Friedrich Nietzsche válogatott írásai

FRIEDRICH NIETZSCHE VÁLOGATOTT ÍRÁSAI

Fordította

Szabó Ede

A fordítást ellenőrizte

Eörsi István

Válogatta és bevezetéssel ellátta

Széll Zsuzsa

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Gondolat, 1984

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Kaposvári Zsolt

978-963-376-102-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szabó Ede jogutódja

BEVEZETÉS

Közel négyezer önálló mű foglalkozott eddig Nietzschével, hol hozsannázva, érdemeit emlegetve, hol bűneit átkozva. Filozófusok, teológusok, pszichoanalitikusok, kultúrtörténészek, jogászok, antropológusok és nem utolsósorban politikusok és irodalmárok, illetve írók tekintették őt szellemi elődjüknek vagy szellemi ellenlábasuknak. Jogos tehát a kétkedés, hogy olyan, jelentőségükben és terjedelmükben egyaránt súlyos művek után, mint – hogy csak néhányat említsünk – Bertram, Heidegger, Löwith és Lukács Nietzsche-tanulmányai, szabad-e még róla szólni, főleg egy szükségszerűen szűkre szabott és inkább ismertető jellegű előszó keretében. De a kételyt megerősítő felsorolás egyúttal meg is indokolja a vállalkozást. A Nietzschéről szóló művek ugyanis arról tanúskodnak, hogy életét és gondolatvilágát, jelentőségét és egész ténykedését a legkülönbözőbb aktuális szempontok alapján értelmezték, a magukénak vallották vagy elutasították. Ez az „aktualizálás" – vagy nevezhetjük akár belemagyarázásnak is – az ő esetében olyan méreteket öltött, hogy egyrészt a gondolkodás egész történetének forradalmasító szellemét látták benne, de meg is bélyegezték, mint a meglevő – a kapitalista – rendszer leghatékonyabb elméleti restaurátorát; pozitív és negatív előjellel kikiáltották a germán hegemóniát hirdető politika előharcosává, ugyanakkor egzisztencialista filozófussá is.

Hol az igazság? Nietzsche maga egy helyütt így sziporkázik: „tudósok helyes ítélete: minden kor embere tudni vélte, mi a jó és a rossz, a dicsérendő és a kárhoztatandó. De az már a tudósok előítélete, hogy mi most ezt bármely kornál jobban tudjuk". Nem óhajtunk ebben az előítéletben osztozni, nem is érzünk elhivatottságot a Nietzsche-problematika valamilyen végleges eldöntésére. De abból kiindulva, ami az eddig elmondottakból következik, tudniillik, hogy Nietzsche-nél a szellem történetének egy rendkívül manipulálható teljesítményével állunk szemben, szeretnénk feleletet találni a manipulálhatóság egyes okaira. Olyan feladat ez, amely nem pusztán problematikusságának varázsával vonz, hanem, mert Nietzsche olyan szerző, akit ma sem lehet „hidegen olvasni, akit személyisége, problémalátása és stílusa réven a mai olvasó is izgató vitapartnerként érzékel, mivel számos kérdés újbóli végiggondolására késztet. Ez elsősorban talán azzal magyarázható, hogy fergeteges erővel veti fel a humanitás jogát és kérdésességét (egyelőre ne térjünk ki arra, milyen megvilágításban), s ebben feltétlenül találkozik a korunkban oly sajátosan és gyakran megrázóan jelentkező humanitás-problematikával. És Nietzsche azért is aktuális számunkra mind a mai napig, mert közel egy évszázados perspektívából szemlélve életművét, megdöbbenünk, hogy szubjektivitástól fűtött, gyakran profetikus attitűdben tetszelgő jóslataiból mennyi mindért megvalósult. Sajnálhatjuk, hogy így történt, hivatkozhatunk arra, hogy az idő sok mindenben nem igazolta látomásait, de előrelátása nem egy vonatkozásban olyan tény, amelyet talán leghathatósabb támadója, Lukács György is elismer, amikor azt írja róla, hogy a burzsoázia imperialista erkölcse szempontjából „valóban gondolatilag előrevetette a valódi fejlődést.

