Októbertől februárig

THURY ZSUZSA

OKTÓBERTŐL

FEBRUÁRIG

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-714-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Thury Zsuzsa jogutódja

1974. január 1.

Bizonyos korban már milyen szédületes irama van az időnek! Mintha tegnap történt volna… 1945 márciusában anyámmal és nővéremmel (a kezünkben három batyu, törmelékhegyeket és gránáttölcséreket kerülgetve) levonultunk a Nap-hegyről, át a fellobogózott Szabadság-hídon, s végérvényesen pesti lakos lettem. Az azonban, hogy rossz híremet keltették a Nap-hegyen, csak nemrég tudatosodott bennem. Mert akkoriban megjegyzések vagy cselekedetek nem utaltak rá: jobbára igen finom népek laktak a Naphegy utcában. Rossz hírem megalapozója: az ablak…

Kezdem az elején. Első házasságom alatt a kolozsvári Ellenzék című napilap belső munkatársa voltam. 1936-ban hazatértem Kolozsvárról, és ideiglenesen nővéremhez költöztem. Egy idő óta ott lakott már anyám is, hatan éltek a kétszobás lakásban, e zsúfoltságból igazán csak én hiányoztam. Megérkeztem Kolozsvárról, nagy utazókosárban földi javaim, ruha, némi ágynemű, kevés könyv, kiterjedt levelezésem, több doboz fénykép. Mikor Kolozsváron férjhez mentem, a szerkesztőségtől, kiadóhivataltól értékes porcelán étkészletet, teás– és feketekávés szervizt kaptam, jó barátaim külön is megajándékoztak. Otthonról szerény kelengyét küldött anyám, rokonaim neves magyar művészek festményeit, dísztárgyakat. Minden ott maradt: nem vitt rá a lélek, hogy kifosszam volt férjem otthonát. Vagy huszonöt évvel később három napot töltöttem Kolozsvárott, volt férjem meghívott vacsorára. Második felesége, egyes darabokat kiemelve, hogy jobban lássam, sorra mutogatta a vitrinben elhelyezett tárgyakat s a falon a festményeket. Valamennyi az én nászajándékom. Volt férjem zavarodottan hallgatott, én megcsodáltam sok szép holmijukat, s igazán csak azért említem a dolgot, mert volt benne valami groteszk.

Tehát nővéremék siralmas szegénységéhez elhoztam a magamét. Volt férjem havonta mintegy százpengőnyi tartásdíjat küldött, rendszertelenül, majd végleg beszüntette. Novellákat és cikkeket írtam, amennyit el lehetett helyezni a lapoknál. Sovány és bizonytalan kereset, mert idegen szerkesztőknél nem kísérleteztem, egyetlen visszautasítás hosszú időre letört volna. Így csak a magam módján, „adminisztrációs" tehetség híján tengtem és lengtem az új körülmények között.

Anyám egy nyári napon zokogva panaszolta: – Édes fiam, nem bírom tovább, belepusztulok! – mert előszeretettel használt végletes szavakat örömére, bánatára. S ha nem is kellett „belepusztulni", hiszen nővéremmel és három szeretett gyermekével éltünk a legteljesebb harmóniában, a helyzet egy idő után mégis tarthatatlan lett. Anyámnak előző évben még szép garzonlakása volt Budán. Nővéremék – öttagú család – olyan anyagi körülmények közé kerültek, hogy anya feladta a lakását, hozzájuk költözött, s az ő nyugdíjából, illetve az ő iparengedélyének segítségével szerzett munkából éltek.

Én, világéletemben a gyors elhatározások embere, cselekedeteim meggondolására roppant kevés időt áldoztam, ez esetben sem késtem a megnyugtatással: kiválunk a közösségből, a nyugdíjat továbbra is nővérem kapja, mi ketten majd élünk, úgy-ahogy, valahogyan.

Sógornőm segítségével buzgón kerestem azt a budai, olcsó bérű, központi fűtéses, kétszobás lakást, amire föltétlenül szükségünk van, hogy ne zavarjuk egymást, én anyát a kézimunkázásban s ő engem az írásban. És hát szabad voltam, meglehetősen fiatal, új élet kezdetén, és sokat vártam, mindenféle csodát, váratlan nagyszerűséget. Nem számoltam anyám életszemléletével: hogy egyetlen szerelem adódik az asszony életében, és az sírig tart; a szenvedély tisztességtelén és szennyes, ha nem zene és irodalom a felidézője, az évszakok váltakozó szépsége, a szemet és szívet gyönyörködtető természet.

