetősen kíméletlenül kezeli, s örökösen egyformának látja, az unalomig, itt a nagyszobában valami sejtelmes csöndet érez, már-már templomi áhítatot. Ezért, ámbár csapkodni volna kedve, a keze rájár a megszokott gyengédebb mozdulatra.

Meg a nagybeteg is, nehogy felriadjon! Az ablakok elé húzta a csipkefüggönyt. A mennyboltozaton egyenletes szürkeség terült szét, s mint tükörben, verődött vissza az országúton. Az éjszakai csönd zajokra váltódott. Alaposan leponyvázott teherautók mennek Budapest felé, élelem, bőráru, pálinka meg bor van a ponyva alatt s a vezető meg a kísérők is feketekereskedők. Háromnegyed éve lesz, hogy vége a háborúnak, s a romokat még el sem takarították, megindultak vidékről a teherautók a kiéhezett s elpusztított főváros felé. Viszik a rejtett árut, s hoznak érte dollárt, Napóleon-aranyat, textilárut a falunak, s az ismét átváltódik dollárra, aranyra. Budapesten, azt mondják, szabad a vásár, utcák, kapuk alatt, piactereken folyik az alkudozás, s ha most már meg is állítják a város határában a leponyvázott teherkocsikat, két liter borért, néhány kiló lisztért szemet huny a szomjas és éhes finánc. Aki élelmes, az mind kereskedik, vesz, elad, az egész Budapest egy nagy zsibvásár a romok között. Béla fiatalúr sokat tud mesélni erről, mert ő kétszer járt már ott, szintén teherautón, árut vitt, meg hozott is érte valamit. Ámbár nem szoktak titkolózni Tera előtt, megbíznak benne, s az asszony nemegyszer mondja, hogy a totocskának van magához való esze, a fiatalúr útjáról hallgatnak. Ő azért tudja, hogy tíz kiló cukrot vitt Béla, mert az van nekik fölöslegben, de nem dollárért adta, hanem magyar pénzért, és a kisasszony jól kinevette. Az asszony persze védelmébe vette, – és dicsérte az ügyességét, mert ha a fiatalúr a kiszáradt tóban horgászik, az anyja akkor is csodálja az eszét meg a leleményességét.

Tera merengve bámészkodott a teherautók után. Szívesen felkapaszkodna akármelyikre, hiszen soha nem járt még Pesten, tizennyolcadik évében. Innen a kisvárostól alig két óra személyvonaton, de a háború alatt nem mert útnak indulni, minduntalan zavaró repülés, meg légiveszély, a vonatok, mondták, órákig vesztegelnek nyílt pályán, jól oda célozhattak a repülőgépről! Fiatal is volt, ugyan hová, kihez ment volna akkora idegen városban? Most pedig jó, ha napjában egy szerelvény átmegy itt a városon, s azt beszélik, fürtökben lógnak rajta az emberek. Budapest szép lehet, romjaiban is, az ember elképzeli, hogy és mint volt azelőtt, meg a rom egymagában is érdekes látvány. Mikor az állomásépületet lebombázták, az egész város csodájára járt, a cukorgyáriak is azon frissiben látni akarták, pedig a teleptől jó óra járás az állomás. Egyéb kár nem esett a városban, mindenki mondja, hogy valóságos csoda ez. így azután eltelt két év Zudoréknál, anélkül hogy látta volna Budapestet. Mikor Kábáról idehozta az apja, csakis annak örült, hogy közelebb kerül a fővároshoz, és lám, ez lett belőle! Az apja azért adta szolgálni, mert vitték a harctérre, el is esett azóta. Zudoréknál meg a négy istenverte nagy szoba, takarítás, edénytörülgetés a ronda Annának és: Ugorj, totocska! Tudja jól az asszony, hogy Kabát tiszta magyarok lakják, csakis azért mondja, mert szőke a haja, meg hogy az orrába beesik az eső. Az asszony ilyen, mindenkinek nevet ad, csúfolkodik. A fiatalúr Buksi volt, mikor Tera a házhoz került, a kisasszony Ducika, de azok egyszer csak kikérték maguknak, így lettek Béla és Katus. Az asszony azért kitalál ezt-azt, Bubucizik, Kiti-Katicának szólítja a lányát.

Bezzeg Anna, a rondaság, azzal nem tréfálkozik! Azért sem szól, hogy a főzésen kívül csupán elmossa az edényt, és a konyhát tartja rendben, no hiszen! Az asszony szeretne szabadulni tőle, de azt mondja, hol kap ilyen időkben másikat? És hogy most nem nélkülözheti, mikor az úr nagybeteg, s mindent külön kell készíteni neki. Azt meg kell adni, hogy Anna a semmiből is finomat főz.

Mostanában már nemigen beszélnek egymással, az asszony meg Anna, csak ami a legszükségesebb, de az elején, vagy fél esztendeje valóságos komédia volt hallgatni őket. Anna soha nem mondta, hogy ez vagy az kellene a konyhára, ilyen vagy olyan edény, csak rákezdte:

– A báróéknál minden villanyra ment, a kávét is úgy őröltük, villannyal, a habot is csak beleöntöttem az üstbe – sárgarézből volt, akár aranynak nézhette az ember –, és mehettem a dolgomra, a villany felverte.

