Híres magyar asszonyok kalandjai

PIVÁRCSI ISTVÁN

HÍRES MAGYAR

ASSZONYOK KALANDJAI

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Palatinus, 2003

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-214-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

ANJOU MÁRIA ÉS

HEDVIG KIRÁLYNŐK

ANJOU

A korai középkor jellegzetes ellentmondásai közé tartozott, hogy hatalmának biztosítása érdekében a mindenkori uralkodó híveinek saját birtokállományából rendszeresen birtokokat adományozott, ugyanakkor a túlzott mértékű, folyamatos birtokadományozás a központi hatalom szétforgácsolódásához és a királyi hatalomtól egyre inkább független közigazgatási egységek kialakulásához vezetett. Nem volt ez másként Franciaországban sem, ahol a X. század során az uralkodói hatalomtól csak névlegesen függő grófságok egész hálózata alakult ki. Ezek közé tartozott a nyugat-franciaországi Anjou is, amelynek urai később hercegi rangra emelkedtek. Az Anjou tartomány első hűbérura a normann származású Vörös Fulk (909–942) volt, aki a Karoling házból származó nyugati-frank uralkodóval, III. (Együgyű) Károllyal (893–898) szemben erős tartományúri hatalmat tudott kiépíteni magának. Későbbi leszármazottja, IV. (Igazságos) Gottfried (1129–1151) sikeres szövetségre lépve Angliával elnyerte I. Henrik (1100–1135) angol király leányának, Matildnak a kezét. Közös gyermekük – a Plantagenet-ház alapítójaként – II. Henrik (1154–1189) néven Anglia királya lett, így Anjou egy időre angol birtok lett. II. Fülöp Ágostnak (1189–1223) 1205-ben végül mégis sikerült a francia fennhatóságot visszaszereznie Anjou felett, amelyet ettől kezdve a francia királyok másodszülött fiai, illetve azok leszármazottai örökölhettek.

VIII. (Oroszlán) Lajos (1223–1226) francia király kisebbik, Károly nevű fia nemcsak Anjou tartomány birtokosa volt, hanem IV. Orbán (1261–1264) pápa támogatásával a pápai hűbérnek számító Szicília királya is lett, amelyet azután 1266-ban egyesített a Nápolyi Királysággal. 1282-ben azonban Anjou ellenes felkelés robbant ki a Szicíliai Királyság fővárosában, Palermóban: ez volt az úgynevezett szicíliai vecsernye. I. (Anjou) Károly (1266–1285) alul maradt ebben a küzdelemben, így Szicília a spanyol Aragóniai-ház fennhatósága alá került, Nápolyt viszont meg tudta tartani. I. Károly – a kor szokásainak megfelelő, dinasztikus kapcsolatokra épülő szövetségi politikát folytatva – fiát és örökösét, Sánta Károlyt – aki később II. Károly (1285–1309) néven Nápoly királya lett – összeházasította 1270-ben Máriával, V. István (1270–1272) magyar király leányával. Mária királyné tizenöt év alatt nyolc fiú- és öt leánygyermeket szült a nápolyi Anjou-ház számára, egyben ez a házasság alapozta meg az Anjouk magyarországi trónigényét is, hiszen már III. András (1290–1301) trónra léptekor II. (Anjou) Károly bejelentette a fia, Martell Károly számára a magyar trónigényt, majd annak korai halálát követően unokáját, Károly Róbertet támogatta a magyar korona megszerzésében, és ez végül sikerrel is járt.

