Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Bűvös kör
Bűvös kör
Bűvös kör
Ebook589 pages9 hours

Bűvös kör

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

A regény középpontjában látszólag egy rövid házasság története áll. 1946-ban Lőte Józsi vegyészmérnök, régi, illegális kommunista feleségül veszi hajdani szerelmét, Szűcs Dóri grafikust. A két ellenkező természetű ember házassága – bár szeretik egymást – pár év alatt válságba kerül. Dóri egy ideig a maga módján alkalmazkodni próbál férjéhez, 1949-re azonban elbizonytalanodik, s túlbuzgóságban megnyilvánuló félelme egész környezetével, még férjével is szembefordítja.
A történet alakjainak alapos megismertetéséhez az író a múlt különböző rétegeit idézi fel, elsősorban Dóri gyermekkorát, a „bűvös kört”, a Szűcs család különös és vonzó légkörét, majd az idősebb Szűcs leánynak, a gyönyörű Vilmának a házasságát, azután a túl érzékeny Dóri életének szeszélyes fordulatait. A múlt szuggesztív erejű megjelenítése érthetővé teszi a házassági válságnak a jellemek különbségéből származó legapróbb tüneteit is, s ugyanakkor rendkívüli mértékben kitágítja a történetet. A házassági válság rajza tehát szinte észrevétlenül a Szűcs család regényévé szélesül, egymásba fonódó vagy egymástól távolodó emberi sorsok gazdag, eleven áradatává, amelynek sodra ellenállhatatlanul magával ragadja az olvasót.
LanguageMagyar
Release dateDec 10, 2013
ISBN9789633767405
Bűvös kör

Read more from Thury Zsuzsa

Related to Bűvös kör

Related ebooks

Reviews for Bűvös kör

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Bűvös kör - Thury Zsuzsa

    THURY ZSUZSA

    BŰVÖS KÖR

    Regény

    Honlap: www.fapadoskonyv.hu

    E-mail: info@fapadoskonyv.hu

    Borító: Rimanóczy Andrea

    978-963-376-740-5

    © Fapadoskonyv.hu Kft.

    © Thury Zsuzsa jogutódja

    ELSŐ RÉSZ

    1

    Forró volt az augusztus, fülledt és forró, fönt a Naphegyen is, ahol a legáporodottabb nyári melegben is kellemes, friss szellő fújdogál.

    Özvegy Szűcs Mihályné egyedül tartózkodott a lakásban, mert Dóra lánya a férjével – ő úgy mondta, hogy a gyerekek – éppen egy hete Badacsonyba utazott. Fürdésre, evezésre kívánni sem lehet jobb időt, csak vigyázzanak, kiszámíthatatlan, szeszélyes víz a Balaton.

    Az öregasszony futkározott egyik ajtótól a másikhoz, valamennyit kitárta: a két szoba között, az erkélyre vezetőt, a hall, az előszoba, valamint a saját kis szobájáét meg az ablakokat, és a lomhán kerengő levegőn máris érződött a kereszthuzat. Ez jó volt, mélyet lélegzett; mintha vékonyka, távoli sípszót hallatna a hét évtized óta szolgáló tüdő. Kopik a masina. Az öregasszony halkan köhintett.

    Kinézett az erkélyre. A fia telefonon jelezte, hogy estefelé átjön búcsúzni, holnap az esti gyorssal Berlinbe utazik vállalati ügyben. Gergely fia háború előtt a Gyógyszervegyészeti Gyár főmérnöke volt. Az új gazda, az állam alacsonyabb beosztásban foglalkoztatja, de ha fontos megbeszélésről van szó, ahol nélkülözhetetlen szakértelem, nyelvtudás és kifogástalan fellépés, oda az ő fiát küldik – így van ez, és nincs másképp.

    Az erkélyre tűz a nap, az utca meglehetősen kihalt, de nyüzsgő tömegben is messziről megismerné a fiát. Ismét indult apró, kopogó lépteivel, ezúttal a fürdőszoba felé, hogy ebéd utáni alvása után felfrissítse magát. A veje, Lőte Józsi, ragaszkodik a zárt ajtókhoz, tiszteljük egymás magánéletét, mondogatja, és mint minden egyebet, annyiszor és addig mondogatja, míg egy életre beleidegződik a családtagokba. Józsit ismeri kölyök kora óta, éveken át naphosszat náluk lebzselt, igaz, később hosszú időre távol volt, sokat változott, de az együttélés is felszínre hoz rejtett tulajdonságokat. Az ember nehezen szokik új dolgokhoz. Régen, mikor a három gyerek, Vilma, Gergely és Dóri még otthon volt, és az apa is velük, nem ismerték a magánélet fogalmát. A Damjanich utcai lakás három szűk, magasföldszinti szobájának ajtói mindig tárva, az alagsorba vezető is. Kilenc lépcsőfok le a műterembe, akkora volt, mint egy lovarda, ott zajlott az élet, hiszen eredeti rendeltetése a kezdet kezdetén értelmét vesztette. Amikor a Damjanich utcába költöztek, a műtermet betöltötte a nedves agyag szaga, nincs is annál finomabb illat, most is az orrában érzi. Később az agyag ott száradt a lécekkel elkerített sarokban, a gyerekek maszatoltak vele, míg meg nem unták az effajta csöndes foglalatoskodást. Le és föl száguldoztak a lépcsőn, a lakásból a műterembe, onnan a galériára, lármájuktól visszhangzott a nagy hodály, mert féktelen és vad volt mind a három. A kedves, trampli Juliska sem tisztelte a család magánéletét, mondanivalójával az alagsorba robbant, hangja, mint a jerikói trombita! A férje, szegény boldogult Mihály, ha éppen otthon volt, olvasott, órákig rakosgatta maga elé a pasziánsz-kártyát, vagy egymagában sakkozott, s amint percnyi csönd volt körülötte, aggodalmaskodott: – Betegek a gyerekek? – Dehogyis, egészségesek. Nyurgák voltak, soványak, mint az apjuk, de egészségesek.

    Nehéz megszokni a bezártságot. Ezért, ha szobájából a fürdőszobába megy, pontosan nyolc rövid, erőteljes csattanás jelzi útját. Egyszer kezében marad a kilincs, akkorát ránt rajta, azután becsapja a szobája ajtaját, gyors, koppanó léptekkel ér a fürdőszobáig, megint elfelejti lenyomni a kilincset, szinte kitépi a helyéből, döng az ajtó – visszafelé útja ugyanilyen zajos. Most vérmérséklete szerint jön, megy, nem kell attól tartania, hogy zavarja a gyerekeket – és gyengéd kárörömmel gondolt a vejére: ha látná a sarkig tárt ajtókat!

    – Anya, nem félsz majd egyedül a lakásban?

    Dóriék nyári lakást béreltek Badacsonyban, szoba, veranda, fürdőszoba használat, és attól kezdve Dóri tele volt nyugtalansággal. A legváratlanabb időben, hajnali hat órakor vagy éjszaka berontott hozzá kételyeivel és tanácsaival. Anya, ne felejtsd el a biztonsági zárat! Ha bármi baj van, telefonálj Vilmának. A veje azt mondta: – A legegyszerűbb, ha anya négy hétre átköltözik Vilmához. – Végül is felbosszantották. – Hagyjatok békében, nem vagyok gyerek. Mitől félnék? Engem, sajnos, már nem lopnak el. – Ki tudja – mondta Józsi. – Anya ma is szebb, mint a lányai. – Ez jólesett, éppen csak megszokásból felelte: – Hol van az már, fiam. Szép rom vagyok én.