Máskor meg:

– A főispán úréknál csak felírtam, hogy mi kell a kamrámba, a sofőr ment vele Debrecenbe Koncsekhez, s hozta a fűszerfélét, citromot, kávét, teát, ami kellett, hiszen egyéb kikerült a gazdaságból.

A sofőr minden vasárnap bevitte őt a debreceni Szent Anna templomba, nemegyszer litániára is, májusi ájtatosságra, szenteste éjféli misére, mert az igazi nagyurak tartják a vallást, jegyezte meg Anna, mikor eltelt három vasárnap, és a Zudor-család csak heverészett az ágyban. Lefitymált mindent Zudoréknál, de csak úgy, megkerülve a mondanivalóját. Itt van például a fél hold veteményes a ház mögött, ennyi jár a nagyobb tisztviselő-lakásokhoz, a Zudoréké talán több is valamivel, és megterem benne zöldség és főzelékféle, retek, zöldpaprika, hagyma, szépen. Anna meg, mintha oda sem gondolna, azt mondja az asszonynak:

– A gróf úrnál minden irodistának kijárt fél hold veteményes, afféle szerény hivatalnoki háztartás untig jóllakhatik belőle.

A férjes asszonyokra is kirúgott a szakácsné; hogy őt éppen eleget kérték, csupa jobb ember, de két istent nem lehet szolgálni, ezért maradt ő hajadon. Istennek nem tetsző dolog, ha egy férjes asszony, aki benne van a korban, és felnőtt gyerekei vannak, még mindig tetszeleg a külsejével, kelleti magát és kacarászik, mint valami fiatal süldőlány. S következett a grófné, a báróné, a főispánné.

Az asszony úgy tett, mintha elengedné füle mellett a sok megjegyzést. A gyerekeinek azt mondta, csak nem áll oda magyarázni a szakácsnénak, hogy ő Szentgyörgyi-leány, és miféle nagy család a Szentgyörgyiek. Kezdettől utálta Annát, de akkor még az volt, hogy az egész telep Zudorék grófi szakácsnéjáról sustorgott, megszólták és irigyelték érte, az asszony meg szerette bosszantani a cukorgyáriakat. Kivárta a maga idejét, azután betömte Anna nagy száját, rafináltan, az ember halálra nevette magát.

Valahol ajtó csukódott, talán a tornácé, Tera a portörlővel nekirugaszkodott az ablakpárkánynak. Á, alszanak még, az asszony meg a fürdőszobában öltözködik, a haját rendezi, nehogy megint készületlenül érje valamiféle korai látogatás – s Tera tovább bámészkodott, mélán, az országútra. Az úgy volt, hogy amikor Anna megérkezett Debrecenből, egyenest egy grófi házból, sovány volt, mint a paszulykaró, kevesebb fizetést kért, mint akármelyik falusi asszony, egy papírdobozban hozott valami ruhafélét, egy nagy fekete bibliát és szakadozott imakönyvet. Kibombázták, mondta, oda mindene! Hát a gróf? Az családostul távozott, mikor közeledtek az oroszok. Német teherautókon vitték a sok drágaságot, család meg sofőröstül a nagy francia gépkocsival utazott, talán Bécsnek. Ennyit mondott Anna, mert első napokban nagyon csöndes volt, majdnem hogy alázatos. Azután kezdte a villanygéppel, meg a nagyuraival bosszantani az asszonyt, mikor jól összeszedte magát. Nem is volt evés, amit Anna művelt, falt és zabált és hízott, mint akit felfújtak. Keményített fehér köpenyt is hozott magával, úgy festett benne, mint valami orvos, s ez a köpeny eleinte lötyögött rajta, majd egyre piszkolódott, s kezdett feszülni, s középen nyitva kellett tartania két gombot. Az asszony nem mutatta, hogy torkig van a pökhendiségével, egy szép napon előállt ő is a jól kifundált bosszantásaival.

Anna levette a tűzhelyről a forróvizes fazekat, hogy mosogatáshoz kezdjen. Az asszony ijedten kiáltotta:

– Ugorj, Tera, ne engedd Annát cipekedni. Még megemeli magát!

A szakácsné mogorván, a könyökével arrább lökte Terát, ki is loccsant a víz. Az asszony bement, de mire elkészültek a mosogatással, s Anna indult a dézsával a vízvezetékhez, megint csak ott volt.

– Jaj, kedves Anna, minek csinál ilyet? Meglátja, baj lesz!

– Ugyan miféle baj? – dühösködött most már a szakácsné.

– Hallgasson rám, tapasztalt asszonyra. Kímélje magát, ilyenkor minden vigyázatlan mozdulat megárthat, higgyen nekem.

Olyan nyájas volt a hangja, hogy Anna gyanút fogott. Mi a csodát akar az asszony? Mit hadribál összevissza? Az meg folytatta, mézes-mázosán, most már Terának:

– Hallod-e, magadtól is lehetne annyi eszed, hogy vigyázol Annára. Nagy lány vagy te már, mit kell sokat magyarázni!

