Rossz emberek, jó emberek

THURY ZSUZSA

ROSSZ EMBEREK, JÓ EMBEREK

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-716-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Thury Zsuzsa jogutódja

ABOLÍCIÓ

Ha még egyszer hetvenéves volnék,

színházba, hangversenyre járnék gyerekkori barátnőmmel,

délután eszpresszó teraszán ülnénk,

felidézve ezredszer a múlt történéseit az összes szereplővel,

kosztümünk anyaga príma, szabása első osztályú,

fehér hajunk diszkréten hullámosítva,

semmi smink, körömlakk, valódi és hamis ékszer,

két öreg dáma, s a vidám fiatalember

nekünk nem mondja, hogy: Beszélgetünk? Beszélgetünk?

Üresek a temetők.

A vidám fiatalember a mi asztalunk mellett elmegy,

tüstént szemébe ötlik, hogy nem nagyságák ők ketten.

Ha hatvanéves lehetnék még egyszer,

a nyarat a népi demokráciák valamely

szép fürdőhelyén töltenem a nővéremmel,

naponta úsznánk a tengerben, mert a nővérem

nem tűrné az én átlátszó kifogásaimat:

– fáradt vagyok, rosszul aludtam az éjjel –

A nővérem úszik szép, egyenletes és

hosszú kar– és lábtempókkal

én prüszkölök, kapálózok, éppen elmerülnék,

mikor a nővérem megemel a derekamnál,

és mondogatja: Nyugodtan, vegyél mély lélegzetet,

egy, kettő, ejnye már, a te helyedben

ilyen csapkodást véghez vinni szégyellnék.

Nővérem szigorú, tanít és nevel, mivel

négy testvér között a legkisebb vagyok.

Ötvenéves ha lennék még egyszer,

– bátran tagadj le tizet! –

a külföldi delegációban a jól konzervált idős úr

negyvenötnek néz, virágot is küld és kis cédulákat

az ünnepi asztal túlsó oldaláról,

persze ő maga is tréfának veszi a dolgot,

a cédulára nyíllal átlőtt szívet rajzol

meg ilyesmit, de jólesik, az ember külföldön boldog,

mert tudja, hogy a külföldi útról,

ha isten segítségével semmi nem jön közbe,

hazatér.

Ha újra negyvenéves lennék,

harmadszor és megint szerelemből férjhez mennék,

az illető, mint az előző kettő,

művelt, szellemes ember volna és nagyon jó külsejű,

boldoggá tenne, türelmes és elnéző volna,

mert velem valóban nem könnyű.

Ha harmincadik évemet ismét betölteném,

sírnék, panaszolnék, milyen méltánytalanság!

Harminc év, vége a mámoros fiatalságnak,

azután a tükör és pimasz férfiak pillantása

meggyőzne, hogy harminc év még nem kor annak,

aki szeret szertelenül, kockázatot vállalva élni,

és még tíz hosszú esztendő a negyven évig.

Húszéves ha csak még egyszer lennék,

nem is tudom, mihez kezdenék

a szenvedéllyel, gyönyörűséggel, ami bennem tombol,

száguldanék, s ha közben fejemet a falba verném,

semmi baj! rendelkezésemre áll az egész hosszú élet

jóvátenni, javítani, újra kezdeni.

A húsz évnél megállnék, hosszan elidőznék,

bár pénzem nincs, mert még nem dolgozom,

ruháim is házilag készülnek, csöppet sem elegánsak,

a hajamat vassal göndörítem, mert fodrászra nem telik,

negyedik sorban ülök a moziban

és harmadik emeleten állok az operában,

egész nyáron át nem jutok fagylalthoz,

de húszéves vagyok! Húszéves vagyok!

Egyáltalán nem volna jó még egyszer

tízévesnek lenni,

sírni, mert négy között a legkisebb vagyok,

s ők titkaikból engem kizárnak,

bátyám elég gyakran felpofoz, a nővérem

néha napokig nem szól hozzám,

anyámnak sok a dolga, haragszik: – Ez a gyerek

sírba visz az érzékenységével!

nem, a tízéves kort hagyjuk.

