Anyám meg a falum: Regényes emlékirat

GYERGYAI ALBERT

ANYÁM

MEG A FALUM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1972

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-202-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Gyergyai Albert jogutódja

Idegen városban kezdtem, egy angol barát szünetlen, szívós, csüggedetlen biztatására ezt a mindenképp falusi könyvet – nem külföldi írókról, nem nyugati élményekről, hanem arról, amihez nem kell sem utalás, sem olvasmány, ami legrégibb, legbensőbb, legotthonosabb témája mindenkinek, amit évek, évtizedek óta hordok magammal állandóan, hogy egyszer végre nekifogjak, hogy abbahagyjam a másokkal, a mégoly nagyokkal való foglalkozást, hogy az élet utolsó vagy utolsó előtti állomásán egyedül maradjak szeretteimmel, azokkal, akik a gyermekkor óta életükön túl is elkísérnek, akik beleivódtak vérembe és csontjaimba, beszédmodoromba és emlékezetembe, akik meg-meglátogatnak álmaimban és merengéseimben, s akikkel szeretnék végre alaposan elbeszélgetni. Holtakról s élőkről lesz itt szó, inkább holtakról, mint élőkről, bár nemcsak az ő szemrehányó hívásuknak engedelmeskedem. Az én halottaim csendesek, nem kívánnak tőlem semmit, talán mert életükben is megszokták már a szegények hallgatag és lemondó igénytelenségét, talán mert nagyon is bíznak bennem, s előre tudják, jobban, mint én, hogy előbb-utóbb feltámadnak, előbb-utóbb szót kérnek bennem, s hogy eljön a perc, mikor nem állhatok ellen a hűség és az emlékezés parancsának. S kinek tartoznék több hűséggel, mint szülőanyámnak s szülőfalumnak, hisz tőlük való mindaz a kevés, ami ma is a lelket tartja bennem, ami ma is erőt ád minden bajban, és ami a legsötétebb szomorúságban is felderít. Mért szólok róluk ilyen későn? Talán mert tőlük tanultam és nagyon is eltanultam, anyámtól is, a falumtól is, a falusi félénkségét, tartózkodást vagy szemérmességet, a türelmes soromra várást s azt a népi bölcsességet? vagy évezredes babonát? hogy egyszer mindent megérünk, hogy amit ránk bíztak, azt elvégezzük, és hogy senki se hal meg, amíg sorsát be nem töltötte. Nem tudom, jó-e ez a cím, s azt se látom egészen tisztán, mit szeretnék elmesélni. Csak azt tudom, hogy anyám a falumat is jelenti, s hogy falumat, ezt az első eleven emberi közösséget, anyámon át, anyám szemével, vele együtt láttam és szerettem meg, hogy gondolni se tudok rájuk elvontan és külön-külön, s ha festő volnék, vagy anyámat festeném meg, mögötte falum távlatával, vagy pedig falumat sűríteném anyám barnapiros arcába, szelíd és eleven mosolyába, széles fekete kötényébe s meleg „beliner" kendőjébe. Ablakomon át, míg írok, egy tenyérnyi városi kert öreg bükkfájára látok, egy harkálypárral félig korhadt, félig még vörhenyesen viruló ágai közt: ágról ágra szállanak, hol szárazra, hol levelesre, szorgosan megkopogtatják mind, úgy keresik az élelmüket. Öregkorunkban mi is ilyen szorgalmas harkályokká válunk, s emlékeink félig zöld fáján életkedvünk maradék morzsáit? utolsó illúzióinkat? vagy végső önigazolásunkat keresgéljük…