Tera értett mindent, s torkából kikívánkozott a visító nevetés, ahogy a ronda Anna bősz arcára nézett, s hallotta a rikácsolását.

– Rám aztán ne vigyázzon, mert megjárhatja! Nincs nekem semmi bajom, nézzék!

– Jól van, Anna, drága, ne izgassa magát, megárthat ilyenkor – csöndesítette az asszony.

– Ilyenkor? Hát mit képzel a nagyságos asszony?

– Ejnye, hiszen van szemem – mondta az asszony, és csupa megértő jóság volt a hangja, a szeme meg ott járt a mocskos fehér köpeny két nyitott gombján s a jókora gömbölydedségen. – Nincs azon mit restellni, bolond világot élünk, előfordul mással is…

A döbbenet elnémította a templomos Annát. Arca a színét váltogatta, s tátogott, hápogott. Ilyesmit feltételezni róla, efféle ocsmányságot, mert felszedett magára valamicskét! Egész délután az ágya szélén ült, forgatta a szakadozott imakönyv lapjait, s keskenyre zárt szája szakadatlanul mormolt érthetetlen szavakat. Ettől kezdve kerülte az asszonyt, az meg járt utána, kedveskedve s minduntalan beszélgetést kezdeményezett.

– Hallja-e, Anna, a grófoktól maga nem ezt érdemelte.

– A szakácsné gyanakodva pislogott, ő meg folytatta. – Itthagyták magát a pácban, és még csak nem is kártalanították.

– Ugyan miért? Rendesen megkaptam a bérem.

– De ha lebombázták a személyzeti szobát!

– Hogyan…

– Azt mondja, az ő értékeiket német teherautók vitték külföldre. Hát akkor a kastélynak nem esett baja, csakis a maga szobáját találta el a bomba. Igazán szörnyűség! Kötelességük lett volna megtéríteni a kárát, mielőtt odábbállnak, igenis!

Anna nem felelt, ide-oda ugrált a szeme, de az asszony tovább firtatta, aggodalmaskodva:

– Tudja, attól félek, hogy a nagy sietségben a maga holmiját is rádobták valamelyik teherautóra, magát meg szépen ottfelejtették. Másként el sem tudom képzelni!

– A gróf úr… a méltóságos asszonyék nem affélék. Elég az hozzá, én tudom, hogyan volt. – Anna ezzel a maga részéről befejezte, és olyan keskenyre szippantotta össze az ajkát, hogy azt késsel sem lehetett volna szétfeszíteni.

Elég az hozzá, az asszony is tudta, hogyan volt, igaz, nemrég tudta meg, mikor már nemigen beszélt Annával. Odáig csupán gyanús volt neki, s a konyhán, kamrában jól a körmére nézett, a szekrényeket is zárva tartotta.

Egy nap azzal jött meg az irodából a tekintetes úr:

– Az egyik emberünk – mindig így beszélt a munkásokról – ismeri a te Annádat. – A „te Annád" meg azt jelentette, hogy a tekintetes úr helyteleníti a szakácsnétartást. Akár telik rá, akár nem, rossz vért szül a telepen a Zudorék nagyzolása. Az asszony azzal jött, hogy futja a szőlőből meg a városi házból, s fennhangon ugyan nem mondta, de tudott dolog, hogy a szőlőt meg a városi házat az ő hozományából vették annak idején. Inkább a tekintetes úrra hivatkozott, a gyenge gyomrára meg a nyugalmára, s hogy ezért vállalni kell minden áldozatot. Az ilyen rafinált beszéddel mindig leszerelte a tekintetes urat. Hát egyszóval jött, hogy egyik emberük ismeri Annát.

Az üzemben volt dolga, és amerre ment, kerülgette az egyik fűtő, Kása József. Jött ki a finomítóból, megint ott volt Kása József. Az udvaron is követte, mire ő bevárta, s megkérdezte, na mi van, Kása? Akkor úgy tett a fűtő, mintha puszta véletlenből akadtak volna össze. A tekintetes úr ment tovább, mert azt mondta, ismeri az emberét, ha nem akar, nem szól, de akkor Kása elébe került, és egyenesen azzal kezdte, igaz-e, hogy náluk szolgál Firtos Anna? Igaz, miért kérdezi? Azért, mert Firtos Annának ő kitapossa a belét. No, mondta a tekintetes úr, ez érdekes. És ugyan mit csinált neki rosszat Firtos Anna?

Megtudott mindent. A fűtő otthon volt, Debrecen mellett a falujában, amikor a grófi földet osztották. Neki is jutott három hold, az asszony meg a gyerek jól járt vele, mert addig napszámban dolgoztak a grófnál, az ő bérének nagy részét is felették. Egy hétig volt odahaza, csak míg kiosztották a földeket. Az egész falu megbolydult, volt, aki kevesellte a maga részét, egyik siránkozott, másik kieresztette a hangját, ahogy az már lenni szokott, és jó puskaporos volt a levegő, amikor beállított a bizottsághoz Firtos Anna.