Arcképei azonban nem a nyugtalan és nyugtalanító prófétát idézik (érdekes módon, szinte állandó súlyos betegségeinek, testi szenvedéseinek nyoma sem fedezhető fel rajtuk). Inkább szelídnek mondható ez az átszellemült férfiarc, szinte alabástromszerű, redőzetlenül sima homlokával. Csak a szeme, mélyen fekvő, éles tekintetű szeme árulkodik egy kutató intellektus viaskodásáról. És a felső ajkát teljesen beborító bozontos, dús bajusz (amely azon a csoportképen is dominál, ahol baráti társaságban látjuk) nem annyira a kor divatjának, mint inkább viselőjének szeszélyességéről látszik tanúskodni. Nem tucat arc ez – ennyi bizonyos; és azt talán nem pusztán a beleérzés állapíttatja meg velünk, hogy vonásaiban a különlegesség tudata is kifejeződik.

Pedig úgy indult, mint a legtöbb akkori német értelmiségi: jó protestáns lelkészcsaládból. A külső körülmények közül talán azt lehet sajátosnak tekinteni, hogy apja korai halála után a gyermek és ifjú Nietzsche csak nőkkel volt körülvéve (anyján kívül ott volt a nagyanyja, a nagynénik és a nővére). Nehezen dönthető el, hogy jellemének kialakulásánál az asszonyok kényeztetése esett-e súlyosabban latba, vagy az, hogy benne látták tudatos és rejtett reményeik majdani megvalósítóját. (Köztudomású Elisabeth nővérének többszöri erőteljes beavatkozása a már érett Nietzsche életébe, illetve a már tehetetlenül beteg, majd halott Nietzsche szellemi hagyatékába. És feltehető, hogy Nietzsche többnyire gátlásos, a nőkkel szemben soha teljességgel feloldódni nem tudó magatartása valamiképpen ebből is ered.)

A szokásostól eltérő külső körülményként említhetjük továbbá azt is, hogy egy Angliába szakadt családtagtól rámaradt örökség révén mentesült az anyagi gondoktól, s ez későbbi életvitelében nyilván jelentős szerepet játszott.

A különlegesség belső jelei is korán megmutatkoztak: már gyermekkorában kitűnt nyelvérzékével és bensőséges vonzódásával a művészetekhez, másrészt azzal, hogy noha többnyire kereste az egyedüllétet, szűk baráti körben mégis természetességgel magának vindikálta, sőt pajtásai ugyanolyan természetességgel rá is ruházták a szellemi vezető szerepét.

Ha kételyekkel is fogadnánk a gyermekkoráról szóló – esetleg később kikerekített – visszaemlékezéseket, dokumentumként kell tudomásul vennünk egy 17 éves korában írott, tartalmilag is megdöbbentő levelét. Hölderlinről ír, okosan és lelkesen ecseteli, elemzi értékeit, vagyis „felfedezi", és ezzel kerek 50 évvel megelőzi az irodalomtudományt. Ezen felül ez a 17 éves levélíró nemcsak a nyelvi megjelenítés iránti fogékonyságról, hanem a nyelv adta lehetőségek és eszközök bámulatosan mély értéséről és értelmezéséről tesz tanúbizonyságot. Már ekkor megragadja őt Hölderlin Németország fölötti kritikája, tehát Hölderlin költészetének éppen az a problématerülete, amely később nála is előtérbe kerül, s amely akkoriban még benne sem tudatosulhatott. A levél mai olvasója – ha van hajlama a lelki élet rejtelmei iránt – szinte lélegzetvisszafojtva követheti azt is, amint ez a szépreményű ifjú (akiről tudjuk, hogy alig 30 évvel később maga is Hölderlin sorsára jutott) milyen érett és mondhatni avatott hozzáállással ír a szellem elborulásának problematikájáról.

A képességek, a gondolatkészség, a sokrétű, eleven érdeklődés ilyen korai dokumentuma után, már alig csodálkozunk azon, hogy a filológia hallgatójának még tanulmányai befejezése előtt professzúrát kínált egy olyan rangos egyetem, mint a baseli. És szinte természetes, hogy a már megjelent közléseire való hivatkozással a lipcsei egyetem habilitálásánál eltekint az egyébként nemcsak szokásos, de kötelező formalitásoktól.

