Tüzes cipőben

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-710-0

©Fapadoskonyv.hu Kft.

©Kosztolányi Dezsőné jogutódja

KOSZTOLÁNYI DEZSŐNÉ HARMOS ILONA

TÜZES CIPŐBEN

DADUS

1944. március 15., szerda

Melegen süt a nap. Szaladok lefelé a hegyoldalból. Ma is úgy futok megvastagodott bokámon, mint sok évvel ezelőtt, iskoláslány koromban. Hajam kócosan lobog. Akkor nemzetiszínű szalagot kötöttek két hosszú copfomba, fehér mullszoknyát, ingvállat, fekete bársonypruszlikot adtak rám, zöld selyemköténykét kötöttek elém, mellemre kokárdát tűztek. Én mondtam az iskolában az ünnepi verset: „Tudjátok-e mi a haza?"

Vajon tudom-e még? Szóról szóra fújom: „Az a hajlék, hol születtünk, hol e dajka altatóan dúdolgatott dalt felettünk."

Eh, minden izén bőgök, mint nagymama a drága, aki sírt, ha rossz bizonyítványt hoztunk haza, sírt, ha jó bizonyítványt hoztunk.

A dajka... Az én dajkám! Azt hittem, sohase válunk meg egymástól. Ő volt az én választott mamám. Az úri mamám mindig futott, akárcsak én most színházba, vásárolni, „jour-ba. Dadus otthon maradt velem. Alig van nap, hogy eszembe ne jutna és mennyit álmodok vele. Csak három éve, hogy meghalt. Jobban szerettem, mint mamát. Talán azért is, mert oly sokat tudott dolgozni. Mamának még a cipőjét is a szobalány fűzte be, vagy mi, lányok. Dadussal jól veszekedni is lehetett. Még azt is felé vágtam némelykor: „büdös cseléd. Olyankor rámnézett gyönyörű, barna szemével, és szemrehányóan mondta:

– Cseléd? Vigyázzon, még maga se ugrotta át az árkot.

– Miféle árkot kell még nekem átugranom? – rémüldöztem.

Képzeletben valódi árkot láttam. Talán bele is zuhanok, pedig ügyes vagyok, hintázni, futni jól tudok. Talán olyan széles lesz az az árok, hogy meg is szakad bennem valami. Abban bizonyos voltam, hogy egy árkot át kell még nekem ugranom, csak azt nem tudtam, melyiket, dadust sohase kaptam hazugságon, mamát igen. Volt egy krajcárom, szilvát akartam érte venni a kofánál, vörösszilvát egy krajcárért, mama rámkiabált:

– Ne vegyél, kolerát kapsz és meghalsz, ha megeszed.

Egy krajcárért nem is lehet meghalni, az olyan kevés pénz, mama hazudott. Dadus nem hazudik. Azt is elmondta, hogyan született a kislánya, a gyönyörű, feketeszemű kislánya, akit – ó, hányszor megsirattam – ki kellett adnia, Losoncon dajkaságba, és aki meghalt. Neki Pestre kellett jönnie, mihozzánk, mert mamának nem volt teje, és én már a nyolcadik gyerek voltam. Elmondta, hogy mosott a teknőnél hátul az udvaron, egyszerre csak megroppant a dereka, befutott a szobába, és öt perc alatt már meg is lett a gyerek. Sokáig, nagyon sokáig azt hittem, hogy minden gyerek úgy születik, hogy mosni kell a teknőnél hátul az udvaron, s ha megroppan a dereka az embernek, öt perc múlva már meg is van a gyerek. Senki úgy nem tudott rémíteni, s oly édesen megnyugtatni, mint ő. Mesélt a medvéről, amelyikkel találkoztak a szomolnoki erdőben ő meg az anyja, s az anyja ijedtében szörnyet halt, de őt nem bántotta a medve, őt csak az emberek bántották, az a bizonyos barnabajuszos, magas férfi, cukorgyári főfelügyelő, aki egyszer, egyetlenegyszer – ez nagyon fontos lehetett, mert erősen mondta – belopódzott hozzá szilveszter éjszakáján, amikor nagyon esett a hó. Beh sokszor elmesélte azt a napot is, amikor hozzánk került. A losonci nagymama küldte őt, de nem merte bevallani, hogy neki már a nyolcadik gyerekhez kell jönnie, mindössze négyet vallott be s ő csak kapkodta a fejét, amikor délben a gyerekek sorra szállingóztak haza az iskolából. De estére, amikor megfürdette valamennyit, s a hátán vitte be őket a túlfűtött gyerekszobába, a meleg tollasbálba, már azt érezte, hogy öröktől fogva nálunk volt. A sok munkára is panaszkodott.