Szakácsné volt valóban a gróféknál, de a személyzetnek meg a béreseknek főzött, a kastélybeliekkel nem volt semmi dolga. Az orrát fenn hordta, a személyzetet távol tartotta magától, mind azt figyelte, mi történik a kastélyban, meg a templomot bújta. A méltóságos úrék meg az úristen, az volt neki mindene. A szobájába be nem engedett senkit, mindig kulcsra zárta. Utálták szívből, a falubeliek is úgy mondták: a Firtos nagysád! A koszttal meg elégedetlenkedett a személyzet, hogy nem elég zsíros, kevesellték is, s ha szóvá tették, Firtos rájuk ripakodott: – Háború van, nem tudják? Lesz ez rosszabbul is, ne féljenek! – És jött az úristennel, a hét szűk esztendővel, effélével.

Egy szép napon a grófék felpakoltak német teherautókra, és búcsú nélkül távoztak. Minden ment azért tovább, a jószágigazgató átvette a parancsnoklást. Azt mondta, a méltóságos úrék a debreceni városi házukba mentek, a háború végeztével visszatérnek, az meg már nincs messze, és jaj annak, akire panasz lesz. Az emberek mégis suttogtak mindenfélét, hogy a grófék Bécsnek mentek, azoknak már bottal üthetik nyomukat, és hogy mi lesz, hogy lesz. Voltak, akik nagyon kerülgették a kastélyt, miképpen lehetne bejutni oda s körülnézni, mi maradt a sok kincsből, de a jószágigazgató kemény ember volt, hét lakat alatt tartott mindent. A bizonytalanság is nagy volt meg a félelem, hátha mégis visszatér a gróf. Ketten voltak a faluban tizenkilencesek, hat évet ültek a Horthy börtönében, a falusiak közül többen azokhoz pártoltak. A tizenkilencesek azt beszélték, itt vannak az oroszok egy ugrásnyira. Befejezik a háborút, és akkor más világ lesz, szétosztják az uradalmat, jut belőle mindenkinek.

Azután úgy is történt. Kása József hazament a földosztásra, megkapta a három holdját, az asszony azt sem tudta, hová legyen örömében. De az emberi természet különböző, a parasztnak kidülled a szeme, ha földről van szó, hát volt torzsalkodás, irigykedés meg izgalom elegendő. Éppen jókor érkezett Firtos Anna, olyan volt ő az embereknek, mint a vörös posztó. Ment fel egyenesen a községháza tornácára, a bizottsághoz.

Azzal állt elő, hogy neki is jár a földből. A bizottság nagyot nézett: hiszen nem is odavalósi! Firtos Anna nagy szájat nyitott: hogy ő hány esztendőn át volt az urak lába kapcája! A szegény népnek dolgozott, gürcölt érettük, most mégis kisemmizik! S hogy ezzel nem sokra ment, átváltott sírásba, meggörnyedt, alázatosan forgatta a szemét. A hosszú szolgálatáért hát ez a jutalom. Itt áll magányosan, a rajtavalón kívül az égvilágon semmije, maholnap fedél sincs a feje fölött, hiszen azt beszélik, hogy a kastélyt is elkommunizálják, mi lesz vele, így, úgy.

Ácsorogtak a községháza tornáca körül amolyan legénykék, kastélybeliek is, mind egy kanál vízben megfojtotta volna Firtos Annát. Az öklüket rázták feléje, fütyültek a két ujjukkal, meg köpködtek. A nagy zajra asszonyok is odagyűltek, és csúnyán gyalázták a Firtos nagysádot. Akkor már senki sem kevesellte a neki juttatott földet, összebékéltek s az egymás jussát féltették, mondták, hogy a bizottság eddig is igazságosan járt el, most is tudni fogja a kötelességét.

Iszonyatos volt a lárma, Firtos Anna meg csak állt, majd ájtatosan a szemét forgatta, tördelte a kezét, hogy jóasszonyok, meg kedveskéim.

A legénykék pedig eltűntek, abbamaradt a füttyözés meg köpködés. Egyszerre jönnek, és valami ládákat cipelnek. Egyenesen fel a tornácra, ott ledobják a ládákat, s kezdik felfeszegetni. Firtos Anna rikoltozott, mint a vércse, de ketten jól marokra fogták a karját, a többi meg hajigálta ki a ládákból a sok mindent. Volt ott két nagy bödön zsír s benne szép karajok, fél zsák cukor, liszt, zacskókban a paprika, kávé, tea, egész sonka, oldalszalonnák, mi minden! De egyéb is: ruhaféle, cipők, tarka kendők, harisnyák, csíkos ágyhuzat, szőttes abrosz, vég vászon, lepedők és törülközők, amihez csak hozzá férkőzött a büdös szarka! Az embereket meg híg levessel etette, és rongyokban hálatta, mert a személyzeti fehérnemű is az ő kezére volt bízva. A legénykék hajigálták ki a sok holmit, a bizottság is felugrott az asztaltól; igyekeztek visszatartani az asszonyokat, de azok nekivadultak és valóságos ostrom alá vették a tornácot, kiáltoztak, hogy széttépik Firtos Annát. Persze a sok szép mindenre is fájt a foguk, nagyon.