S ha még tíz esztendővel visszafelé haladnék a semmibe,

s a dolgot alapos megfontolás tárgyává tenném,

meg sem születnék.

1981.

A GRAMOFON

A lány leült a széles ágy legszélére, és egy kicsit idegenkedve körülnézett. Negyedik emeleti, szűk hotelszoba, a felét elfoglalja az ágy, a másik felét asztal, szék, a fal mellett két bőrönd. Felnézett a férfira, és egy kicsit félszegen, ijedten elmosolyodott.

– Na ugye, nem is olyan veszedelmes hely ez – mosolygott a férfi. – Eljátszom magának egypár lemezt a gramofonon, megiszik egy csésze teát, és engem boldoggá tesz azzal, hogy itt van.

Kis dobozt vett elő a szekrényből, és egy négyszögletes lemeztartót.

– Melyiket játsszam?

– Mindegy.

Együtt átnézték az egészet, azután megállapodtak egy foxtrottban. A kis gramofon erős hangja betöltötte az egész szobát nagyszerűen pattogó zenéjével, a lány a lábával verte a taktust, és a lemezek között kutatott. Egy tangót nyújtott a férfi felé. Elindult a kis gépezet, lágy, andalító hangok sűrűsödtek a levegőben, és ők ketten mosolyogva néztek farkasszemet.

– A másik fele is nagyon kedves – mondta a férfi, és felhúzta a masinát. – Talált valamit?

Odament a lányhoz, együtt válogattak, azután leült melléje az ágy szélére. A fejük összeért a lapok felett, az ujjuk súrolta egymást, ahogy lassan ide-oda rakták a sok egyforma kerek lapot.

– Vége – ugrott fel a férfi, és kicserélte a lemezt. Egy ismert tánczene édes dallama szólalt meg, a lány halkan vele dúdolt. Megint egymás mellett ültek, összeért a karjuk, a válluk, és a férfi óvatosan, vigyázva átfogta a nő derekát. Melegség futott végig a tagjaikon, mozdulatlanul néztek egymás nedvesen csillogó, mosolygó szemébe. Hirtelen szétrebbentek, a férfi találomra kezébe vett egy lemezt, feltette, és gyorsan visszaült a lány mellé. Átölelte, magához vonta az alig-alig ellenkező, lehajtott lányfejet, és halk, apró, meleg csókokkal simogatta az arcát, a szemét – a pihés, karcsú nyaknál rátapasztotta a száját a barna bőrre; valami halk reccsenés felriasztotta. Elengedte a lányt, egy kicsit idegesen felugrott, odament a gramofonhoz, gépiesen csavart rajta egy párat.

– Ez nagyon szép, ez a néger férfikórus – mondta fel se nézve, és az asztalon az elgurult srófot keresgélte. Végre megvolt, körben forgott a fekete lap, és mély meg magas, zengő férfihangok síró, nevető bugása ölelte körül a szorosan egymáshoz simuló két embert. A férfi valahogy elkapta a lány száját, egy kicsit harcolt érte, azután mozdulatlanul, némán és nagyon sokáig ölelték egymást.

– Lejár! – lihegte a lány, a hajához kapott, felugrott és a kis asztalhoz szaladt. Megpróbálta elállítani a gramofont; a férfi lassan mellé lépett, reszkető, ideges kézzel átfordította a másik oldalra a néger énekeseket, és azután átfogta a lányt, vitte magával az ágyig. Ahogy magával húzta, szinte lebuktak a takaróra, a lány teste megingott, hátrahajlott és belesimult az erős, kemény férfikarba. Hosszú, lélegzet nélküli csók következett, fullasztó és édes, és utána egy másik vad és eszeveszett. A vékony selyemblúz megfeszült a hátrahajló női testen, a gallér félrecsúszott, és a meleg barna bőr lágyan csillogott elő a fehérségből.