Anyám szenvedett, ha illemkódexének valamely paragrafusát semmibe vette az ember, vagy éppenséggel nem ismerte. Huszonnyolc éves voltam, amikor anyám sógornőjénél, Makay Margitnál ebédeltünk. Anyám mindenki füle hallatára rám szólt, hogy a szalvétát kinyitva terítsem a térdemre. Alacsony termetével a vállamig ért, s huszonhatodik évemben, felágaskodva, pofon vágott. Azután, amikor megtaláltam azt a bizonyos olcsó bérű, budai, kétszobás lakást, magánéletem korántsem volt zavartalan. Ha férfi látogatót fogadtam, anyám különböző ürügyekkel benyitott. Éjszaka, akár hajnalig is, villanyfény mellett, ébren várt rám. A leheletemből megállapította, ittam-e alkoholt. Szavak nélkül, a tekintetével is örökké kínzón foglalkoztatta a lelkiismeretemet, ellenállásra ingerelt, gyakran összecsaptunk. Feldúltan latolgattam, hogyan szabadulhatnék a kötöttségből, a legsötétebb gondolatok is kísértettek, s ezektől végleg elgyötörten bekullogtam a szobájába, öleltem, csókoltam: – Ne haragudj, bocsáss meg!

Elöljáróban ennyit anyámról; szükséges ez a továbbiakhoz. Persze, az efféle írásban nehéz eldönteni, mi az, ami lényeges. Ε részleges önéletrajzban csupán 1944-45-ről kívánok írni, de erre-arra csapongok majd, kalandozva a múltban, és elidőzök a jelenben is.

Minden második budai ház kapuján – 1936-ban – tábla: Kiadó lakás. A Gellért-hegy, Hegyalja út, Naphegy utca környékén barangoltunk, lépcsőn föl és le. A garzonlakások nagy része egyszobás, a kétszobásoknak magas a bére, s bebútorozni, rendben tartani komoly feladat. Az Aladár utcában találtunk egy megfelelőt, szép új házban, de a havi bére 110 pengő, s ezt sokallottam. Estefelé reményvesztetten kerültünk a Naphegy utcába. Az út a Krisztina tér felől emelkedik, a közepe tájáról lefelé lejt, s éppen a néhány méternyi sík területen négyemeletes ház kapuján tábla: Kétszobás garzonlakás kiadó.

Jelentkeztünk az irdatlanul kövér házmesternénél, szőke haja csupa bodor, az arcán nevető gödröcskék; olyan kedves teremtés volt, hogy a lakást látatlanban megkívántam. A kapualj után következő előcsarnokfélében két ajtó nyílt, az egyiken büszke réztábla: vitéz liptói Lipthay István tábornok. Szomszédságnak elsőrangú. A házmesterné, aki a későbbiekben éppolyan derék asszonynak bizonyult, amilyen kedvesnek találtam első percben, bevezetett az üres lakásba. Keskeny előszoba után valamivel szélesebb szoba, innen nyílt a nagyobb szoba, s ennek még egy ajtaja a fürdőszobába. Központi fűtés, állandó meleg víz, és mindez bőségben, mert a ház legfelső emeletén lakott a kényes háziúr.

A lakás félig szuterén, a járdától az ablakig a fal magassága alig több fél méternél. A havi bére nyolcvan pengő; a különbség az Aladár utcaihoz képest óriásinak tűnt. Kivettem a lakást, de hogy miből fizetem ki az első havi bért s majd a következőket, arról sejtelmem sem volt.

Nagy, bibliai méretű csodák nincsenek, de kis csodákban lehet bizakodni. Nálam is bekövetkezett, hogy miként, arra nem emlékszem. Így azután egy lovas kocsi elhozta a raktárból anya néhány régi bútordarabját, az én kosaramat, bőröndöt, sőt engem is a bakon; anya felsétált a Naphegy utcán. Bevonulásunk bizonyára sértette a ház előkelő lakóinak – kegyelmes úr és több méltóságos úr! – szépérzékét, s persze az egylovas kocsiról behordott bútorzatunkkal méltatlan szomszédai lettünk vitéz liptói Lipthay István tábornoknak. Alacsony, peckes, rátarti katona volt, az agyérelmeszesedés akkor még korai stádiumában. Évekkel később heherészve mesélte nekem, hogy mikor első nap a mi ajtónkra is kikerült a tábla: özv. Thury Köpe Zoltánné, valamelyest megnyugodott, hogy legalább nem „prolik" a meghökkentően rozoga berendezéssel érkező szomszédok.

