Házas-társas: Egy pasinak is jár az újrakezdés

Házas-társas

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Matthew Norman: Domestic Violets

Originally published by Harper Perennial, an imprint of HarperCollins Publishers in 2011

Published by arrangement with HarperCollins Publishers

Minden jog fenntartva!

Fordította: Laik Eszter

A mű fikció, a szereplők, az események, a párbeszédek a szerző képzeletében születtek. Ha bárki önmagára vagy egy megtörtént helyzetre ismerne a cselekményben, az kizárólag a véletlen műve.

Copyright © 2011 by Matthew Norman

Hungarian translation © Laik Eszter, 2014

© Erawan Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-615-5469-00-8

ISSN 2064-3683

Kate-nek és Caroline-nak

Szerzői jegyzet

Mint a kiadói információban is olvasható, a történet fikció. Ennek ellenére számos szereplője, helyszíne és eleme nagyon is reális – különösen a filmek, amelye­ket emlegetek. Mivel hírhedten szabadon lépem át a valóság és fikció határait, nem árt, ha megemlítem, hogy a kronológiához is hasonló szabadossággal viszonyultam. Bár igyekeztem precízen követni az események időrendjét, ezek néha mégis felborulnak, így aztán az olvasó is kénytelen kissé elvonatkoztatni a valós tényektől. Köszönöm a megértését!

M. N.

I. rész

1.

Hideg vizet lötykölök az arcomra.

Így szokták a filmekben a pasik, ha kiborulnak, és kicsúszik a kezükből az irányítás. Velem is előfordul néha. Hajlamos vagyok úgy reagálni bizonyos helyzetekre, ahogy azt a filmekben tennék a szereplők. Ez azért elég szánalmas, ha belegondolok, hogy mindig is a könyvek világában éltem.

Legalábbis én szánalmasnak érzem. Persze sokszor használják helytelenül ezt a szót.

A víz nem frissít fel úgy, ahogy arra most szükségem lenne. Jéghideg, megborzongok tőle. Amíg a kis örvény tekeregve utat talál magának a lefolyóba, belebámulok a tükörbe. Szégyellem magam, és dühös vagyok.

Valami nem stimmel velem. Vagyis a péniszemmel.

Teljesen kiszámíthatatlan mostanában. Olyan szórakozott és megbízhatatlan, mint valami beszívott nagybácsi, aki felbukkan hálaadáskor, és nem emlékszik a családtagok nevére.

Aki a tükörből néz vissza rám, Tom Violet, ugyanaz a nyurga, fancsali fickó, akivel lassan harminchat éve szemezek. És most mégis valahogy olyan… öreg. Nyilván az sem javít az összképen, hogy meztelen. Mint a legtöbb férfi, aki nem Brad Pitt, én is jobban elvagyok önmagam csupasz látványa nélkül. Egykor, még tájfutó koromban, áramvonalas és kidolgozott testtel büszkélkedhettem. Most petyhüdt vagyok, és úgy nézek ki, mint egy hájas fickó, aki megjárta az internálótábort. Ami még ennél is rosszabb, elburjánzott a mellkasszőrzetem, és bozontosan feketéllik fehér bőrömön. Azon töprengek, talán nekem is csatlakoznom kéne a mellkasborotválók táborához. Talán az segítene az állapotomon.

Persze tudom, hogy nem. Hiszen nem ez a fő baj. A hiba változatlanul a fél hatra álló férfiasságomban van.

Megnézem a tükörben jó alaposan. Esküszöm, ugyanúgy szégyelli magát, mint én. Ráncos és töpörödött, mint egy gyerekfütykös. Lehunyom a szemem és megérintem. Aztán megszorítom, hátha történik valami. A feleségemre gondolok. Ott fekszik az ágyban, alig több mint öt méterre tőlem, abban a piros kis Victoria’s Secret szerelésben – „csak egy helyes kis darab", amit magára kapott. Tulajdonképp ez a probléma. A fehérnemű ugyanis az erőfeszítésről árulkodik. A kényszeredett intimitásról, arról, hogy mindketten tudjuk, a feleségemnek valószínűleg éppen peteérése van. Kimatekoztuk a héten, hogy most lesz esedékes. Semmi más dolgom nincs tehát, mint hogy becserkésszem őt. Csakhogy valami rejtélyes okból, ha az ember a merevedésre kezd gondolni, rohadtul képtelen lesz rá. Megpróbáltam ezt Annának elmagyarázni pár hete, de nem vette a lapot. Nem hibáztatom érte, elég absztrakt probléma.