Nietzsche akkor még nem töltötte be a 25. életévét. A baseli egyetem klasszika-filológia tanára, és máris olyan emberek bizalmas barátja, mint az akkor kibontakozó Richard Wagner vagy a már nagy tekintélynek örvendő (Nietzschénél 26 évvel idősebb) Jacob Burckhardt.

Mi következhet ezután? Az üstökös lendülete lassúbbodik, fénye azonban letisztul: egyetemi karrier, nemzetközi tudományos elismerés, tanítványok tisztelgő köre, esetleg majd díszdoktori, sőt díszpolgári címek. Hogy mindebből semmi sem vált osztályrészévé, s e helyett világkóborló remeteként folytonosan cserélte lakhelyeit, kereste Európának azt az eldugott csücskét, ahol elviselhető lehetne számára az élet; hogy kollégákhoz, barátokhoz, asszonyokhoz fűződő kapcsolatai többnyire kérészéletűek voltak, ennek az az oka, hogy Nietzsche Nictzschévé vált. A filológus filozófussá vedlett, szelleme csak egyre gyorsuló lendületben tudott fényleni, a professzori nyugalmat félredobva, belső kényszere az intellektus sokszor veszélyes kalandozásaira vezette.

Ne ködösítsünk! Mi is az ő esetében ez a belső kényszer? Sokan emlegetik ennek kapcsán betegségét, melynek kínos rohamait eufórikus, alkotó lázzal megáldott állapotok váltották fel. E betegségnek bizonyára van szerepe a nietzschei œuvre némely jellegzetességében, főként kései írásainak féktelen ön-apoteózisában, de vajon ez a betegség tette-e Nietzschét Nietzschévé? Aligha. Mások szkepszisét tekintik döntő oknak, és e szkepszis létrejöttét, jellegét az 1870-71-es német-francia háborúban szerzett tapasztalataival magyarázzák. Nietzsche akkoriban már svájci állampolgár volt Baselben. Önkéntesként jelentkezett, de éppen állampolgársága miatt szolgálatát csak betegápolói mundérban teljesíthette. Gyenge fizikumát már az első hónapban a vérhas és a diftéria támadta meg. Csak lassan gyógyult. Háborús tapasztalatainak tudható-e be, vagy gyógyulása közbeni töprengéseinek, esetleg egyszerűen rapszodikus természetének – nem tudni, de tény, hogy a porosz hegemónia eddig általa is vallott gondolatát most már kétkedéssel – az idők során gyűlölködő támadásokig növekedő kétkedéssel – kezelte. Szkepszise tehát a fennálló államideológiára irányul, vagyis egyfajta aktuális politikai szkepszis. Ennek alapján válhat valaki anarchistává (és bizonyos anarchista zöngék Nietzsche egyes kijelentéseiben esetleg vissza is vezethetők ilyen indítékokra), de Nietzsche szinte emberfölötti szellemi erőfeszítése azért, hogy megszabaduljon, megszabaduljunk az előítéletektől, és a maguk realitásában értelmezzük és értékeljük a világ viszonylatait, mélyebbről fakad. A szellemet gátló, a tisztánlátást fékező előítéletek ellen küzdött, igaz, gyakran fékevesztetten, de teljes erőbedobással, önmagát nem kímélve, szellemének utolsó világos pillanatáig. Ilyen küzdelemnek, ilyen törekvésnek mélyebbek a gyökerei, mint a német hegemónia fölötti kétely – egy alapvetőbb kétkedésig nyúlnak vissza. A filozófiai szkepticizmusnak általában az a kétkedés az alapja, hogy felismerhető-e az igazság.

Ilyen értelemben Nietzsche is szkeptikus, sőt végletesen az, hiszen az igazságnak nemcsak a felismerhetőségében kételkedik, hanem végül létezésének tagadásáig is eljut. Ha azonban gondolati építménye csak ebben a mélypontban „kulminálna, egyszerű lenne a képlet, és fel sem merülhetne manipulálhatósága. De Nietzsche szkeptikus volt a görög szónak abban az értelmében is, hogy szigorú és beható vizsgálatnak vetett alá társadalmilag elfogadott képzeteket, fogalmakat (főként az erkölcs és a vallás „aranyigazságait), és nem egy ezeréves vagy öröktől fogva létezőnek tartott áligazságot fosztott meg hagyományos hátalmától.

