Indián örökség - Vadnyugati örvény - Vadnyugati örökség

B. DARTON

(BARSI ÖDÖN)

INDIÁN ÖRÖKSÉG

VADNYUGATI ÖRVÉNY

VADNYUGATI ÖRÖKSÉG

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-642-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

INDIÁN ÖRÖKSÉG

I.

Harry Belman lustán hevert a díványon albérleti szobájában és hasán pihentetve kezét, szorgalmasan malmozott ujjaival. Ebben a fárasztó munkájában zavarta meg John Gilton, ki egyébként a szoba második számú ágyának bérlője volt. John bevágta az ajtót maga mögött és egyetlen lépéssel a szoba közepén termett.

– Tarthatatlan a helyzet. Egyetlen hitelezőnk sem vár tovább! Mi sem! Ilyenformán egy véleményen vagyunk.

– Úgy van! Kerüljük a nézeteltérést! Éppen ezért holnap reggel Kanadába utazunk!

– Hová?

– Kanadába. Vadásznak…

– Én?

– Mind a ketten! Úgy tudom, jól bánsz a puskával és pisztollyal?

Harry vállat vont.

– Azt hiszem! Szakértők szerint egyformán lövök jobb és balkézzel!

John megállt a kanapé előtt:

– Te Harry, ez félelmetesen hangzik!

– Nem veszélyes! Láttál te már valaha az én kezemben fegyvert? Akár csak a balban is?

– Nem emlékszem!

– Én sem!

– Ha így vagyunk, a kanadai erdők vadjai végelgyengülésben fognak elpusztulni! Mindegy! Mégis Kanadába megyünk!

– Miért éppen Kanadába?

– Majd megtudod. Addig is vésd eszedbe, hogy utolsó menedékhelyünk Brit-Columbiában, egy Perpiti nevű helységben van!

– Ki mondta ezt neked? Miss Holt, a néma jósnő? Vagy talán a sarki öreg fehéregerei?… Kanadában is élni kell valamiből! Remélem, nem képzeled, hogy favágó leszek?

– Kijelentem, hogy Perpitiben az én vendégem vagy!

– És te az enyém!… Eddig is így volt és majdnem felfordulunk a bőséges vendégszeretettől!

– Most más a helyzet! – dörmögte John. – Úgy nézz rám, mint egy vadászlak valóságos tulajdonosára! Tizenöt hold erdő, hatalmas legelő és rét, azonkívül egy hatszobás kastély, gyönyörű kerttel és parkkal. Kitűnő levegő, hatalmas jövedelem…

Harry, aki még mindig a díványon feküdt, önkéntelenül megállította a malmot. Az utolsó szavakra felfigyelt és gyanakodva kémlelte barátja arcát. A következő pillanatban felugrott és az ajtónál termett, csakhogy John eléje állt:

– Hová rohansz?

– Egy… egy pohár vizet hozok!

– Most nem fogsz inni!

– Én nem, de te igen. Rád fér…

Hirtelen elhallgatott, mert John egy köteg bankjegyet tartott az orra alá.

– Ide nézz, old boy!

Harry ámulva kapkodta a levegőt. John vigyorogva nézett rá.

– Tudod mi ez? Kanadai útiköltségünk és tőke a kezdethez!

– Hol szedted össze ezt a rengeteg pénzt?

Gilton fölényesen intett.

– Jegyezd meg, hogy a pénzt nem szedik! A pénzt öröklik!

– Örököltél?

– Mindenki azt csinál, amit tud! Én örököltem!

– Elhunyt valakid?… Ó – Harry ünnepélyesen meghajolt – Fogadd részvétemet!… Mikor történt? Nem láttam sem táviratot, se gyászjelentést…

– Hat évvel ezelőtt. Akkor hunyt el a derék John bácsi, aki Kanadában lakott. Még sohasem említettem neked!… Rám hagyta birtokát, az Arany-tanyával együtt, de azzal a kikötéssel, hogy folytatni fogom a gazdálkodást…

– Folytatni fogjuk!

– Ne morogj! Még el sem kezdtük!

– Ebéd után azonnal hozzákezdünk!

– Türelem és nyugalom!… Éppen most jöttem Lerwis ügyvédtől, a hagyaték kezelőjétől és átvettem kétezer dollárt! Háromezer dollárt akkor folyósítanak, ha már a helyszínre érkeztem és beültem a birtokba… Ezért holnap reggel indulunk!