Talán a gazdasági helyzet áll a dolog hátterében… Egyéni és globális pénzügyi válság, ilyesmi… Végtére is ez vezethet komoly merevedési zavarokhoz.

Oké, most hazudtam. Még azelőtt kezdődött az egész, hogy összeomlott volna a világgazdaság. Valami ésszerűbb magyarázattal kell előhozakodnom.

Csak simogatom tovább a bránert szerencsétlenül, mint egy maszturbáló majom az állatkerti rács mögött egy csapat elborzadt kiscserkész szeme láttára. Valamit érzek belül, bizsergős kis fantomjelzések alhasi tájékon, de végül semmi nem történik. Elmélázom az öregedés kegyetlenségén. Gondtalan ifjúságom éveiben, a katolikus iskolában üldögélve nem telt el úgy húsz perc, hogy ne lett volna valamitől kőkemény, gatyarepesztő merevedésem. Most, hogy a szex tálcán kínálja magát a másik szobában, semmi. Nulla.

Én hülye, hány tökéletes erekciót pazaroltam el rövid életem során? Több százat? Lehet, hogy több ezret is, ha az egyetemet is beleszámolom. Ez egyszerűen nem igazság.

Végül elfordulok a mosdótól, és feladom. A fürdőszoba csendjében vetek még egy utolsó, esedező pillantást élettelen férfiasságomra, aztán kilépek az ajtón.

Anna még mindig abban a kis Victoria’s Secret kombinéban van, de egy kicsit veszített a szexisségéből, ahogy feltette a szemüvegét. Közös ágyunkon elnyúlva a New Yorkert olvassa a gyertya fényénél, amit meggyújtott. Próbálom magam visszapofozni a valóságba. Anna a „Városi történetek" rovatot böngészi.

A hifi még be van kapcsolva, valami természet hangjaival vegyített klasszikus zene szól. Anna nyilván ellazító, nyugtató, vagy isten tudja, milyen zenének szánta. Ez is csak egy újabb erőfeszítés, mesterkélt igyekezet, hogy megtörténjen a legtermészetesebb dolog a világon.

A kutyánk, Hank különleges képességel bír, hogy megérezze a feszültséget a szobában. Fekve várakozik az egyik párnáján, ő az a típus, aki mindig a legrosszabbra készül.

Anna elmosolyodik és felül.

– Hali – mondja, amikor belépek.

Hosszú, formás lábát kinyújtóztatja a púderkék lepedőnkön. A feleségem gyönyörű, ezzel tisztában vagyok, de a testem mintha nem akarna erről a tényről és annak semmilyen szexuális következményéről tudomást venni. Ha a tizenkilenc éves Tom Violet állna most itt, undorodva vágná képen a maga harminchat éves verzióját.

Három nappal ezelőtt, legutóbbi balul elsült próbálkozásom után arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy Anna halkan nyögdécsel mellettem. Először nem is tudtam mire vélni a dolgot, aztán rájöttem, hogy erotikus álma van. Nyolc éve alszom mellette, de még soha nem hallottam tőle ilyesmit. Miközben figyeltem a sóhajtozását, a lágy, fojtott kis orgazmusban kiteljesülő nyögést, rá kellett döbbennem, hogy tényleg baj van.

Felveszem a bokszeralsóm és becsusszanok mellé az ágyba. Felém fordul és rám néz. Formás kis mellbimbója keményen böki belülről azt a selyem, szatén vagy milyen anyagú Victoria’s Secret-izét.

– Minden rendben? – kérdezi.

A hangjában van valami gyászos. Elég abszurd, viszont pontosan illik a helyzethez.

Felsóhajtok és hallgatom a zenét. Bálnahangok az óceánból. Vagy delfinek éneke.

– Nem – mondom. – Semmi nincs rendben.