Egyszerre halk, elnyújtott akkorddal megszakadt a négerek éneke, a tű még néhányszor végigszaladt a rovátkás fekete lapon. Aztán belesiklott a fényes fekete körbe, ahol már nincs hang, csak egy piros cédula érthetetlen angol szöveggel. Ott keringett egy darabig, csúszkált ide-oda, később lassított a gépezet, elállt a forgás, nem hallatszott többé a tű halk sercegése, és nagy, áhítatos csend borult a szobára.

1928

LÉGY JÓ!

Szűk, keskeny folyosón ment végig a leány, azután egy nyitott ajtón belépett. Egyenruhás ember ült az íróasztalnál, előtte iratok, amelyekből fel sem nézett. Bizonytalanul állt néhány pillanatig, azután megmozdította a kezében tartott zöld cédulát:

– Kérem szépen – mondta.

Az egyenruhás elvette a cédulát. Elolvasta.

– Tessék várni, azonnal hozzák a foglyot. Ez az úr is őt várja.

Fiatal, irattáskás férfi kelt fel a fapadról, a lányhoz lépett.

– Szintén Török Lászlót várja?

– Igen. Ön talán az ügyvéd?

– Igen. Doktor Kövy Elek vagyok.

Visszaültek a fapadra, halk beszélgetésbe kezdtek. A lány, a fiú rokona, a reggeli lapból értesült Török László letartóztatásáról, és azonnal idesietett. – Szörnyű! – mondta. – Lehetetlen, hogy ez a kedves, okos gyerek ezt tette. Nem lophatott, méghozzá, több ízben is; itt valami tévedésnek kell lennie.

Az ügyvéd melegen nézett a felhevült leányarcba. Sajnos, a dolog súlyos. Négyrendbeli lopás bűntettével vádolják, és a fiú bevallott mindent, az első kérdésre. A nyitott ajtón belépett a vádlott, mögötte kék ruhás fogházőr.

Egyenesen a férfihoz sietett, amikor észrevette a lányt, enyhe pirosság borította el az arcát.

– Hogy kerülsz te ide?

– Eljöttem – mondta a lány egyszerűen –, látni akartalak és megkérdezni, hogy tehetek-e érted valamit?

Kezet fogtak, azután a fiú az ügyvédhez fordult:

– Drága doktorkám, mi újság?

Az ügyvéd leült a padra, a fiú melléje ült, de az őr rántására visszapattant.

– Maradjon állva!

– Nem szabad leülnöm?

– Nem.

A fiú vérvörös lett, azután nekitámaszkodott az asztalnak. Előredűlt, hosszasan suttogott az ügyvéddel. A lány kissé messzebb állt, figyelte a fiút, és hevesen, vadul zakatolt a szíve. Nézte a fogházőrt, és iszonyatosnak találta, ahogy áll Laci mellett, és figyeli a mozdulatait. Nem szabad leülnie… Kiszökött a könny a szeméből, mérhetetlen szánalom feszítette a mellét. Valamennyire megnyugtatta, hogy a fiú rendes ruháját hordja. Haja oldalt kefélve simul a homlokára, könnyed, vékony keze tisztának látszik. De az egész épület, a komor szoba, ezek az emberek, rettenetes! Már megbánta, hogy pillanatnyi vágyának engedve idejött, a fiú után. De amikor olvasta a letartóztatásról szóló hírt, a kíváncsiság és a hirtelen felfakadó rokoni szeretet elűzte otthonról.

Már vége is volt a látogatásnak. A fiú sietve elköszönt és ment az ajtó felé. Rá sem pillantott a fogházőrre, egyenesen és könnyedén lépkedett, a kék egyenruhás ember nehézkesen topogott utána; mint a libériás inas gőgös gazdája mögött. Azután a folyosó végében eltűntek a szeme elől.