AZ ANJOU-CSALÁD MAGYARORSZÁGON

III. András (1290–1301) király, az utolsó Árpád-házi uralkodó idején, Magyarországon is jelentősen megerősödött a tartományúri rendszer. Az Árpád-ház kihalásakor a tartományurak – bár némelyikük aspirált a magyar trónra, csak a többi ellenében nem volt egyiknek sem reális esélye rá – a saját érdekeiknek megfelelő személyt igyekeztek trónra juttatni. Az Anjou-házból való Károly Róbert esélyeit nagyban növelte ugyan az, hogy az ország déli felének tartományurai (Subicsok, Babonicsok, Frangepánok) mellett maga a pápa – ezzel együtt pedig a magyar keresztény egyház – kiállt hatalomra kerülése mellett, ám végül csak a cseh Vencel (1301–1305) és a bajor Ottó (1304–1307) dicstelen uralkodása után léphetett a magyar trónra. A legnagyobb magyar kiskirály, a felvidéki Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halálával királyi hatalma végképp megszilárdult, és intézkedései révén Magyarországot Európa egyik legszervezettebb és leggazdagabb államává, „az országok úrnőjévé" tette. Károly Róbertnek első három házasságából nem született gyermeke – bár született házasságon kívül egy törvénytelen fia, akit Kálmánnak hívtak –, ám negyedik házassága már bővelkedett a gyermekáldásban. Az 1320-ban feleségül vett negyedik asszonya Lokietek Erzsébet, I. Ulászló (1305–1333) lengyel király leánya volt, és házasságukból öt fiú: István, Károly, László, András és Lajos született. A matuzsálemi kort megért Lokietek Erzsébet négy fiát temette el, hármat: Istvánt, Károlyt és Lászlót még gyermekkorukban elveszítette, a negyediket, az 1327-ben született Andrást pedig 1347-ben gyilkolták meg Nápolyban.

FÉRJGYILKOSSÁG NÁPOLYBAN

Bölcs Róbert (1309–1343) nápolyi király úgy döntött, hogy az oldalági fiúörökösöket – az Anjou-ház úgynevezett Durazzói-ágát – figyelmen kívül hagyva leányunokáját, Johannát teszi meg utódának. Szokatlan döntéséhez sikerült elnyernie az ekkoriban Avignonban székelő pápai udvar támogatását is, de mindehhez szükség volt egy megbízható támaszra is, ezért Bölcs Róbert elérte, hogy Károly Róbert, magyar király András nevű fia feleségül vegye Johannát. Amikor azonban Bölcs Róbert meghalt és Johannát megkoronázták, akkor a magyar udvar mindenáron azt akarta elérni, hogy Andrást is társuralkodóként királlyá koronázzák. A hatalmát féltő Johanna viszont inkább megölette férjét, mint hogy osztoznia kelljen vele a hatalmon:

„Lajos, Magyarország királya, Nápoly királynőjéhez.

A szemérmetlen élet, amelyet már előbb is folytattál, a királyi méltóság elfoglalása, a büntetés elhanyagolása és az ezt követő mentegetődzés azt bizonyítják, hogy férjed meggyilkolásában bűnös voltál. Ezért megemlékezzél róla, hogy élnek a bűnök megbosszulói, a halhatatlan istenek. Légy egészséggel, [kelt: 1345]"

András herceg meggyilkolásakor már bátyja, I. (Nagy) Lajos (1342–1382) ült a magyar trónon, aki bosszúhadjáratok sorát indította a férjgyilkos – és már házassága alatt szeretőket tartó, igencsak ledér életet élő – Johanna nápolyi királynő ellen. VI. Kelemen (1342–1352) pápa azonban Johanna mellé állt, mert tartott a nápolyi és a magyar trón egyesítésétől, és emiatt az itáliai politikai egyensúly felbomlásától. Így végül I. (Nagy) Lajos katonai sikerei ellenére sem tudta Nápolyt megszerezni, bár a trónigényét egészen 1380-ig fenntartotta. Végül 1380-ban az Anjou-ház Durazzói-ágából származó (Kis) Károly hercegre testálta ezt a nápolyi trónigényt.

1378-ban egyházszakadás következett be, mert 1303 óta először választottak új pápát Rómában VI. Orbán (1378–1389) személyében, ám az Avignonban összegyűlt hat bíboros VII. Gergelyt (1378–1394) ellenpápává választotta. Johanna királynő az ellenpápa mellé állt, ezért bosszúból VI. Orbán pápa elismerte a magyarországi Anjouk nápolyi trónigényét. Az ekkor már betegeskedő I. (Nagy) Lajos maga helyett Durazzói Kis Károly herceget küldte el Itáliába, aki 1381-ben bevette Nápolyt, ahol rövidesen királlyá koronáztatta magát, a foglyul ejtett Johannát pedig börtönében megfojtatta.