– Nem nagy ügy, hisz tudod. Megesik az ilyen…

Ezt szokták mondani a nők ebben a helyzetben annak a férfinak, akit szeretnek. Anna tekintetéből süt az együttérzés, de a hangjában bujkáló feszültség elárulja, hogy most már levette, mi az ábra. Egy alkalommal tényleg nem nagy ügy, még hatodszorra sem, de most már bizony az. Bevillan, milyen pasi lebeghet a szeme előtt, aki azokra az apró sóhajokra késztette álmában három napja. Talán olyan, mint én, csak borotvált mellkassal… De legalábbis egy tökéletesen működő hímtaggal.

– Nem tudom, mi a baj velem.

A feleségem leveszi a szemüvegét és az éjjeliszekrényre teszi. Megdörzsöli a térdem, kicsit közelebb csusszan az ágyban.

– Lehet, hogy csak egyszerűen… – de végül a mondat a levegőben marad. Hozzám hasonlóan ő sem tudja pontosan, mi lehet velem. Lenézek a lábfejére, a körme pirosra van festve. Ez most valami új. A lábát eddig jellemzően csupán praktikus célokra használatos testrésznek tekintette, újabban viszont testápolóval kenegeti és hosszasan ápolgatja. A tiszta nőiességnek ettől az egyszerű kis mozzanatától a tizenkilenc éves Tom Violet őrült izgalomba jött volna, én meg csak fekszem itt kedvetlenül és hidegen.

Nem akarok a farkamról beszélgetni, de a gyertyát sem lenne jó még elfújni, és a másik oldalamra fordulva bealudni. Egyszerre vagyok sebezhető és távolságtartó. Olyan jó volna, ha Anna megölelne, és azt suttogná, szeret, de közben át akarok menni a szomszéd szobába aludni. Olyan vagyok, mint saját petyhüdt farkam 182 centis kiadása, aki el akarja hagyni egyetlen szövetségesét a világon.

Anna persze optimista a végsőkig, folytatja a mesterkedést. Akár nagydarab, szőke, svéd ősei Nebraskából, ő is bőszen szántja tovább a kimerült talajt, még akkor is, amikor a sáskák már a láthatáron gyülekeznek.

– Rég nem voltunk a Karib-szigeteken – mondja lágyan, és rám mosolyog. Az arcát pír önti el.

– Anna – kezdek bele, de aztán elharapom. Igaza van. Tényleg régen voltunk.

– Esetleg el kéne mennünk – folytatja, és a haját a füle mögé simítja. – Szereted azt a helyet, nem?

Két nappal az esküvőnk után már egy közepes méretű gép végében turbékoltunk, és Washingtonból tartottunk a Karib-térség felé. Bedobtunk valami erőset a reptér bárjában, majd felszállás után borozással folytattuk. A pia, a nyomáskülönbség és a rosszalkodás izgalma előhozta a feleségemből a bestiát, úgyhogy amikor az utastér fényei elhalványultak, és a lehajtható kis képernyőn elindult A dumagép egyik epizódja, kinyitotta a sliccem és ráhajolt az ölemre.

Most a nyakam csókolja, aztán a mellkasom, és szép lassan halad a hasam felé. A szívem vadul kalapál, elönt a nosztalgia, ahogy a tarkójára teszem a kezem.

– Csak lazíts – suttogja.

Lehunyom a szemem, míg nyelve a jól bevált körkörös mozdulatokkal játszik a bőrömön, és aprócska harapásokkal kíséri.

A szájába veszi a farkam, én visszatartom a lélegzetem, és koncentrálni kezdek a képekre, amelyek megrohannak. Mocskos pornójelenetek jutnak eszembe és csikorgatni kezdem a fogam. Fürdőruhás képek vonulnak fel, bizarr szextelefon-hirdetések, amelyek akkor jutnak az ember eszébe, ha nem tud elaludni. Egy perccel később már olyan keményen kéne meredeznem, mint annak a tizenhárom éves, hálátlan, hülye kis kölyöknek, aki a fehér blúzokba bámult a katolikus iskolában.

De nem meredezik semmim – még csak a közelében sem járok.

– Anna… – szólalok meg.

– Csak lazíts.

Elnyújtva ejti ki a szót, mintha hipnotizálná a hímtagom. Eltökélem, hogy bármi áron is, de kipréselek magamból egy erekciót, úgyhogy összeszorítom a szemem és próbálok még jobban koncentrálni. De a szája édes nedve csak azt a gumiszerű kis izét nyaldossa, amivé lettem.