    Dóri bizonytalanul felvetette az ötletet, hogy míg ők Badacsonyban vannak, jöjjön át éjszakára az unoka, Vilma fia. Rudi harmadéves orvostanhallgató, ha anyának, isten őrizz, valami baja volna… – Ejnye már – intette le a lányát –, nincs semmi bajom. – Dóri tehetséges, kiváló teremtés, de meggondolatlan, olykor fontolgatás nélkül kikottyant valamit. Hát nem ismeri a férjét? Az hallgat ugyan, de az arcán határozott elutasítás. Távollétében nem tűr „idegent" a lakásban, és bármennyire ragaszkodik Vilmáékhoz, bizonyos szempontból ők is idegenek. Rudi, a medikus, esetleg megbolygatja a könyvállványok szigorú rendjét, a maga nemtörődöm módján viseli a nagybátyja holmiját, nyitva felejti a vízcsapot – Szűcsék már ilyen rendetlen népség. Józsi két évvel ezelőtt néhány napra pizsamát adott kölcsön Rudinak, mikor kivették a manduláját. Kiderült, hogy mintha mi sem volna természetesebb, Vilma átalakította a kölcsön pizsamát a fia termetére, s Józsi ezt mai napig, mint elrettentő példát emlegeti.

    Józsi ma már komoly férfi, mégis sok mindenben emlékeztet a régi kamaszra. Tizenhat éves volt, amikor Gergely elhozta hozzájuk az osztálytársát, azután már mindennapos lett a Damjanich utcában. Akkoriban a bölcsészetre készült, tele volt mély filozófiával, belekötött Gergely minden szavába, s mikor mint két kakas berzenkedtek egymás ellen, egy meglepő mondattal nevetségessé tette az egész vitát. Szegény Mihály hallatlanul élvezte.

    Különös gyerek volt. Igazmondása, mintha lelki kényszer lett volna, olykor sértő módon nyilvánult meg, később megszokták. Magatartása már akkor a felnőtt férfié, s mögötte nehezen felismerhetően a szemérmes gyerek titkolt érzelmessége. – Remek testben épp szív és lélek – mondta Mihály, s ha nem is beszélt erről, a sok kísérlet bizonyította: élete nagy kudarcának érzi, hogy ezt a férfias és tiszta fiatalságot képtelen megmintázni.

    Gergely vitatkozott a szocializmusért lelkesedő Józsival, ők kinevették, Dóri hitt neki. Józsi született pedagógus volt, kár, hogy pályát változtatott. Fáradhatatlanul ismételt magyarázataiból Dóri felcsipegetett egy-egy szólamot, s roppant kedvesen, komolykodva szajkózta. Ha Józsi akkoriban történetesen papnövendék, Dóri a szentírásból vett idézetekkel traktálja a családot. Szerelmes volt, bomlottan szerelmes, szertelenül, amilyen, sajnos, minden érzelmi megnyilvánulásában, s ha Józsi változott is, Dóri a régi fegyelmezetlen. A fontos, hogy ketten értik egymást, ő pedig olyannak szereti a lányát, amilyennek a világra hozta. Drága jó gyerekem, miattam igazán kár nyugtalankodnod – s feltörő sóhajtása igen mélyről jött.

    Özvegy Szűcs Mihályné hosszú tükör előtt készült a fia látogatására. Fekete-fehér mintás vászonruháján pikégallér, két sor fekete gyöngy. Szebb, mint a lányai? Ugyan, badarság. Kicsi öregasszony, a lányai válláig ér. Dóri aggasztóan sovány, negyvenkilenc kiló. Ideges. Az elutazásuk hajnalán, míg ő a reggelit készítette, a nyomában járt, magyarázkodott, érvelt és védekezett, ámbár senki sem vádolta. Végül kikívánkozott belőle: – Úgy szerettem volna, ha velünk jössz, anya! – Te szerencsétlen – mondta neki–, sejtettem, hogy napok óta ezzel gyötröd Józsit. Az első házasságod nem sikerült, ezt is el akarod rontani? Mióta az eszedet tudod, Józsira vártál… örülj, hogy egy hónapra megszabadulsz tőlem, én meg itthon pihenek a legjobban.

    Pedig az első éjszakákon félt. Reggel türelmetlenül várta a bejárónőt – igaz, délben meg azt, hogy végre odább álljon. A bőbeszédű asszonyt nehezen viseli el. A rádió hajnali híreivel traktálja. – Külföldön lezuhant egy repülőgép. – Hol? – Külföldön, mondom. – Pécel környékén? – Hát meglehet… – Máskor az időjárás jelentéssel kezdi. – Hat fokot mond a rádió. – Plusz? Mínusz? – Ezen nevet az asszony, mert az öreg nagysága furcsaságokat beszél. – Elég az hozzá, hogy hat fok. – Külföldön? – Jaj, már ne tessék! Itt mérik a hideget, Budapesten.

    Derék asszony, megbízható, de micsoda könnyebbség, ha csukódik utána az ajtó! Két éve lesz, hogy a házhoz jár. Dóri 1946 telén ment férjhez, azóta. Most, hogy a fiatalok nincsenek otthon, felszabadultabban mozog a lakásban. Önállóan tevékenykedik, intézkedik. – Ma nem főzünk, mosás lesz. Tessék átmenni Bondáékhoz, talán kerül ott valami ebéd.

    Bondáék, az Vilma, az öreg nagysága idősebbik lánya, és Rudi, az orvostanhallgató unoka. Mennyi jóindulatú lenézés a „Bondáékban", s hogy talán kerül valami ebéd! A bejárónő szerint Vilma nem igazi úriasszony, mert élete korántsem oly rendezett, mint a húgáé, Szűcs Dóra elvtársnőé – a bejárónő mai napig sem érti, hogy Dóri miért szerepel a lánynevén, ahelyett, hogy a férje szép nevét viselné. Az öregasszony magyarázta: Művészek között így szokás, és Dóra festő. A bejárónő kellemes, bíborvörös arcán hitetlenkedés. Náluk a házban is lakik egy festő, mesternek mondják, nem művésznek. Háború előtt két segédet tartott, de most is annyi a munkája, hogy alig győzi, akárki megnézheti, ahogy az dolgozik. – Ha itt festetünk, majd beajánlom az úrnak.

    A háta mögött úr, személyes érintkezésben Lőte elvtárs, ehhez ragaszkodik Józsi. A bejárónő meg ragaszkodik Józsihoz, csakis tőle fogad el utasítást és bírálatot. Józsi a saját bevált módszerével kezeli. A bevezetés így hangzik: – Ide hallgasson, Kónyáné, maga nagyon okos asszony – és következik a dorgatórium. Vagy: – Érthetetlen, hogy ilyen tiszta asszony, mint maga, Kónyáné… – És Kónyáné hovatovább elhiszi, hogy okos, tiszta, ügyes, és aszerint dolgozik. Ha bármi visszásság adódik a háztartásban, Józsi elintézi. Napjában háromszor is leküldi Kónyánét újságért, cigarettáért, az asszony fürgén teljesíti kívánságait, míg Dóriét ímmel-ámmal.