ELŐSZÓ VAGY

BEVEZETÉS HELYETT…

Szülőfalumra nem vagyok „büszke, de nem is kell szégyellenem, s röstellem, hogy máig is olyan keveset tudok a múltjáról. Pedig többször nekifogtam, hogy felkutassam mindenki előtt, bár azóta megtudtam, hogy egy komoly tanárnő egész értekezést írt erről az egyetlen témáról, egy idős tanár meg most készül megírni falum monográfiáját; s addig is, míg olvashatom őket, s megköszönhetem fáradságukat, régi hagyományokból szedtem össze egyet-mást, valamint a falumbeliek és a magam emlékezetéből. Más falunak van egy várromja, egy tava, egy vén temploma, egy nevezetes kastélya, netán egy szép kirándulóhelye, valami történeti vagy irodalmi emlékhelye, amit a turistának is felmutathat, legalább egy képeslap erejéig. Az én falumnak még ennyi sem jutott: volt egy mocsaras, nádas vize, egészen a falu végén, Letenye-tónak nevezték, ludak meg récék úszkáltak sáros, sekélyes felszínén, piócát is lelhettek benne, s „buzogányt szedtünk a szélén, de fürdésre talán még a cigánygyerekeknek se kellett. Várrom, kilátó, kies hely sehol az egész környéken, egyetlen lapos, sokhelyt homokos, egyhangú síkhely az egész, még a vasút is elkerüli, a balatoni legalább tíz, a zágrábi vagy nyolc kilométerrel, s temploma, a „pápista éppúgy, mint a „kálamista, kopár, kívül fehérre meszelt, belül meztelen falú épület, s az utazó, ha keresztülhajtott rajta, csak szidhatta az útjait, kivéve azt az egyetlent, amelyik a világgal már réges-rég összeköti, s állítólag a római vagy legalábbis a török kortól Pécsről Kaposváron át Kanizsáig vezetett; s földrajzilag körülbelül idáig nyúlt a mi világunk, Baranya, Tolna, Somogy meg Zala egybefüggő területére, persze azzal a különbséggel, hogy Zalának jó borai vannak, meg balatoni várromjai, Tolnának neves költői s ugyancsak jó borai, Baranyának városai, várai, fürdői, műemlékei, míg Somogynak, szűkebb hazámnak s pláne benne a falumnak mindebből szinte semmije: hozzánk csak a füstje jutott annak, ami máshol tág tűzhelyen, magas lánggal lobogott. Igaz, a hagyomány azt tartja, hogy nem is egy, hanem három neves költőnk élt valaha a falunkban, de egyik se sokáig, inkább csak vendégként, átutazóban: az egyik, Virág Benedek, állítólag itt is született, de aztán szorgos kutatók még ezt is elvitatták tőlünk, és csak annyit hagytak meg, hogy itt töltötte a gyermekkorát, a másik, Pálóczi Horváth Ádám, az Ötödfélszáz Énekeknek, köztük a Cserebogárnak feljegyzője, kastélyos, birtokos nemes volt itt, s bár többnyire Füredről, a Balaton mellől igazgatta idevaló birtokát, itt élt és itt is halt meg. A harmadik, a legkedvesebb, Csokonai Vitéz Mihály, itt időzött egy ideig Sárközi Istvánék vendégeként, itt pihent meg, miközben bejárta a fél megyét, Csurgót, Kaposvárt, Csökölyt, Hedrahelyt és Kisasszondot, s hálából a vendégszeretetért meg is örökítette versben a vendéglátó majdnem minden családtagját, főképp a hölgyeket. De mindezt inkább csak idővel, csak alkalmilag tudtam meg: apám egyszer, séta közben, rámutatott arra a házra, ahol a legenda szerint Virág Benedek született, s ő maga állandóan járt Sárköziék kastélyába, ahol előbb az uraságot, aztán a gyerekeit tanította, a kastélynak viszont már legfeljebb a helye volt meg, mert több mint száz esztendő óta minden kövét kicserélhették. Takáts Gyula, az egész megye első, Somogyból származó és Somogyban meggyökerezett poétája, lelkes költői túlzással egész „Helikont vél látni a falunkbeli költők és literátorok