Újra a nevén szólítom, de ő csak folytatja. Olyan pici vagyok a szájában, és olyan megalázó ez az egész. Emiatt kellett kirohannom a fürdőszobába tíz perccel ezelőtt.

– Anna, kérlek!

Ijedten elhúzódik, én pedig betakarom a törpét.

– Ne haragudj. Nem akartam… A francba! Én csak… sajnálom.

Megtörli a száját, visszafekszik a hátára és a plafont bámulja.

– Tom – szólal meg.

De mielőtt folytathatná, kopognak az ajtón. Három puha kis koppintás.

– Mami! Apu!

Anna felül és beletúr a hajába.

– Bezártam az ajtót – suttogja, és ettől aztán még kínosabb a jelenet. A feleségem megtervezte az egészet a legapróbb részletig! Átfut az agyamon, hogy mi van, ha a lányunk hallotta, mi zajlik idebent. És ha csakugyan hallotta, mennyire meg lehet most rémülve. Istenem, legszívesebben elsüllyednék az ágy alá!

– Mami, apu, bejöhetek? Légy szíves! Légyszííí! – kérlel ijedt hangon.

Anna mély levegőt vesz, megköszörüli a torkát – most már újra anyuka. Felugrik és kinyitja az ajtót, Allie kitágult pupillával beront, a szeme könnyes.

– Figyeljetek! – mondja.

– Mi a baj, kicsim? – kérdezem.

Remeg az alsó ajka.

– Egy betörő van odalent!

– Hogy micsoda? Nem, szívem, csak álmod…

– De neeeem! Ez nem álom! – Felmászik az ágyra a térfelemre, és magához szorítja a paplant. Anna mellé kuporodik, a fejét simogatja. – Elviszi mindenünket! Ellopja. Hallom, hogy itt van. Aztán bántani fog minket, mert a rablók nem hagyják élve a szemtanúkat. Mert ha hagynák, akkor mi felismernénk őket azon az üvegen keresztül.

Köszönet a krimisorozatoknak…

– Édesem – kezdeném a magyarázatot, de Hank, Amerika legmegátalkodottabb házőrzője ekkor feláll, és az ajtó felé indul. Odalentről lépések hallatszanak, aztán dübörgés. A lányomnak igaza van. Valaki van odalent.

– Halljátok? – bámul ránk Allie kikerekedett szemmel. Menten kigördülnek a könnyei. – Megmondtam!

– Basszus – suttogom.

Eltöprengek, más mit csinálna ebben a helyzetben – mondjuk a filmekben a hősök. Egy percig semmit nem teszek, mintha a helyzet önmagától megoldódna, pusztán attól, ahogy itt szuszogunk hárman egymás mellett a hálószobában. Ekkor döbbenek rá, hogy mindketten engem néznek – dacára annak, hogy meglehetnek az elképzeléseik férfias erényeimről. Azt várják, hogy cselekedjem. Hogy megvédjem őket. Még Hank is engem bámul, tökéletes nyugalomban, mint egy szoborrá merevedett ronda kis korcs.

– Oké – szólalok meg, mert ez kezdetnek megteszi. – Ti ketten itt maradtok. Én lemegyek és megnézem.

Isten segedelmével.

2.

Lesompolygok a lépcsőn, kezemben a golfütőmmel. Ez volt a legalkalmasabb fegyver, amit fel tudtam kapni. Anna hajszárítójánál például jobb választásnak tűnt, de annál biztosan, hogy kiugrom a fürdőszobaablakon, és elillanok egyedül az éjszakába. Felkaptam magamra némi öltözéket, egy pólót és a pizsamagatyám. Anna a lépcső tetején áll a szexi kis szerelésében, kezében a mobiljával.

– Ki az? – suttogja. Úgy látszik, meggyőződése, hogy átlátok a falakon.

Elég ideges vagyok, de még inkább az bosszant, hogy nincs kéznél egy felnőtt, aki kezelni tudná a helyzetet – úgy értem, egy igazi felnőtt, nem egy imposztor, mint én. Pillanatnyilag senkit nem tudok átverni.