    Bondáéknál valóban előfordul, hogy nincs ebéd. Vilma, noha negyvenhat éves, úgy él, ahogy megszokta otthon a Damjanich utcában, máról holnapra, tartalék és biztonság nélkül. Olykor megjelenik orvostanhallgató fiával a Naphegyen, s amúgy mellékesen említi, hogy „gyalog sétáltak át" a Nádor utcából. Vilma szorgalmas, páratlan teremtés, de ha pénzt érez, megtáltosodik, szédelegve járja a boltokat, míg ki nem adta az utolsó fillérig. Józsi időnként megkérdezi tőle: – Mondd, Vilma, nem megyünk egyet-mást bevásárolni? – De hát szegény Vilma mostanában igen csekély összegek fölött rendelkezik. A fizetése négyszáznegyven forint, és amit a két testvére meg az anyja dugdos a markába – azonban ez magánügy, nem tartozik a bejárónőre.

    A hiú öregasszony nehezen vált meg a tükörtől, amely mutatta formás kis alakját és fehér haját. Szorgalmasan öblíti kékítővel, bosszantó pont elöl a sötétebb sáv. A szem körül, a szemhéjon is fekete árnyék. Valamikor „nevető" szeme volt, most csupa bánat. A kor, a hetven év… mi egyéb oka volna? Mert ha néhanapján éri is valódi vagy vélt sérelem, olykor szíven találja egy szó, az még nem ok szenvedésre.

    A lánya szobájába lépett. A lakás legkellemesebb helyisége, szélesre tárt erkélyajtajával világos és levegős, a Duna felől fújdogáló szellő mozgásra kényszeríti a lomha meleget. Szép szoba, kissé zsúfolt, a falakon alig tenyérnyi üres hely, és micsoda tarkaság! Egész sorozat Toulouse-Lautrec nyomat, Cézanne és Matisse, újabban néhány Picasso reprodukció, ismeretlen modern grafikusok toll– és szénrajzainak másolatai, isten tudja, hol szerzi ezeket. A bútorokat még régi otthonából hozta magával Dóri, ahány, annyiféle, darabonként vásárolta össze aukciókon a sok cserepet, bronztárgyat, fafaragványokat. Mind megannyi kincs, az ócska brokáttal letakart zsámoly pont a szoba közepén, s a fali szekrényke ezernyi fiókjával; egyik-másik bútordarab rendeltetésével sincs tisztában az ember, a bejárónő meg sopánkodik, hogy nem győzi a sok kacat takarítását. – Szép hálószobát kínálnak most a szomszédságunkban – mondja Dórinak. – Két ágy, hálószekrény üveglappal, plüssdívány, háromajtós szekrény. Finom bútor, nem akármiféle. Olcsón adják. – Gyakran jön efféle ajánlattal, Dóri, ha éppen jókedvében találja, apróra kikérdezi: Lószőrből vannak-e a matracok, hintaszéket adnak-e a hálóhoz, hát varróasztalkát? Máskor menekül a bőbeszédű és korlátolt asszonyság elől az anyja kis, kertre néző szobájába, az ágyra kuporodik, s egészen szerencsétlen. – Megőrjít ez a Kónyáné, anya, nem bírom!

    Ilyenkor Juliskát emlegetik, régi mindenes lányukat a Damjanich utcában. Kedves falusi lány volt, tört, zúzott, minden repült a keze alól, tányér és bögre csattant a konyhakövön, s utána az óbégatás: – Elsején tessék levonni a béremből, de igazán! – Erre soha nem került sor. Juliska pontosan elsején megkapta a bérét, ehhez ragaszkodott Szűcs Mihály. A leánynak ugyanis súlyos kötelezettségei voltak – a hosszú esztendők során négy különböző apától négy egészséges fiúgyermekre tett szert. A gyerekek nyári vasárnap éjszakákon a közeli Városligetben fogantak, betetézéseként körhinta és sramlizene mámorának. A vastagodó Juliska hiába igyekezett felidézni a boldog apa arcát, az nyomtalanul semmibe veszett nevével, lakcímével együtt. A szoptatási időszak néhány hónapjára a csecsemő a Damjanich utcában kapott szállást, s hála Szűcs Mihályné lelkiismeretes gondoskodásának Juliska időnként a Szűcs-gyerekekhez hasonlóan jól szoktatott, izmos fiúcskákkal állított be péceli szüleihez.

    – Züllött fehérnép – mondták a Damjanich utcai bérház lakói –, nem tartanám a serdülő lányaim mellett. – Nem féltem a lányaimat – felelte Szűcs Mihályné, a férje pedig úgy vélekedett, hogy mindenki a maga módján szórakozik, a tisztességgel nincs baj, míg sajátjából fizeti a cehhet.

    Az öregasszony kezét összekulcsolva álldogált a lányai gyerekkori mellszobra előtt. A három gyerek mindig sovány volt, örökké éhes. A trampli Juliska hetenként négy, hatkilós kenyeret dagasztott, s vitte kockás kendővel letakarva hosszú szakajtóban a pékhez. Ott számot nyomtak rá, az együtt sült szép pirosas-barnára a tésztával. Felejthetetlen íze, szaga a friss félbarna köményes kenyérnek, a gyerekek lámpaoltás után mezítláb lopakodtak a konyhába egy-egy karéjért.

    Az étrenden gyakran szerepelt paprikás krumpli. Kolbásszal vagy anélkül. Gulyásleves, főtt tészta. Gergely iskolából jövet körülszimatolt a konyhában, s ha nem észlelt semmiféle előkészületet, egy-két, a hóna alá csapott könyvvel loholt az antikváriumba. Ilyenkor vajas kenyér volt az ebéd, párizsival. A három gyerek perselyben pénzt gyűjtött, három rózsaszínű cserépmalacban kétfilléresek, tízfilléresek. Vilma perselye többnyire üres volt. Nyugtalanította a pénz; néhány napig ellenállt, azután sietősen túladott rajta. Ő, az anya, olykor rövidlejáratú kölcsönöket vett a malacoktól, kés hegyével kotorta ki gyomrukból a rézgarasokat. Egyik este kifelé indult a sötét gyerekszobából. Fojtott, heves zokogás hangja megállította. A négyéves Dóri sírt, akkor már fuldokolva, kétségbeesetten – Dóriból ömlik a könny, mint az áradat, megállíthatatlanul –, s ahogy magához emelte a kicsi, hálóinges alakot, nedves volt a párnája, sovány nyaka gödrében tócsányi víz, az arca, tenyere merő lucsok. Motyogás, sóhajok és nyögdécselés után sikoltotta ki a bánatát.

    – Miért az enyémet… miért éppen az én pénzemet vetted ki?

    Szíven találta a szemrehányás, megdermedt. A sötétben így szólt Vilma:

    – Ne hidd, anya, nem a pénzért búsul. Azt képzeli, hogy vele senki sem törődik. Fütyülnek rá, mert a legkisebb.

