Kastély a tóparton

LOLA INKE

KASTÉLY A TÓPARTON

Regény

Fordította:

IFJ. INKE LÁSZLÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Szerkesztő: Kassai Zsigmond

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-454-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre

Már a müncheni repülőtéren váltottak egy futó pillantást. A lány beállt a budapesti Lufthansa gép becsekkoló pultjához a sorba. A gurulós bőröndjét húzta maga után. Talán négyen-öten várakoztak előtte, amikor az a férfi beállt volna mögé. Egy szemfüles anyuka azonban a csemetéjével gyorsan közéjük furakodott. A férfit vagy ez bosszantotta fel, vagy a várakozástól rettent meg, mindenesetre lemondott a sorban állásról. Könnyű léptekkel haladt el a lány mellett, egyetlen pillantást vetett csak rá.

Lena Ferenczy elkapta a tekintetét.

Félresimított az arcából egy szőke fürtöt, úgy követte a férfi útját. Átkozottul elegánsnak látta. Tetszett neki a megjelenése, jók a cuccai, gondolta, ám végül mégiscsak a finom olasz cipőn akadt meg a szeme, ami hangtalanná tette a férfi lépteit. Aztán már nem látta többé.

Lena Ferenczy jegye a folyosó felőli oldalra szólt, de minthogy a délutáni járat csak félig telt meg utasokkal, az ablak melletti ülést is kisajátította. Úgy képzelte, láthatja majd az ablakon át az ismeretlen tájat. A repülőgép gyorsan érte el a tízezres magasságot, a lánynak mégis csalódnia kellett. Alig látott valamit az ablakból. Szokatlanul enyhe novemberi idő volt ugyan, az ég felhőtlen, de már elég korán szürkülni kezdett. Lena visszaült a helyére, a táskájából kivett egy jegyzetfüzetet, golyóstollat és egy nagyméretű német–magyar szótárat. Remélte, hogy kit tudja nyitni majd az úton, mert néhány fontos szót meg akart keresni benne.

Legalább néhány alapvető mondatot megtanulhatott volna az utazás előtt, de nem tette, és ezt elég gyalázatosnak találta. Ám még ennél is jobban zavarta, hogy gyerekkorában nem tanították meg magyarul. Legalább valamennyire.

Lena Ferenczy az apja révén volt magyar, neki kezdte fejéhez vagdosni újabban ezt a mulasztását. Persze csak könnyedén, viccelődve tette, hiszen az apjával egyébként jó haverságban voltak.

A lány tavaly érettségizett. Akkor még nem tudta eldönteni, hogy orvosnak tanuljon-e vagy jogásznak, netán a divatszakma érdekli-e jobban, ezért úgy gondolta, vár még a döntéssel. Egyébként most egy butikban dolgozott a müncheni Maximilian utcában, onnan kért pár nap szabadságot.

Lena két barátnője, Susi és Steffi pontosan tudták, mit akarnak. A német egyetemekre azonban nem vették fel őket, ezért a budapesti orvosira jelentkeztek. A lányok gyakran telefonáltak Lenának. ilyenkor mindig sürgették, látogassa már meg őket, meglátja, milyen kemény nagyváros ez a Budapest. Biztosan tetszeni fog neki.

A magyar fiúk, hát azokat meg látni kell, visított a telefonba Steffi. Susi dicsekedett is folyton, hogy ő már talált magának valakit, Bandinak hívják, nagyon édes.

Lena több okból is örömmel ment Budapestre. Ha utazik, viszontláthatja a barátnőit, másrészt megismerheti a várost, ahol az apja nevelkedett.

A repülőgépen a budapesti élményeit igyekezett felidézni. Gyermekkorában – lehetett vagy négy-öt éves – a szülei elvitték magukkal egyszer. Homályosan emlékezett rá, hogy a Széchenyi fürdő meleg vizes medencéjéből fél nap alatt sem tudták kiráncigálni, és valami dunai híd is rémlett neki, amit kőoroszlánok őriznek. Hogy melyik híd az, arra azonban már nem emlékezett.

Húsz perc telt el a felszállás óta. A stewardessek tologatni kezdték a büfékocsikat.