A lépcsőn leérve a bejárat felé veszem az irányt. Az ajtó nyitva, de nem látom, hogy felfeszítették volna. Nem zártam volna be? Akárhogy is, itt mindenképp én hibáztam. Az én lelkemen fog száradni a családom halála, hogy megfosztanak bennünket soványka kis vagyonunktól meg a DVD-gyűjteményünktől. Nyitva a hűtő is, üvegcsörömpölés hallatszik. A házunk keskeny és hosszúkás, így ellátok egészen a konyháig, ahol egy fickó turkál a fiókokban. Bár a helyzet drámai, és ezt a szerencsétlen golfütőt is itt szorongatom a kezemben, azért próbálok mély levegőt venni és lazítani. Ám ekkor hirtelen lecsap az ismerős rémület – meglátom az őszes hajat és azt a bizonyos tweedzakót, amit már ezer éve be kellett volna adni a Vöröskereszthez. A tolvaj, aki halálra rémítette a két legfontosabb nőt az életemben, és megingatta a ház uraként elfoglalt pozícióm, az idióta apám, Curtis Violet. Épp bort tölt magának.

– Jézusom, apa!

Vigyorogva megpördül, kis híján kiönti a bort.

– Nem találtam más vöröset. Életemben nem hallottam erről a fajtáról. Jó legalább?

– És a csengőről hallottál már?

– Persze, persze, remek találmány. A tiétek viszont, úgy tűnik, nem szól elég hangosan.

Amíg bezárom a bejárati ajtót, eszembe jut a zene, amit Anna elindított, az állathangokkal mixelt relaxációs muzsika, a vízcsobogás a fürdőszobában meg az impotencia keltette süketség. Nem hallottam a csengőt, így hát apám bejött. A saját kulcsával, merthogy lényegében ez az ő háza.

– Tulajdonképp mázlid van, hogy nincs fegyverem – mondom.

– Szerintem mindkettőnknek jobb így, fiam. Nem olyan fából faragtak minket, hogy jól állna a kezünkben a lőfegyver. Hú, még mindig ezzel az öreg Callaway ütővel játszol? Hadd adjak neked egy új PING-et. Száz százalék grafitnyél. Ennél egyenesebbeket nem fogsz ütni semmivel, erre megesküszöm.

Apám vagy kétszer golfozik egy évben, akkor is gyatrán, úgyhogy elengedem a szövegét a fülem mellett.

Anna lekiált a lépcső tetejéről, és olyan vidáman üdvözli Curtist, mintha nem az éjszaka közepe lenne.

– Helló, kedvesem! – kiabál vissza apám a plafonnak. – Bocs, hogy betörtem!

Aztán kitölt nekem is egy pohár bort, ami nem egyszerű mutatvány, tekintve, hogy alaposan el van ázva. Az ottalvós sporttáskája a konyhaasztalon hever, de egyelőre nem veszek róla tudomást. Hamarosan úgyis kénytelen leszek. Sokatmondóan rám vigyorog, a szeme vörös és üvegesen csillog.

– Nem szakítottam félbe semmit, ugye?

– Nem apa, most épp nem.

Hébe-hóba beszéltünk telefonon vagy e-maileztünk párszor az elmúlt időszakban, de már vagy egy hónapja nem láttam, és amikor felkattintok még egy lámpát, konstatálom, hogy az idő nem kímélte. Már jó ideje nem borotválkozhatott, és le is fogyott. Vannak férfiak, akiknek meg sem kottyan, ha pár napig nem nyúlnak az arcszőrzetükhöz, Curtis ellenben úgy néz ki, mint egy terrorista.

Most, hogy tiszta a levegő, a kutyánk nagy örömmel beront a konyhába, és győzedelmes ugrándozás közepette apám lábánál köt ki. Az idegenekkel bizalmatlan a kis dög, de az ismerősökhöz reménytelenül ragaszkodik. Hevesen csóválja kunkori farkát.

– Szevasz, Hanky-Panky! – üdvözli apám, és ahogy lehajol, hogy megvakargassa, meg kell támaszkodnia a konyhapulton, nehogy a padlóra zuhanjon.

– Részeg vagy, apa – állapítom meg.

– Meglehet. De nem félek részegnek lenni! Mindenre elszánt vagyok!

Hank a hátára gördül, a hasán kivillan a bőre, apám felnevet.