Az előszobában anya nagy szürke szekrénye, szobájában régi fehér ágya, varrógép, karosszék; nálam rekamié, kerek asztal, négy szék, nagyanyám súlyos, faragott kredence. A falon néhány festmény; a padló s az ablak csupasz. Volt vagy ötven könyvem, kevés dísztárgyam. Igaz is, a földig érő tükör szép, díszes keretben! A bombázások alatt millió szilánkban zuhant a földre.

Hát ez bizony kopár, szegényes otthon volt. Berendné, a felejthetetlen kövér, friss szellemű és mozgású házmesternénk is ilyennek látta, meg a férje, Berend Lajos, az Elektromos Művek dolgozója: szép, komoly, impozáns férfi. Egyik este megjelentek nálunk, négyfiókos komódot cipelve; majd régi, rézveretes nagy puttonyt – mindenféle kacatnak! Kis asztalt anya szobájába és két széket. A háziúrék raktárából lopták nekünk, mert nyilvánvalóan minket szerettek, s gyűlölték a pökhendi háziurakat. Így szépen gyarapodtunk, sógorom egyik barátjánál két szőnyeget is vásároltam részletfizetésre; félő, hogy a részletekkel ma is adós vagyok.

Az ablak!

Sok ember járt hozzánk. Réges-régen, amikor anya még tanított, a kedd délutánja szabad volt, s ez lett a „fogadónap. Főként asszonyok látogatták, festők, írók, színészek feleségei, a férjek este értük jöttek – anya fivére, dr. Márton Miksa, első feleségéért, Harmath Hédiért; Heltai Jenő, aki Hédi nővérét, Valit vette feleségül; Sarkadi Aladár, Tollagi Adolf és mások. Többen, néha húszan is, főként családtagok és anya legbensőbb barátai, vacsorára is maradtak, s mindenki hozott valamit; felvágottat, süteményt, gyümölcsöt, a mindeneslányunk készített egy tál egyszerű ételt; nem emlékszem, hogy ital valaha is lett volna nálunk. Sok zene, fergeteges nevetés, jókedv jellemezte a keddi összejöveteleket, középpontban a tündöklően szép és szellemes Heltai Valival. Anya nővére zongorázott, Sarkadi Aladár és Tollagi Adolf francia operettekből adott elő ellenállhatatlanul mulatságosan, anya énekelt; mi gyerekek izgatottan vártuk a kedd estéket. Engem a nagy, zajos társaság néha elnémított, néha önkívületig fokozta jókedvemet, s erőt vett rajtam a szereplési láz. A magyar tanárnőm negédesen szenvelgő előadását utánozva szavaltam: „Mesebeli kiskirályhoz betévedt egy kisleány, hogy az éppen uzsonnázott tulipános udvarán… Sikeremtől megtáltosodva már német versbe kezdtem. Egyetlen szavát sem értettem, de igen nyomatékosan hangsúlyoztam, sohasem a megfelelő helyen – a bájos Sarkadi Oli egyszer nevettében leesett a székről.

A keddi vendégek összetétele változott. Néhányan meghaltak, néhányan elmaradtak, jöttek újak. Nővérem férjhez ment, bátyám megnősült, anya barátnője, Zombori Erzsike lett állandó látogatónk és Hubay Károlyné, gazdag özvegyasszony, szenvedélyes kártyás; így azután nem csupán a vendégség összetétele változott, de a jellege is – Hubay nénivel ramsliznia kellett nagynénémnek, s csukva maradt a zongora.

A kedd estékhez úgy ragaszkodtunk, ahogy a karácsonyfához, a születésnapok megünnepléséhez és a Szent István-napi tűzijátékhoz, ahogy mondjuk a franciák elengedhetetlennek tartják a Bastille lerombolásának évfordulóján az utcai zenélést és táncot és az amerikai nép ünnepli július 4-én függetlenségének kivívását felvonulással, énekszóval. A Naphegy utcai keddeken változatlanul jelen volt anya és mi hárman testvérek, de a régi vendégek közül úgyszólván senki sem élt már. Nővérem három gyerekével jött, bátyám a feleségével, s összeverődött az új társaság: a két Heltai lány, gyerekkorom óta leghűségesebb barátnőim, Zombory Erzsike, anya volt kolléganője, a Mester utcai iskolából, jó modorú és egyenletesen jó kedélyű, egész falat betöltő családfával rendelkező öreg kisasszony, néhány író barátom, s röviddel beköltözésünk után mindennapos vendég lett nálunk Sándor Kálmán, későbbi férjem.