Hirdette, hogy az igazság nem létezik, mégis kereste. Olyan ellentétes szellemeket szabadított fel önnön tudatában, amelyeknek végül csak úgy tudott látszólag parancsolni – és itt érvényesül betegségének hatása gondolkodására –, hogy önmagát helyezte a paradoxonon kívüli, e paradoxon fölötti pontra. Amilyen mértékben romlott közérzete, általános egészségi állapota (s szellemi vívódásának kilátástalansága bizonyára hozzájárult e rosszabbodáshoz), olyan mértékben fokozódott önbizalma betegessé, kétségbeesett önimádattá, hogy végül önmagát kiáltsa ki a világ megváltására egyedül képes és egyedül hivatott Antikrisztussá.

Gondolkodói szándéka és megvalósításának lehetősége között nem volt összhang. Ennek ő maga is tudatában volt. „Talán még sokkal inkább akarok is szabadgondolkodó lenni – vallja –, mint amennyire képes vagyok rá." Igen találóan értékeli Thomas Mann ezt a vallomást olyan ember sejtelmeként, aki a megismerésben borzalmasabbra vállalkozik, mint amit el bír viselni.

S mindebben – szkepticizmusában is – korának gyermeke volt. Azé a koré, mely Marxot is nemzette.

Azé a koré, melynek legélesebb elméi által már rá kellett ébrednie arra, hogy fejlődésének belső ellentmondásai immár fejlődésének gátjaivá váltak, hogy a haladás eddigi menete többé nem jelenthet haladást. Olyan kor szellemi tényezője ő is, amelynek egyre sürgetőbb imperativusa a kiútkeresés. Akárcsak Marx (néhány évtizeddel hamarább), ő is világosan látta az adott helyzet perspektívátlanságát. Hogy milyen új perspektívákat akart és volt képes feltárni, erre életművében keresendő a felelet.

Ez a felelet azonban nehezen adható meg, már csak azért is, mert a távlatkeresés nem egy mozzanata az idők során radikális változást szenved Nietzsche gondolkodásában. S ezek a változások olyan lényegbevágóak, hogy egy-egy mű megjelenése többnyire az addigi szakmai-baráti kapcsolatok felborulásához is vezet.

Amikor Schopenhauer és Wagner gondolatvilágát a magáévá teszi, és 1872-ben közreadja A tragédia születése, Vagy: Görögség és pesszimizmus című művét, nemcsak addigi tudományterületét hagyja el, de szakít a klasszikus filológia hagyományos elképzeléseivel is. Egykori tanárai és kollégái úgy érezték, kakukktojást melengettek. Schopenhauer aszkézist hirdető filozófiájának abból a gondolatából indul ki, hogy a művészet, a szép élvezete, noha felismeréseket nem nyújt, mégis felszabadítja az embert – ha csak rövid időtartamra is – földhözragadtságából. Ennek alapján az ógörög kultúra egészen új értékeléséhez jut el. A klasszikus irodalom harmóniát, kiegyensúlyozottságot hirdető felfogásával szöges ellentétben kifejti elméletét az eredendő tragikus élményről, mint a kulturális értékek (a görög tragédiák) forrásáról, és a tudományos, a szókratészi analitikus szellemről, mint minden kultúra ellenségéről. Véleménye szerint ugyanis minden tudományos megalapozottságú világnézet ellaposítja, elcsökevényesíti a szabadon buzgó ősi életerő kifejezését. Ezt az igazi, természetes, semmitől sem korlátolt életerőt (amelyet Nietzsche dionüszoszinak nevez, és amely – mint itt írja – a műalkotásban apollóni formában testesül meg) kívánja egy új lét- és történelemfelfogás alapjává tenni. Szerinte a világ morálisan nem igazolható, hanem csak a dionüszoszi erő kifejezéseként értelmezhető. Éppen ezért az emberiség egyedüli érdeme, létének értelme a Nagy Művész. (Mi a titka annak, hogy a művész a benne kavargó dionüszoszi ősélményt letisztult apollóni formában ábrázolhatja? – Nietzsche adós marad a felelettel.)