Hosszan belekortyolok a borba, ami ugyancsak szokatlan tőlem így hétköznap éjszaka. Vagy éppen ez a baj? Talán pont alkoholra lenne szükségem – több hordónyira.

– Beszéltél mostanában anyáddal? Jól megy a sora?

Apám szokásos kérdése a hézagok kitöltése céljából. Akárhányszor előhozakodik vele, mindig késztetést érzek, hogy megkérdezzem: miért pont most érdekli annyira anyám sorsa, miért nem az alatt a három évtized alatt foglalkoztatta, amíg együtt éltek? Végül sosem kérdezem meg.

– Egészen jól. Idén megint a Zabhegyezőt tanítja.

A kölykök nagyon szeretik.

– Az biztos, Tommy. Senki más nem tudná átrágni magát ezen az öntetszelgő szarságon anélkül, hogy elokádná magát, csak a kamaszok meg a komplett idióták.

Hál’ istennek megérkezik Anna és Allie, hogy megmentsenek apám előadásától Salinger fogyatékosságairól. Allie a Szezám utcás pizsamájában van, Anna belebújt egy sortba, és felkapott egy pólót. Így szemüvegben és a funkcionális éjszakai öltözékben a könyvmoly változata áll előttem annak a kéjsóvár kis vadmacskának, akinél kudarcot vallottam pár perce. A puszta jelenléte zavarba hoz.

Allie nekiront a nagyapjának és szorosan átöleli a lábát.

– A legcsodásabb kislány a városban!

– Azt hittem, betörő vagy, nagypapa! Megijedtem, hogy túszul ejtesz minket vagy lelősz!

– Hát, van is okod megijedni. Tényleg betörő vagyok.

– De a betörők álarcot viselnek!

– A kocsiban hagytam. Viszket tőle az arcom. Sose mondtam, hogy jó vagyok a betörésben.

Anna észreveszi a táskát az asztalon, és rám pillant. Megrántom a vállam, hogy tudassam vele, fogalmam sincs, mire számítsunk, mire ő a szemét kezdi forgatni folytonos tájékozatlanságom miatt. A házastársak szavak nélküli nyelvén beszélgetünk.

Apám felülteti Allie-t a konyhapult mellett sorakozó székek egyikére, és a fejére teszi a kezét.

– Szóval, Allie, akarsz egy pohár bort? Vagy egy szivart? Veszek neked.

Allie jót mulat rajta, a nevetése betölti a konyhát.

– Késő van már, szívem – mondja Anna. – Ideje lefeküdni.

– Itt leszel holnap is, nagypapa? Maradj nálunk itt­alvósan!

– Arra visz majd az utam, amerre az éjszaka szele fúj, kicsim – feleli apám, és kezébe fogja a poharát.

– Allie – szólal meg Anna most már határozottabban.

A lányunk vet rám egy pillantást, reménykedve, hogy az apjának talán van valami vétójoga, de aztán gyorsan tudomásul veszi, hogy legyőzték, és megindul lassan felfelé a lépcsőn.

– Mindjárt megyek és betakarlak, szívem – szólok neki. – És semmi hallgatózás! Lámpaoltás van.

Látom az arckifejezéséből, hogy úgyis azt csinál majd, ami jólesik neki, amíg meg nem hallja a lépteim közeledtét. Elég idős már hozzá, hogy tudja, úgysem fenekeljük el, ő a főnök.

Amikor Allie eltűnik, Curtis a borra koncentrál, szimatolgatja a pohár pereménél, mintha Dél-Franciaországban volnánk.

– Abból a virginiai kis szőlészetből van, a vidék sűrűjéből?

– Fogalmam sincs, apa. A sarki boltban vettem, mert tetszett a rajz a címkéjén.

Curtis a kengurura sandít, ami körbeugrál az üvegen.

– Igazad van, tényleg helyes.

– Csak benéztél, Curtis? – érdeklődik Anna.

Én elálldogáltam volna itt egész éjszaka a bort kortyolgatva, anélkül hogy rákérdeztem volna, mit csinál itt, erre a feleségem akcióba lendül és belecsap a lecsóba. Valamiért azt érzem, ebben a pillanatban vesztettük el a szabad akaratért vívott csatát. A nők ezt nem értik. A sporttáska csak ürügy volt apámnak, hogy valamelyikünket rávegye, kérdezzük meg, mi van vele.