– Korán reggel!

– Kifizettem a lakbért, a két váltót, hátra van még Rimholt a száz dollárjával. Bizonyos, hogy ma is ide jön, ezért nem kerestem fel!

– Engedd, hogy én intézhessem el! Még soha életemben nem éreztem, mit jelent az, fizetni!

– Nem bánom!… Itt a száz dollár… Végeredményben maradt ezerötszáz dollárunk!

– És a birtok!

– A villa!

– A park és a melléképületek! Az Arany-tanya! Te John, beszélj valamit a birtokról!

– Tudd meg, hogy hat éve vártam erre a napra, de mindig fáztam tőle. Mert a végrendelet értelmében meg kell változtatnom eddigi életemet. John bácsi megkövetelte, hogy Perpitiben gazdálkodjam. Röviden, a magam lábán kell állnom…

– Majd én támogatlak!

– Most azonban úgy érzem, mintha újjászülettem volna!…

– Valóban, még kiskorú vagy! Gyámod és vagyonkezelőd leszek!

– Képzeld – folytatta lelkesedéssel John –, vadászni fogunk a rengetegben, csapdákat állítunk, teheneket nevelünk, baromfit tenyésztünk, fát vágunk, szóval, dolgozni-fogunk!

– Bocsánat, én a vendéged vagyok!

– Csak addig, amíg megérkezünk Clevelandon, Minneapolison. Manitobán, Reginán és Calgaryn keresztül Jutinába és onnan Perpitibe! Azontúl dolgoznod kell, különben kiraklak. Azt hiszed, hogy ezután is gondtalanul fogsz élni?

– Rendben van! Én leszek a gondnok és te a vice!… Azonban van ennél egy jobb gondolatom. Add bérbe a birtokot!… Mondjuk, felesbe!

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy a bérlő dolgozik és szorgalmasan küldi a haszon felét Floridába. Mi mindenkor megértő türelemmel fogjuk várni!

– Nem lehet! A végrendelet értelmében magamnak kell gazdálkodnom a birtokon!

– Akkor nincs más választásunk, mint megyünk a szürke medvék birodalmába! Különben is egy hatszobás kastélyban elviselhető az élet! Azonban gondoskodj vadászfegyverekről és megfelelő ruházatról is!

– Már megtörtént! Egy óra múlva minden itt lesz! Éppen ezért jelenlegi készpénzünk ezerkétszáz dollár!

– Az előbb ezerötszázat mondtál?

– Ruha nélkül!… Anélkül pedig nem mehetünk!… Mondd, tudsz horgászni?… Esetleg halászni?…

– Egyformán jobb- és balkézzel! Hálóval vagy háló nélkül… Úgy látom, azt akarod, hogy mindent én csináljak?

– Legalább áruld el, hogy mit vagy hajlandó dolgozni?

– Mindent, amihez tehetségem van! De sajnos, semmihez sincs tehetségem! Egyszer egy mozdonyt vezettem, hát nem eltévesztette a vágányt? Voltam úrvezető, a gépkocsi elrohant, az úr az országúton maradt! Terveztem egy robbanólövedék által hajtott repülőgépet és hozzá egy gyárat. A gyár a levegőbe repült, a repülőgép mozdulatlan maradt!… Egy bizonyos: tapasztalataim vannak! Lehet, hogy én vagyok a föld legtehetségesebb gazdálkodója. Semmit se lehet tudni…

Az ajtó kinyílt és belépett mister Rimholt:

– Örülök, hogy itthon találom önöket…

Harry csodálkozva nézett a szelíd tekintetű férfiúra.

– Ni-ni, mister Rimholt! Mi szél hozta ide?

– Az a bizonyos kis összeg!… Azt hiszem, száz dollár…

– Ennyi követelése volna?… De hát miért nem szólt eddig? Az ember nem gondolhat mindenre…

– Írtam, mister Belman, írtam! Ha jól emlékszem, vagy hatszor…

– Csodálatos!… A titkárom nem említette… Mindegy! Aki tartozik, az fizessen!… Tehát száz dollárról van szó?

– Annyi, pontosan annyi, mister Belman!

– Tessék, mister Rimholt! Itt van a száz dollárja! – szólt Harry és hanyag mozdulattal dobta az asztalra a bankjegyet. – Ha holnap jön, már nem talál itt!… Reggel indulok északra!… Egy kicsit körülnézek a birtokomon…

Rimholt először a százdollároson, majd ügyfele szavain álmélkodott:

– Északra megy, mister Belman?