MAGYARORSZÁG KIRÁLYNŐJE

I. (Nagy) Lajos hódításaival és diplomáciai tevékenységével Magyarországot a középkori Európa elismert nagyhatalmává tudta tenni. Hűbéri függőségbe kényszeríttette a balkáni területek nagy részét, III. Kázmér lengyel király 1370-ben bekövetkezett halálakor pedig a lengyel trónt is megörökölte, kialakítva ezzel az első lengyel-magyar perszonáluniót. E nagy lovagkirálynak Luxemburgi Margittal kötött első házasságából azonban nem született gyermeke. A pestisben elhunyt Margitot öt évig gyászolta, és csak 1353-ban szánta el magát új házasságra. Ekkor azonban az egész királyi udvart meglepve hűbéresének, a bosnyák királynak a lányát, Kotromanics Erzsébetet vette feleségül. Ez a házasság mélyen rangon alulinak számított, így Kotromanics Erzsébet királyné számos megaláztatásnak volt kitéve, főként erélyes és nagyhatalmú anyósa, az anyakirályné Lokietek Erzsébet részéről. Ráadásul ez a házasság is egészen 1370-ig meddőnek bizonyult, ám ezután gyors egymásutánban három leány jött a világra:

„Úgy vélem, érdemes szót ejteni arról is, hogy Lajos királynak – mint az köztudott – két felesége volt. Az első tudniillik a gyönyörű szép Margit volt, annak a nagyméltóságú Károly úrnak a lánya, aki akkoriban a morva őrgrófság birtokosa volt, és akit később a császári méltóságra emeltek. Ez azonban meghalt, gyermektelenül. A második Erzsébet királyné úrnő… István [bosnyák] bánnak a leánya, akitől három leánya született: Katalin, Mária és Hedvig. Katalint már gyermekkorában elragadta a korai halál."

(Küküllei János: Lajos király viselt dolgai)

I. (Nagy) Lajos úgy döntött – Bölcs Róbert nápolyi király mintájára –, hogy legidősebb, Katalin nevű leányára hagyja minden trónját, ám ő rövidesen meghalt, ezért középső leányára, Máriára eskette fel a magyar és a lengyel főurakat. Mária számára IV. Károly (1346–1378) német-római császár fiát, Luxemburgi Zsigmondot választotta ki házastársnak. Amikor a nagy király 1382-ben elhunyt leprában, akkor Máriát – a magyar történelemben az első nőként – mindössze tizenegy éves korában királynővé koronázták. Helyette azonban a sokáig elnyomott és nagyravágyó anyja, Kotromanics Erzsébet, illetve Garai Miklós nádor kezébe került az ország kormányzása. Erzsébet távol tartotta Luxemburgi Zsigmondot is Máriától, mert egy új házasság terveit szövögette, mégpedig a francia király fiával, Orleans-i Lajossal. 1385-ben végül Zsigmondnak fegyveres erővel kellett kikényszerítenie a házasságot Máriával, ám az még ekkor sem dőlt el, hogy csak a királynő férje lesz-e, vagy társuralkodó.

GYILKOSSÁG A KIRÁLYI PALOTÁBAN

Mária és Erzsébet királyné uralmát hamarosan lenézően csak „nőuralom" néven kezdték el emlegetni, és bárói szövetségek, úgynevezett ligák alakultak a hatalom megszerzésére. A Horváti Pál, zágrábi püspök és fivére, Horváti János macsói bán vezetésével megalakult főúri liga nem ismerve el a nőági örökösödést, a Magyarországon jól ismert – mert éppen I. (Nagy) Lajos segítségével a nápolyi trónra juttatott – Durazzói (Kis) Károlynak ajánlották fel a magyar trónt. Károly 1385-ben el is indult Nápolyból Magyarországra, aminek hírére Luxemburgi Zsigmond elmenekült az országból, így a királynők támasz nélkül maradtak. Erzsébet királyné ekkor támogatókat keresve országgyűlést hívott össze Budára, de itt csalódnia kellett, mert az összegyűlt nemesek az éppen ekkor megérkező (Kis) Károlyt ismerték el királyuknak, Máriának pedig azonnal le kellett mondania a koronáról.