Családom minden tagja szeret kártyázni. A jó kártyás-ág: bátyám, nővérem Misi nevű fia és én; a rossz kártyás-ág: anyám, nővérem s az ő nagyobbik, Zoli nevű fia. Zombory Erzsike szenvedélyes, gyönge játékos, szintén részt vett a filléres csatákban, s mert sokan voltunk, „feuert" játszottunk, iszonyú zajjal – nagymama, gyerekek, unokák. Anyám ha szert tett egy pengős érmére, diszkréten a zsebébe csúsztatta, és többé semmiféle rimánkodásra, követelésre nem vette elő.

No és végül is az ablak!

A kapupénz húsz fillér volt akkoriban, sok pénz, nem mindenki rendelkezett ilyen összeggel. D. hajdani barátom például fillér nélkül jött hozzánk, s vagy nyert a kártyán, vagy nem volt veszteni valója. Kapupénze sem. Kálmán is, éjszaka, gyakran gyalogolt haza a Kertész utcába, villamospénz híján. Anya naponta átsétált nővéremékhez az Október 6. utcába, segített a fűzőkészítésben eléggé járatlan nővéremnek. – Van valami pénzed, anya? – Az erszényéből előkerült 60-80 fillért indiánüvöltéssel fogadták a gyerekek, s egyik száguldott lefelé párizsit, vajat, kenyeret vásárolni s megebédeltek. A gyerekek soha nem tettek erre megjegyzést, s ha párizsira sem tellett, nyafogás, lamentálás és ebéd nélkül olvastak, sakkoztak, pingpongoztak a nagy szabóasztalon.

Kapu helyett tehát az ablakon át távoztak a vendégeink. Egymás után nyolcan-tízen léptek át a párkányon, ki könnyedén ugorva, ki körülményesebben, mint Zombory Erzsike féltett szilszkinbundájában, férfikarok segítségével. Azután már nappal is, ha Márkus fűszereshez mentem vásárolni, egyszerűbb és gyorsabb volt ki– és belépni az ablakon. A nappali – és különösen az éjszakai – műveletnek tanúi voltak, magától értetődően, késői járókelő, az ablakon kitekintő lakó; szemközt csak Unyi suszter földszintes háza állt s azon túl, a szomszéd hegyen a királyi vár. Tudott persze vendégeim rendellenes távozásáról a kedves Berend házaspár is, de egyetlenegyszer sem tettek erre célzást. Később kiderült, hogy lakáskulcsom a kaput is nyitja, s így éjszakai, sokszor hajnali hazatérésemkor megtakarítottam a kapupénzt.

Az ablak rendkívüli forgalma bizonyára felháborította a lakókat, és alaposan megszóltak érte. Ettől eltekintve is kétes egzisztencia voltam, a császári és királyi kamarás, nyugalmazott tábornok, s az első emeleten lakó volt miniszter kézlegyintéssel intézte el a földszinti nőt, aki újságírással keresi a kenyerét. Talán, talán ha a Pesti Hírlapba írna! De akkoriban még a destruktív Est-lapoknak dolgoztam.

Márkus csemegésnél könyvre vásároltam. Minden hónapban súlyos gond és megoldhatatlannak látszó probléma a lakbér és a Márkus-számla kifizetése. Hónap közben gondtalanul költekeztem, a kövér Márkusné boltjában mindenféle ínyencség kapható és kávé, ital; hosszú listán adtam le a rendelést, hiszen nem kell fizetni érte. Csak elsején. S mert húsz-harminc pengős kereseteimet kiadtam, ahogy kézhez kaptam, a közeledő elseje a rémségek réme lett. Egyszer Márkusné közölte, hogy képtelen jobban megterhelni a könyvemet, szüksége van a készpénzre. Ekkor I. barátom szerzett nekem háromszáz pengő Baumgarten-segélyt, és egy időre fellélegeztem. Közel tíz évig laktunk a Naphegy utcában. Majdnem minden hónap másodikán, harmadikán megérkezett a pökhendi háziurak megbízottjától az expresszlevél, amelyben lakbérfizetés elmulasztása miatt felmondják a bérletet. Akkor végigszáguldtam a fél városon, szerkesztőségekben, s később, mikor már regényem, fordításom jelent meg, a kiadónál összeszedtem, nemegyszer kikunyeráltam a lakbért. Érthetetlen, amikor már elég tekintélyes összegeket kerestem, a lakbérfizetés akkor is elmaradt, s mert viselt dolgaim kiváltották a lakók rosszalló kíváncsiságát, a kurtán fogalmazott, fölényes hangú expresszlevelekről is tudtak, ez újabb adalék volt rossz híremhez.