– Úgy van, messze föl…

– Csak nem a holdba?

– Kanadába! Nincs kedve velem jönni?

– Komolyan beszél, mister Belman?… Valóban birtoka van?

Rimholt nem folytathatta, mert kinyílt az ajtó és küldönc lépett a szobába, hatalmas csomaggal Vadászfegyverek, ruhaneműek, csizmák és egyéb holmik kerültek elő.

John átnézte darabonként, majd elküldte a fiút. Rimholt csodálkozása egyre nőtt. Itt valami változás történt, mert a látottak igazolták Harry szavait. A derék hitelező sajnálkozva vett búcsút ügyfeleitől és megígérve látogatását, eltávozott…

Másnap az észak felé robogó vonaton nagy feltűnést keltett az a két fiatalember, akik a pokoli hőségben a kanadai vadászok egyenruháját viselték. De ez nem zavarta a két vad tekintetű utast. Rövid pipájukat marokra fogva, hajmeresztő történeteket beszéltek egymásnak. Szomszédjaik elképedve hallgatták a vadon hőseit, különösen azt, amelyikről az elbeszélés folyamán kiderült, hogy egyformán lő jobb- és balkézzel. Tisztelettel húzódtak félre; kivéve két hölgyet, akik közül az egyik fiatal volt és amellett szép is. Ez gyakran mosolygott magában, végül is megunta a két északi vadászt és idősebb társnőjével együtt átköltözött egy másik kocsiba.

Tagadhatatlan, hogy John és Harry New Yorktól Calgaryig kiirtotta Kanada összes szárazföldi és vízi vadjait. Csak akkor hallgattak el, amikor megérkeztek Calgaryba és ott átszálltak a Jutinába induló szárnyvasútra…

John a jutinai állomáson megállapodott barátjával, hogy a város főutcájának végén találkozni fognak. Ez annál is egyszerűbbnek látszott, mivel a városkának mellékutcái nem voltak.

Amíg Harry dohányt és egyéb előrelátható nélkülözhetetlen holmit vásárolt, John megszólított két indián fiút és rájuk bízva a csomagokat, elindult a főutcán végig.

II.

Jutina városkának Brit-Kolumbiában éppen olyan álmos képe volt, mint általában a telepes városoknak Kanada nyugati részén. Az utca pora vakítóan fénylett a napsütésben. Alig két-három ember lézengett a főutcán. Az a néhány utas képezte a városka forgalmát, akik nem régen hagyták el a vasútállomást és most John Giltonnal együtt gyalogoltak valamilyen jármű után kutatva.

A városka végén öreg indián állt és kíváncsian nézte az idegeneket. Gilton megszólította;

– Hé… red boy… kocsira van szükségem!

Az indián bólintott, majd eltűnt egy kerítés mögött. John intett a mögötte várakozó két indián fickónak, akik a bőröndjeit cipelték. Kifizette az alkalmi vállalkozókat, azután szélnek eresztette őket.

Egyszer csak észrevette, hogy a csomagjai között idegen jószág, egy sárga kézitáska gazdátlanodott. John kiáltani akart a két indián fiú után, de azok már eltűntek és helyettük fiatal, délies eleganciával öltözött hölgy lépett hozzá. Hangja kellemes lágysággal muzsikált:

– Bocsánat, a kézitáska az enyém!

– Elismerem! – jelentette ki John és a leányra tekintett. Szépérzéke ámulásra kényszerítette.

– Mennyit fizetett a két fiúnak? – kérdezte a hölgy.

– Talán fizetni akar?

– Mindenesetre!… Vállalom a felét!

– Rendben van! A fiúknak egy-egy puszit adtam!

– Csak pénzt adhatok!

– Sajnálom! Ragaszkodom a fizetési eszközökhöz!

– Kérem, ne tartson fel! Vár a nagynéném, aki idős és fáradt is szegény!

– Csak nem vele akarja kifizettetni a málhahordók díját?

– Mondja meg, hogy mennyivel tartozom?

– Helyes! Kettőnek a fele, egy!… Fizesse ki, és ha utóbb meggondolta magát, hajlandó vagyok visszaadni! Remélem, nem utasítja vissza ezt a kedvező feltételt?

– Ha nem lehet értelmesen beszélni magával, itt hagyom!