II. (Kis) Károly (1385–1386) azonban mindössze 39 napot volt magyar király, mert Erzsébet királyné nem tudva belenyugodni hatalmának elvesztésébe Garai Miklós nádor segítségével összeesküvést szőtt az új uralkodó ellen. II. (Kis) Károlyt Erzsébet a budai várban lévő lakosztályába csalta, s miután az olasz testőrség távozott, Forgách Balázs pohárnok kardjával a gyanútlan uralkodó fejére sújtott. A csapás erejétől kifolyt Károly egyik szeme, Erzsébet a látványtól elájult. A király túlélte ezt a merényletet, így a visegrádi királyi palotába hurcolták, és ott őrizték, végül – a krónikák különféle elbeszélései szerint – vagy megmérgezték, vagy pedig eltörték a gégéjét.

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ VÉGZETE

II. (Kis) Károly halála után Máriát ismét elismerték magyar királynőnek, ám a Horváti-liga ezt most sem fogadta el, így a meggyilkolt Károly, László nevű fiát próbálták meg trónra juttatni. 1386-ban a Horvátiak által keltett délvidéki zavargások lecsillapítására Mária és Erzsébet délre utazott. Horváti János macsói bán ekkor rajtaütött a királynők táborán, a támadók az uralkodónőket védelmező Garai Miklós és Forgách Balázs fejét levágták, Máriát és Erzsébetet pedig az Adriai-tenger partján fekvő Novigradba hurcolták. Luxemburgi Zsigmond haddal indult felesége kiszabadítására, ezért a lázadók bosszúból I. (Nagy) Lajos özvegyét, Erzsébet királynét saját leányának, Máriának a szeme láttára fojtották meg. Zsigmondnak Máriát sikerült fogságából kiszabadítania, aki azután bosszút állt anyja gyilkosain:

„[Horváti János bánt] először a ló farkához kötözve körülhurcolták a város utcáin, majd tüzes fogókkal megkínozták, azután négyfelé vágták, és az utódok elrettentő okulására a város kapuira függesztették tagjait"

(Thuróczy János: A magyarok krónikája)

SZÜKSÉGHÁZASSÁG

Mária 1387-ben kénytelen volt belenyugodni abba, hogy helyette férje, Zsigmond kormányozza az országot, bár 1395-ben bekövetkezett haláláig hivatalosan ő viselte fején a koronát, házastársa pedig csak társuralkodói címmel bírt. Mária és Zsigmond házassága boldogtalan volt, mert a házasságukat megelőző bonyodalmak miatt nagyon hamar elhidegültek egymástól. A hatalomból kiszorult királynő csak 1395-ben esett először teherbe. A Vértes hegységben ekkor rendezett vadászaton azonban lovasbalesetet szenvedett: lováról a földre zuhant és elvetélt. A 24 éves királynő a vetélés okozta megrázkódtatásba rövidesen belehalt, a gyászt pedig formálisan is alig mutató Zsigmond a váradi székesegyházban temettette el. Nem sokkal később II. (Kis) Károly trónkövetelő fia, László 1403-ban vereséget szenvedett Zsigmonddal szemben, így az Anjouk kora végérvényesen letűnt Magyarországon.