társaságában: el is hinném örömest, de a feledékeny falu éppúgy nem emlékszik erre, mint a tényekre támaszkodó rideg irodalomtörténet, bár egyszer talán kiderül, hogy a költőnek van igaza. De azért volt bennünk helyi gőg, lenéztünk minden szomszéd falut, mivel a mi falunk területe a legnagyobb volt a megyében, ötvenezer hold, így tanultuk, a hozzá tartozó pusztákkal, s az uraságok nevét is tudtam, akikhez mindegyik tartozott. Ma már önálló falu a legtöbb, de az én gyerekkoromban még úgy néztünk a „pusztaiakra, ha bejöttek a piacra, a vásárokra vagy az ünnepnapokra, ahogy az Urbs népe nézhette a provinciák barbárjait, némi fölénnyel, jóakarattal, s kegyesen fogadva ajándékaikat, mivel épp a pusztaiak sose jöttek a faluba üres kézzel, baromfit, csirkét, tejfölt, tojást és más mindent hoztak magukkal ajándékba vagy eladásra, a doktorékhoz vagy hozzánk is, mármint az elemi iskolába, ha odajártak a gyerekeik. Apám tanító volt, sokgyerekes, heten voltunk testvérek, de két kislány korán elhalt, s ötünket is nehezen nevelhettek. Egy másik büszkeségünk az volt, hogy a sok somogyi grófból a mi falunknak talán egy sem jutott, s a Széchenyiek, a Somsichok, a Hunyadyak, a Festeticsek tőlünk messze, más falukban építették a kastélyaikat, míg a mi „uraságaink" inkább csak középbirtokosok voltak, pár száz holddal, kertes udvarházzal (azért csak kastélyoknak néztük őket), régi családi hagyományokkal, mint például épp a Sárköziek, akik a megyének akárhány alispánt meg főispánt is adtak, egyikük Kazinczyval is levelezett, az, aki vendégül látta Csokonait (s később, már a gimnáziumban, kívülről tudtam a Dorottya nevezetes strófáit, ahol a farsangi menet a mi víg falunkon is átvonul), azután a Patakyak, Udvardyak, Igmándyak, akik mind maguk vesződtek nem mindig jó földjeikkel, s gazdatisztet se tartottak, legfeljebb kasznárt, gazdát vagy botosispánt. De azért nagy volt a tekintélyük, anyám lelkemre kötötte, hogy már messziről köszönjek nékik, ha meglátom őket a kocsijukon (legtöbbnyire kétlovas, könnyű kocsin hajtattak, libériás kocsissal, a földjeikre), mert apám, különböző címeken, bejáratos volt mindannyihoz, ő tanította az uraságok magántanuló gyerekeit, esténkint, iskola után hol egyikhez, hol másikhoz járt el, s tőlük hozta kölcsönbe az én első nagy olvasmányaimat, Robinson-t, a Senki fiá-t, az Elhagyottan-t, Bőrharisnyá-t, csupa bőrbe vagy vászonba kötött, drága, nehéz albumot, míg anyám azért is tisztelte őket, mert tavasztól késő őszig mindig küldtek nekünk valamit, egy-egy kosár gyümölcsöt, epret, barackot, szőlőt, amit mifelénk akkoriban csak elvétve termeltek, meg azt a kerek, hosszú szárú, sárgapiros, almaszerű, nyersen fanyar, de befőttnek annál finomabb „mirabellát, amilyent azóta sem ettem, holott az én ínyemnek az volt minden gyümölcs közül a legritkább, legnemesebb, legízesebb, szóval „legúribb. És ha tovább töröm a fejem helyi büszkeségünk okain, akkor az is eszembe jut, hogy száz éve vagy még régebben a mi falunk volt egy ideig, nem sokáig, a megye székhelye, sőt voltak, akik többszöri parasztlázadásról is tudtak az urak ellen, csak arra nem emlékszem, hogy vajon nálunk kezdődött, vagy hogy nálunk törték-e le: mindegy, mégis volt nekünk is egy történelmi emlékünk. És végül nekünk is megvolt, vagy legalábbis a környékünknek, a maga híres betyárja, Séta Pista, éppoly híres mifelénk, mint Sobri Jóska a Bakonyban, vagy még messzebb s még régebben Rózsa Sándor az Alföldön.