– Miss, aki egyszer az ön szemébe nézett, az örökre elvesztette az eszét… Ne hagyjon el most, amikor az értelem is elhagyni készül…

– Ne tréfáljon, mert goromba leszek!

– Ön kegyetlen, míg én csupa szív vagyok! Íme megengedem, hogy elvihesse kézitáskáját díjtalanul!

John átnyújtotta a szóban forgó tárgyat. A miss heves mozdulattal tépte ki kezéből és félvállról dobta hátra a szót:

– Köszönöm!…

Ezzel rohanni akart, de egy vaskéz fogva tartotta.

– Ne siessen! – szólt az elhagyott fiatalember. – Nem mondaná meg, hogy mennyi idő múlva érhetek Perpitibe?

A helynév említésére a leány arcára csodálkozás ült:

– Perpitibe megy?

– Inkább vitetném magam, ha kaphatok kocsit!

– Megalkudott már valakivel?

– Nem! Azonban egy öreg indián meghallgatott. Mindjárt itt lesz a hintó.

– Felvenne minket is a kocsira?

– Tehát négyen leszünk!… Ha kevésnek bizonyulna a hely, átengedem az enyémet…

– És gyalogol a kocsi után?

– Eszembe sincs! Ön ott ülne, ahol én – az ölemben!

– Megtébolyodott?

– Kis helyen is elfér sok jó ember!

– Azt hiszem, hogy nem beszámítható.

– Valóban, sohasem voltam számító ember, különben már Perpitiben volnék.

– Mi keresni valója van ott?

– Engem kerestek, már jó néhány évvel ezelőtt örököltem egy nagybirtokot, amely több ezer mérföld kiterjedésű – fölfelé!

– Csak nem levegőből akar élni?

– Van földem is bőven, a golyó középpontjáig!

– Akkor ön dúsgazdag ember!

– A jelek ezt mutatják! Éppen ezért folyamodtam térképhez; és rájöttem, hogy Perpiti földrajzi helyzete rendkívüli!

– Mennyiben?

– Nem található a térképen!

– És ezzel nyerte meg tetszését?

– Úgy van! Ha sejtené, mit jelent ismeretlen helyen tartózkodni, különösen elseje táján – sóhajtott John –, akkor méltányolná lelkesedésemet… – New York-i házigazdám szenvedélyes lakbérgyűjtő. Ennek következtében a jelen pillanatban kilakoltatott vagyok… Most legalább tudom, hogy van egy hely, ahová lehajthatom a fejemet…

John kísérletet tett, hogy a leány vállára hajthassa fejét, de az gyorsan visszalépett

– Neveletlen!… Tudja meg, hogy Eve Hondon vagyok… Ha Perpitibe jön, majd tisztességre tanítja a nagybátyám… Szégyellheti magát!…

Végigmérte a fiatalembert és gyors léptekkel eltávozott John halkan füttyentett és bűnbánó arccal tekintett a leány után.

– Eve Hondon!… Eve Hondon… – dörmögte maga elé.

– Ez a miss neve? – szólította váratlanul Harry barátja. – Calgaryban ült fel a vasútra és együtt utazik nagynénjével…

– Sajnos vele, és nem velünk!

Hirtelen szekér gördült ki az utcára. Az öreg indián ült a bakon, míg mellette egy favágó külsejű, fejszés ember foglalt helyet. Gilton feldobálta a bőröndöket, azután barátjával együtt felkapaszkodott a kocsira. Mielőtt elindultak, az indián hátra szólt:

– Hová?

– Perpitibe!

– Yes! – morgott az öreg és a lovak közé csapott Vagy háromnegyed óráig tartó döcögés után a favágó leugrott a bakról:

– Ha Perpitibe akarnak menni, akkor jöjjenek utánam! Innen pár perc alatt elérünk az iparvasút végállomására. Ha megkérik az üzemvezetőt, felkapaszkodhatnak egyik teherkocsira!

John kifizette az indiánt és megragadva csomagjait, Harryval együtt a favágó nyomába szegődött. Csakhamar megpillantották a fabódét, amelyen hatalmas felírás hirdette célját: Végállomás.

Motorüzemű szerelvény vesztegelt a síneken. Vagy másfél tucat nyitott teherkocsi sorakozott egy személyszállításra alkalmas alkotmány mögött. A motor az élen büszkélkedett, míg az üzemvezető néhány lépésnyire innen, hangos parancsszavakkal irányította a rakodást egy kátrányos hordó tetejéről.