Katonák jöttek, és rendet teremtettek. A ládákat elvitték, azt mondták, majd kiosztásra kerül, igazság szerint, a béresasszonyok és a kastély személyzete között. Firtos Annának annyi időt engedélyeztek, míg összeszedi a kis semmijét, azután katonai kocsin vitték Debrecenbe, letették a város szélén, és fordultak vissza. A feldühödött népnek azt mondták, nem annak van most az ideje, hogy a kis tolvajok fölött ítélkezzenek, Firtos nagysád menjen isten hírével.

Kása József meg a következőkért akarta kitaposni a szakácsné belét:

Karácsonyi ajándéknak egyszer szép mintás kendőt vitt haza a feleségének, az még sírt is örömében. Tavasszal fent dolgozott a kastélykertben. Kimelegedett, s a kendőjét egy bokor ágára kötözte, gondosan, nehogy elfújja a szél. Alkonyattájt, hogy hűvösödött, megy a kendőért, hát nincs az ágon. Sírva fakadt, kérdezett mindenkit, nem látták-e a kendőjét. Sajnálták az asszonyok, segítettek a keresésben, hiszen tudtak a Kásáék nagy szegénységéről. A szakácsné is előjött, s hogy meghallotta, miről van szó, ráripakodott Kásánéra: ne csináljon ribilliót! Vigyázott volna jobban a vacak kendőjére, ugyan kinek kell az?

Mikor azután üres volt már a községháza tornáca, a bizottság és az emberek elszéledtek, mit lát Kása Józsefné egy sarokba hajítva? A szép mintás kendőjét mocskosan, gyűrötten, szakadozottan, ahogy a csizmás lábak tapostak a szegény kendőn. Az is a Firtos Anna ládájából került elő.

A folyosón óvatos, papucsos léptek – a kisasszony. Megy a fürdőszobába, a finom, párás melegben szoktak reggelenként beszélgetni az asszonnyal. Jó lesz sietni, abból, hogy így mindent végigvesz az elmúlt időről, nem lehet megélni! Tudja Isten, miért jut most annyi minden az eszébe, s hogyan is kezdődött, talán az álmosság, a hajnali csönd, a téli szürkeség… Meg hogy nagybeteg van a háznál, s valami készül, valami változás, neki senki ne mondja, hogy ez is csak olyan, mint a többi hétköznap!

Felkapta a seprűt, lapátot, törlőrongyokat. A porcelánnal és ezüsttárggyal zsúfolt szekrény üvegében suhanó árnyék egyetlen másodpercre a lélegzetét vette, ő volt, Tera. Lassított s negédes fintorral mormolta vázlatos tükörképének: – Kisztihánd, Terike.

Az ebédlőben mindenekelőtt begyújtott a cserépkályhába. Úgy szeretnek reggelizni, hogy lobog a tűz. Mindenféle ócska, bolyhos fürdőköpenyben ülnek asztalhoz, de ma bizonyára felöltöznek, a látogatók végett.

Tera ímmel-ámmal tevékenykedett, éppen csak az asztal körül sepert össze – hiszen az esti nagy riadalomban nem is vacsoráztak –, helyrerakta a hat nehéz, magas támlájú széket, s a portörlővel végigszántott a nagy, állványos edényszekrényen. Igaz, a rekamié! Sietősen feltámasztotta, és belerakta az ágyneműt – az asszony képes és az egész mindenséget kiteteti az ablakba. S hogy mindennel elkészült, fülelt kifelé, majd halkan lenyomta a hálószobába vezető ajtó kilincsét.

A beteg nem mozdult az ágyban. Egyik szeme csukva, másik néz valamerre, feszült figyelemmel. Egyszer már szél érte, mielőtt Tera a házhoz került, meggyógyult, kicsit húzta a lábát, az volt az egész. Mondták, hogy magas a vérnyomása, vigyáznia kell az evéssel. Két hete újból guta ütötte s tegnap harmadszor. Furcsa az arca szemüveg nélkül. A nyitott száján át valahogy gyorsan és sipogva szedi a lélegzetet, és mintha bugyborékolna szegény tekintetes úr. Kása Józseffel úgy állapodott meg, hogy az elkerüli Firtos Annát, és a telepen hallgat a dologról, ők majd felmondanak a szakácsnénak, nem kell a botrány.

Most majd bizonyára felmond neki az asszony, ha beáll a változás. Tera kíváncsian és enyhe borzongással nézett az ágyra. De furcsa elképzelni! Most még a tekintetes úr, egyszerre meg senki és semmi. Hogyan is lesz akkor? A Buksi meg a Ducika apátlan árvák… no hiszen! És ő? Az anyját nem ismerte, az apja elesett a háborúban, úgy áll a világban magányosan, mint a fűszál. Se tudása, se műveltsége, kis tótocska, azzal kész. Tizennyolcadik évében. Az asszony szokta dicsérni az eszét, és megbízhatónak mondja. Az asszonnyal ki lehet jönni, tanul tőle az ember egyet-mást. És ha most bekövetkezik a változás – ugyan már, mit számít az neki? Továbbra is takarítja a szobákat. Lesz nagy jövés-menés, izgalom meg sírás, míg beteszik a földbe, szegényt.