LENGYELORSZÁG KIRÁLYNŐJE

I. (Nagy) Lajos legkisebb, Hedvig nevű leányának a sorsa kísérteties hasonlóságot mutat nővérének, Mária királynőnek a sorsával. Bár a lengyelek elismerték Lajos halála után Máriát királynőjüknek, ragaszkodtak ahhoz, hogy leendő férjével, Zsigmonddal együtt Lengyelországba költözzön. Erzsébet királyné azonban vonakodott kiadni leányát a lengyeleknek, mert ez politikai befolyásának végét jelenthette volna. A várakozásba beleunt lengyelek ezért Mária húgának, Hedvignek ajánlották fel a trónt, akinek mindössze kilenc évesen, 1384-ben fejére is tették Krakkóban a lengyel koronát.

Hedviget apja még 1378-ban eljegyeztette Habsburg Vilmos osztrák herceggel, akihez később a kisleányt romantikus és szűzies szerelem fűzte. A Hedvig és Vilmos jegyességét politikai okokból azonban a lengyel főurak nem ismerték el, és ragaszkodtak ahhoz, hogy királynőjük – a nála több mint húsz évvel idősebb – Jagelló litván fejedelem felesége legyen. A mélyen vallásos Hedvig 1386-ban beleegyezett ebbe a házasságba, de csak azzal a feltétellel, ha a még mindig pogány Jagelló népével együtt megkeresztelkedik. E házassági terv hírére Vilmos titokban Krakkóba utazott azért, hogy megszöktesse Hedviget.

A Vilmosba szerelmes Hedvig szökési kísérletét azonban a krakkói várnagy megakadályozta, Vilmosnak pedig menekülnie kellett. A házasságába végül beletörődött Hedvig – férjének teljesen átengedve a kormányzást – rendkívül vallásos és visszavonult életet élt. 1399-ben belehalt első gyermeke szülésébe, három hónappal később pedig csecsemője is követte őt a sírba. A már életében is szentként tisztelt Hedviget, a lengyelek Jadwigáját II. János Pál pápa avatta hivatalosan szentté 1996-ban.

APULIAI (ANJOU) IZABELLA

HÁZASSÁGRA ÍTÉLVE

Az Anjou királyok hatalmát Nápolyban megteremtő I. Károly (1266–1285) fia, Sánta Károly trónörökösként a dél-itáliai Apulia hercegi címét viselte, ezért Magyarországon mind őt, mind pedig utódait az Apuliai ragadványnévvel illették. I. Károly nápolyi király és IV. Béla (1235–1270) magyar király politikai szövetségüket a kor szokásainak megfelelően házassági kapcsolatokkal igyekeztek alátámasztani. A középkorban nemigen ismerték a szerelmi házasságokat, így az uralkodói – és az ő példájukat követve a nemesi – családok főként az anyagi gyarapodásukat, illetve politikai felemelkedésüket szolgáló házassági kapcsolatokra törekedtek. Ez már a legzsengébb korú gyermekek sorsát is eldöntötte, hiszen szüleik – nyilvánvalóan a megkérdezésük nélkül néhány éves korukban elígérték, illetve elkötelezték őket házasságra a családjuk számára valamilyen fontos okból megkötendő szövetség fejében. Az ilyen házasságokat általában közvetítők útján, az egyház által szentesített szerződés alapján kötötték meg, és a gyermekkorú házasfelek gyakran évekig még csak nem is találkoztak egymással. A keresztény egyház által szentségnek számító házasság alapvető céljának szinte kizárólag az utódok nemzése számított, ezért a házasságokat úgymond el is kellett „hálni", ami gyermekek esetén persze – már csak biológiai okok miatt is – a közvetítők közötti szertartás jellegét öltötte, annak a reményében, hogy a később felnőtté váló felek alkalmasak lesznek utódok nemzésre.