    Gergely mordult egyet a szoba sötét sarkából, egy érthetetlen szót Dóri felé. A kislány menten abbahagyta a sírást, szinte a lélegzést is, majd a párnájába temetkezett, s ő rémülten igyekezett lefogni meg-megvonagló testét. Gergely verést érdemel! Dóri szegényke ideges és érzékeny, az az egy érthetetlen szó szinte az önkívületig fokozza kétségbeesését, dobálja magát… Hiszen nevet! Fojtott kuncogás a párna mélyéből, s egyre viharzóbb jókedv a sötét gyerekszobában, Vilma önfeledten sikong, Gergely mintha vakkantana, és a vékony, ujjongó hangocska…

    Három gyerek, meglehetősen baráttalanok, mert szenvedélyesen ragaszkodnak egymáshoz, maguk kitalálta vad játékaikhoz nincs szükségük idegenre, s akkor, néhány döbbenetes másodpercig ő is e szoros közösségen kívül állónak érezte magát.

    Szakadt róluk a ruha, a cipőtalp levált, mert késő estig a Városligetben rúgta a labdát Gergely és a két lány, mindig mindenben együtt ők hárman. Vilma hajba kapott utcagyerekekkel, sebeket ejtett és kapott, lábán és karján kéken-zölden tarkálló foltok. Meggondolatlan, szórakozott. – Hol a zsebkendőd? Hol a hajszalagod? – Az ám, hol van? Elhagyta valahol. Egyszer elveszítette a háromesztendős Dórit, s míg kereste szerteszét a Ligetben, a kislányt egy rendőr hazakísérte a Damjanich utcába.

    Kitört a háború. Az 1915-ös év telén a két nagyobb gyerek nem ment iskolába, mert lábujjuk kibújt a cipőből. – Csak nem betegek? – aggodalmaskodott az apjuk, amikor a karácsonyi vakáció elteltével is hallotta elnyűtt tornacipőben surranó lépteiket fönn a galérián, ő némi mellébeszélés, kertelgetés után kimondta: – Nincs cipőjük – és mert úgy érezte, hogy ennek bevallásával megalázza férjét, sírva fakadt.

    Mihály lázas munkába kezdett, szegény jó, tehetetlen Mihály… Lábujjhegyen járt a háznép – apa dolgozik! Elkészült a „Kőfaragók. Az őszi tárlat zsűrije visszautasította. Végül ötszáz koronáért megvette az Új Köztemető mellett a milliomos sírkő gyáros, hatalmas telepe bejáratánál állította fel reklámnak, talapzatába vésette a cég nevét, és hogy alapíttatott 1856-ban. Mihály azt mondta: – A vén uzsorás tisztában van vele, hogy a „Kőfaragók nagyobb értéket képvisel, mint az egész szemét telepe! – de ötszáz koronával a zsebében Krőzus volt, s máris indult a gyerekekkel cipőt vásárolni.

    Az öregasszony összekulcsolt keze kis, lemondó mozdulatra nyílt, hátat fordított a lányai gyerekkori mellszobrának. Az íróasztalon kis agyagfigura, fiatal leányakt, szintén a férje munkája, tulajdonképpen egyetlen sikeres műve – Szűcs Mihályné könnyedén sóhajtott, mert lelkében ez volt az a seb, amely érintésre még érzékeny, de évtizedek alatt megszokott, és már nem is valódi fájdalom.

    Az íróasztal fölötti falat elborítják Dóri könyv-illusztrációi. Mostanában megint van munkája, s ez mindennél előbbre való. Közel három évig mellőzték, gyanakvással méregették, és miért? Az ember igazán nem tudja, hogy nevessen vagy sírjon. Mert háború előtt készített illusztrációkat jobboldali lapoknak és folyóiratoknak is. A negyvenes években a Hitlerrel szövetséges Magyarország sajtója túlnyomó többségében jobboldali volt, és valamiből élni kellett! Dóri nyugtalan lélek, s ha még kívülről is támadás éri, egyensúlya felborul. Érzékeny és képzelődő, néha megdöbbenti az embert egy semmi kis esemény felnagyításával. Elég egy közönyös szó vagy hűvös tekintet, s Dóri fenyegetettnek látja egész létét, kietlen a jelen, a jövő. Nincs nyomasztóbb látvány, mint a magányosan gunnyasztó Dóri néma vívódása, az ember töri a fejét, ugyan miféle szerencsétlenség érte ezt a szegény, szegény gyereket? Ilyenkor legjobb elkerülni, a kérdezősködéstől isten őrizzen! Dóri motyog valamit beteg-bágyadtan:

    – Semmi bajom.

    Vagy maga elé fohászkodik:

    – Bár meghalnék!

    Máskor nyöszörög:

    – Hagyjatok békében, jaj, hagyjatok!

    S valóban, legokosabb hagyni, míg fullasztja a mondanivaló. Akkor megjelenik, mint sötét árnyék, mint maga a végzet. – Anya, rettenetes, hogy én mit érzek. Nem bírom elviselni. – S most már kérdezheti: – Mi történt, édes fiam? – Dóriból árad a szó, olyan meggyőző érvekkel támasztja alá helyzetének reménytelenségét, hogy az ember vele együtt zuhan a legsötétebb kétségbeesésbe, noha ismeri Dórit. Eltelik huszonnégy óra, és derűsre fordul a világ, megint csak egy szótól, egy semmiségtől.

    Az utolsó három esztendő nehéz volt Dórival. Háború után a szerkesztőségek nagyrészt kicserélődtek, átalakultak, a lapok jóval kisebb terjedelemben jelennek meg, s változott a belső tartalom, maga a szerkesztőségi élet. Könyvkiadó vállalatok, amelyek munkával látták el Dórit, megszűntek, újak létesültek új vezetés alatt, s Dóri e forrongva alakuló új világ küszöbén kívül maradt. Az új színházi lapot szemüveges írónő szerkesztette, régi ismerős. Dóri jelentkezését azzal utasította vissza: – Jobboldali emberekkel nem dolgoztatok. – A rosszindulatú és alattomos döfés halálos sebet ejtett. Jobboldali? Politikai természetű megbízás elől mindig kitért. A német megszállás ideje alatt félrevonult, az apokaliptikus időkben emberhez méltón viselkedett – szerencséje a rövidlátó szerkesztőnőnek, hogy nem akad össze vele, Dóri anyjával, mert a jobboldaliságra vonatkozólag alaposan megmondaná a véleményét. Ha olykor – s bizony az utóbbi három évben mind gyakrabban – szenved is Dóri változékony hangulatától, legkisebb gyermeke, helyesebben a Lőte házaspár mellett feltétlen biztonságot érez! S míg ezt bizonygatta magának, lelke mélyére száműzte a röpke sóhajt, amiért Vilma lányának sem anyagi helyzete, sem szűk lakása nem teszi lehetővé az együttlakást. Vilma elsőszülött gyermeke, szavak nélkül is értik egymást, Vilmában folytatódik az élete – az efféle gondolatsornak azonban még idejében féket vet az ember, nehogy az Úristen megbüntesse érte.