Tera máris érzett valamit ebből az izgalomból, s ettől felélénkült. Hangtalanul lenyomta a kilincset, az ebédlőben összeszedte a holmiját, s száguldott a konyhába. A fiatalúr az asztalnál fürdőköpenyébe burkolózva és kócosan szalonnázott.

– Nem is vacsoráztam – mondta kissé szemrehányón a belépő Terának.

– Hát csak falatozzon – felelte a lány. A kávésedényt rakosgatta a tálcára.

2

AZ ASSZONY

És ha mégis szenved? Lehet, hogy fájdalma van, csak nem képes jelét adni. Az orvos azt mondja, nem tud semmiről, hogy ilyenkor az életérzés – á, mit tud erről akár a földkerekség első professzora? Semmit, az égvilágon semmit! A betegségnek ezt a stádiumát senki nem élte túl, így hát minden csak feltevés, a különböző életfunkciók alapján végzett hozzávetőleges számítás.

Az asszony egy idő óta mozdulatlanul ült az ágy mellett, most a beteg fölé hajolt. – Gyula!

Ha megsimogatná, mondjuk a haját? A ferde arc azonban idegen, nyitott, merev jobb szeme szinte felismerhetetlenné teszi, s az is, hogy nincs rajta szemüveg. Tulajdonképpen csak éjjel nem viselt szemüveget. Villanyoltás után mindig hallotta, hogy halkan koccan az éjjeliszekrény üveglapján, huszonhét éven át minden éjjel hallotta. Napról napra ismétlődő nesz, ő már előre bosszankodott: na most!

Restelkedve igyekezett szabadulni a puszta emlékezésre is rátörő ingerültségtől. Gyula ismeri az ő arcának mindenfajta jelenségét, felhőjét és villanását, Gyula azt is tudta, mit gondol ő sötétben, a szomszédos ágyon. Feltétlenül számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy lát és hall, csupán az életérzés… Lehunyt bal szemhéja alatt keskeny nyitott rés. Rendes körülmények között a tekintete eléggé semmitmondó, nincs meghatározott színe, de ha most életre kelne, bizonyára fájdalomról és rettegésről tanúskodna Gyula szeme. S az ő ruhája… talán túlságosan komor ez a sötétkék szövet.

Az asszony lábujjhegyen lopakodott a szekrényhez, majd a nagy állótükör előtt színes selyem kendőt kötött a nyakába, gondosan és ügyesen, s úgy mosolygott tükörképére, hogy az ágyban fekvő betegnek azt látnia kellett, ha egyáltalán tudomást szerez a körülötte történőkről. Tulajdonképpen az ő arca is megcsappant e két hét alatt. Álla alól eltűnt az enyhe gömbölydedség. Ilyenkor képződik az a kis fonnyadt bőrzacskó az asszonyok állán, annál nincs csalhatatlanabb és utálatosabb jele a vénülésnek. Nem, még nem – kezével tapogatta lassú, simító mozdulattal –, kissé lesoványodott, ennyi az egész. A csípője is megkeskenyedett, bár így maradna!

Gyötrelmes a tétlen üldögélés az ágy mellett. Ha elővehetné a kötését. Nincs megnyugtatóbb időtöltés; az ember számolja a szemeket, figyeli, hogyan fejlődik keze alatt a munka, tervez, méricskél, és a gondolatai kalandoznak szerteszét. Ha unalmas látogatója van, előveszi a kötését… de most, Gyula talán közönynek venné, Gyulánál nem lehet tudni… Rossz ez a tehetetlenség, segíteni nem tud, az ember töri a fejét, hogy ugyan mivel könnyíthetne rajta. Hát talán azzal, hogy itt ül. Ha Gyulának tudomása van a külvilágról, azt is észleli, hogy a felesége mellette van. Némely asszony született ápolónő, képes a mozdulatlanságra és ugyanúgy a tevékenységre. Simít egyet a párnán, s az embernek az a benyomása, pontosan úgy és akkor kellett eligazítani a beteg feje alatt; szájához viszi a poharat s bizonyos, hogy a beteg, ha szólni tudna, azt mondaná: Szomjas vagyok. Hallgat órákon át, és ha megszólal, azt mondja, amit éppen kell.

Tétova mozdulattal hozzáért a párnához, s megint mormolta:

– Gyula!

Ha felelne! Örvendetes volna és egyben iszonyú. A beszéd s a mozgás valamiképpen az idegszálak összjátéka, központi igazgatásra. A központ nem működik, így képzelhető el, hogy valamennyi vonal néma és süket. Feltevés, mindez feltevés.