Kávé? Tea? Üdítő?

Lena kávét kért.

Sonkás vagy sajtos szendvicset?

Találomra vett ki egyet, és szalvétába csomagolva betette a táskájába. Nem tudhatta, mit fog vacsorázni.

Ahogy kinyitott a táskáját, megakadt a szeme a Gucci márkajelzésen. Na, nem mintha a ruhatára kizárólag márkás holmiból állt volna, ezt anyagilag sem engedhetné meg magának, de egy-egy Tiffany láncot, francia parfümöt, vagy Gucci táskát mindig szívesen szerzett be. Egyébként alapos gyűjtögetéssel állította össze a ruhatárát. Többnyire nagyobb áruházakban, turkálókban válogatott, ám a cuccairól mindig azt hitték, hogy a legjobb helyekről valók. Öltözködni aztán tudsz, ítélkeztek a barátnői. És Lena, legalábbis ebben, kénytelen volt egyetérteni velük. Többek között ezért játszott el azzal a gondolattal is, hogy a divatszakmát választja.

Firkálni kezdett a füzetbe. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy igyekszik mindent feljegyezni erről az utazásról. Felírta magának, hogy útban van Budapest felé 2009 novemberében. Eddig jutott el, ám innen valahogy nem tudta folytatni. Nem jutott eszébe semmi értelmes, ezért inkább furcsa figurákat rajzolgatott.

Ahogy az egyik stewardess elhaladt mellette, a folyosó végén meglebbent az első osztályú utastér függönye. Lena meglátta az olasz cipős férfit. Egy tálcáról kínálták valamivel.

Vajon az első osztályon is sajtos zsömlét osztogatnak, tűnődött Lena, és a füzet fölé hajolt.

Kis idő múlva aztán elment mellette ez a férfi, majd még rövidebb időn belül visszajött. Hóna alatt Süddeutsche Zeitungot szorongatott.

Ekkor csúszott ki Lena kezéből a német–magyar szótár. Nagy csattanással esett a földre.

Az olasz cipős férfi lehajolt érte.

– Végre – mondta magyarul –, a pesti lányok németül is tanulnak, nemcsak angolul.

Lena Ferenczy tudta jól, hogy remekül néz ki, hát ránézett a férfira.

– Ich verstehe kein Wort.

– Ó, bocsánat – váltott németre a férfi. – Akkor fordítva áll a dolog. Tehát nem németül, hanem magyarul tanul.

Lena nevetett. Csak szeretne magyarul tanulni, de eddig ki sem nyitotta a szótárt.

Amire a férfi azt mondta, hogy aki úgy néz ki, mint ő, nyelvtudás nélkül is meg fog élni Budapesten.

Lena nem tudta, mire vélni ezt a mondatot. Talán bóknak kellene vennie?

A férfi kissé régimódian elegáns, teknőckeretes szemüveget viselt. Akkorát, mint Lady Gaga, kék szeme körül, ahogy mosolygott, apró ráncok keletkeztek, dús haja a homlokába hullott.

Rettenetesen tetszett Lenának, habár be kellett látnia, hogy elég idős. Lehet már vagy harmincöt is.

A férfi indulhatott volna, de maradt.

– Szabad megkérdeznem, mit csinál Budapesten?

Lena azt mondta, a barátnőit látogatja meg. Orvostanhallgatók Budapesten.

– Orvostanhallgatók – hümmögött a másik, és egészen úgy tűnt, mintha még figyelmesebben vizsgálgatná a lányt.

Lena folytatta: a barátnői megmutatják neki a várost.

– Olyan jól ismerik Budapestet?

– Persze, hónapok óta ott élnek.

– Higgye el nekem – okoskodott a férfi –, Budapestet csak egy magyar ismerheti igazán.

A szeme körül újra megjelentek az ellenállhatatlan szarkalábak.

– Ha elfogad idegenvezetőnek, én szívesen megmutatom önnek a várost.

A férfi átadott egy névjegyet.

Lena egyetlen pillantással felmérte a kártyát, Les G. Maróth, Internat. Manager. Túl gyorsnak tűnt ez az ismerkedés. Vajon ki lehet ez az alak, gondolta a lány, valójában mit akar? Lena elhessegette ezeket a gondolatokat, és maga is bemutatkozott:

Lena Ferenczy. Névjegyet nem tud adni, mert nincs.