A lány is elindult az ügyvéddel. Kiléptek a kapun, a napfényes utcára. A férfi beszélt. Elmondta a dolgok állását, azután megkérdezte a lányt, hajlandó-e segítségére lenni a fiú kiszabadításában. Ő már gondolkozott a dolgon, van egy terve, esetleg sikerül. Mindenesetre most össze kell szedni minden erőt, pénzt, és fáradságot nem kímélve dolgozni kell. Fiatal, lelkes, kezdő ember volt az ügyvéd. Laci kávéházi pajtása, éjszakai mulató társa.

– Maga velem jön most – mondta a lánynak –, sorra látogatjuk azokat az embereket, akiktől a feljelentések érkeztek. Megkíséreljük azokat visszavonatni.

A Belvárosba mentek. Nagy, négyemeletes bérpalota első emeletén csöngettek be.

– A báró úr beteg, nem fogad senkit – utasították el őket az előszobában.

Hosszas könyörgés után azt mondták: várjanak néhány pillanatig. Az ügyvéd tanította a lányt, hogy mit kell mondania, azután már benn is voltak egy nagy, komoly szobában, a báró előtt. A lány beszélt, akadozva, dadogva, és elsápadt izgalmában.

– Az unokaöcsémről van szó… Szegény szerencsétlen gyerek… Senkije sincs a világon… Megtévedt. Nem törődtünk vele mi sem, a rokonai. Ezután másként lesz… Egy fiatalember élete forog kockán…

A báró hallgatott, azután gyorsan felállt a helyéről. Azt mondta, hogy ő nem foglalkozik a dologgal, megnevezte az ügyvédjét, forduljanak hozzá.

Elmentek az ügyvédhez. Sokáig megvárakoztatták őket, azután újra a lány beszélt, mint a fiú rokona. Sírós szemmel, zavarodottan, de már folyékonyabban fogott a mondókájába:

– Egy szegény, szerencsétlen gyermekről van szó… Egyik körúti vendéglőben ebédeltek, azután rohantak tovább, ajtóról ajtóra, becsöngettek, vártak és könyörögtek. Két helyen hiába jártak: nem találták meg, akit kerestek. Másnap elölről kezdődött a hajsza, a sírás és a betanult szöveg, mindig folyékonyabb eldadogásban. Azután fellélegzett a lány. Visszavonták a feljelentést mind a négy helyen. Az ügyvéd legyintett a kezével: ez volt a könnyebbik rész. Hátra van még Laci szabadlábra helyeztetése. Reggel kilenc órakor már a törvényszéken volt a lány. Az ügyvéddel átnézte a vádiratot: érthetetlen volt a szöveg, cifrán fogalmazott, tekervényes jogi kifejezéseivel. Nem sokat értett belőle. Az ügyvéd magyarázott, azután elrohant, valami írást kellett megszerezni. Visszajött, szolgákkal, írnokokkal tárgyalt. Délfelé hivatalos szobákba kopogtatott be a lány, bírókkal beszélt, kért és könyörgött. Két napig tartott ez is, azután az ügyvéd azzal sietett felé:

– Szabad!

Egymás kezét szorongatták, nevettek és boldogan siettek le a törvényszék széles lépcsőjén. Befordultak a sarkon, az ügyvéd bement a fogházba, s néhány perc múlva visszajött.

– Tegnap átvitték a Pest vidéki törvényszékre, onnan szállítják vissza. Talán éppen most mennek érte.

A kapu előtt álló zöld rabszállító autóhoz lépett, valamit beszélt a sofőrrel.