    Az íróasztal lapján vázlatok, rajzeszközök, könyvek és füzetek, mindent belep a por, mert Dóri távollétében semmit nem szabad elmozdítani a helyéről. A füzet is úgy fekszik ott, ahogy akkor kiejtette a kezéből – az öregasszony kedves, fonnyadó szája megrándul, önkéntelen pillantást vet a falon függő kis, mozaik-berakásos velencei tükörbe: arcán az új keletű szenvedő kifejezés, s mert szépnek találja tarka mozaikkal keretezett, fehér, még tömött, ápolt haját, és árnyékos szemében a bánatot, egy ideig nem mozdul, a kezét ismét összekulcsolja, s így teljes a kép. A füzet címe: „Negyedszázados harc a reakció ellen." Mintegy tíz nap előtt Dórira nyitotta az ajtót, óvatosan, nehogy zavarja a munkájában. Dóri olvasott, hát mögéje kerülve átölelte a nyakát.

    – Mit olvasol? – kérdezte. Kezébe vette a füzetet, s a címére elmosolyodott. – Gondolod, hogy ettől okosabb leszel?

    Éppen csak, hogy mondjon valamit, nem volt benne rossz szándék. A lánya máris támadt, kiabálva:

    – Ehhez te nem értesz! Ne szólj bele a dolgaimba!

    – Dehogy, fiam…

    – Fogalmad sincs… semmiről, és gúnyolódsz. Tőlem éjjel és nappal olvashatod Marlittot, ha neked az az irodalom, egy szavam sincs ellene…

    Marlittot! Igen, néha előveszi, mióta gyenge a látása, szórakozásból, altatónak. Dóri azonban nagyon jól tudja, hogy ő az orosz és angol klasszikusokon, Schiller drámáin és Goethe művein nevelődött, ma is rajongásig szereti Heine költeményeit, a Hauff meséket, Maupassant-t. Jobban ismeri Jókait és Mikszáthot, mint a gyerekei, de Kemény Zsigmondot és Eötvös Józsefet is. Marlitt! Azelőtt Dóri is szívesen olvasta, ilyen igazságtalanság, ilyen alaptalan támadás!

    Ezzel Dóri is tisztában volt, szégyellte magát, és még jobban nekivadult.

    – Tudod, hogy nekem ez fontos, miért akarsz kiábrándítani?

    Megint csak azt mondta:

    – Dehogy, fiam.

    – Dehogynem! Amiben én hiszek, az nevetséges! Te meg suttyomban misére jársz, mintha nem tudnám. Ártani akarsz nekünk?

    Akkor kiejtette kezéből a füzetet.

    – Ne vétkezz, Dóri.

    Legkisebb gyermekében a megbánás éppoly hevesen nyilvánul meg, mint az indulat. Ő üldögélt kedves kis kertre néző szobájában, a karosszék ős-öreg darab még a szülei házából, s a többi is, a régi ágy, a nyikorgó szekrény, valamennyi viseli még a szörnyű bombatámadás nyomait, de a sok ócskaság között érzi jól magát. Üldögélt, szívét marcangolta a szomorúság. Nem telt egy órába, Dóri befelé somfordált.

    – Ne haragudj, anya, jaj, ne haragudj. – S mert az ő merevsége nem engedett fel azon nyomban, hozzátette: – Olyan boldogtalan vagyok.

    A térdét ölelte, szép, lágy haja zilált volt, s noha szinte mozdulatlan volt, kapkodó ujjain, rebbenő szempilláján, az egész vibráló, áttetszően vékony alakon látszott, hogy az idegszálak micsoda szövevénye van működésben. Dadogott, sírt. Nem megy a munka. Egy szovjet ifjúsági könyvhöz nyolc illusztrációt kell készítenie. A képszerkesztő harmadszor is visszaadta, fanyalog. És másutt is gáncsoskodnak, kifogásokba ütközik.

    – Ne vedd a szívedre, drága gyermekem – mondta akkor. – Bízz a tehetségedben, az nem változott. Új emberek, nem értenek hozzá.

    – A tanulás sem megy – sírta Dóri. – Elolvasom kétszer, háromszor, és nem értem. Józsi megmagyarázza, és nem értem. Úgy ülök a szemináriumon, mintha hülye lennék…

    Mit felelt volna? Hogy végezze a dolgát, és ne tömje tele a fejét olyasmivel, amihez nem ért? Szeminárium! Fiatal papnövendékek járnak szemináriumba, mi keresni valója van ott az ő lányának? Hallgatott erről, hiszen Dóri egy szótól ismét felfortyan; hát ismételte újra és újra, hogy milyen tehetséges, milyen szép sikereket ért el a múltban, várja ki türelemmel, amíg a dolgok rendes kerékvágásba zökkennek…

    Nem érinti meg a füzetet, kár, hogy a szeme elé tolakodott. – Örülj, hogy egy hónapra megszabadulsz tőlem – mondta elutazásuk előtt a lányának, s akkor, végig sem gondolva, úgy érezte, hogy bizony neki is jót tesz majd négy heti szabadság. De jött az első este, és keservesen vágyódott Dóri után. Legkisebb gyereke ideges, változékony, mint az áprilisi időjárás, türelmetlen a férjével, az anyjával, de ki veszi rossz néven tőle? Ha az ember olyan feltétlen bizonyossággal tudja, hogy a gyereke lelkét adná érte – hányszor adta tanújelét, a háborúban, s azután is! – nem fáj az ütés sem. És ami Dóri férjét illeti, a fia sem lehetne jobb hozzá. Vannak dolgok, amiket az ember nem felejt el, ő legalábbis nem felejti el a vejének, amit érte tett, nem, soha.

    Az erkélyen úgy helyezkedett, hogy messziről szemébe tűnjön a Naphegy utcán felfelé bandukoló fia. Akkor majd feláll, integetnek egymásnak, s ha Gergely távozik, ismét az erkélyről vesz búcsút – az öregasszony élvezte az ilyen apró szertartásokat. Lent az útközépen kergetőző gyerekek, de mások se igen közlekednek a gyalogjárón, amelynek háborús sérüléseit hevenyészve toldozták, foldozták. Az agyonbombázott házak emeleteit is jobbára ideiglenesen húzták fel, a Tabán kert felé lejtő oldal pedig egyelőre úgy maradt, beépítetlenül.

    Özvegy Szűcs Mihálynét egyik-másik járókelő köszöntötte, és ő nyájasan bólintott. Jó érzés, hogy a távolodó emberek azt mondják: Milyen bájos, édes öregasszony!

    A félemeleti erkélyen, muskátlik között várta a fiát.

    2

    Ellentétben a nyáriasan nekivetkőzött sétálókkal – sok volt a csupasz láb és kar, nyak és váll – Szűcs Gergely kifogástalan sötétkék tropikál öltönyt viselt, szürke nyakkendőt, egy ujjmozdulattal formálható szürke kalapot, karimája elöl kissé felhajlott, hátul fedte a tarkóját. Némi lomposság a tartásában mutatkozott, túlontúl magas volt és sovány; kiálló pofacsontja alatt az arca beesett, szeme sárgás, ferde vágású. Az öregasszony állva, örvendező mosollyal készült a szertartásra, a férfi azonban csak az erkély alatt kapott észbe, s két lépést hátrálva lagymatagon meglendítette a karját.

    Az erkélyen két kerti szék volt és hozzá kis asztal, a sarokban használaton kívül helyezett jégszekrény, rajta fekete vastepsibe ültetett virágpalánták. Az öregasszony eleinte a fia hátával diskurált, mert az a korláthoz támaszkodva a Gellérthegy sötétzöld tömbjét nézte, szemközt a királyi vár üszkös falait s a távoli Duna világos foltját. Azután kihajolt – le ne törje a muskátlit! – s mert üres volt az utca, szájából messzire fújta a cigarettavéget. Leült, szemben az anyjával.