Klasszikus Curtis Violet.

Ráérez, hogy nála van a labda, ki is használja.

– Nem egészen. Híreket hozok. Fontos híreket.

Kikukkant a konyhából és végignéz a házon, felbecsülve a látványt. Még mindig alig van bútorunk, a holmijaink javát én tákoltam össze egy dobozból, kellő hozzá nem értéssel.

– Mi történt? – kérdezi Anna.

– Mindenekelőtt szomorúan jelenthetem, hogy Ashley megkért, költözzek el. Vagyis, az igazat megvallva, nem egyszerűen csak megkért. Elég határozottan adta tudtomra. Tudjátok, mire képes.

– Jaj, Curtis, ez szörnyű.

– És ezúttal mi volt az ok, apa?

Annának megvillan a szeme. Lehet, hogy az „ezúttal" nem volt teljesen helyénvaló, de most már késő, és úgyis el van szúrva az éjszakám.

Apám morózusan tanulmányozza tovább a konyhánk, és egy összeaszott narancsot tapogat a konyhapulton.

– Sok minden, azt hiszem.

Anna önt magának egy pohár bort, én is belekortyolok a sajátomba, és mindketten várjuk, hogy Curtis előrukkoljon a konkrétumokkal.

– Elég kínos a dolog – folytatja. – Felbukkant valaki. Egy másik nő. Egyáltalán nem akartam, hogy így történjen. Egyszerűen csak így alakult. Baleset volt. Valahogy elvesztettem a kontrollt a dolgok felett.

– Hát persze – mondom.

Anna megérinti az apósa vállát, egy picit meg is szorítja. Ahogy képes előadni a döbbenettel vegyes megrendülést a dolog végzetszerűsége felett, Oscar-díjat érdemelne.

Curtis felvonja a szemöldökét, amitől a homlokát mély ráncok szelik át. Valamit mondani akar, de hirtelen elakad a szava.

– Te jó ég, Anna, ezt mivel érted el? Istenien nézel ki!

A feleségem elvörösödik, és a pólója alját gyűrögeti.

– Jaj, fogd már be! – inti le Curtist.

– Nem, dehogy fogom be! Sose láttalak még ilyen fittnek. Remélem, nem plasztika! Ahhoz még túl fiatal vagy.

– Az sokkal egyszerűbb lenne. Edzőterem, ötször egy héten. Újévi fogadalom. – Megpaskolja a hasam. – Tulajdonképpen a közös újévi fogadalmunk.

– Hát, akkor úgy tűnik, egyikőtök elkötelezettebb, mint a másik. Csak biztatni tudlak, hogy tartsd be. Nagy szolgálatot teszel az emberiségnek. Nézd csak meg a vádlidat. Azt sem tudtam, hogy egy vádli lehet ennyire izgalmas…

– Mi a többi hír, apa? – szakítom félbe.

– Milyen többi hír?

– Azt mondtad, több híred is van. Eddig csak egyet mondtál.

– Kösz, Tommy, igazad van. Van egy kis ajándékom számotokra. – Leteszi a poharát, turkál egy darabig a sporttáskában, végül előhúz egy rikító sárga pólót. A mellkasrészen felirat: „MTCV. Alatta pedig: „Mit Tenne Curtis Violet?

– Ez mit jelent? – kérdezi Anna.

– Én sem tudom biztosan. Az egyik hallgatóm csinálta. Szerintem tucatjával gyártja, és eladja az egyetemen. Valami vallásos szlogenre játszik rá, a „Mit Tenne Jézus?"-ra. Azt hiszem, amikor a republikánusok vagy a vallásosak valami egzisztenciális dilemmával küzdenek, azon kezdenek el gondolkodni, hogy mit tenne Jézus, és ez segít eszükbe juttatni. Gondoltam, tetszene nektek.

– Persze hogy tetszik. Miért is ne hasonlíthatnád magad Jézushoz, nem igaz?

– De ez még nem minden. – Most már túl jól áll a szénája ahhoz, hogy egy kis szarkazmussal fel lehessen bosszantani. Elővesz egy súlyos, kemény fedeles könyvet. A borítón a mostaninál jóval fiatalabb énje néz vissza egy fekete-fehér képről. Az öreg írógépe előtt ül vállára vetett kardigánnal, szögletes állkapcsát előreszegezve gonoszul néz maga elé. Már jó párszor láttam a képet – ez a Curtis Violet történetei.