– Fél óra alatt visszaérnek, addig sétáljunk itt fel és alá…

Elindultak a gyalogjárón. Lassan sétáltak a sarokig, azután visszafordultak. Halkan beszélgettek, a lány mesélt a fiúról. A kicsi Laci olyan szép és kedves gyerek volt, hogy álmélkodva néztek rá az emberek. Négyéves volt, amikor meghalt az anyja; azóta hányódik ide-oda a világban, egyik intézetből a másikba küldik, idegenek és cselédek között nőtt fel. Az apja jó, derék ember, de nem ért a gyerekneveléshez. Hónapok óta nincs Pesten, ki tudja, mikor jön vissza. Még válasz sem érkezett arra a sürgönyre, amelyben értesítették a történtekről. Ők a legközelebbi rokonai a gyereknek, ő és az édesanyja. Eddig nem sokat törődtek vele ők sem, azt hitték, jó kezekben van. Most azután itt a baj. Amennyit lehet, jóvá kell tenni a mulasztottakból. Már beszélt az anyjával; magukhoz veszik a fiút, náluk lesz, amíg az apja visszajön és másképp intézkedik. Ők is szűken vannak, de valahogy csak meglesznek. És majd az anyjával kettesben vigyáznak Lacira. Talán ez hiányzott mindig az életéből, a családi élet melege. Most majd elfelejtetik vele ezt a sok szomorúságot.

Közben elindult a rabkocsi. Hangosan recsegett végig a kövezeten, aztán kifordult a körútra. A két várakozó ember lassan sétált tovább fel és alá, minden fordulónál az órát nézték. Fél négy is elmúlt már. Melegen tűzött a nap a fejük fölött. Nehéz verejtékcseppek gyöngyöztek a férfi homlokán. A lány a szomszéd saroküzlet cégtábláját nézte. Mikor közeledtek az utca felé, megjelent egy-egy betű, majd lassan feltűnt az egész név. Azután megállt a kapu előtt. Nekidűlt a kőkockának, fáradtan néztek végig a kihalt utcán. Minden autótülkölésre felrezzentek. Hirtelen kanyarodott be a rabkocsi, megállt a fogház bejárata előtt. A belső kapu mindkét szárnya kinyílt, lassan behajtott a gép, és eltűnt az udvaron.

– Tíz perc az egész – mondta az ügyvéd, és a lánynak görcsösen elszorult a szívverése.

Ismét nyílt a kapu, ketten léptek ki rajta; Laci meglátta a rá várakozó két embert, mosolyogva feléjük intett, még néhány szót váltott a társával, azután hozzájuk lépett.

– Drága doktorkám, hogyan köszönjem meg, amit értem tett! – áradozott és a lány kezét szorongatta.

A férfi szabadkozott. Siettette a fiút: elindultak.

Laci álla borostás volt, szeme beesett, ruháján ismeretlen, orrfacsaró szagok érződtek, de könnyen, szabadon lépkedett és mosolygott. Az ügyvéd megmondta, hogy most a rokonainál fog lakni, ott marad, amíg az ügye elintéződik. Figyelmeztette, hogy addig is viselje jól magát, a legkisebb kihágás menthetetlenül visszakergeti oda, ahonnan most nagy nehezen kiszabadult.

– Hogy képzeli, hogy ezek után kedvem lenne valamit is elkövetni! Ennek vége.

Határozottan és méltatlankodva esengett a hangja, a lány gyöngéden belekarolt. Laci cigarettát kért. Vastag füstkarikákat eregetett az ajkán, azután a felénél eldobta a cigarettát.

– Hogy a lábomba szállt! – mondta és nevetett. Jóízűen és hangosan. Könnyedén, felvetett fejjel rámosolygott az utca népére, és hangosan beszélgetett két társával.

Az öregasszony este találkozott a fiúval. Megcsókolta, megsimogatta az arcát, ezzel a dolog el volt intézve. Egy kicsit sírdogált is, de a vacsoránál már néha elmosolyodott a fiú egy-egy szavára. Azt mesélte, hogy kikkel volt együtt a fogházban:

– A Markóban Hertelendy is velem volt, a híres kasszafúró. Tetszett már hallani róla?

Az asszony nemet intett. Még sohasem hallott a kasszafúróról.

– Lerajzolta nekem a legmodernebb eszközeit, amelyeket kasszák felnyitásához alkalmaz. Báriummal dolgozik, a többi már idejét múlta.

A Pestvidékin két híres gyilkos testvérpárral ismerkedett meg.

– Micsoda társaság – mondta –, ha még egy hétig közöttük maradok: nem tudom, mi lesz velem.