    – Mit csinálsz egész nap egyedül? – kérdezte.

    – Délelőtt itt van az asszony.

    Lett volna mondanivalója az asszonyról. Gyakran terhére van az együgyűségével; duzzad az egészségtől, melle, hátsó része szétrepeszti a ruhát, mégis naponta beszámol fizikai állapotáról. Egész éjjel fejdobogásom volt, mondja. Nem tudom, mi van velem, csak úgy bujtorog a hasamban, s ezeket részletesen, többször a délelőtt folyamán. S hogy sérti az asszony pártfogó modora, jóindulatú bizalmaskodása, még az „öreg nagysága" is. Mondhatta volna, hogy máskor is meglehetősen magányos, mert Dóri és a férje dolgozik, s a magánélet mellett a munka az, aminek feltétlen tiszteletét megköveteli Lőte Józsi, azonban ha a fia olykor meglátogatja, nem terhelheti apró panaszaival. Tenyere néhányszor végigsimított az asztal tarka térítőjén, a vászon érintésétől Gergely összerezzent, ekkor kezét az ölében összekulcsolva derűsen folytatta: – Délután alszom egy jót a karosszékben, este átjönnek Vilmáék.

    – Mindennap?

    – Mióta Dóriék elutaztak, mindennap. Itt vacsoráznak, kártyázunk.

    – Mit?

    Kurta kérdéseit a foga között mormolva lökte ki a férfi. Nem nézett az anyjára, nyugtalanul rebbenő, igen fényes, sárgás tekintete még egyre a Gellérthegy és a Dunából megmutatkozó távoli folt felé kalandozott.

    – Preferanszot. Vilma szórakozott játékos, de Rudi mester, ő és Dóri. Engem szidnak. Ha elrontok egy kontrát, Dóri képes sírva fakadni. Mondom, mit akarsz tőlem, édes gyerekem, hetven éves vagyok. – A ravaszkás mosoly, és a halkabbra fogott hang mintha titkot leplezne le. – Pedig fiatal koromban ugyanígy játszottam. Ha Szűcs nagyanyád látogatóba jött dunántúli falujából, preferanszozással teltek az esték. Akkor a férjem és az anyósom, most a lányaim és az unokám, istenkém, de furcsa.

    – Emlékszem – mondta Gergely –, mennyire tetszett nekünk, hogy nagymama kis fogatlan vénség létére kitűnő kártyás. Erre emlékszem, és a csomagokra. Húsvétkor festett tojás és valami édes tésztamasszából formálva madár, ló, kutya, nap és hold, virágok, fauna és flóra, az egész világegyetem.

    – Finom linzer volt. Mindig nagy pakkal érkezett. Karácsonykor fél disznó, két sonka, oldal szalonnák, bödön zsírban karaj, hát volt miből jól tartanunk őt. Igénytelen kis öregasszony volt, derék jó asszony, még pénzt is dugott apádnak a semmi kis nyugdíjából. – Hirtelen észbe kapva mentegetőzött: – Unod, ugye, fiam, eleget hallottad a régi históriákat.

    – Nem tesz semmit. – Végre szembe fordult az anyjával, és lomhán elnyújtózott a karosszékben. – Mesélj, anya.

    Ez kellemesen érintette az öregasszonyt. Ritkán fordult elő, hogy a gyerekeinek amúgy szíve szerint beszélhetett a régmúlt időről, amelynek boldog napjait híven megőrizte az emlékezet, és száműzte mindazt, ami fájdalmas és rút – ritkán adódott rá alkalom, mert a gyerekei félbeszakították: – Tudom, anya, ezt már mesélted. – Dóri, aki oly kiszámíthatatlan, mint a tavaszi égbolt, néha vadul fenyegető, máskor szelíd verőfény, jó hangulatában elüldögél vele, szívesen hallgatja a régi történeteket, de mostanában szaporodik a munkája. Vilma türelmes hallgató, de hát Vilma szórakozott, az esze másutt jár. Az ember a múltba feledkezik, bőségesen részletezi fiatal lány korának valamely eseményét, mindenestül megtelik édes ízekkel, Vilma látszólag csupa odaadó figyelem, azután megszólal: – Anya, Rudinak összesen három alsónadrágja van. Most kapni készen… – Gergellyel pedig az a helyzet, hogy három, négy hétig sem mutatkozik. Dóri férje osztálytársa volt, jó barátja, az utóbbi években pedig egyre hidegebb közöttük a viszony. Pontosan 1946 ősze óta, Lőte Józsi akkor tért haza orosz fogságból. Régebbi vitáik soha nem fajultak ellenségeskedéssé. Józsi már mint kis gimnazista szocialista eszmékért lelkesedett, Gergely a természettudományokért. A haladás eszköze a tudomány, s annak csupán kis részletkérdése a szocializmus – ilyesfélét állított Gergely, míg Lőte Józsi azt vitatta, hogy a tudomány szocializmus nélkül hozzáférhetetlen a tömegek részére. Két nagy kamasz, a vége verekedés volt, a földön hemperegtek, Dóri az egyiket is féltette, a másikat is, mert rajongásig szerette a bátyját, és már akkor is, mindig Józsit. Mi történt azóta? Hiszen a háború éveiben Gergely rendíthetetlenül kitartott a barátja mellett. Szállást adott a katonaszökevény Józsinak. Mégis elkapták, és büntető századdal a frontra küldték, mert Józsinak nem volt nyugsága a biztonságos lakásban.

    Hát mi történt közöttük negyvenhat után? Józsi feleségül vette Dórit, istennek hála boldogulnak, és forrón, bizalommal szeretik egymást, noha Józsi túl van a negyven esztendőn, és Dóri, a legkisebb Szűcs-gyerek is közel negyven éves, az ember mintha álmodna! Dóri első házassága nem sikerült; kedves, könnyelmű fiú volt a férje, szegény Dóri nagy árat fizetett elhamarkodott cselekedetéért. Most a feddhetetlen jellemű Lőte Józsi mellett nem érheti baj, mert Józsi korrekt úriember, ha még úgy ragaszkodik is az elvtárs megszólításhoz.

    Megjött orosz hadifogságból, és máris éles szóváltásba elegyedett Gergellyel, nem is egyszer, hanem sorozatosan. Gergely naponta átjött a Naphegyre – a Gresham-palotában van szép garzonlakása – egyre zordabb volt, izgatott, harcra kész, és valósággal provokálta Józsit, annak higgadt érvelését esztelen dühvel, ordítva, sértőn és személyeskedőn cáfolta. Dóri magatartása is ingerelte, mert Dóri, annak ellenére, hogy némelykor már remegve és sírva, öleléssel és simogatással csillapította a bátyját, félreérthetetlenül a férje mellett foglalt állást. Azután a két férfi kerülte egymást, Gergely mind ritkábban mutatkozott a Naphegyen, akkor is kifejezetten az anyja látogatására. Az ő kis szobájában üldögélt egy órát. Dóri rimánkodott, hogy jöjjön be hozzájuk. – Dolgozzatok nyugodtan – mondta Gergely –, én máris megyek. – S ha a húga szeme megtelt könnyel, nevetés, sírás egymást váltja Dórinál, Gergely kelletlenül követte, elszívott egy cigarettát a sógorával, és udvariasan társalgott semmiségekről.