– Gyula… ugye, hallasz engem? – Ostobaság kérdezősködni, jaj, de tehetségtelenül kezd hozzá! Két kezével az ágy szélébe kapaszkodva a beteg fölé hajolt, és izgatottan remegő hangon dünnyögte, közel a füléhez: – Jobban vagy, hála Istennek, túl a veszélyen…

Valamit még mondani kellene, egyetlen meleg szót, de mintha magában beszélne, üres szobában! Egy lépést hátrált, s állt mereven, az ablak felé fordulva. Azelőtt szalmát hintettek a járdára, ha beteg volt a háznál. Hintsen szalmát az országútra! Egy óra alatt hírmondó sem maradna belőle, a teherautók szétvinnék. Az egész emberiség megőrült ezzel a feketézéssel, jönnek-mennek, vesznek és eladnak. Kinek számít az, hogy Zudor Gyula haldoklik. Gyula haldoklik!

– Sírsz, anya?

A lánya állt mellette, észre sem vette, hogy bejött, micsoda megkönnyebbülés. Surranva lép, suttog, mégis oly valóságos, hogy az ember fellélegzik, sőt bosszankodik is már, mert őszinte csodálkozás van Katus hangjában. Sír, hát ez annyira meglepő?

Az asszony a lányára nézett, és még egyre peregtek arcán a könnyek.

– Ne sírj, anya, árt a… – Némi meggondolás után így fejezte be: – Apának.

– Jobban van – mondta váratlanul hangosan és hétköznapi hangján az asszony. – Túl van a veszélyen, most majd szépen összeszedi magát.

A lány álmélkodva nézett rá, s inkább csak fejének egy rándításával és szájmozdulatokkal kérdezte, hitetlenkedve:

– Ki mondta?

– Török doktor, nekem – mondta még emeltebb hangon, hunyorgatva az ágy felé. – Egyébként is csak rá kell nézni apára, sokkal jobban van, Istennek hála.

– Aha!

A lány most már értette: anya a fejébe vette, hogy apa hallja a beszélgetésüket, szóval afféle kegyes csalás. Együtt léptek az ágyhoz. Katus tenyerével kissé megemelte a beteg tarkóját, másik kezével egyenesre igazgatta a kispárnát, s most már ő is hangosan mondta:

– A színe is jobb.

– Sokkal.

Hallgatagon ültek. A lány lassú, egyenletes mozdulatokkal simogatta az apja béna kezét; a magától értetődő gyengédség, ahogy birtokába vette a beteget belépése óta, megviselt arcán a bánat, de még az is, hogy hangja semmiben sem tér el a hétköznapitól s oly természetes a csengése, féltékenységet ébreszt az asszonyban s valami fájdalmas és érthetetlen szégyenkezést. Gyula szerette a gyerekeit, de mindenekfölött a feleségét. Ezt közölni kellene Katussal, itt valami tisztázásra szorul, s a ki nem mondott szavak őt fullasztják. „Apátok nagyon szeretett titeket, de mindenekfelett… ragaszkodott hozzám, ugye érthető, huszonhét éven át jó felesége voltam… Formálta magában a mondatokat, rakosgatta egymáshoz az érveket, amelyek mellette szólnak, mert teljességgel úgy érezte, hogy a lánya vádolja valamivel. „Három gyereket hoztam a világra, az elsőt eltemettem. Mennyit szenvedtem és mégis, mert ő annyira akarta, alig egy esztendő múlva a harmadikat… Szép és derűs volt az otthona. Közöttünk nem volt vita, veszekedés anyagiak miatt, én nem adtam okot féltésre, a lehetőség szerint alkalmazkodtam a kívánságaihoz, a kedvteléseihez, apátok a megmondhatója!

Reménykedőn nézett a mozdulatlan férfiarcra, s az mintha felelt volna: – Á, nem erről van szó, tudod te jól!

Az asszony kétségbeesett. Tisztázni kellene némely dolgot, és most már késő! De miért? Gyula az utóbbi években kissé elidegenedett tőle, és egyetlen alkalommal goromba volt. Talán ha magához térne, megkövetné a feleségét, nem hagyná őt kétségek között, megoldatlan kérdésekkel!

Szorongató a csönd, megállt az idő. Katus békességes nyugalomban ül az ágy mellett, simogatja az apja kezét, érthetetlen. „Apátok nagyon szeretett titeket… Nem állhat elő ilyesmivel, itt a betegágynál, Katus egyszerűen elhallgattatná: Anya, hagyd ezt most! De mindenekfelett… Ismételte magában a szavakat, most már gépiesen. A szeme elnehezedett, kényelmetlen és fárasztó volt az egy helyben üldögélés, és a viaskodás kínzó gondolataival.

– Te, anya – szólalt meg a lány –, ez a Toperczerné nem szerelmes apába?

– Ugyan, butaság! – Az asszony kiegyenesedett, és egyszerre éledt, mintha gyötrő testi fájdalomtól szabadult volna.

– Azt tudod, hogy közben itt járt? Nem szóltam neked, a fürdőszobában voltál. Köszönd meg.

– Mit akart?

– Apa után érdeklődött. Elmesélte, hogy milyen régi barátság az övék, te jóval később kerültél a telepre, azt mondja, és ő mennyire örült, hogy apa magához méltó asszonyt talált. Úgy éljen a feje. Folyton sóhajtozik, bele az ember arcába. Élesztőszaga van a leheletének, vetted észre?