Les G. Maróth a nevéről kérdezte a lányt.

– Igen, jól mondja, az apám magyar.

– Részben én is magyar vagyok – mondta a férfi –, igaz, már Németországban nőttem fel.

– És ön, mit csinál Budapesten? – kérdezett vissza a lány.

– Üzleti úton vagyok. És hol fog megszállni Budapesten? – kérdezte a lánytól minden átmenet nélkül.

– A Tulipán Hotelben.

Látszott a férfin, hogy semmit nem mond neki a kis budapesti panzió neve. Azt kérdezte hát, hogy van-e telefonja, és hogy megadná-e a számát. Lena habozás nélkül megadta.

Azt mondták neki, magyar feltöltőkártyával fogja tudni használni Budapesten is. Ahhoz viszont kell vennie egy kártyát.

– Várja valaki a reptéren?

A barátnői mennek ki érte, mondta Lena.

A férfi erre azt mondta, rövidesen jelentkezni fog. A lány is felhívhatja azonban, ha akarja, ott a száma a kártyán.

Les G. Maróth visszament az első osztályra, Lena Ferenczy pedig előkapta a kistükrét, hogy utólag ellenőrizze, rendben volt-e a sminkje, és kellő hatást tudott-e kelteni.

Kellő hatást keltett.

Budapesten könnyebben jutott ki a gépből, mint ahogy Münchenben beszállt. Hamarosan megszerezte a túlméretezett bőröndjét is, és elindult vele a kijárat felé.

A Ferihegyi reptér érkezési csarnoka zsongott a sokaságtól. Az üvegfalon át látni lehetett, hogy odakint már teljesen besötétedett. Rövidek a novemberi napok gondolta Lena.

A csarnokon kívül várakozók többsége nem viselt kabátot, a legtöbben csak egy szál pólót, könnyű dzsekit hordtak.

A müncheni gép utasai már nagyrészt távoztak, csak néhány utas lézengett még a csarnokban. Lena barátnői azonban még sehol sem voltak. Akkor látta meg, hogy új ismerőse valamivel távolabb egy büfé előtt társalog valakivel. Mintha csak rá várna. Az a másik férfi szintén jól öltözött volt.

G. Maróth meglátta a tanácstalanul álldogáló lányt, és közelebb lépett hozzá.

– Nem jöttek a barátnői?

– Biztosan jönnek majd.

A férfi Lena óriási bőröndjét figyelte.

– Azt mondta, csak rövid időre jön.

A lány elpirult.

Mások is mulatságosnak találták, hogy mindenhova óriási bőrönddel utazik. Nemrég például Strasbourgban járt az apjával, csak két napot töltöttek a városban, de akkor is telepakolta a gurulós táskát.

– Ha mégsem jönnek magáért, a barátom kocsijával elvihetjük.

A magas szőke is odalépett.

– Blum Tamás vagyok – mutatkozott be, és rögtön angolul akart beszélni.

– Mondd csak németül – szólt rá G. Maróth.

– Piszok ronda a kiejtésem – szabadkozott a férfi –, szólítson nyugodtan Teddynek. Vagy patikus Teddynek, ahogy mások is.

– Miért – kérdezte a lány.

– Mert gyógyszerész vagyok, de még büdös életben nem kevertem semmit a tégelyben. Egyébként itt áll a kocsi – intett a férfi a kijárat felé. – Tényleg szívesen elvisszük magát. Majd Maróth Laci hátra ül, és maga meg mellőlem élvezheti Budapestet.

Lena egy hosszú sportkocsit látott, szinte tündökölt az esti neonfényben. A lány hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy Porsche vagy Jaguar, de akármelyik is, ilyen változatot még nem látott. Meggypiros volt, csaknem lila, ám ennek ellenére nem tűnt közönségesnek. Ilyen színűre csak külön gyári megrendelésre fényezhetik, gondolta a lány, és az jutott eszébe, vajon hogy lehet itt megállni, ahova tilos behajtani magánjárművel.