    Áldatlan helyzet. Az öregasszony egy sóhajtásnyi idő alatt végigjárta az elmúlt esztendőket, és leszögezte, hogy világéletében gyűlölte a politikát. Miért nem tudnak békességben élni az emberek? Azelőtt is politizáltak, de nem így, nem ment az vérre.

    Azután máris folytatta, ahol abbahagyta.

    – Ti nem ismertétek a nagyszülőket. Az öreg Szűcsöt én sem, meghalt, mielőtt apáddal találkoztam. – Révetegen elmosolyodott. – Öreg! Negyvenkét évet élt szegény. Az én anyám is. Az átlagos életkor kitolódott, én már azt is jócskán túlhaladtam.

    – Anya!

    A fájdalmas kiáltás úgy érte, mint a balzsam, mint lágyan simogató ujjak. De jó kettesben a fiával, szép alkonyaton, kis szellő is kerekedett, remélhetőleg nem hoz esőt Dóriéknak. S most már mesélt, élvezettel, mert a fia arcán valódi érdeklődés mutatkozott.

    – A preferanszot Dunántúlról hozták apádék, meg a másféleségüket beszédben, szokásokban, olyan kis fiatalnak, mint én akkor, eleinte nehéz volt… Mi otthon rendezett körülmények között éltünk, Budapest fejlődött, az építészek szépen kerestek, a papa, Marty Pál neve közismert volt. Nálunk minden csillogott, az ablaküveg, a parkett, a kilincsek, az eszcájg, ha meglazult egy székláb, szalajtottunk mesteremberért. A szüleim beosztással éltek, mint afféle felfelé törekvő polgárok. Kiválasztották a szolidat és finomat, ha áruról volt szó, ha társaságról. Az osztálytársnőim közül azzal érintkezhettem, akiről mama előzőleg informálódott. Negyedik polgáriba is a mindenes lány kísért, viaszosvászon bevásárlótáskával, de csak a Vadász utcáig, s kért, hogy el ne áruljam a mamának. Otthon megszoktam a jómódot, apád mellett volt részem nélkülözésben, de a szegénységet csak akkor érzem zavarónak, ha szaga van. – Mosolyogva, kényesen elfintorította az orrát, azután fia arckifejezéséről eszébe jutott, hogy Gergely az esztendők folyamán nem először hallja tőle ezt az „aforizmát", hát kissé restelkedve mondta: – Szólj, ha unod, fiam.

    – Nem unom. – Az órájára nézett. – Megvárom Vilmáékat.

    – Velünk vacsorázol.

    – Jó.

    – Rudi boldog lesz.

    – Szokatlan – mormolta a férfi –, egészen szokatlan, hogy valakit boldoggá teszek. – Az anyja készülő tiltakozását elintézte egy kézlegyintéssel. – Csinos kislány lehettél, csinos kis úrilány.

    Az öregasszony méltatlankodott.

    – Minden fiatal lány csinos. Én szép voltam!

    – Azért nem engedtek egyedül járkálni?

    – Szó sincs róla! – felélénkült, s mint máskor, ha volt közönsége, akár a villamoson egy idegen úr, akiben látható érdeklődést keltett a kellemesen csevegő anya egyik vagy másik szép lányával, a hanglejtésében, a szájmozgásában volt némi mesterkéltség. – Akkoriban feltűnő jelenség volt egy jól öltözött, magányos fiatal lány, az ismerősöknél elítélő beszéd tárgya, mama szerint csak masamódok szaladgálnak egyedül az utcán. Hozzánk neves és divatos festők, szobrászok jártak, akikkel a papa mint építész, összeköttetésben volt, egy bizonyos körben számon tartottak minket. Mama ilyesmiből presztízskérdést csinált, adott a formákra. A délutáni órákban nevelőnőm volt, német, később francia, együtt sétáltunk.

    – Unalmas lehetett a fiatalságod – dünnyögte a férfi.

    – Talán nem. – Maga elé merengett. – A rend, persze, kissé egyhangúvá teszi az életet. Néha fellázadtam, először tizenhat éves koromban. Duse vendégszerepelt Pesten, az Aréna úti színházban. Sötét külvárosnak számított ez akkor, mama hallani sem akart arról, hogy kimenjek a perifériára, kísérő nélkül, ő pedig gyengélkedett. Látnom kellett Dúsét a Kaméliás hölgyben. Tombolásomnak mama végül is engedett…

    Abbahagyta, mert Gergely hirtelen hátrább rukkolt a nádszékkel, a lábát egészen kinyújtotta, s az utca felé fújta a cigarettafüstöt. Anya képes volna tizedszer, századszor elmondani kirándulását az ötven egynéhány év előtti Duse-előadásra! Ismerik valamennyien, legapróbb részletéig. Anyának hímzett tarsolya, ujjatlan köpenye volt, kapucnival, alatta a mellen keresztbe kötött kendő. Hideg és eső, kocogó konflis az Andrássy úton – talán még Sugár út? Fáklyás ember gyújtogatta a gázlámpákat. A kávéházakban, minden utcasarkon zene szólt, anya a fejét sem fordította arra, otthon úgy tanította az anyja, Marty Pál jó nevű építész felesége, hogy fiatal lánynak nem illik bebámészkodnia kávéházak ablakán. Duse sírt, valódi könnyekkel, harsogva fújta az orrát, többen nevettek – a külvárosi színház karzatán sok volt a proli –, anya csuklott felindulásában – nagyjából így szólt a történet.

    És ha mégsem emlékszik pontosan minden részletére? Egyszer talán kocsirakomány aranyat fizetne, hogy az anyja szájából hallja a Duse-históriát. A hangjához, édes arcához, elbájoló lényéhez hozzátartoznak az emlékei is. – Mi is volt az a lázadás, mesélj, anya – ha mindjárt így szólt volna! Késő, elmúlt a pillanat.

    A muskátlik fölött ismét az utcára fújta a cigarettavéget, e mozdulatban volt valami a külsejével ellentétes hetyke ügyesség.

    – Vigyázz – intette az öregasszony –, eltalálsz valakit.

    – Majd szól.

    Egy ideig csönd volt, s hogy ne mélyüljön el, az anya némileg kényszeredetten kezdte:

    – Én már akkor mint fiatal lány – köhintett, mert mellében a vékonyka, távoli sípszó elfátyolozta a hangját – megfogadtam, hogy a gyerekeimet majd másként nevelem. Függetlenül merev szabályoktól, hogy szabadok és boldogok legyenek otthon, a szülői házban. Később már oly keveset tehet az ember… egy öregasszony. Felnőttetek, jártok a magatok feje szerint, a beleszólás egyben felelősség, hogyan vállalhatnám? Apátokhoz mindig fordulhattatok; ő nagy művész volt, és okos, igaz ember.