Nagy bátran mama elé álltam, követeltem ne hagyja dadust mosni. Mama rámnézett csodálkozva. – Megbolondultál? – kérdezte, de attól fogva mosónő mosott nálunk.

Édes dajkám. Pár évvel ezelőtt meglátogattam, odakünn Erzsébeten, ott lakott már akkor. Csirkemájat tett elém. – Egye meg – mondta –, tudom, hogy szereti, mindig kilopkodta a lábasból. De sokszor a kezére ütöttem.

Nem engedett kimenni a hideg udvaron keresztül, edénykét hozott be a szobájába, és megdicsért, hogy milyen szép, tiszta aranysárga az, amit most – szeretetem jeléül – mint a kiskutyák s a kisgyermekek ajándékaként – otthagytam neki. Később már Marinak kellett őt hívni, még később pedig Mari néninek, mert restellette, hogy szoptatós dadának jött Pestre. Főképpen a szép Vili előtt szégyellte, aki magas volt, barnabajuszos, amilyen a cukorgyári főfelügyelő lehetett, becsali ember volt egy Kerepesi úti férfiruhás boltban, illetve a bolt előtt, az utcán, ha Mari sétálni vitt bennünket gyerekeket, mindig arra vette az útját, pedig a Vili minden áldott este boltzárás után fel is jött hozzá, leült a magas konyhaszékre, megvacsorázott, hallgatott, mint a csuka, míg Mari veszekedett vele, kiabált, káromkodott. Csodálatos szépen tudott káromkodni, elbűvölő ritmussal, akár egy költemény, egyre jobban kibontva szárnyaló szépségét. „Azt a jégen kopogós, fűzfán faragós sárgazsinóros mentéjét az apátoknak – kiáltotta felénk patetikusan, s amikor igazán dühös volt, „hogy dögöltetek volna meg az anyátok hasában, amikor akkorák voltatok mint egy mákszem. .Színház volt ez és vers, verses színdarab. Hatásosabbat, érdekesebbet azóta se hallottam. Némelykor, nagyobb izgalmak idején, Vili után vágta apró ajándékait, amiket tőle kapott, vékony arany karkötőket, gyűrűket, szép, aranycsöngetyűzéssel ugráltak, gurultak le a lépcsőkön, a második emeletről a lépcsőházba, s később, miután Mari megnyugodott kissé, együtt mentünk le megkeresni, de egy-két darabbal mindig kevesebbet találtunk, mama szerint, mert mama mindig hűvös volt, hitetlen és kijózanító, valószínűleg a szép Vili vitte magával. Sok éven át járt a házunkba a Vili, már őt is családtagnak tekintettem, Mari meghízott, szoknyája nyílása „a slicc" hátul mindig fehéret villantott, egyre többet kiabált Vilivel, aki végül elmaradt. Feleségül vett egy fiatal, pénzes nőt, ruhásboltot nyitott s többé Mari felé se nézett. Mari többször kijelentette, hogy a férfiak mind gazemberek, s nem hordta többé strucctollas kalapját, finom ruháit – a legdrágább szalonban varratta ezeket, ott, ahol mama az övéit – s a magas, szürke vászon vállfűzőt, amelybe már amúgy se igen fért bele s csak nehezen pihegett, amikor felvette. Nagyon sajnáltam Marit, s nagyon szerettem. Ő is szeretett engem. Még halálos ágyán is mesélt nekem, lázálmait mondta el Ubrik Borbáláról, ópiummámorban fetrengő rosszlányokról. Tudja – mesélte –, úgy feküdtek, mint a dögök, mint a dögök – ismételte, erőteljesen.