1269–70-ben a nápolyi és a magyar uralkodócsalád között közvetítők útján két házassági szerződés köttetett. Apuliai (Sánta) Károly – később II. Károly néven nápolyi király (1285–1309) – herceg feleségül vette V. István (1270–1272) magyar király Mária nevű leányát, míg Apuliai (Sánta) Károly Izabella nevű leánytestvérét V. István fiával, (Kun) László herceggel házasították össze. Mária és Károly házassága – bár szerelemről nyilvánvalóan szó sem volt – tulajdonképpen szerencsésnek bizonyult, minthogy a rendkívül termékeny, sok gyermeket világra hozó Mária kapcsolatát férjével a kölcsönös megbecsülés és tisztelet jellemezte. A mindössze négy évesen házasságra adott Izabella ugyanakkor férjével, a tíz évesen trónra jutott IV. (Kun) László (1272–1290) magyar királlyal gyakorlatilag semmilyen kapcsolatban nem állt, bár annak érdekében, hogy a magyar nyelvet és szokásokat megismerje, már igen hamar a magyar királyi udvarba küldték. A magyarországi árvaságra kárhoztatott kislány a szintén gyermekkorú férjével csak hivatalos alkalmakkor találkozhatott, és ebben az időben a vele szinte alig törődő anyakirályné, Kun Erzsébet uralma alatt állt. A hazájától távol szakadt gyermek Izabellát – szeretetlen környezetében – a magyar belpolitika hatalmi játszmáiban egyszerűen csak sakkfiguraként kezelték, és emiatt már gyermekként számos megaláztatás, illetve keserűség érte.

A KÖNYÖRTELEN FÉRJ

A királyi hatalom egyre nagyobb részét elbitorló oligarchák (főúri családok vezetői, akiket később neveztek még tartományuraknak vagy kiskirályoknak is) megerősödő hatalmával szemben – különösen a tatárjárás után – IV. Béla (1235–1270) királynak szüksége volt támaszra, ezért örökösét, István herceget összeházasította az országba betelepülő kunok egyik, Erzsébet nevű hercegnőjével, biztosítva ezzel a maga számára a kunok hűségét, és persze katonai erejét. Ebből a házasságból három leány (Erzsébet, Katalin, Mária) és két fiú (László, András) származott. Az 1262-ben született (Kun) László 1272-ben, apja halálakor került Magyarország trónjára, súlyos belharcok közepette. Úgy lett király ugyanis, hogy az apjával, V. Istvánnal (1270–1272) szembenálló Gutkeled nembeli Joachim horvát bán éppen fogságban tartotta őt Kapronca várában. V. István ostrom alá fogta a várat azért, hogy örökösét kiszabadítsa, ám éppen ez alatt az ostrom alatt betegedett és halt meg. IV. (Kun) Lászlónak tehát már gyermekként meg kellett tapasztalnia az oligarchák hatalmi törekvéseit. A politika folyamatos cselszövései és a kegyetlen belharcok hamar eltorzították az ifjú király személyiségét.

A félig kunszármazású IV. Lászlónak az 1270-es években vívott belharca a magukat az uralkodóval egyenrangúnak tekintő oligarchákkal szemben reménytelennek és eredménytelennek bizonyult. A súlyosan csalódott uralkodó ezért a kunok között keresett vigasztalást, lassanként átvéve szokásaikat. Mivel a kunok még mindig pogányok voltak, életformájuk pedig nagyban eltért a magyarokétól, így a király életvitele egyre nagyobb visszatetszést szült a magyar vezető társadalmi rétegek, különösen pedig a keresztény egyház főpapjai körében. Különösen nagy felháborodást váltott ki az, hogy feleségével, Izabellával egyáltalán nem volt hajlandó házaséletet élni, vele törvényes örökösöket nemzeni, sőt úgy tekintett szerencsétlen asszonyára, mintha a legnagyobb ellenségeinek egyike lenne. Az emiatt folyamatosan megaláztatásoknak kitett Izabellát ráadásul időről-időre még kolostorba is csukatta, ezzel mintegy megtagadva az Úr színe előtt megkötött házasságukat.