    Fürkészte a fiát, vajon mit rejt a mozdulatlan arc? Nem, istennek hála, egy életen át sikerült őket megtartani hitükben: az apjuk nagy tehetség volt, fényesen induló karrierjét feláldozta a családért, amikor elvállalta a biztos fizetéssel és lakbérrel járó rajztanári állást. Gyenge fizikuma nem győzte az otthoni munkát is, félreállt, lemondott. A valóság tudója egyedül ő, szegény Mihály, szegény könnyelmű, tehetetlen Mihály…

    Gergely mozdulatlan arca nem árulkodott. Anya gyengéje tiszteletre méltó, s oly kevéssé nevetséges, mint a vak ember botorkálása a látónak. Ők hárman, testvérek, már a gyerekszobában megállapították – talán kilenc éves volt akkor, Vilma tizenhárom, Dóri iskolába sem járt –, hogy apa „ügyesen rajzol". Nem szobrász. Az ifjúság kegyetlen tárgyilagosságával bírálták azt a szeretetre méltó, ügyefogyott, mellőzött lángelme pózában fanyalgó, de alapjában véve elégedett, meglehetősen felelőtlen embert, aki az apjuk volt. Anya, aki oly beszédes, közlékeny természet, közel fél évszázad óta takargatja apa emberi és művészi fogyatékosságait. Előfordult – ritkán –, hogy így búcsúzott a gyerekszobában: – Apátok fontos ügyben tárgyal. Képzőművészeti társaság alapításáról van szó. Vagy: Képzőművészeti folyóirat szerkesztésével akarják megbízni. Jó késő lesz, mire megjön, ne várjátok, én is lefekszem – és egy téveteg mosoly, kattant a villanykapcsoló, anya műásítással elvonult. A sötétben azt mondta egyik vagy másik gyerekhang: – Ül az ebédlőben, várja apát. Nem akarja, hogy úgy bejöjjön hozzánk… Éjféltájt botorkáló léptek, apa izgága kiáltozása. – Érdekli a véleményem? Megkapta, Pólácska, megkapta. Tehetségtelen barom vagy, ezt feleltem… – Ők hálóingben topogtak a kulcslyuknál, lökdöstek egymást, és rogyadoztak a hangtalan nevetéstől, hallatlanul tetszett nekik kurta kecskeszakállas, sovány, ittas apjuk. Anya is nevetett, s míg gyöngéden tuszkolta férjét a hálószoba felé, hallatszott: – Nem szívesen gorombáskodok, Pólácska, hát csak annyit mondtam neki: – Tudod, mi lehettél volna te Maillolnál? Házmester, édes öregem, legkedvezőbb esetben házmester…

    Maillol, Aristide Maillol, az örökké visszatérő varázsos név! Maillolnak igen nagy véleménye volt Szűcs Mihályról, Maillol ajánlotta az 1898-as tavaszi tárlat zsűrijének figyelmébe fiatal magyar tanítványát. A „Vágy" című kis leányaktnak komoly sikere volt. Apa első és egyetlen valóban művészi alkotását – mi sem jellemzőbb az akkori magyar kormány szűkkeblű kultúrpolitikájára, mondogatja anya – egy Budapesten tartózkodó neves angol versenyistálló-tulajdonos vásárolta meg. Az 1898-as tavaszi tárlaton kiállított kis bronzfigurát méltató bírálatok anya ereklyéi közé tartoznak, valamint Aristide Maillol néhány levele.

    Hogyan került Szűcs Mihály dunántúli falujából Maillol párizsi műtermébe? Hogyan sikerült megalkotnia a „Vágy"-at, ezt a kis remekművet? Örök rejtelem. Rajztanár volt, őszülő szakállú, kopottas rajztanár. Távozása a világból nem végleges, míg élteti az emlékezés. Élénken látja még eres, öreg kezét, homlokán és orra tövében a mély redőket, kaján siheder-mosolyát, ha éjszaka megtért fontos tárgyalásairól, pillantását, ahogy elmélyülten tologatja a sakktábla figuráit. Látja még a kis öregasszonyt is, aki holnap már szintén emlék – s hirtelen rávetette sárgás tekintetet az egyenes derékkal feleletre várakozó, alkonyba vesző alakra.

    – Igen – motyogta rekedtes hangon –, valamennyien érezzük apa hiányát. Dóri elveszítette a mesterét – s örült, hogy képmutatás nélkül támogathatja az anyja fetisizáló érzelmességét, mert pedagógusnak valóban kiváló volt Szűcs Mihály – és én is, nehéz helyzetekben…

    Nem folytatta, mert az anyja arcán máris riadalom mutatkozott.

    – Történt valami, édes fiam?

    A kérdést várta, s talán éppen ezért, szándéka ellenére, türelmetlenül elutasította:

    – Mi történt volna? Élek, mint hal a vízben.

    Az öregasszonyba egyre mélyebbre hatolt a nyugtalanság tövise. Gergely munkahelyén kellemetlenkednek? A berlini kiküldetés arra vall, hogy méltányolják a szakértelmét. Nem jelent semmit, a régi embereket nem kedvelik, ezernyi módja van a szekatúrának, legutóbb Bors Máté, régi hűséges barátja beszélt erről. A további kérdezősködéstől elállt – a fia belefojtja a szót.

    Az öregasszonyt annyira nyomasztotta a mondanivaló, hogy átsuhant rajta a vágy, bár a fia helyett egy kedves, érdeklődő barát foglalná el a szemközti karosszéket, valaki a múlt időkből, tanúja az életének, s együtt, élvezettel idéznék fel az emlékeket. Hol van a néhány régi barát, ifjúságának társai! Lassan egyedül marad. Vannak felvillanó arcok, képek, események, amelyeket csupán az ő emlékezete őriz, s egykor majd vele együtt elenyésznek. De legkedvesebb embere, Bors Máté még itt van, istennek hála, a nyolcvan esztendejével egészséges, egy hete sincs, hogy felgyalogolt hozzá a Naphegyre, selyempapírba csomagolva egy szál rózsa. Máskor ibolyát hoz, kis cserép primulát, drága, drága, öreg! Nem állta tovább, odaszólt a fiának:

    – A napokban meglátogatott Bors Máté.

    – Még él?

    A közönyös hang bántotta az öregasszonyt. Bors Máté a férjének gyerekkori pajtása, mindvégig odaadó híve volt. Kiváló, nagyműveltségű és igen derék ember, minden tiszteletet megérdemel.

    – Él – felelte.

    – Miiből?

    – A fiánál lakik. De van nyugdíja is.

    – Amit manapság nyugdíj címén adnak – mondta Gergely –, az csupán megnehezíti az éhenhalást. Latin-magyar szakos volt az öreg?

    – Igen, az utolsó jó emberem, az egyetlen, aki kitartott apád mellett – s mert ez némileg rendreutasításként hangzott, sietve folytatta: – Panaszolja, hogy a fiát piszkálják a hivatalában. Újra és újra lekáderezik – micsoda új fogalmak!

    – Hol dolgozik?

    – Valami állami vállalatnál helyettes könyvelő. Gyanús személy, mert háború előtt a Nemzeti Bank egyik cégvezetője volt. Nagyon képzett, valódi – s majdnem folytatta, ahogy a szájára kívánkozott: poliglott, de most érzékenyebb volt a fia csúfondáros mosolyára, hát nyelt egyet – nyelvtehetség, talán az is szemet szúr. Mintha nem az volna döntő, hogy jól és becsületesen végzi a munkáját.

    A férfi legyintett.

    – Az

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1