– Apa, vagy öt példányunk van belőle.

– Igen, de nézz csak bele, ezt nektek dedikáltam.

Az első oldalon ott a kézírása: Fiamnak és gyönyörű feleségének – Curtis. A neve mellé odarajzolta a védjegyét, a kacskaringós aláírást körülfonó violát.

– Kösz. De a többit is dedikáltad.

– Jaj, tudom, Tommy. De gondoltam, örülnétek még egynek. Hátha egy nap nagyon értékesek lesznek. Eladjátok majd, és vehettek az árából némi bútort.

Fensőbbségesen ránk mosolyog, és a véreres szemek meg a hobós borosta látványa felidézi bennem az ismerős arroganciát, amellyel egy ideje nem találkoztam.

– Oké, apa, feladom. Mi a lényeg?

– Nem vagyok szakértő, de amit az interneten olvastam, abból az derül ki, hogy a Pulitzer-díjas könyvek első kiadása, ha dedikálva van, sok pénzt hoz a konyhára.

Anna megragadja a könyvet, nekem meg libabőrös lesz a karom, mintha áramütés érne.

– Viccelsz – szólalok meg.

– Sonya hívott ma reggel. Kellemes meglepetés volt, annyi idő után.

Anna nevetve megöleli, közben meg is támasztja, kis híján a konyhapultra dőlnek.

– Azt hittem, idén is Nicholas Zuckerman kapja meg – mondom. – Mindenki ezt beszélte.

Curtis Violet a feleségemmel a karjában úgy forgatja a szemét, mintha mindannyiunknál okosabb volna.

– Ne beszélj marhaságokat, Tommy. Az az unalmas vén zsidó a saját nevét sem tudja leírni.

Elég könnyű megfeledkeznem róla, ki is az én apám, különösen, amikor részegen és fűtől illatozva állít be, de a külvilág mégiscsak folyton eszembe juttatja.

– Erre muszáj még egyet innunk – mondja a feleségem. Mosolyog és el is vörösödik kicsit. Eszembe jut, amikor először találkozott az apámmal, nem sokkal azután, hogy elkezdtünk járni. A hatodik randi körül voltunk, és őrülten bele voltam zúgva Annába. Úgy tettem, mintha nem venném észre, milyen zavarba jött, amikor Curtis kezet csókolt neki.

– Egyetértek – mondja apám. – De nem hiszem, hogy ez az egy üveg elég lesz. Mi van még itthon, Tommy? Egy kis pandamacis pezsgő? Vagy koalás?

3.

Már majdnem éjjel egy óra van, mire sikerül apámat beterelni a vendégszobánkba, ami egyébként dolgozószobaként funkcionál. Egymást lapogatjuk, mindketten kicsit részegen, kis híján fel is borulunk.

– Hiányoztatok, Tommy – mondja. Az alkoholtól mindig valami új oldaláról mutatkozik be, most épp a szentimentális Curtis Violet bújik elő belőle.

– Egyébként hol a pokolban voltál? – kérdezem.

– Erre-arra – mondja. – Főleg New Yorkban. De most itt vagyok. Csak egy éjszakát maradok, oké? Holnap játszanék Allie-val egy kicsit, jó móka lenne. Miket szeret csinálni?

– Holnap iskolába megy.

– Iskolába? Hogyhogy? Négyéves formának tűnik.

– Majdnem, apa. Hét.

Ahogy megígértem Allie-nek, benézek hozzá, mielőtt lefekszem. Már elbóbiskolt, és a gitárméretű, kitömött pandájába szuszog bele. Az olvasólámpája fel van kapcsolva, egy képeskönyv hever a mellkasán.

A mese egy kisfiúról szól, aki segít egy eltévedt pingvinnek visszatalálni az Északi-sarkra. Az a típusú könyv, amit ha kellő hangulatban olvas az ember, szipákolni kezd a megrökönyödött gyereke előtt, mint egy pszichoterápiára szoruló lelki beteg. Allie megérzi, hogy ott állok az ajtóban, felpattan a szeme.

– Szia, apu!

– Miért vagy még fent? Már holnap van.

– Nagypapa még itt van?