– Nem igaz, egy szó sem igaz – hunyorgott felém a szomszédnője a másik kórházi ágyon –, nincs magánál, félrebeszél.

Leintettem. Nem értette, hogy az én dadám most mesét mond nekem a halálos ágyán.

– Tudja, olyanok voltak, mind, mint a Duse, mint a medúzák – összezagyválta, mert azért azt is tudta ő, hogy ki volt Duse, együtt jártunk színházba, mi gyerekek tanítottuk meg írni-olvasni, ő pedig megtanított bennünket arra, hogy milyen szép lehet az, amit az ember ír, meg olvas.

Nyelem a könnyeimet, az én dajkám volt legközelebbi hozzátartozóm, most éket akarnak verni közénk. Ha élne, vajon hogy viselkedne? Megtagadna bennünket? Azelőtt úgy mondta, ha rólunk volt szó, „mink, most talán úgy mondaná, „maguk? – Maga se ugrotta még át az árkot. Magam előtt látom az árkot. Tudjátok-e, mi a haza? Igen. Jelszó, uszítás, gyűlölködés. Széles, nagyon széles árok, nehéz lesz átugrani. Átok-árok.

SOVÁNYÍTÓKÚRA

Mindez pillanatok alatt pereg le bennem, még a szememet törlöm, amikor a Mikó utcán Kitty jön velem szemközt. Ő már megjárta a csarnokot, valami halat vett, szép, drága almát. Csaknem naponta találkozunk, s ő minden alkalommal úgy üdvözöl, mintha legalább tíz éve nem láttuk volna egymást. Most is összecsókol, majd minden átmenet nélkül, panaszos kacagással mondja: – Úgy hízom, nézd, milyen kövér vagyok.

– Te nem, de én, én – nevetek siránkozva. – Minden ruhámat kihíztam.

– Még ma megkezdem a hollywoodi soványítókúrát – dönt Kitty. – Kezdjük együtt.

– Jó – mondom –, egyedül úgyis nehezebb, de ki tudja megfizetni a narancsot? Hol veszünk nyers uborkát, nyers paradicsomot? Ilyenkor egy vagyonba kerül.

Megállapodunk abban, hogy narancs helyett almát, uborka helyett nyers kalarábét vagy sárgarépát eszünk, s megteszi az eltett paradicsomlé is. Kis halat, egy-egy szelet vesepecsenyét mindenkor kapunk. A kúra – egyenesen Hollywoodból került hozzánk a leírása – huszonnyolc napig tart, s éhezni se kell mellette, még kevés pirított kenyeret is ehetünk.

Kitty gyöngyözött kacag. – Mit szólsz, mi van? Félszavakkal értjük egymást.

– Meg kell dögleni – mondom.

– Meg – ismétli. – Végünk.

– Nem éljük túl, végünk – nevetek én is. Mindkettőnk szemében rémület villan. Azért mégse hisszük egészen magunk sem, amit mondunk.

Belibben kapujukon.