Ártatlan kék szemmel nézett a két nőre. Azok csendben hallgatták, azután az öregasszony aludni küldte. Engedelmesen elköszönt, kiment a lánnyal a kis udvari szobába. Itt már tiszta fehér ágy várta, a kis asztalon virág, hímzett terítő, hamutartó, a padló még nedvesen csillogott a sikálás után. Két nappal ezelőtt még cselédlány lakott a kis szobában. Elküldték és egyelőre nem vettek másikat. A lány kijelentette, hogy neki nem sok az a kis takarítás, a fontos az, hogy Laci most el legyen látva. Az ágy szélén ülve beszélgettek. A fiú az életéről mesélt, a gyerekkoráról, zavaros, elhagyatott ifjúságáról.

– Lehet, hogy gonosznak tartanak – mondta –, nem vagyok az. Tudom, hogy amit tettem: rossz, helytelen, erkölcstelen. Abban a pillanatban, amelyben akarom, abbahagyom ezt az életet. Sohasem jut többé eszembe. Dolgozni akarok, tisztességes ember leszek, csak alkalmat adjanak rá.

Az apjáról beszélt, aki talán szereti is őt, de akivel nem ismerik egymást. Sohasem esett közöttük egy meghitt szó, sohasem érzett szeretetet maga körül. Mikor az apja először rájött, hogy a fia valami csirkefogóságot követett el, elűzte maga mellől. Idegenekhez adta, nem ismerte többé, évek óta nem is látták egymást.

A hangja őszinte megbánástól, szomorúságtól volt fátyolos. Kék gyerekszemével nyíltan tekintett a lányra, feleletet várt, azután elhallgatott. A lányban hatalmas viharok hullámzottak. Melle szabálytalanul emelkedett és süllyedt, szemét mereven szögezte a padlóra. Látta a maga egyhangú, csöndes életét, amelyben a napok egyformán peregnek egymás után. Sohasem volt gondja vagy bánata. Kevés embert ismer, az életről sem tud sokat. Ez a gyerek, ez már élt: Isten tudja csak, mi mindent látott, min ment keresztül. Egyszerre önzőén üresnek érezte eddigi életét. Mért avatkozott csak most a fiú sorsába? És ezt sem megfontoltan, szabad akaratból tette. A fogházba is inkább a kíváncsiság vitte, mint a szeretet vagy az aggodalom. Ott találkozott az ügyvéddel; az magával vitte, szinte gondolkozás nélkül vele ment. Élesen belevágott agyába a döbbenet, egyszerre értelmet nyertek az eddig gépiesen elmondott szavak. Emberéletről van szó! Fiatal, szép, drága és kedves gyerekemberről! Még semmi nem késő. És az ő életének is lesz valami célja. Meg kell menteni a kisöccsét, áldozatot sem kímélve vissza kell adni az életnek!

Talán mégis késő – gondolta és nehezen felsóhajtott. – Lehet, hogy a bűn mélyebben gyökerezik benne, mint gondolja. Vajon most mire gondol? Mi jár a fejében? Biztosan hazudik. Most mindent ígér, ki tudja, mit tart meg belőle?

Két kék szem élesen figyelte a gondolatait. A lány felnézett, találkozott a pillantásuk. A fiú előrenyújtotta a kezét, így ültek egymás mellett, szó nélkül, felolvadó, nagy szeretetben, azután a lány felállt és kiment a szobából.

Ezután még sokszor beszélgettek. Reggelenként, amíg a lány takarított, a fiú a díványon heverészve mesélt. Mulatságos históriákat az életéből, Monte-Carlóban is járt. Nagy pénzekben játszott a kaszinóban, nyert, veszített, felváltva. Táncosnőkről és artistákról mesélt. Ismeretlen helyekről, titokzatos uzsorásokról, szép és jó napokról. Néhány nap után már nem jött be reggel a szobába, amikor a lány bevitte a reggelijét. Bambán, üres szemmel, álmosan nézett maga köré.

– Későn jöttél haza – mondta a lány.