Kik voltak a falu lakói? hogyan láttam és becsültem őket? s miféle hely jutott minékünk, apámnak, anyámnak, mindannyiunknak ebben a nagy, ötezer lakosú faluban, községben vagy mezővárosban (mert így is hívták), Somogy megye közepén, valamikor a múlt század végén, Ferenc József korában, aki az ötvenes években, országjárása idején, a mi falunkon is áthajtatott, Keszthely és Kaposvár között, talán ugyanazon az úton, ahol félszáz évvel előbb Csokonai jött hozzánk, szegényen, vidáman, gyalogszerrel. Legfelül ültek az „urak, vagy ahogy akkor mondták, az „uraságok, néhány jobb módú földbirtokos, a régi falusi nemesség se nem szegény, se nem gazdag leszármazottjai; nem tartoztak Mikszáth vagy Krúdy hétszilvafás koldusaihoz, még kevésbé a mágnásokhoz húzó s felfelé züllő kiskirályokhoz, szerényebb „közbirtokosok voltak, akik maguk is hajnalban keltek, s napról napra vesződtek, ha nem is a mindennapi megélhetésért, hanem a rang, a tekintély, a jómód fenntartásáért, télen-nyáron kikocsiztak a falu határán fekvő földjeikre, egy pár lóért vagy más jószágért maguk jártak a vásárokra, alkudtak a kupecekkel, pöröltek a cselédekkel, a terméstől, az időjárástól, a tőzsdei áraktól várták, telik-e nekik mindenre, az úrfiak meg a kisasszonyok úri neveltetésére, megyegyűlésen, megyebálon a külső szín megtartására, nem szólva az állandó és költséges vendéglátásról vagy egy-egy ritka, pár heti pesti vagy fürdőbeli tartózkodásról – mert külföldre, tengeri vagy alpesi utazásra, gondolom, nem is tellett volna nekik, és talán nem is vágyódtak rá. Ezek főképp egymás közt, megyebeli szomszédaikkal és rokonaikkal érintkeztek, de azért, ha messziről, ha ritkán, ha fenntartással, a falu minden rétegével tartották a barátságot, a néppel a belső meg a külső „cselédek révén, akiket a falubeli parasztságból válogattak, mármint a szegényebből, a földtelenből, s amelyikük ispán lett, belső inas vagy parádés kocsis, az, ha tetszett az uraknak, ha nem, belső, családi dolgaikba és bajaikba is belelátott, s nemegyszer, öregkorára, afféle tanácsadóul is szolgálhatott. Hogyan is hihettek volna az urak vagyoni alapjuk rendületlenségében, mikor a nagy dinasztiák szemük előtt omlottak semmivé, amikor a föld értéke egyre ingadozóbbá vált, a gabona hozamáról vagy áráról nem is szólva, s amikor, már az én gyermekkoromban, a Felvidékről, Tótföldről hozattak nemegyszer aratókat, mivel a falubeliek kevesellték, joggal, a bérüket, az urak meg azért is meg akarták mutatni, hogy hát ők az erősebbek. Persze rá is fizethettek az ilyen visszavágásra, nemcsak pénzben, érzésben is, mert így lassan elvesztették a falusiak bizalmát, s miközben az idegenek ottmaradtak, s nemegyszer meg is honosodtak a faluban, ők, az urak váltak idegenné a tulajdon népük között. Mindamellett odahaza mégis ők uralkodtak jó soká, ők adtak kenyeret sok családnak, ők adtak példát a lakosságnak, s hiába voltak adósságaik, hiába adták a lányaikat polgári mérnökökhöz vagy patikusokhoz, hogyha végighajtattak kétlovas hintójukon a falun, akár a pusztájukra menet, akár látogatóba egymás között, mindenki úgy nézett fel rájuk, mint a régi nagyurakra, s lovaikról vagy kocsisukról könnyen felismerhették valamennyit. Volt egy „úri kaszinó", nem tudom, kik és mikor alapították, némelyikük, ha nagyon unatkozott, be-benézett egy-egy vasárnap, kártyázgatott vagy sörözött vagy politizált a többiekkel, de otthon, a kastélyában csak a magafajtáját fogadta, s amennyire emlékszem, ezen senki meg nem ütődött, de még csak nem is csodálkozott.