Gondolataiban és következő művében (Művelődési intézményeink jövőjéről) inkább a tudomány szerepével foglalkozik behatóbban. Itt új mozzanat először is az, hogy saját kora felé fordul, és elvitathatatlanul jogosan a zsurnalizmust, a zsurnalisztát („a pillanat szolgáját) tűzi tollhegyre. Az álműveltség e terjesztőjével szembehelyezi – s ez már fölöttébb vitatható – a géniuszt („a pillanattól megváltót, az örök időkre szóló vezért). S új mozzanat a nietzschei eszmefuttatásokban az is, hogy a Nagy Művész (Wagner!) eszményképe elhalványodott, s a Nagy Ember víziója lép a helyébe. Ami nem változik, az a tudományellenessége, de az is bizonyos differenciáltságot nyer. Nietzsche bebizonyítja, hogy örök érvényű igazságok nem léteznek, nem létezhetnek. A filozófia eddig is vallotta, hogy kutatásának tárgya problematikus, nehezen feltárható. Nietzsche számára azonban a kutató szubjektum sem szilárd pont többé, hanem kérdésessé válik. Ezzel ugyan egyrészt engedményeket tesz a relativizmusnak, de ugyanakkor rácáfol az olyan értelmezésekre, amelyek az embert abszolútként tételezik, mintegy elválasztják az objektív valóság egészétől – ezzel Nietzsche figyelmeztet a szubjektum ítéletében rejlő hibalehetőségekre. Ugyanakkor azonban fel sem merül benne a tudás történetiségének, az igazság egyrészt történeti meghatározottságának, másrészt történetileg való megközelítésének gondolata. Sőt: Korszerűtlen elmélkedések című művében egyenesen a történelem fölötti látásmódot (az örök és maradandó elemek szem előtt tartását) hirdeti, és ezzel együtt az ahistorikus szemléletet, a feledés képességét.

Ez utóbbi, a feledés dicsérete, az egyik oka Nietzsche manipulálhatóságának. Mert levezethető ebből a szemléletből az ember társadalmi felelősségre vonásának teljes értelmetlensége, tehát mélységesen retrográd és antihumánus következtetés, de fakadhat ebből az örökölt és már elavult, tehát hamis képzetek kalodája elleni küzdelem is. Nietzsche ezután következő műveiben mindkettő fellelhető.

1876 és 1882 között írja azokat a műveit (Emberi-Túlontúl emberi, Hajnalpír, Vidám tudomány), amelyek főleg az utóbbi vonatkozásban fogantak és hatottak (noha az antihumanitás elemei már itt is észlelhetők). Érdekes módon ezekben a legfelszabadítóbb hatású írásaiban bizonyos értelemben megmásítja dionüszoszi képzeteit, nem annyira az eredendő élményekre, mint inkább a magát distanciáló értelem szabadságára hivatkozik. De már 1883-ban és 1884-ben megjelennek az Így szólott Zarathustra különböző részei, vagyis az a nyelvi szépségben egyenesen csodálatos mű, amelynek gondolati hovatartozása a legvitathatóbb. Két különleges fogalom szabja itt meg eddigi gondolatainak új irányát: az „emberfölötti ember és az „ugyanannak örök visszatérése.

Aligha akad a gondolkodás történetében még két olyan filozófus alkotta terminus technicus, melynek értelmezése oly sok átalakuláson ment keresztül, mint ez a kettő. S ez nem véletlen, hiszen aligha akadt valaha is filozófus, aki ennyire homályosan, ennyire költőien (a szó igazi és átvitt értelmében költőien) vázolta volna elképzeléseinek alapkategóriáit.