Fáj, hogy elsuhant, mint a jelenés. Nem hallom búgó kacagását, nem látom kecses alakját, gyengéd, hamvas arcát, szép fogsorát, vékonyka csecsemő-száját, egyik szemének világító kékségét, másiknak ijedt, csodálkozó és bánatos barnaságát. A fiam mondta róla, hogy úgy érkezik, mintha zenekísérettel jönne, körülvéve szerelmes férfiaktól. Valahányszor elválok tőle, még sokáig foglalkoztat. Végiggondolom magamban, hogy milyen is ő? Édes. Alig járt iskolába, de társadalmi tapintata, emberismerete páratlan. Józan, paraszti, s egyben előkelő. Ügyesen egyensúlyozódik a legveszélyesebb helyzetekben is. Humora, valóságérzéke átsegíti a válságokon. Ahonnan más asszony beszennyezve, vagy összetörve kerülne ki, neki még csak be se sározódik a lába. Talán még sohase jött ki a sodrából, „nagyjeleneteket nevetségesnek ítélne, szerelmi, házassági zavarokból ügyesen kisiklik. El kell őt tartani, de ha szükség van rá, dolgozni is tud, önmagáért s másért is, akit szeret. Közönyös, amellett döntő és súlyos pillanatokban számítani lehet rá. Gyászomban feledhetetlen szépen és jól vigasztalt, kies liget, megható s egyben derűs. Féltékeny vagyok, irigylem, hibát keresek benne. Nem találok. Talán csak az jut eszembe, hogy egy este árnyképét láttam a falon, s arra kellett gondolnom, hogy nem lesz szép öregasszony. De talán nem is lesz öregasszony, ki tudja. Nem illenék hozzá. Lezárom a gondolatsort. A csarnokban halat veszek, almát, kalarábét, sárgarépát. Megkezdem a hollywoodi soványítókúrát. Öt kilót „le fogok adni!

Március 19., vasárnap

Egy kilót fogytam. Még huszonnégy napig kell megtartanom az előírást. Máris könnyebben mozgok. Lelkesít az elvégzendő feladat, fiatalos tettnek érzem. Néhány esztendővel valóban fiatalabbnak fogok látszani. „Lehetne élni még talán? Karinthy szavajárása jut az eszembe. Hányszor fölsóhajtott: „Lehetne élni még talán?

Megyek, megint megyek, valami állandóan hajszol, nincs nyugtom. T.-ékhez megyek. T. festő, s a műtermében kiállítja a képeit, Kerstin, a felesége svéd származású hegedűművésznő s ismeretlen, középkori francia szerzeményeket fog eljátszani. Miért megyek hozzájuk? A festészet nem érdekel túlságosan, s zenéből is elég nekem annyi, amennyi engem felkeres, annyi, amennyi bejön hozzám a szobába, az ablakon, a rádión keresztül, vagy véletlenül elém akad. Engem a betű, a szó ejtése és lejtése érdekel, s ezenkívül sok egyéb, ami körülvesz, a világmindenség, mint valami színpad, amelyben főszerepet játszom együtt a holddal, a csillagokkal, a napszakokkal, a viharral s a csendes éjszakával, az ember érdekel, a lélek s a test is s mindaz, amit magam körül látok, a csarnoki árak, a cselédlányom s a jóízű étel. De a festett vászon? Hát igen, talán az is, a legkülönb egy-egy, amelyiknek már nem lehet ellenállni. És egyáltalában sokkal kevésbé érdekel az, amit láthatok, vagy hallhatok, mint az, ami a mélyen van elrejtve, az, amire rá kell bukkanni, a titok, amit ki kell ásni, ami a szó s a mozdulat mögött van a test s a lélek határmesgyéin, de igen, hívtak levélben is, aztán meg annyira magam vagyok, keresek, mindig keresek valamit vagy valakit, ami vagy aki megvigasztalna, megnyugtatna.

Nem laknak messze. Felmegyek a műterembe, délelőtt tizenegy az óra, kevesen vannak, köztük néhány ismerős házaspár, nem a képet nézik, egy csoportba verődve döbbenten hallgatnak, menni készülnek.

– Ne, ne menjenek! – csicsereg Kerstin, tört magyarsággal, nyúlánkan, fehér-szőkén, távoli közönnyel –, azért nem kell menni!

– Mi van? – kérdezem.

– Nem hallotta a legújabb viccet? – a festő, kis kínai figura, vállamig sem ér, fölmosolyog rám ravasz s egyben alázatos, ferde ázsiai mosollyal.

– Nem. Mi az? – kérdezem, rossz sejtelemmel.

– A németek megszállták Magyarországot – csengettyűzi vékonyka, édes hangján. Hátrasimítja posztófekete haját.

Mi ebben a vicc? – gondolom. Buta ez a kis kínai vers, vagy én vagyok buta? Nem értem.

– Igen, igen – integet aprócskán a fejével, csodálkozó tekintetemre. – Ma hajnalban bejöttek, és megszállták az országot.