Utánuk talán a falubeli iparososztály volt a legtekintélyesebb, a csizmadiák, szíjgyártók, kőmívesek, kalaposok, ácsok, bábosok, lakatosok, legalább egy-kétszáz család, akik vagy parasztfiúkból lettek kitanult mesteremberek (ez volt az én időmben a ritkább eset), vagy idegenből vándoroltak a mi eredetileg földmívelő falunkba, vagy a közeli Horvátországból, csak a Dráván kellett átjönniük, vagy a szomszéd Tolna, Baranya régi sváb községeiből, esetleg talán Ausztriából, családi kapcsolatok révén, mert bár elmagyarosodtak, a nevük idegenül hangzott: a Mácsovicsok meg a Neubauerok voltak a leggazdagabb csizmadiák, egy ácsot szintén Neubauernek hívtak, egy kőművest Komendának, a legjobb szabót Pirkernek, egy asztalost Jancznak, egy másikat Vecserniknek, a legjobb susztert Lukasicsnak, a borbélyt meg Popovicsnak, hogy csak a legfurcsábbakat, a nekem legfurcsábbakat említsem. Ezeknek az inasaik legtöbbször saját gyerekeik voltak, de nemegyszer a szegényebb parasztoknak a fiai. Némelyik három-négy inast meg ugyanannyi legényt is tartott, s főképpen a csizmadiák vásárokra dolgoztak keményen, mert akkor ott, a vásárokon bonyolódott le minden adásvétel, s mennél elszigeteltebb volt egy falu, annál híresebb volt a vására. Emlékszem, különösen ősszel, de sokszor még télen is, hogy bámultuk a fuvarosok döcögő, nehéz szekereit, nagy, vaspántos ládákkal, elöl meg a bundás, sapkás, hatféle kendőbe bugyolált iparosokkal meg iparosnékkal, mikor az esti hűvösségben csak úgy füstölt a leheletük a lovak gőzölgő párája felett: olyankor irigykedve néztük őket, mert a mi nyári búcsúnkra, meg tavaszi-őszi vásárainkra emlékeztettek bennünket, amikor nekünk, gyerekeknek is szabad volt a faluvégi füves-poros vásártérre mennünk, elnézhettük a lacikonyhát, ahol rotyogva szállt széjjel a sült hús jóféle illata, mulattunk a lókupecek hangosan sistergő káromkodásain, betűzhettük a sok, színes, ponyvára terített füzetet, Rózsa Sándor, Sobri Jóska, Ubrik Borbála vagy Rinaldo Rinaldini siralmas históriáit (némelykor el is olvashattuk őket, egy-egy jobb módú pajtásunk révén, aki pénzt is adott értük, s velünk is megosztotta az örömét), s nemegyszer márcot is ihattunk, s bábot vagy mézeskalácsot is kaptunk a jószívű bábosnétól, aki biztosan megsajnált bennünket, ismerte anyánk takarékosságát, s tudta, hogy jó, ha öt krajcárt kaptunk minden vásári mulatságunkra. A gazdagabb iparosok, jobban mondva a rátartósabbak, többnyire apám iskolájába küldték a gyermekeiket, egyrészt mert a katolikus meg a református iskolában a tömérdek gyereknek kevés volt a tanító, másrészt mert apám németre is tanította a növendékeit, akik nem is négy évig, hanem hat évig jártak hozzánk, s akárhányan Csurgón vagy a székvárosban tanultak tovább. Talán első jó barátaimat is az iparosfiúk közt találtam: ma is szívesen emlékszem az ács fiára, Jancsira, ő volt az iskola tréfamestere, aztán Lajosra, a csizmadia komoly, könyvfaló örökösére, a szíjgyártóék Pistájára, és főképpen Jóskára, a kitanult asztalosinasra, aki csigát, pörgettyűt, virágkarót faragott, madártojást, nyírvizet hozott mindig az erdőből, sőt egyszer az inge alól egy kis pintyőkét szedett elő, de azt mindjárt eleresztettem, pedig kalitkát is ígért hozzá. A parasztság, számban a legtöbb, több rétegből tevődött össze: a Kongó út mintha csak kétfelé választotta volna a falut, s a székváros felől jövet, balról a reformátusok, jobbról meg a katolikusok telkeit és utcáit határolta. A gazdagabbak nemegyszer száz holdnál is többön gazdálkodtak, s még az urak is szívesen kértek tőlük tanácsot, ők maguk is urasan bútorozták be a házukat, s nemegyszer a lányukat is a városba adták férjhez, de ezek, ha hazajöttek, nem mertek kalaposan a templomba menni, sőt sokáig városi köpenyben sem próbálkoztak mutatkozni: itthon ők