Az Übermensch fogalma – s ez távolról sem köztudomású – először Goethe Faust-jában merül fel, nagyon is pozitív értelemben. A mai köztudat azonban e fogalomból azt hallja-érzi ki, amivel a fasiszta fajelmélet propagandája megtöltötte: a fajiságnál fogva más emberek fölötti uralomra hivatott embertelenség megtestesítését. Hogy ilyen értelmet kölcsönözhettek neki, ebben némileg Nietzsche is bűnrészes. Akadnak írásaiban támpontok, amelyek ehhez a végletes jelentéshez vezethettek. De ez a jelentés egyben meg is hamisítja a fogalom nietzschei értelmezését. Korábbi írásaiban ostorozta azokat a hamis erkölcsi és vallási elképzeléseket, amelyek mind visszavezethetők Istenre. Itt, a Zarathustrában, így érvel: ha isten nincs, az ember nem is emelkedhet feléje, az ember egyetlen célja csak önmaga felemelkedése lehet. Az embernek eddigi gyatra mivoltától önerejéből kell eljutnia egy sokkal magasabb szintre, felül kell emelkednie önmagán. Ez az eszmefuttatás érthetően lelkesítette korában és a későbbi évtizedekben a humanista értelmiség számos képviselőjét, akik kiutat kerestek az individuumot eldologiasító, eltömegesítő valóságból. Műveik tanúsága szerint fel sem figyeltek arra (amire később a fasiszta ideológia kotyvasztói alapoztak), hogy az ahistorikus Nietzsche a magasabb szintű ember létrejöttét úgy képzelte el, hogy az emberi faj erre érdemes és képes legjobb példányai ösztöneiket teljesen szabadjára engedik, hogy éppen ez által vitálisán kiteljesednek, és ennélfogva – az erősebbik jogán – uralkodhatnak az elsatnyult szürke tömeg fölött. Mint ahogy többnyire nem vették észre azt sem, hogy az istentagadó Nietzsche egyrészt a kibontakoztatandó rejtélyes emberi Én-re való hivatkozással, másrészt az ugyanannak örök visszatérését hirdető misztikus gondolatával az objektív vallás helyébe egy szubjektív valláspótlékot ültetett.

Itt búvik meg különben a Zarathustra nagy belső ellentmondása. Egyik oldalon az önerejéből önmaga fölé emelkedő ember eszméje, a másik oldalon pedig az a felfogás, hogy minden történés determinált és önmagát ismétlő. Nietzsche maga próbálta ezt az ellentmondást azzal áthidalni, hogy az ismétlés magába foglalja a fokozás lehetőségét. De ez a feloldódás csak látszólag dialektikus, valójában vagy tagadja az ember fölemelkedési képességét, vagy az ismétlés (nota bene: ugyanannak örök visszatérése) nem lehet ismétlés. És nem egyeztethető össze ezzel a kiegyenlítésre törekvő magyarázattal az sem, ami Nietzsche életigenlő nihilizmusának magva, és aminek legpregnánsabb kifejezése szerinte is az örökös visszatérés. Hiszen az összes eddigi értékek nihilista tagadása párosul nála az eredendő ösztönök felszabadításának igenlésével és igénylésével, mert ebben látja az új értékek zálogát. De miféle új értékek lehetségesek az örökös visszatérésen belül? Itt a nietzschei gondolkodásnak ismét olyan ellentmondásához érkeztünk, mely többszörösen is meghamisítható. Egyrészt aszerint, hogy az interpretáló a két ellentétes elem közül (új értékek – örökös visszatérés) melyiket helyezi előtérbe, másrészt aszerint, hogy a lényegesnek tekintett elemet magát miként értelmezi: az eddig örökként hirdetett álértékek elleni küzdelemben látja-e a nietzschei etikum lényegét vagy pedig az ösztönök féktelen felszabadításában; illetve az ugyanannak örök visszatérése földhözragadt determináltságát vagy pedig titokzatos, sőt misztikus transzcendenciát át hangsúlyozza-e.