– Ismerősöknél voltam Kispesten. Tizenkét óráig maradtam náluk, már nem járt a villamos, gyalog kellett hazajönni.

És ásított hozzá, mélyen, nagyokat.

Valahogy nyugtalanító volt a fiú éjszakai kimaradozása. Talán megint kártyázik valahol? Úgy látszik, azt is szenvedélyesen csinálja. A lány türelmetlenül várta, esténként fel és alá lézengett a szobában, nem tudta, mihez kezdjen. Egyik este leült a könyvszekrénye elé, olvasnivalót keresett, amivel agyonütheti a várakozás nehéz perceit.

Valahogy lazák voltak a könyvsorok. Azelőtt szorosan egymás mellett álltak a kötetek, alig lehetett egyet kiemelni a többi közül. Most ferdén egymásra dűltek lazán és rendetlenül. A lány nyugtalan lett. Fürkészve nézegette féltett kincseit, azután széket húzott a szekrény elé. Rendet kell itt csinálni – gondolta, már úgyis régen nézte át a szekrényt. Elővette a könyvjegyzéket, fellapozta az első betűnél. Mikor a D-hez ért, megállt. Felugrott. Egy szép Dosztojevszkij-kötet hiányzott. Drága, ritka példány. Kezét ide-oda húzgálta a polcokon, kutatott utána. Hiába. Visszaült a székre, izgatottan tovább lapozott a jegyzékben. Megint hiányzott valami. Azután még egy. Egyik új könyve, amely még tegnap is a kezében volt. Öt könyv címét jegyezte fel magának, s becsukta a szekrényajtót. Tehetetlen, kétségbeesett düh égette a torkát. Nem lehet, hogy Laci tette. De más nem járt a lakásban, és tegnap még megvoltak a könyvek. Most mihez kezdjen? Reszketett a felindulástól. Végre lefeküdt. Olvasni kezdett.

Tizenegy óra felé kopogtak. Az ajtón Laci dugta be a fejét:

– Még ébren vagy?

– Hogyne, gyere be.

Néhány perc múlva megkérdezte a lány, hogy ő vitte-e el az öt könyvet. A fiú szeme egyszerre zavaros lett. Össze-vissza dadogott. Milyen könyv hiányzik? Mi a címe? Igen, emlékszik, a múltkor kezében is volt az egyik – és a szeme ijedten ugrált le és fel. A lány türelmetlen lett:

– Most már felelj tisztességesen. Elvitted?

– Igen – lehelte a fiú.

– Eladtad?

– Igen.

– Kinek?

Csend volt, azután a fiú előrehajolt az ágyon. Kért és könyörgött, a szeme őszinte megbánástól fénylett, megkapta a lány kezét. Holnap visszahozza a könyveket. Nem lehet elképzelni: milyen helyzetben volt ma, amikor erre elhatározta magát. Sürgős fizetnivalója volt. Soha többé nem teszi, nyugodt lehet. Az életben már sok komiszságot követett el, de egyiket sem szégyelli ennyire.

A lány nézte, és két nehéz könny gördült végig az arcán. Ne sírj – kiáltott a fiú kétségbeesetten –, nem bírom látni!

– Rendben van – mondta a lány. – Most menj aludni.

Laci felállt, elindult az ajtó felé, és kiment a szobából.

Mindent, amit ember érezhet, végigélt a lány ezen az éjszakán. Egymást váltották fel benne a düh, a megalázottság és a szégyen érzései a megbocsátással és szeretettel. Összetörten, szomorúan ébredt. Kedvetlenül fogott a takarításhoz. Később a fiú is bejött. Köszöntek egymásnak. Laci leült a díványra. A kezét nézte, nem szólt, csak néhány perc elteltével dünnyögött valamit. Hogy többé nem viszi magával a konyhakulcsot, este korán hazajön, majd csönget.

– Jó – mondta a lány.