– Lehetséges. Azt mondják, az élesztő jó pattanások ellen.

– Roppant izgatott volt, mert a gyárból megint elvittek egy embert.

– Kicsodát?

– Körösit, a raktárnokot. Tagja volt a nyilas pártnak, és tudja Isten, mibe keveredett. Népbíróság elé állítják. Apa mindig utálta ezt a Körösit… De jöhetne már Török doktor. Ha volna egy citrom, limonádét itatnék apával. Rossz, hogy az ember nem tudja, kíván-e valamit. Éjszaka ő sem aludt nagyon sokat.

– Kicsoda? – kérdezte megint az asszony.

– Török doktor. Nem is tudom, hány óra volt, mikor az utolsó injekciót adta apának.

– Két óra lehetett. – Nézte a lányát, és hirtelenében nem tudta, mi változtatja meg a külsejét. Igaz is, az imént még óriási csat fogta össze hosszú és tömött, az övéhez hasonló rakoncátlanul göndörödő haját, most meg tarkója fölött a szigorú konty, amint illik is a helyzethez! Nem tett megjegyzést új hajviseletére, azt kérdezte a lányától: – Tera mit csinál?

– A szobámat takarítja. Tudod, anya, hogy csinosodik? Seszínű, szeplős, pisze, s mégis! Kis trampli volt, most meg egyszerre magas és karcsú. Talán mert mi barnák vagyunk, nekem sohasem tetszettek a szőke nők, olyan löttyedtek, nem? Tera persze erős, mint a bivaly. – Nézett az anyja gyűrött arcába s olykor a betegre, mintha valamiképpen őt is belevonná a társalgásba, ami semmiben sem tér el a megszokott hétköznapitól. Az ágy szélére támaszkodott, és két tenyere között tartotta az apja kezét. – Annát kivéve csupa szép nő van nálunk. Először jössz te, azután én, végül a totocska.

– Ha kor szerint veszed…

– Minőség szerint! Olyan szép vagy, anya, bizony isten nem is értem. Ötvenegyedik évedben… jó, tudom. Mondd, lehetséges, hogy a nagymama egy önfeledt pillanatában, valami duhaj éjszakán olyannyira megszédült, hogy egy cigányprímás…

– Hagyd a butaságaidat.

Halkan nevettek. Akkor a lány egész testében megrándult, dadogott, és szemét egyszerre elöntötte a könny.

– Anya! Megszorította a kezemet… éreztem! – Felugrott és ráborult az apjára. – Apukám, itt vagyunk! Itt beszélgetünk anyával… hallasz engem, ugye? Én vagyok, Katus! Ne törődj semmivel, mi itt vagyunk… itt vagyunk…

Fuldokolva sírt, a beteg ember arcát, haját simogatta, meg a lehunyt szemét kezének kapkodó, gyors mozdulataival. Most az asszony fogta, kissé gyáván, a takarón pihenő kezet, és várakozott.

– Nem érzek semmit – súgta.

A lány nem változtatott helyzetén, csak tétova keze indult el hátrafelé a takarón, míg célhoz ért. Az asszony készségesen átadta a helyét, mert elrémítően idegen volt a hideg és mozdulatlan férfikéz. Némán vártak.

– Most én sem – mondta csalódottan a lány. Visszaült a helyére, a könnyek sűrű egymásutánban ömlöttek végig az arcán, hüppögő és kis, szipákoló hangokat hallatott. Az asszony a szemét törülgette, azután lányának nyújtotta a zsebkendőt.

– Nesze – mondta –, fújd ki az orrodat.

– Jó.

Csönd volt, egyedül a kurta, hörgő lélegzetvétel töltötte be a szobát, és ebben volt most már valami változhatatlan és reménytelen, nyilvánvaló volt, hogy a mozdulatlan testnek ez a küzdelme öntudatlan és egyben a végső erőfeszítés. Török doktor azt mondta éjszaka, hogy eltarthat huszonnégy óráig, esetleg valamivel tovább.

Amikor ismét megszólalt az asszony, csupán a lányához beszélt, mintha a szobában valami felfoghatatlanul félelmetes hatalom volna, aminek a jelenlétében suttogni kell.

– Béla felkelt már? A lány is súgva felelt:

– Persze.

– Anna adott neki reggelit?

– Remélem. – Elgondolkozva hozzátette: – Szegény gyerek.

– Értesíteni kell Dezsőt – súgta még az asszony.

– Majd – mondta a lány.

Hallgattak. Odakint ajtók nyíltak, az ebédlőből halk beszélgetés és edénycsörömpölés szűrődött, majd beszólt Tera:

– Tessék jönni reggelizni.

A fiú félretolta Terát, de csak a szoba közepéig jött. Fürdőköpenyben volt, a haja víztől és olajtól fénylett, kövérkés szép arca az imént mintha még nevetett volna, s e néhány lépés alatt változott aggodalmasra.

– Hogy van apa?

– Egyformán – mormolta a lány, és nem nézett hátra. Erre a fiú is az ágyhoz lépett, kettőjük közé.