A Zarathustrában foglalt gondolát világ „helyes" vagyis objektív értékelése tehát számos nehézségbe ütközik. Nietzsche ezt követő művei, az úgynevezett kései életműve azonban szinte már kivonja magát az értelmezés lehetősége alól. Számos Nietzschével foglalkozó bölcselő (például Erich F. Podach, Albert Schweitzer, Julius Wolff, Karl Schlechta és Ivo Frenzel) egyetért abban, hogy a nietzschei gondolatvilág éppen a Zarathustrával záruló művek sorozatából bogozható és olvasható ki. Amit ezután írt, az egyrészt már magán viseli a szellemi összeomlás jegyeit, másrészt – s ez főként A hatalom akarása című műre vonatkozik – magán viseli a posztumusz kiadások rendezőinek (többek között nővérének) önkényességeit, sőt hamisításait. Érdekes módon azonban éppen ezek a kései művek (Túl jón és rosszon, Az erkölcs genealógiája, A Wagner-ügy, Dionüszosz-ditirambusok, Bálványok alkonya, Az Antikrisztus, Ecce Homo, Nietzsche contra Wagner, A hatalom akarása) találtak nagy olvasói érdeklődésre, sőt szakmai visszhangra. A kései Nietzsche e vonzereje annál is érdekesebb és első pillanatra annál érthetetlenebb, mivel kortárs-hívei közül számosan józanul értékelték utolsó szellemi produktumait. Említsük közülük azt az asszonyt, aki emberileg talán legközelebb állott Nietzschéhez, és akiben Nietzsche is éppen szellemi képességeit értékelte magasra: Lou Andreas-Salomét. 1894-ben napvilágot látott Nietzsche-könyvében a kései Nietzsche filozófiáját a következő jellemzőkkel foglalja össze: Logikájában elvben elfordul a megismerhetőség eszméjétől; etikájában az igazságot többé nem kritikus szemlélettel keresi, hanem a lelki indítékok világában véli megtalálni, ezt tekinti egy új értékrend forrásának; ezáltal a gnoszeológiát tulajdonképpen tagadja, mivel minden gondolkodást viszonylagosnak, ösztönöktől függőnek és uraknak minősít; esztétikájában visszatér az „emberfölötti géniusz" már általa egyszer túlhaladott eszméjéhez; ontológiájában pedig (ha egyáltalán szó lehet itt még ontológiáról) önmaga létét hirdeti, önistenítésben merül ki.

Mi tehát az oka annak, hogy ilyen és hasonló immanens bírálatok ellenére a kései Nietzsche annyira hatott? Milyen új momentumok fedezhetők fel e kései műveiben, amelyek korábbi írásaiban nem szerepelnek? A szubjektivitás tobzódása önmagában nem adhat erre kielégítő feleletet. Megtalálhatjuk azonban e tobzódásnak bizonyos konkrét megnyilvánulásait, amelyek egyrészt ismét fölöttébb manipulálhatók, másrészt a kor társadalmi-politikai konstellációjának bizonyos igényeivel találkoznak. Így például a vakon, csakis ösztönalapon felfogott „akarat" immár nemcsak az élet alapelve, hanem egyben már mindennemű alkotói folyamaté is. Ha meggondoljuk, hogy ez az állítás néhány évtizeddel megelőzte Freud elméletét a tudattalan jelentőségéről, el kell ismernünk, hogy Nietzsche itt egy új lélektani felismeréshez közelített: a gondolkodás és a tett egyénen belül gyakran megnyilvánuló látszólagos diszkrepanciáját vette észre, és megsejtette megoldásának a területét is. De a megmagyarázhatatlan ösztönöket axiomatikusán fogta fel, még Freudtól is elválasztja az a nem csekély különbség, hogy ő dehogy is törekedett a nem tudatos tudatosítására, tudat révén történő birtokba vételére.

Célja nem az emlékrétegek felszínre hozatala és elemzése volt (ami ugyan önmagában nem, de kiegészítőként igenis hozzájárulhat az ember mélyebb megismeréséhez), hanem az ősélmény óta felhalmozódott tudat tagadása. A kései Nietzsche, aki önmagáról azt írta, hogy „a kalapáccsal filozofál" (Bálványok alkonya), ezt a kalapácsot már nem az avult elképzelések, hanem maga a megismerés, mondhatnók maga a filozófia ellen emelte fel. Így jutott el az erőszak dicsőítéséig, a rabszolgák áldozatán „jogosan épülő kiválasztottak hatalmának hirdetéséig. Ezen belül a kiválasztottak, az elit azokból tevődik össze, akik értéküket, magasabbrendűségüket állhatatosságukkal bizonyítják, akik veszélyes életre képesek. Ebből az elit-elméletből is kétféle következtetés adódik, de itt már mindkét értelmezés – noha nem elhanyagolható hangsúlyeltolódással – magában hordozza az antihumanitás magvát. Vezet innen út az embertársaink iránti felelősség fasiszta és gengszteri tagadásához („veszélyesen élni!), de az állhatatosság, mint értékbizonyíték az egzisztencialista filozófia „határesetek"-ről szóló meggondolásainak is magva.