Ki kellene dobni – gondolta elkeseredetten –, menjen, ahová akar, itt nem maradhat tovább…

De mit mondjon az anyjának? Az szereti a fiút, szórakoztatja. Nagy csapásként érné a hír. A könyveket, nehezen megszerzett, féltett darabjait is sajnálta. Fájt a szíve utánuk. Laci biztosan eladta néhány garasért, és sohasem kapja vissza azokat. És ez a gondolat elviselhetetlen, mindazok után, amit tett érte. Idevette, dolgozik rá, és akkor meglopja, becsapja. Nem lehet segíteni rajta, elveszett ember. De kiteheti most az utcára? Akkor miért fogott az egész dologba? Bízta volna a sorsára, hagyta volna elveszni, majd kimászott volna egyedül is a bajból. Most már felelősséggel tartozik saját magának. Elvállalta, be kell fejeznie, amit elkezdett. A további együttélés nehéznek tűnt. Soha többé nem hihet egy szavában sem. Valami meghalt benne, amit nem lehet feltámasztani. A hitét, a nagy és szép fellángolását sárba tiporták…

Este megjött a fiú. Alázatosan köszönt, gyorsan bement a kis szobába, lefeküdt és eloltotta a villanyt. A lány még sokáig ébren bámult a levegőbe. Lassan felolvadt az a kemény kéreg, ami tegnap óta a szívére feküdt. Szerencsétlen fráter – gondolta –, most megint magára maradt. Kivert kutya, csavargó, magányos, boldogtalan… Már siratta a fiút. Egyszerre közelebbinek érezte, mint ezelőtt bármikor. A vére volt, a fajtája, kicsi, elhagyott fiú, ott, a cselédszobában…

Másnap már beszéltek egymással néhány szót. A lány vissza akarta adni a konyhakulcsot.

– Anyának már tegnap sem tudtam, mit mondjak, mikor becsöngettél. Vidd magaddal, vagy add le a házmesterhez. Este kérd el tőle.

– Leviszem a házmesterhez.

Napok teltek el. A könyvügy lassan feledésbe merült. Laci csendesebb lett, korán lefeküdt, reggel felkelt, beült a lányhoz. Lassanként újra beszélgetni kezdtek. A fiú elmondta, hogy állnak az ügyei a törvényszéken. Egyik nap háromszáz pengő pénzbírságra ítélték, vagy harmincnapi elzárásra.

– Az ügyvéd fellebbezni akart, én nem engedtem –mondta csendesen –, az ítélet úgyis nagyon enyhe.

– Honnan szerzed majd meg a pénzt?

– Lefizethetem részletekben is.

A lány elgondolkozott. Most már valami állandó nyugtalanság emésztette: maga sem értette, mi bántja. Laci csendes, jól viselkedik, a lakásban minden a helyén van. Be sem megy egyedül a szobákba, nincs is rá alkalma. Este jön haza, reggel elmegy. Nem vihet ki semmit. De azért rettenetes érzés, hogy félni kell tőle. Örökké foglalkoztatja a gondolatait, benne él az agyában. Ha látogatóban volt valahol, estefelé hirtelen felugrott. Sietve elköszönt, szaladt haza. Csak akkor csillapodott le, amikor benyitott az előszobaajtón, és egy pillantással körülölelte a kis lakást. Minden nyugodt volt és mozdulatlan. Főleg az anyja miatt félt. Ha az ő hibájából az öregasszonyt is kár érné! Ha egyszer hűlt helyét találná a sok régi, finom ágyneműnek, drága, téli bundája eltűnne, és az a néhány ezüst darab! Nagy csapás lenne, és ő sohasem bocsátaná meg magának, hogy a fejére hozta ezt a szerencsétlenséget. Régen megbánta már hirtelen fakadt nagylelkűségét. Keserű lett a szája íze, ahogy eszébe jutott a négynapos, vég nélküli, fárasztó szaladgálás. A báró, az ügyvéd és a többiek… Szinte nevetni szeretett volna. Ostoba volt, nem ismeri az embereket. Nem kell beleavatkozni a más dolgába. Azután megint megnyugodott.