– Phü – nagyot fújok. – Ez igaz? – kérdezem.

– Rossz vicc, de igaz – bizonygatja. – Bejöttek a határon, és állítólag egy puskalövés se dördült el. Valamelyik laktanyában rájuk lőttek ugyan, de nem komolyan. Beengedték őket.

– Borzasztó. – Nekünk itt valamennyiünknek – talán csak Kerstin a kivétel – a nemzeti megalázottságon túl még külön rettenet ez. De még nem tudjuk felmérni. Ki-ki saját magára gondol, enyhítést, kibúvót keres és talál a házastársban, régen történt áttérésben, művészi vagy társadalmi érdemben.

Én magam is arra gondolok, hogy voltaképpen előre tudhattam volna, még most is, ezen a szerda estén is, amikor nálam gyűlt egybe a társaság s már régóta, valamennyi szerdán, Mónus Illés, a bátor és tisztafejű Mónus Illés világosan megmondta: „Nincs más lehetőségük, rajtunk keresztül fognak jönni s megszállnak bennünket, mert biztosítaniuk kell a visszavonulás útját, elpusztítanak bennünket, mert továbbra is a felperzselt föld taktikáját fogják követni, mint ahogy eddig tették. Elháríthatatlan."

Kétséget kizáróan tudtam, hogy ez a kitűnő politikus szépítés nélkül látja a bekövetkezendőket. „Csak az a kérdés, túl fogjuk-e élni?" – fűzte még hozzá.

Akkor arra gondoltam, hogy én igen, miért is ne élném túl? Felperzselt föld? Ezen afféle futótűz-égette tarlót képzeltem, engem pedig s a fiamat nem fognak bántani, miért is bántanának? A törvény véd, nevünk talán még a törvénynél is jobban. Igaz, hogy már jó ideje nagyon rosszul érezzük magunkat, a légkör elviselhetetlen. Állandó szégyent érzek. Szégyenlem magam a fiam előtt, hogy ilyen világra hoztam őt, ilyen helyzetbe. De túlélni? Túl kell élnünk. Nem volna igazság, ha azok nem élnék túl, akik annyira helytelenítik azt, ami most van és annyit szenvednek ettől. De különben is miért bántanának bennünket? Ezek a titkos szerdai összejövetelek a németeket bizonyára nem érdeklik, aztán mi is történik itt? Voltaképpen semmi. Hetente egyszer elmondják azt, amit úgyis tud minden józanul gondolkozó ember, s amit az újságok is megírnak, vagy az angol rádió közvetít. Összeesküvésre vagy nyílt ellenszegülésre gondolni se lehet. Néhányszor jót nevettem magamban, mert megállapodtunk abban, hogy ha rajtakapnának bennünket, egyöntetűen azt valljuk, hogy szobrokról, könyvekről, zenéről beszélgettünk és valóban, hogy, hogy nem, főképpen kezdetben, előbb-utóbb valamennyien – a rövid helyzetbeszámoló után – szobrokra, könyvekre, zenére fordítottuk a szót. Nem hinném, hogy ezért bántanának bennünket. Hogy nem szeretjük őket, az csak természetes. Nem várhatják, hogy még szeressük is őket.

A műteremlátogatók elmentek. Én is siettem haza, előbb azonban felszaladtam Kittyékhez.

Az idő hirtelen hűvösre fordult.

Lázasan csomagolt ő is, a két cselédlány és Karcsi.

– Ti még itt vagytok? – kérdezte rosszalló csodálkozással.

Kitty józan, helyes ösztönei vannak, nem úgy, mint nekem, aki, ha valamibe kezdek, biztosan elvétek valamit és zavar támad belőle, ha ő így meg van ijedve, akkor talán nekem is meg kellene ijednem.

– Hová menjünk? – kérdeztem.

– Akárhová. A Balaton mellé. Budapestet halomra fogják bombázni. És máskülönben is...

– A balatoni villánk bérbe van adva június l-ig Alice-nak. Ők vették ki még a múlt nyáron, esetleges bombázás esetére, amire