Nietzsche ateizmusa, mely korábbi írásainak egyik legmerészebb, legfelvilágosultabb vonását jelentette, kései periódusában szintén veszít átütő erejéből: akár a század eleji német romantikusok, az egykori ateista harcos hitoktatóvá vedlik, igaz, nem romantikus módon, a katolikus vallás tömjénfüstjétől elbódulva, hanem az eszelős módján, az ösztönök mitikusán felfogott erejét szembehelyezve a vallásban rejlő és az előbbieknek ellentmondó morális követelményekkel. És mikor ezen a téren is kifogy az érvekből (hiszen tudományos érveket nem is keres), az önapoteózis szuggesztív hatását veti latba, önmaga és olvasói elvakítására.

Ez a „módszer (az érvekkel be nem bizonyíthatónak cáfolhatatlan meggyőződésként való kinyilatkoztatása) különben is jellemző a kései Nietzschére. Így építette fel az ugyanannak örök visszatéréséről szóló rögeszméjét is, melyet – miután kísérletei, hogy ezt tudományosan (atomisztikusan) megalapozza, hamarosan kudarcot vallottak – elméletileg sohasem tisztázott pontosan. Hacsak nem akarjuk elméleti tisztázásnak nevezni azt, hogy görög (főleg Hérakleitoszra utaló) és hindu forrásokra támaszkodva, a körben forgó levés (kreisendes Werden) gondolatát fejtegeti, mely szerint az élet egésze értelmetlen, de értelmetlenségében is mindegyre meg kell ismétlődnie, hiszen az egyedüli valóságos az erő (minden egyéb csak látszat). Ez az erő, a hatalom akarása (Wille zur Macht) viszont a kései Nietzsche szerint nem egyéb, mint e világ egyik elnevezése („ein Name für diese Welt). Elnevezés tehát és nem magyarázat. Sőt: tetszőleges elnevezés. Hogy nem csak tetszőlegesnek, hanem az elkövetkező fél évszázadban tetszetősnek is bizonyult, hogy a beteges Nietzsche világelnevezéséből egy világhódító politika népbutító jelszava válhatott, csak annyiban vezethető vissza Nietzschére – de annyiban feltétlenül –, hogy a valóság ismeretelméleti megközelítését felcserélte egy szubjektivista és antihumanista mítosz hirdetésével.

Nyilvánvaló, hogy Nietzsche filozófiájának behatóbb vizsgálatát az általa kreált vagy általa sajátos tartalommal megtöltött alapkategóriákból kell megközelíteni. Ezt az utat követi Heidegger is, amikor egyik Nietzsche-tanulmányában (Az európai nihilizmus) összegezi Nietzsche gondolatainak – mint írja – „öt főcímét". Szerinte ezek a következők: nihilizmus, az összes eddigi értékek átértékelése, a hatalom akarása, az ugyanannak örök visszatérése, az emberfölötti ember. Ezt az öt fogalomkört fejtegetései során ugyan szigorú logikai összefüggésbe hozza, de egyrészt maga az összegezés nem teljes (például az olyan fontos fogalompárt, mint a dionüszoszi és az apollóni még csak nem is érinti, vagyis éppen a kései Nietzsche kerül ebben az összegezésben előtérbe), másrészt viszont bizonyos nietzschei fogalmakat egyszerűen helyettesít egzisztenciál-filozófiai fogalmakkal. Ahol például Nietzsche életről beszél, ott Heidegger a létező (das Seiende) kategóriáját alkalmazza. Eljárásának illusztrálására álljon itt egyetlen idézet: „A »hatalom akarása« elnevezés azt mondja meg, mi a Létező, lényege (jellege) szerint. Az »ugyanannak örök visszatérése« elnevezés azt mondja meg, hogyan kell léteznie az ilyen lényegű Létezőnek az Egészben." („Der Name Wille zur Macht sagt, was das Seiende seinem Wesen [Verfassung] nach ist. Der Name ewige Wieder-kehr des Gleichen sagt, wie das Seiende solchen Wesens im Ganzen sein muss.) Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Heidegger e fogalom-szubsztituáláson alapuló „magyarázatából azt a következtetést vonja le, hogy Nietzsche gondolkodásában az ugyanannak örök visszatérése, mint a fontosabb gondolat meg kellett hogy előzze a hatalom akarásának gondolatát, tökéletes példáját látjuk annak, miként történik a fent említett manipulálás. Ezt a példát, e helyt pedig mementóként idéztük, mintegy önmagunk figyelmeztetésére, hogy a nietzschei alapkategóriák tárgyalásakor messzemenően igyekeznünk kell azokat