John a személykocsira dobálta bőröndjeit és egyenesen az ámuló üzemvezető felé tartott:

– Üdvözlöm jóember! Mikor indul a szerelvény?

– Ha megérkeznek Sundék!… Miért kérdezi?

– Szeretnék kikötni Perpitiben!

– Hallja, maga éppen úgy viselkedik, mintha velem akarna kikötni! Tulajdonképpen kicsoda ön?

– Nagybirtokos ugyanott, név szerint John Gilton!

– A mindenséget!… Van bőr a képén ekkorát hazudni? John Gilton évekkel ezelőtt meghalt!

– De nem halt ki a család! A Giltonok halhatatlanok!

– Tudja mit, ha jönnek Sundék, tőlük kérjen engedélyt az utazásra!

– Kik azok a Sundék?

– Peter Sund erdőtulajdonos és fakitermelő. Az övé az iparvasút!

– És ha véletlenül nem jön?

– Nyugodt lehet, jön. A cókmókját pedig dobja le a kocsiról, mert pórul jár!

– Jó ember, magát megjegyzem magamnak! Szándékom megvenni az iparvasutat, de akkor maga repülni fog!

John faképnél hagyta az üzemvezetőt és előre ment, ahol Harry úgy is, mint mérnök, nagy szakértelemmel vizsgálgatta a motor szerkezetét. Majd megragadott egy olajos kannát és becsepegtette tartalmával a gép egyes alkatrészeit.

Közben kocsi gördült az állomásra. Az üzemvezető mély hajlongással köszöntötte a két hölgyet, akik közül az egyik idősebb volt:

– Üdvözlöm miss Sund! – szólt a fiatalhoz.

John feléjük fordult, azt hitte, hogy azt a hölgyet látja, aki faképnél hagyta Jutinában. De csakhamar rájött tévedésére és csalódottan követte a leányt.

Miss Sund egyenesen a szerelvény első kocsija felé tartott. Mögötte haladt bőröndjeivel a kocsis.

– Kinek a holmija ez? – mutatott a leány John és Harry csomagjaira. – Azonnal vigyék innen!

Az üzemvezető nyomban munkához látott. Repültek a bőröndök, mintha szárnyuk nőtt volna. Ekkor lépett oda John és hódolattal vette le kalapját:

– Miss, szabad kérnem, adjon engedélyt az utazásra!

– Sajnálom!… Ön az engedelmem nélkül vakmerően elfoglalta a kocsinkat!

– Köszönöm! – mormogta az elutasított és felkapva csomagjait, hátrament a szerelvény legutolsó kocsijához. Felkapaszkodott és várt…

Miss Sund vad lármára lett figyelmes. Megfordult és rémülettel látta, hogy üzemvezetőjük nekirontott a tolakodó fiatalembernek.

John Gilton szabályos on guardban fogadta óriási termetű ellenfele támadását. Az üzemvezető nem lehetett nagyon népszerű, mert a munkások kárörömmel nézték a levegőt vagdaló csapásait. John hajlongott, mint az acélvessző, időnként egy-egy csapást zúdítva ellenfelére…

Közben miss Sund egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a mérkőzés iránt. Gyakran az óriásra kiáltott:

– Wammer, elő a nagykesztyűvel!

– Főnök, ön nem ismeri a forgalmi szabályokat! – figyelmeztette John anélkül, hogy tudomásul vette volna a leány megjegyzését. – Vigyázz!… Most egy left-hook következik!

Még ki sem mondta, máris megingott az üzemvezető, de azért megtartotta egyensúlyát és ismét támadni kezdett…

– Rendben van! – szólt John. – Akkor megpróbálkozunk egy right-hookkal!

Az ütésre megtántorodott az óriás. Mindenki azt hitte, hogy „készen van. Nem így történt! A szívós támadó rövid tétovázás után, hatalmas lendülettel vetette magát a „potyautasra.

– Sajnálom! – kiáltotta John. – Kénytelen vagyok egy left-uppercuttel befejezni!

Az üzemvezető elvágódott és mozdulatlanul maradt a földön. A körülötte bámészkodó munkások kajánul vigyorogtak. John felugrott a kocsira és harsány hangon vezényelt:

– Harry, indulhatunk!

A következő másodpercben szokatlan sebességgel nekiiramodott az iparvasút. Miss Sund majdnem