1279-ben Fermói Fülöp pápai legátus azzal a céllal érkezett az országba, hogy IV. Lászlót rákényszerítse kun szokásainak elhagyására, illetve törvényes feleségének visszavételére. Törekvései látszólag sikerrel jártak, mert a IV. Lászlóra kimondott egyházi átokkal sikerült elérnie azt, hogy a király kibocsássa az úgynevezett kun törvényeket – ezek a kunokat pogány és nomád szokásaik elhagyására kötelezték –, valamint arra, hogy a Nyulak szigeti (ma: Margit-sziget) kolostorba csukatott Izabellát, visszavegye. A kun törvények miatt a kunok egy része fellázadt, de a velük szemben az egyház által harcra kényszerített király 1280-ban legyőzte őket a hód-tavi csatában. E csata miatt ugyanakkor a király végképp meghasonlott önmagával, és végül a vesztes kunok mellé állva elfogatta Fermói Fülöpöt, feleségét pedig ismét eltaszította magától.

KUN LÁSZLÓ SZERETŐI

Minthogy IV. László csak a kunok között érezte jól magát, házaséletet élni pedig törvényes feleségével nem volt hajlandó, ezért a pogány kunok szokásait követve ágyasokat, vagyis szeretőket tartott. Szeretői közül különösen Édua volt számára kedves, akivel – mindenki legnagyobb megbotránkozására – úgy bánt, mintha ő lenne Magyarország királynéja:

„László király felesége apuliai Károly király leánya volt. Ő azonban megvetette a házastársi nyoszolyát és kun leányokkal hált: Édua, Köpcsecs és Mandula volt a nevük; volt sok más ágyasa is. Szerelmüktől szíve méltán megromlott, bárói és országának nemesei meggyűlölték. Ezen felül eljött ellene a fermói Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra élt. Ez megtiltotta a magyaroknak, hogy magyar szokás ellenére szakállukat borotválják, hajukat megnyírják és hogy kun süveget viseljenek, ami Magyarországon már szokássá vált; a királyt is kiközösítéssel fenyegette, ha nem gyűlöli meg a pogányokat, nem követi a keresztény szokásokat és nem él házastársi nyoszolyában. De mit sem érvén el a királynál hazatért."

Édua jelenléte a királyi udvarban mélységes felháborodást váltott ki, és természetesen elsősorban a törvényes királyné, Izabella érdekeit sértette, aki mit sem tudott tenni megalázó helyzete ellen. Bár Fermói Fülöp fellépésének hatására Izabella visszatérhetett a királyi udvarba, Éduának pedig el kellett hagynia azt, az uralkodó pár házassága mégsem állt helyre, mert IV. László továbbra is Éduát szerette.

SZERETKEZÉS NYÍLT SZÍNEN

A mély erkölcsi és magánéleti válsággal küzdő IV. (Kun) László elsősorban a keresztény egyházat vádolta az országban kialakult helyzetért, amit Lodomér esztergomi érseknek küldött egyik üzenete is jól illusztrál: „Az esztergomi érsektől… és az alája rendelt püspököktől elkezdvén, ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani egész Rómáig." E szavai nyomán alakult ki később az a hit, hogy éppen maga a király buzdította a tatárokat – egyébként sikertelen – újabb, 1285-ös, Magyarország elleni hadjáratukra.

Miután Fermói Fülöp pápai legátust szabadon engedték – és elhagyhatta az országot –, a király személyes sérelmein a környezetében élőkön igyekezett bosszút állni, aminek persze a legfőbb kárvallottja megint csak Izabella lett. A királyi udvarba visszafogadott Izabellát Lodomér érsek utasítására összezárták férjével, annak reményében, hogy végre törvényes utódnemzésre kerül sor, ehelyett azonban – több krónika feltételezése szerint – IV. László csak szitkokat szórt feleségére, és még súlyosan bántalmazta is. Mivel mindez az egyház számára is rendkívül kínos volt, a királyt végül kiengedték szobafogságából. IV. László azonban bosszút forralt, és a királyi palotába behívatta Éduát, akit az egész udvar szeme láttára – a nyílt színen – hevesen magáévá tett. Ez a botrány nemcsak Magyarországon, de az európai udvarokban is nagy feltűnést keltett, mert ilyen megaláztatás nemhogy királynét, de még a legegyszerűbb póri asszonyt sem ért akkoriban