is falusiak voltak, s évszakok szerint hol nehéz „beliner kendőben jártak, hol meg könnyű, puha vállkendővel, s persze a fejükön „keszkenővel, vagyis kézi kendővel, míg a lányok hajadonfőtt, hosszúra növesztett hajjal, amelyet színes szalaggal fontak a hátukat verő copfba, s amelyet az iskolában a fiúknak szabad volt, sőt illett is meg-megrángatni. Az idősebb asszonyok, főképp a reformátusok, vagy sötét, vagy kékfestő ruhát, sőt kendőt hordtak az én időmben, míg ma öregek-fiatalok, pápisták vagy kállamisták, mind a városi divat szerint öltözködnek, legalábbis ünnepnapon; népviselet nálunk nem volt, inkább egyes szomszéd falukban, legfeljebb arra emlékszem, hogy gyermekkoromban, jó időben a legények szép fehér, bokáig érő gyolcsgatyában mentek még a templomba is, az asszonyok meg szabadon hagyott, bő „levest hordtak a derekukon (afféle „blúzt, de sehol le nem kötve), ahhoz meg ráncos szoknyát és kötényt, s ez talán még máig is megmaradt az öregebbeknél. Anyámhoz nem egy „polgárasszony" járt el, ismerték még lánykorából, amikor gabonát hordtak szekéren nagyapámnak a malmába, s meg is hívták esküvőre, névnapra vagy paszitára, ahova a sok süteményt a vendégek vitték a házba. Az urak és a parasztok mellett volt egy mind számban, mind vagyonban jelentéktelenebb réteg, mondhatnám azt is: a középosztály, a lateinerek, az értelmiségiek, de egyik szó sem felel meg egészen ennek a tarka, sokféle eredetű, sokféle foglalkozású embercsoportnak, mert hisz ide tartoztak a községház vezetői, a takarék hivatalnokai, az iskolák tanítói, a doktorok, az állatorvos, a különböző hitű papok, a félig lecsúszott birtokosok, a tanult vagy egyre jobban gyarapodó polgárok vagy iparosok, és persze a kereskedők, még a kocsmárosok is, de módjával, aszerint, hogy milyen volt a személyes vagy az üzleti hírük, mert hisz nem kell mondanom, hogy régen, s épp a mi falunkban milyen súllyal nehezedett a közvélemény mindenkire, milyen külön jelleget, hitelt és biztonságot adott, de ugyanakkor milyen nagy felelősséget is jelentett egy ilyen vidéki, falusi közösségbe való tartozás, amelynek a szigorát éppúgy el kellett fogadni, mint az előnyeit – s mutatis mutandis egy falunkbeli, házzal, földdel, családdal megáldott, tisztességes foglalkozású s ott született, törzsökös, nem frissen odaköltözött lakos majdnem olyan büszke lehetett erre a népes, nagy terjedelmű, magában is megálló, szomszédaira nem szoruló, félúri, félparaszti kis köztársaságra, mint talán az ősi Róma polgárai az ő urbsukra, s körülbelül úgy nézhettek a konzulokra meg a tirannusokra, mint ahogy a mieink néztek a bíróra meg a főjegyzőre, akik az én gyermekkoromban teljes harmóniában osztozkodtak a hatalmon, az egyik a kisbírókkal, a másik a jegyzősegédekkel, s mindketten, inkább csak elvben, a csendőrséggel, egyrészt mert afféle idegen, állami intézmény volt a faluban, másrészt mert emberemlékezet óta nagyobb bajok nálunk nem történtek, legfeljebb egy kis bicskázás, az is csak piros betűs ünnepnapon, egy kis dohánycsempészet, egy-egy nyári tűzvész bosszúból, de mi volt ez a városok, pláne a főváros bűneihez, a nagyvilág, egész planétánk válogatott öldökléseihez s istencsapásaihoz képest? Még ma is, ha idegenben, sose látott tájakon oly fákat vagy virágokat, oly módon épített házakat látok, mint a század elején a mi falunkban, gyermekkoromban, és valami eltévedt rezedaillatot hoz felém a szél, a házak előtt virágzó kiskertek jutnak az eszembe, ma már ritkán látható, talán kiveszett virágaikkal, verbénával, nebáncsvirággal, legénycsalogatóval, kenyérbéllel – valami gyorsuló szívdobogás nemcsak az elmúlt időkre, nemcsak halott vagy elfelejtett kedveseimre emlékeztet, hanem – Romanus sum civis – gyermekkori respublicámra, legrégibb, leggyökeresebb, legközvetlenebb környezetemre is.