Amikor a Nap-hegy éjszakai csöndjében – mondom, igen finom emberek laktak a környéken, hűvösen elzárkózva nagyúri lakásukban – a véletlen szemtanú nyolc, olykor jóval több embert látott kiugrálni az ablakomon, valószínűleg a fejét csóválva megállapította, hogy ezeknek a pincelakóknak fogalmuk sincs a jó modorról, úri magatartásról, de hát mi egyebet várjon tőlük az ember, s elfordultak, hogy ne is lássák a szökdécselő, fojtottan nevetgélő figurákat. Változott a helyzet, amikor egy ember járt ki és be az ablakomon. Ez már mégiscsak sok! Angol orientációjú lakótársaim, gondolom, csupán annyit mondtak ajkbiggyesztve: Shoking! – és a szemmel és füllel érzékelhetően szaporodó németbarátok katonás rövidséggel azt, hogy: Schweinerei!

Eszembe jut az első emeleten lakó kegyelmes úrék egy fogadása 1944-ben. Az ablakban könyökölve néztem a fekete gépkocsibárkákból kiszálló magas rangú, fényesen dekorált német katonatiszteket, frakkos diplomatákat; mit tudom én, ki mindenki volt hivatalos B. kegyelmes úrhoz, Gestapo-emberek és magyarországi harcostársak! Engem nem méltattak figyelmükre, csupán egy rendkívül elegáns egyenruhát viselő, szálfa termetű, öntudatos és csodaszép sofőr.

– Guten Tah, Frolejn – mondta, s éreztem, hogy megszólításával ritka kitüntetésben van részem.

Ez szászországi honos! A nyelvjárás hajdani drezdai nyaralásom emléke: mindig bosszantott a szászok töméntelen há-betűje. A dekoratív sofőr talán éppen drezdai! Jó ismerőse Lotte barátnőmnek, aki évekig elárasztott tetűbetűkkel írt, nyolcoldalas levelekkel, s mindegyikhez mellékelt parányi fenyőgallyat, lepréselt ibolyát. Vajon mi lett Lottéből? Felügyelőnő valamelyik koncentrációs táborban, a rend és fegyelem korbácsos őrzője?

– Sie wohnen hier?

– Ja – feleltem, és gondolatban forsriftosan összecsaptam a bokámat.

– Schön – mondta. – Allein?

Ha beugrik az ablakon, még makula esik csodaszép sötét egyenruháján. Ezért azt feleltem, hogy nem lakom egyedül, hanem férjemmel, anyámmal, sógorom és sógornőmmel, két albérlővel, valamint öt kiskorú gyermekemmel. Lassan gyulladt karácsonyfa-gyertyányi fény az agyában, s ekkor fenyegetően kérdezte, hogy tréfát űzök-e vele. A választ be sem várva csatlakozott kartársai beszélgető csoportjához. B. kegyelmes úrék fogadása rövid volt, egy óra múlva kifelé szállingóztak a vendégek, az ablakom előtt német búcsúzkodás, parolázás, szalutálás, s a gépkocsik gurultak lefelé a hegyről. Később két szmokingos, kopott férfi állt meg előttem, egy idősebb és egy fiatal, pénzen osztozkodtak, s reprodukálhatatlan kifejezésekkel illették B. kegyelmes úrékat. Gondolom, pincérek voltak.

Az a bizonyos egy ember Sándor Kálmán volt, későbbi férjem. Megismerkedésünk napján úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, de az akkori körülmények között ez megoldhatatlannak tűnt. 1944-ben fölöttem lakott albérletben, egy kedves erdélyi házaspárnál. A legnagyobb szükség idején az Otthon írók és Hírlapírók Körében smenjátékkal kísérletezett. Olykor sikerült nyernie; többnyire szerény alaptőkéjét is