KALLÓ ETEL

La servante au grand coeur dont vous étiez jalouse…

(Baudelaire)

1

Már a nevét is szerettem, annyira egynek tudtam vele: Etel, Eta, Etelka – s azóta is minden Etelt azonnal rokonszenvesnek éreztem, mindegyikben, ösztönösen, az első Etel emlékét kerestem, mintha az első Etelből, egy mosoly halvány visszfényeként, valami ott játszadozna a szemükben, a hangjukban a mozgásukban. Etel – mintha egy könnyű kéz legyezőt nyitna tágra, hogy friss fuvalmát lengessen arcunk köré… S az a legszebb, hogy sohasem csalódtam ebben egészen, akár a név kedvessége, akár első Etelem maradandó emléke, akár életem Eteljeinek egyformán és mindannyiszor visszatérő szeretetreméltósága miatt, s diákkoromban Dugonits Etelká-ját s még inkább Vörösmarty vagy Petőfi Etelkáról írt verseit majdnem annyi szeretettel s meghatottsággal olvastam, mintha közvetve valahogy az én Etelemről is szólnának. Holott az én Etelem oly kevéssé hasonlított ezekre a költőien valószínűtlen honleányokra! Nem volt se szép, se fiatal a maga himlőhelyes arcú s eléggé vaskos valóságában, viszont ha majdnem hetven év távolában magam elé idézem, csak úgy sugárzott, legalábbis legjobb esztendőiben, az életkedvtől és az életakarattól, pattogó nyíltsággal beszélt, biztos volt minden szavában, minden cselekedetében, csupa erő volt s csupa elevenség, s házunknak hosszú éveken át zsarnoka, kormányzója és jó szelleme. Ha azt mondom: Etel a szakácsnénk volt, pedig az volt, vagy az is volt, keveset vagy semmit se mondtam, mert hisz ő irányította, anyám mellett, anyám nevében, anyámnak hol engedő, hol kénytelen beleegyezésével, nemcsak a konyhát és a háztartást, nemcsak a kertet és a baromfiudvart, hanem, hosszú évekig, legalábbis óvodás és elemi iskolás koromban, az én „nevelésemet is, az óvodás kisasszonnyal, anyámmal és a másodtanítóval, a kicsinyek tanítójával egyetértőn vagy akár ellentétben. Az ő jó- vagy rosszkedvétől függött az egész ház jó- vagy rosszkedve, a barátokkal, a szomszédokkal, az ismerősökkel való jó viszony, s főképpen és elsősorban az én bánatom vagy boldogságom, mert amíg mellettem éreztem, mindenkinél jobban szerettem, féltem tőle s futottam utána, s szenvedélyes ragaszkodásommal még anyámat is féltékennyé tettem – de hát ki mert ellenkezni vagy pláne nyíltan tiltakozni Etel szándéka, akarata, döntése, magatartása ellen? Ő volt, amíg nálunk volt, a mi valóságos „házvezetőnőnk, a szó legigazibb értelmében, a házé és a ház lakóié, ő volt az időjárásunk, a sorsunk – s máig sem értem egészen, hogyan tudott úgy uralkodni, oly spontánul és magától értetődőn a házban, a ház körül, s egy kissé az egész falun.

Honnan jött? hogyan került hozzánk? s hogy jutott akkora „hatalomhoz", olyan önálló szerepkörhöz nálunk, oly józan és tevékeny,